A főnix halála III.

Az egyik kép előtt hirtelen megtorpant, ismerősnek tűntek számára az ecsetvonások, a kép egész hangulata. A kép egy gyümölcs-csendélet volt, ami egy tálat ábrázolt, rajta ízlésesen elrendezve szőlő, alma, körte, barack, a kép középpontjában egy ismeretlen növény, ami feltehetően csak díszítésnek volt ott. Sokáig nézte, amíg rádöbbent, hogy a saját képét nézi. Még főiskolás volt, amikor festette. Még ma is emlékszik arra a hétvégére, amikor összejött a család, anyjának a névnapja alkalmából, a három testvér és azok gyerekei, akik közül mindenki a városban lakott. Ekkor történt, hogy az apja egy tálban a kertből behozott a féltő gonddal ápolt gyümölcseiből. Azóta se kóstolt olyan zamatos gyümölcsöket, mint amilyenek az apja kertjében termettek. Akkoriban járt a főiskolára, az utolsó évet végezte, és olyannyira a festés lázában égett, hogy mindenben témát látott, amit meg lehetett festeni. Annyira izgatott lett az elébe táruló látványtól, hogy rögtön készített pár vázlatot, és rávert a nővére kisfiának a kezére, amikor az megpróbálta megdézsmálni a gyümölcsöstálat. Még ma is emlékszik arra a szemrehányó tekintetre, amivel akkor nézett rá a kisfiú, és hetekig nem volt hajlandó vele szóba állni, csak jóval később sikerült egy óriási játék mackóval kiengesztelnie.
Az emlékek úgy rohamozták meg, mint a csatában az utolsó, mindent eldöntő roham, és ő már csak egy ködfátyolon át látta a képet:

- Amint látom, tetszik önnek ez a kép - lépett melléje a kereskedő, aki már jó ideje figyelte:
- Valóban figyelemreméltó alkotás, az egyik leghíresebb kortárs festő munkája. Ha tőkebefektetésnek szánja, mondhatom, hogy a legjobb kamatot fogja hozni. Az idő haladtával csak nőni fog az értéke, és a művész halála után igazán szép haszonnal adhatja tovább.

Károly nem tudta eldönteni ,hogy mit csináljon, végül elmosolyodott, és faképnél hagyta a galériatulajdonost.

Az utóbbi hetekben minden nap letargikusan ébredt, nem volt kedve semmihez sem, legszívesebben egész nap az ágyban maradt volna. Orvos barátja felkészítette erre az állapotra, hogy ez lesz azoknak a gyógyszereknek a mellékhatása, amiket háromszor naponta precízen be kell vennie. Már sokszor gondolkozott, hogy egyszerűen nem fogja beszedni a gyógyszereket, de barátja azt is közölte vele, hogy a kúra meg-szakítása sietteti a betegség lefolyását, és hát neki már nem volt annyi ideje, hogy akár csak egyetlen napot is elpazarolhatott volna.

Ma azonban meglepő változást tapasztalt kedélyállapotában. Úgy érezte, hogy tele van energiával, amit ki kell magából adni, mindegy hogy mit, csak tenni valamit. Mintha az éjjel doppingolta volna valami. Ismerte ezt a feldobott hangulatot, és tudta, hogy pár nap múlva újfent visszazuhan abba a depressziós állapotba, amiben előzőleg volt. Ez azonban csak újabb ok volt rá, hogy kihasználja ezt a pár napot. Még fogmosás közben is a feladatokra gondolt, amelyeket el kell végeznie. Olyan volt, mint a versenyló a rajt előtti pillanatban. A műteremben dermesztő hideg fogadta, már hónapok óta nem járt lent, a falak teljesen átfagytak, órákba telt, amíg a kandalló barátságosan felmelegítette a levegőt.

Sokáig csak állt, és nézte a lepedőkkel letakart állványokat, rajtuk a félbehagyott képekkel. Volt, amelyikhez már fél éve nem nyúlt. A palettára már rászáradt a festék, az ecsetek mosatlanok voltak, pedig sose volt rá jellemző az ilyen trehányság, de hát akkor hirtelen kellett abbahagynia a munkát. Felmerült benne annak a napnak az emléke. Mióta tudta, hogy meg fog halni, az emlékei is élesebbek voltak, mintha valami láthatatlan hatalom még ezzel is kínozni akarná.

Most is olyan élesen látta Betti titokzatoskodó pofikáját, mintha egy háromdimenziós fényképet nézne. Csupa izgalom volt, ahogy akkor megjelent a műteremben, és a kezénél fogva húzta maga után, mint valami rakoncátlan gyereket, aki megmakacsolta magát. Emlékszik, mennyire bosszankodott, hogy félbe kellett hagynia a festést, és remélte, hogy valami fontos dolgot akar vele közölni. Persze mindig kiderül, hogy valami jelentéktelen ügyről van szó, amit rajta kívül senki se tart annak. Általában véve megvolt benne az a képesség, hogy csip-csup ügyeknek kerekítsen óriási feneket, és valóban fontos dolgokat nagyvonalúan egy kézlegyintéssel intézzen el. Talán ez volt az benne, ami a férfiakat annyira vonzotta. Hogy egyszerre volt meg benne az alig nővé serdült kamaszlány kislányos egoizmusa, és az érett nő minden rafinériája. Ezt persze a vele egykorú fiúk nem tudták értékelni, és ezért állandó konfliktusban állt velük. Gyakran hasonlította őt egy Stradivarihoz, ami csak értő mester kezében nyújt tökéleteset, míg egy dilettáns csak nyekergést tud belőle kicsiholni, mindezért a hegedűt okolva.

Az elmúlt napok, hetek történései közül talán a Bettivel való szakítás ejtette rajta a legmélyebb sebet. Még a halál gondolata se gyötörte annyira, mint annak a tudata, hogy őt elveszítette. De tudta, hogy mindkettejüknek így a legjobb... Szinte észre se vette, hogy rásötétedett, ő pedig elkészült Betti arcképével, amivel már hónapok óta kínlódott, de csak az alapozásig jutott el. Még egy utolsó pillantást vetett az elkészült képre, aztán letakarta. Eredetileg Betti születésnapjára készítette a képet, ám most már soha nem fogja neki odaadni... Búcsúzóul még egy utolsó pillantással szétnézett, mint a gondos gazda, aki mielőtt hosszú időre távozna végleg meg akar győződni, hogy mindent a legnagyobb rendben hagy maga után. Ekkor látta meg a képet. A képet, ami valamennyi munkája közül a legközelebb állt hozzá. Egyszer egy kritikus barátja azt mondta, hogy ez a kép csupa fájdalom, és csak egy mazochista volt képes megfesteni. A lelke mélyén igazat adott neki, A főnix halála csakugyan fájdalmas kép volt, még ha nem is úgy, ahogy azt a barátja gondolta. A képen öreg csavargó volt látható a delírium tremens határán, egy fal tövében kuporgott, testét már csak rongyok fedték. Az egész képet a koldus tekintetéért festette meg. Egy alkoholtól eltorzult, ráncos, megfáradt vén arc, amin már ott voltak a halál felismerhető jelei. De a tekintete! A tekintete egy ártatlan, és öntudatlan gyermeké volt, aki még mit sem tud a világ gonoszságáról, és ezért ő is tiszta és ártatlan. Az apjának volt ilyen a tekintete, amikor utoljára látta, a halálos ágyán. Akkor napokig volt mellette, és hosszú órákig beszélgettek. Csak akkor és ott ismerte meg igazából az apját, akivel évtizedeken át annyiszor került összeütközésbe, és ez a felismerés a lelke mélyéig megrázta. Rájött, hogy előítéletek alakították a kapcsolatukat, és ezt ott nagyon szégyellte. Hallgatta az öreg higgadtan bölcs szavait, és rádöbbent, hogy irigyli őt. Irigyli, amiért ilyen nyugodtan várja a halált, és még a fia számára is vannak jó tanácsai. No igen, mindig várd meg a holnapot, mert az akár még jót is hozhat. Bölcs szavak! De mi a helyzet a halálraítéltekkel? Nekik a holnap csak a kivégzés napját hozza közelebb. Ezt úgy látszik még az apja is elfelejtette...

Elindult a kép felé, és leakasztotta a falról. Sokáig csak nézte, mintha minden ecsetvonást az agyába akarna vésni. Aztán egy könnyed mozdulattal összetörte a képet, és a maradványokat a kandalló tüzébe dobta. Hosszan nézte, amint a mohó lángok felzabálják a kép roncsait.

Az autó lefordult a főútról, az út minősége érezhetően romlott. Még hét kilométer zötykölődés, és meglátja szülőfalujának első házait, ahonnan már az utak is csak egy irányba vezettek tovább. Mindig hevesebben kezdett dobogni a szíve, valahányszor közeledett a falu felé. Felelevenedtek benne gyerekkori emlékek, amelyek még így három évtized távolából is alkalmasak voltak rá, hogy melengessék a szívét. Tulajdonképpen, ha rossz passzban volt mindig gyerekkori emlékeihez menekült. Ez volt életének az első és utolsó olyan korszaka, amikor még maradéktalanul tisztának érezhette magát, amit mondott abban mindig hitt is. Akkor még csak a végletek léteztek a számára. Aztán, ahogy nőtt, úgy kezdett mindinkább liberálissá válni. Kezdte tolerálni azokat is, akiket nem szeretett, és megtanult kompromisszumokat kötni. Ekkor már az esze vezérelte az érzései helyett, és egyre többször hallgatott a józan belátására. Ez volt az a pillanat, amikor idealistából kezdett realistává válni. Pedig egy embernek sose szabad az ideáljait feladni, kiváltképp nem egy művésznek, mert ha kompromisszumokat kezd kötni a világgal, éppen azt az isteni lényeget veszíti el, amiért a világra jött. Egy művész sose materialista, hanem inkább idealista lény. Ezért jött ő mindig ide vissza, hogy megkeresse azt a valakit, aki egyszer ő volt, hogy megkeresse egykori idealizmusának összetört cserepeit, és megmentse, amit még meg lehet menteni belőlük. Olyan volt ez, mint egy pszichiátriai kezelés, amikor a terapeuta előhívja a páciens múltjának azon emlékeit, amelyekkel minduntalan összeütközés bekerül jelenlegi életében.

Az autó átsuhant a falun, anyjának a háza kint állt a falu végén, egypár bokor és az erdő társaságában. Ideális hely egy gyerekkor számára, de a civilizációnak alaposan meg kell küzdenie, ha el akar ide jutni. Kiváltképp az őszi esőzések, és a tavaszi olvadás idején. Szerencsére most fagyott volt a föld, és így nem kellett sártengeren átgázolnia. Kiszállt a kocsiból, és megpillantotta az anyját, aki már a tornácon állt, és őt figyelte. Mint mindig, ha valamelyik gyereke előzetes bejelentés nélkül érkezett, most is nyugtalanság tükröződött a tekintetében.

Utoljára akkor járt itt, amikor az apja metszés közben leesett a létráról, és eltörte a lábát. Mint utóbb kiderült, ez a lábtörés végzetes volt a számára, mert az öreg megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó befeküdni a kórházba, és a szövődmények pár hét alatt elvitte. Mikor megérkezett, már nagy fájdalmai voltak, de nem hallott tőle egyetlen jajszót sem egész idő alatt.

Az anyja ráncos, reszkető kezei közé fogta az arcát, és egy pillanatig úgy vizsgálta mindent látó szemeivel, ahogy csak egy anya tudja a gyerekét nézni, hogy egy pillanatra azt gondolta, mindent tud. A kedvenc ételével várta, mint mindig, és ő eltöprenghetett a rejtélyen, hogy honnan a csudából tudhatta, hogy a fia éppen ma fogja meglátogatni. Amikor egyszer rákérdezett erre, azt válaszolta, hogy éjjel megálmodta, vagy reggel, amikor felkelt, valami furcsa előérzete támadt...

Leült az asztalhoz, és gondolattalanul nézte, ahogy az anyja az ódivatú vaskályha, és az asztal közt sürgött-forgott, de a máskor oly ínycsiklandó finomságokban, amiket az anyja eléje rakott most csak étvágytalanul turkált. Végül feladta, és kiment a kert végébe, ahol az erdő kezdődött, első fái már a kerítésen belülre kerültek. Gyerekkorában mindig ide járt, mikor haragba volt a világgal. A lombok közé menekült, és csak az éhség verte ki onnan. Mennyit fantáziált itt, képzeletének megannyi lényével népesítette be ezt a helyet, akiknek még nevet se adott. Egyszer aztán valamilyen könyvben olvasott a mitológiai kentaurokról, és képzeletében rögtön idetelepítette őket. Azontúl már napirenden járt ide, és egész délutánokat beszélt át velük. Ekkor kezdődtek el az iskolai konfliktusok is, mert nehezen viselte a tanárok megkövetelte fegyelmet, és a kentauroknak mindig voltak bölcs tanácsaik a számára, és ha kellett meghallgatták és igazat adtak neki. Arra gondolt, hogy milyen jó volna, ha most is meghallgatnák, és okos tanácsokat adnának neki, de már biztosan nem laknak itt.
Lépéseket hallott a háta mögött, és az anyja hangját:

-Nagyon beteg vagy fiam?
-Nagyon, anyám.
-Gyógyíthatatlan?
-Gyógyíthatatlan.

A recepciónál levő lánnyal először nem tudta magát megértetni, végül is találtak egy közös nyelvet, amit mindketten beszéltek. Kivett egy szobát meghatározatlan időre, aztán felment. A több órás utazás alaposan kimerítette.

A tulajdonos gondosságával vizsgálta meg a lakosztály felszerelését, nem szerette volna, ha az elkövetkező napokban bosszankodnia kell, mert nem működik a vécé, vagy elromlott a vízcsap. Csak egy kézibőrönddel érkezett a szállodába, utazáshoz sose szerette becsomagolni a fél ruhatárát, csak a nélkülözhetetlen ruháit hozta magával, pár alsóneműt, és a mindennapi tisztálkodáshoz szükséges szereket. A legtöbb ember akkor se képes kizökkenni a mindennapok megszokott életritmusából, ha éppen pihen, és szabadsága alatt is kényszert érez rá, hogy jól bejáratott életét élje. Pedig a szabadság éppen arra való, hogy megszabaduljunk a hétköznapok monoton ritmusától, és ez csak akkor lehetséges, ha hátrahagyjuk annak kellékeit is. Ezért aztán inkább azt a kellemetlenséget is vállalta, hogy kölcsönzőből volt kénytelen a megfelelő ruhát kivenni, ha éppen olyan meghívása volt, ahova szmoking kötelező. Nem volt kedve a kicsomagolással bajlódni, ezért a bőröndöt úgy ahogy volt, betette a szekrénybe, majd a panorámaablakhoz lépett, ami az egyik hótól csillogó csúcsra nyújtott kilátást. A fenyőerdő néhol kis híján egészen a csúcsig elért, és a síelők olyanok voltak, mint apró hangyák a hangyabolyban. A látvány lenyűgözte, mint mindig, ha hegyekkel találkozott. Alföldi születésű lévén már majdnem felnőtt volt, amikor először találkozott hegyekkel. Szülőfalujában már akkor is a csúcson érezhette magát, ha felment a házuk padlására. A hegycsúcsokkal kapcsolatban idővel kialakult benne egyfajta rejtett szimbólumrendszer. Az ember, amikor először lát hegycsúcsot, az első, amire gondol egy megmerevedett fallosz, és ez nem véletlen, mert az ember gondolkozásában igenis központi helyet foglal el a szex, habár ezt valami érthetetlen álszemérem miatt illik tagadni.

Vicceket gyártunk Mórickáról, akinek mindenről az jut az eszébe, közben pedig mi magunk vagyunk ezek a Mórickák, egyszerűen azért, mert mindannyiunkban ott bujkál a fajfenntartási ösztön. Amit még barlanglakó őseinktől örököltünk. Ez az amiért, az ember kiűzetett a paradicsomból, ez minden tettének rejtett mozgatórugója, és ez az, ami forgatja a történelem kerekét. Hiszen az ember életének éppen az a legfőbb értelme, hogy nyomot hagyjon maga után a földön, ez az, ami élteti az emberiséget, hogy legyen egy utódunk, aki tovább éltet minket, aki továbbviszi génjeinket. Vajon nem erről szól az egész történelem? A hatalmasok vajon nem ezért küzdöttek e egész életükben? Hogy utódaiknak átadhassák a hatalmukat, és minél kedvezőbb feltételeket biztosítsanak a számukra a túléléshez. És vajon nem volt e kudarc az egész életük, minden győzelmük, ha ez nem sikerült?

Egyszerre szinte elviselhetetlenné vált számára a gondolat, hogy nyom nélkül fog elmúlni. Mióta tudta, hogy meg fog halni mániájává vált ez a gondolat. Nem ringatta magát illúziókban, tudta, hogy csak egy közepes festő, akinek van ugyan egypár jó képe, de összességében csak közepeset, semmi eredetit, semmi figyelemreméltót nem alkotott. A gondolat elkeserítő volt. Lent megszólalt a zene, valahol táncmulatságot rendeztek. Fogalma sem volt, hogy hány órát aludt volt, amikor este felébredt. Még csak nem is vacsorázott, és már hiába is ment volna le, már az étterem is bezárt, de nem is volt éhes. Úgy érezte, hogy most azonnal muszáj kiszabadulnia a falakkal körülzárt tér fogságából, és nekivágott a végtelen hónak, ami a holdfényben vakítóan ragyogott. Hideg volt, a higany jóval a nullpont alá süllyedt, és érezte, hogy a jeges szél máris vörösre csípte a bőrét. A hó ropogott a lába alatt, és minden lépésnél lábszárközépig süppedt a méteres hóban. Jólesett neki a mozgás ebben a csípős hidegben, egész nap ki se dugta az orrát a szobájából, még az ebédet is felvitette, mintha tudat alatt attól félt volna, hogy netán valamelyik ismerősével találkozik, és magyarázkodásra kény-szerül. A legutóbbi napokban ijesztő változásokat tapasztalt magán. Arca elvesztette egészséges színét, a haja hullani kezdett, szemei karikásak, beesettek lettek, ezzel együtt étvágytalanná vált, minek következtében úgy lefogyott, hogy azok a ruhái, amelyek néhány hete még épp, hogy jók voltak, mostanra már pár számmal nagyobbak lettek.

No igen, úgy látszik megkezdődött a fizikai leépülése, gondolta keserűen, és maga se tudta miért, de volt ebben a gondolatban némi kajánság is. Lehet, hogy ez már az értelem kajánsága, amely végül mégiscsak diadalmaskodott a benne lakó ösztönlény fölött? Éveken át annyiszor volt kénytelen kapitulálni előtte, hogy most elégtétellel veszi tudomásul a pusztulását, jóllehet azt is tudja, hogy az ö pusztulása neki is pusztulást jelent. Ez is csak az ember sajátja, hogy sokszor maga magának a bírája, és gyakran a hóhéra is. Mert az állat tiszta ösztönlény, aki, ha az élete veszélyben forog, a végsőkig harcol életéért. De az emberben ott rejlik az értelem, egy másik én, ami könyörtelen ítéletet mond minden tettéről, és egy élet során számtalanszor kerülhet konfliktusba az ösztönlénnyel. Ezek a konfliktusok néha olyan súlyosak, hogy az ember önpusztításba menekül, elkezd inni, vagy éppen bódító álmokban keres menedéket, végső megoldásként pedig ott az öngyilkosság. Okos emberek ezt ismerték föl, és ezért találták ki a mindent megbocsátó Istent, aki megelégszik azzal, ha az ember megbánja bűneit, és feloldozást ad. A vallás úgy próbál meg felmentést adni az ember cselekedeteire, hogy mindent eleve elrendeltnek tekint, és így bűneinket is egy felsőbb hatalom akaratának tartja. Csakhogy mi van azokkal, akik nem képesek a hitre? Nekik saját magukkal kell elszámolni lelkiismeretükkel...

Kikerült a szálloda fényköréből, és áthatolhatatlan sötétség vette körül, csak a hold világított, de most azt is eltakarta egy felhő. Lehajolt, és egy marék havat gyúrt össze hógolyóvá, majd egy önfeledt mozdulattal a hold felé dobta. Boldog volt. Hetek óta először érezte magát felhőtlenül felszabadultnak, szinte már gyermekien felelőtlennek. Ahogy így ment az éjszakában, léptei alatt ropogott a hó, egyszer csak, mintha kiáltás tépte volna szét a csendet. Megállt, hogy füleljen, de úgy zihált, hogy egy gőzgép se csinál nagyobb zajt. Ennek ellenére meghallotta az újabb kiáltást, és elindult abba az irányba, amerre a hangot sejtette, inkább csak az ösztöneire bízva magát. Mikor már hosszabb ideje nem hangzott fel újabb kiáltás, és attól tartott, hogy eltévedt, kétségbeesetten beleordított az éjszakába. Kis idő múltán, mintegy válaszként, újabb kiáltás hallatszott, és ezután már így válaszolgattak egymásnak, míg csak rá nem bukkant a félig megfagyott lányra. Egy fa tövében feküdt, síelés közben nekiütközhetett a fának, és eltörte a lábát. Ha még pár óráig itt marad biztosan megfagy, már így is alig volt élet benne. Már csak percekre tért magához, aztán megint visszazuhant az öntudatlanságba. Az egyik síléc mellette feküdt a havon, a másik kettétörve, egyik csonka darabja a lábán, a másik részt nem látta sehol. Legyengült szervezetének óriási erőkifejtésébe került, hogy a lányt, akinek a tehetetlenségi erő megkétszerezte a súlyát, ráfektesse az épen maradt lécre. Végül azonban sikerült, és a bot segítségével tolta maga előtt. Mindeddig nem is sejtette, hogy mennyire eltávolodott a szállodától, csak most, hogy már jó ideje ment, és még semmi se jelezte, hogy közel lenne hozzá. Nem tévedhetett el, hiszen a nyomait követte visszafelé, bár meglehet, hogy jókora kerülőt kellett megtennie. Mindenesetre az összeesés hátárán volt, mire a szállodához ért, ahol néhány alkalmazott cigarettázott, a parázsló cigaretták olyanok voltak a kezükben, mint szentjánosbogarak csoportja. Amint észrevették, a segítségére siettek, és átvették tőle az eszméletlen lányt. Mire felért a szobájába, annyi ereje se volt, hogy levetkőzzön, ruhástól zuhant az ágyba.

Úgy ébredt, mintha ájulásból térne magához. Nem emlékezett rá, hogy az éjjel álmodott volna valamit, bár az utóbbi években egyre ritkábban emlékezett az álmaira. Volt az életében egy olyan szakasz, amikor intenzíven érdeklődött az álmok iránt, egy egész füzetet írt tele az álmaival. Akkoriban sok olyan könyvet olvasott, ami az álom-fejtéssel foglalkozott, és általában minden érdekelte, ami a misztikummal volt kapcsolatos. A misztikumhoz való viszonya tulajdonképpen máig sem változott. Nála a misztikum volt az, ami másnál a vallás. Nem hitt Istenben, ahhoz túlságosan individualista volt, de hitt benne, hogy a halállal nem fejeződik be semmi. Képtelenségnek tartotta, hogy fizikai megsemmisülésünk után ne maradjon belőlünk semmi. Úgy képzelte el az életet, mint valami ujjlenyomatot, amit a felsőbb énünk, amit ő egonak nevezett, hagy a világon. Hitt a reinkarnációban, és az egoban. Halálunk után az ego tovább él, és egy idő után szükségét érzi, hogy megnyilvánuljon, és keres magának egy testet. Azokat az embereket, akiknek az életük során is megmarad a kapcsolatuk az egoval, nevezik itt a földön prófétáknak, vallásalapítóknak, vagy egyszerűen csak zseniknek. Egy barátja, akinek elmondta ezt az elméletét, felvilágosította, hogy a középkorban biztosan megégették volna, mint istentagadó eretneket. Még szerencse, hogy nem élünk a középkorban, felelte akkor...

Felkelt az ágyból, bár úgy érezte, hogy az egész napot át tudná lustálkodni. Amikor visszanézett az ágyra, észrevette, hogy a párnán csomókban ott a haja. Próbálta fésülködéssel eltüntetni, de sehogy se sikerült. Végül megunta a hiábavaló kísérletezést, és egy sapkát húzott a fejére. Lement a recepcióra, és a programlehetőségek után érdeklődött. Kiderült, hogy reggeli után indul egy csoport az egyik csúcsra. A gyülekező a szálloda előtt volt, ahol elszánt arcú turisták várakoztak, akik elhatározták, hogy délre már a csúcsról fognak gyönyörködni a táj szépségében. Látszott, hogy többségük már ismeri egymást, nem először túráznak így együtt, és így ő magányosan állt a csoport szélén. A látszat csalóka volt, a csúcs mégsem volt olyan közel, mint amilyen közelinek látszott, és az első kilométerek után lemaradt.