Pár héten belül
az AB-ART kiadónál megjelenik történelmi regényem: A freskó legendája címmel,
amelyben a százdi freskó középkori történetéről mesélek. A regény négy
története száz évet ölel fel a 14 és 15 századból, amiket azonban nem
személyek, nem is történelmi családok fűznek egybe, hanem a freskó és Villa
Zaazd kolostora, az ott élő szerzetesek. Kedvcsinálónak, íme egy részlet.
Gyilkosság
a kolostornál
1385
Villa Zaazd
A szerzetes szerény vacsoráját fogyasztotta el, ami egy
cipóból és egy szál hagymából állt, amit majd vizezett borral öblít le. Jóízűen
falatozott, éhét alig verte el ez a sovány estebéd. Már három éve volt úton, és
ezalatt az idő alatt csak ritkán lakott jól, ma egyébként is péntek volt,
amikor egy rendes keresztény böjtöl… ezzel vigasztalta magát.
Mióta kitört a polgárháború Mária királynő és a megboldogult
király őfelsége trónkövetelő unokaöccse között, azóta ez a virágzóan gazdag
ország is egyre jobban szegényedett – tavaly még ugyanezért a pénzért egy sült
galambot is kapott volna, sőt, Lajos király idejében még egy egész ökröt húztak
volna neki nyársra.
Csakhogy, Lajos immár ötödik éve halott, és a lányát is
valahol Dalmáciában tartják fogva a pártütők, és a férje, az a tejfölösszájú Zsigmond
most gyűjti a sereget a kiszabadítására. Hej, de rosszul van az elrendezve,
hogy két gyámoltalan asszonyszemélynek egy ilyen nyikhaj cseh legyen a
gyámolítója, aki még az asszonyok között se képes rendet tenni… merthogy a pártütő
főuraknak az a legfőbb gondjuk Lajos király lányával, hogy a Szent Korona még
sose volt asszony fején, és vajon egy törékeny, női nyak elbír e ekkora terhet?
Bár mindenki tudja, hogy az igazi gond Mária anyja Erzsébet, a lengyelhonból
hozott királykisasszony, akit mindenki Mária rossz szellemének tart, és mivel a
királynő abban a korban van, amikor a lányok még túlontúl anyjuk befolyása
alatt állnak, mindenki attól fél, hogy Mária helyett majd az anyja, és annak
kegyencei fognak uralkodni.
…
A szomszéd asztalnál ketten borozgattak vidáman, ruhájuk
alapján kereskedők lehettek. Üzleti ügyeiket tárgyalták meg, és amiért a
szerzetes felfigyelt a beszélgetésükre, az volt, hogy többször is elhangzott
köztük annak a helységnek a neve, ahova ő is igyekezett. Az egyik kereskedő
prémeket vásárolt fel, és most is a villa Zaazd nevű faluba készült, ahol a
héten lesz vásár. Teodiciusz pedig /így hívták a szerzetest/ a falu kolostorába
iparkodott, hogy eleget tegyen a fogadalmának, miszerint elzarándokol Magyarország
összes kolostorába, hogy feloldozást nyerjen bűneire. Remélte, hogy a
kereskedőben útitársra találhat, hiszen ezekben a polgárháborús időkben nem
volt tanácsos egyedül róni az utakat, csak a rablók dolgát könnyítették meg,
akik csak könnyű prédát láttak a magányos utasban, kivált, akinél sok pénz
volt, mint ahogy vélhetően a kereskedőnél is sok pénz van.
Fülét megütötte egyikük öblös hangja.
– Hallotta kegyelmed Makó vitéz esetét, aki hajóra szállt,
hogy a Szentföldön harcoljon a pogánnyal, de a kikötőben annyira berúgott, hogy
már Velencében azt hitte, Jeruzsálemben van. Nohát, azóta járja a mondás, hogy
messze van, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől.
Ezen aztán jóízűen nevettek, és koccintottak.
Teodiciusz is elmosolyodott a tréfán, de már a két
kereskedő is felcihelődött, és elindultak az ajtó felé. Ám más valamire is
figyelmes lett Teodiciusz – ahogy azok ketten kiléptek az ajtón, egy rosszarcú
alak eredt a nyomukba, aki eddig úgy tett, mintha a falnak dőlve aludna, ám ő
észrevette, hogy lehunyt szemhéja mögül egész idő alatt az asztalnál ülőket
figyelte, mert nyilván rájött arra, amire ő is, hogy azok ketten kereskedők,
akiknél sok pénz van. Teodíciusz arra is rájött, hogy a rosszarcú csakis egy rabló
bandának lehet a „figyelő” embere, akinek az a dolga, hogy kifigyelje a
módosabb utazókat, akiktől gazdag zsákmányt lehet remélni, és a tippet leadja a
társainak, akik aztán alkalmas helyen kifosztják a szerencsétlent.
Miután pedig mindezt végiggondolta, nem tétovázott, hanem
a rosszarcú nyomába eredt, gondosan vigyázva, hogy a másik ne vegye észre,
mindig az árnyékban maradt, mivel az éjszaka csillagos volt, ráadásul a hó is
világított.
Gyanújában nem is csalatkozott, mivel megkerülték a
fogadót, ahol a rosszarcút társai várták az istállónál, akikkel hosszan
tárgyalt. Hogy miről, azt nem tudta, mivel halkan beszéltek, ő pedig nem mert
közelebb lopózni, mivel tartott tőle, hogy észreveszik, de a rosszarcú nyilván
a kihallgatott beszélgetésről számolt be a cimboráinak, majd nemsokára elvált
tőlük, és visszament a fogadóba.
…
Teodiciusz csak rövid ideig törte a fejét, hogy mi tévő
legyen, azt tudta, hogy figyelmeztetni kell a kereskedőket, hogy miféle veszély
fenyegeti őket. A szállás az emeleten volt, ahova egy külső lépcsőn lehetett
feljutni, és az egész egy nagyobb terem volt, ahol az utazók a földre szórt
szalmán aludtak. Rajtuk kellett átverekedni magát, hogy eljusson a szobáig, ami
a jobban fizető vendégeknek volt fenntartva, akik kényesebbek voltak annál,
hogy másokkal együtt aludjanak, vagy egyszerűen csak attól féltek, hogy
kirabolják őket. Teodiciusz erélyesen megzörgette az ajtót, semmi, újra
megzörgette, mire egy félénk hang szólt ki a szobából, mire ő visszaszólt, hogy
csak egy szerzetes, aki beszélni szeretne vele. Amaz félreértette a szándékát,
és azt mondta, hogy nem tud neki alamizsnát adni. Teodiciusz kezdett ingerült
lenni, mert nem volt az ínyére, hogy zárt ajtón keresztül tárgyaljanak, és az
összes vendég hallja, amit mond, ezért azt felelte, hogy nagyon komoly
mondandója van a számára, és vagy most kinyitja az ajtót, vagy pedig elmegy, de
akkor vessen magára a következmények miatt. Ez hatott. Hallotta, ahogy bent
elhúzzák a reteszt, és ő a szobába lépett. A figyelmét nem kerülte el, hogy a kereskedő
egy tőrt rejteget a zekéje ujjában, de nem törődött vele, körbepillantott a
szobában.
– A társa hol van?
– Sürgős dolga van, és úgy döntött, hogy éjszaka is
utazik.
Teodíciusz keresztet vetett.
– Az Úr legyen hozzá irgalmas. Kihallgattam egy beszélgetést,
és figyelmeztetni jöttem kelmeteket, hogy a haramiák rajta akarnak ütni
magukon.
A kereskedő elsápadt, és hátratántorodott, leült a
priccsre, behunyta a szemét. Teodíciusz kérlelhetetlenül folytatta, mert tudta,
hogy a tétlenség ilyenkor csak az ellenségnek kedvez.
– Kihallgatták, hogy holnap merre akar menni, és csak
csapdát kell állítaniuk.
– De hát mitévő legyek?
– Útvonalat kell változtatni, és nyomban útra kelni.
– Éjszaka utazzak? De hát miért?
Teodícius felsóhajtott, és a szemeit az égre forgatta.
– Mert az útonállók, ha elég sokan vannak, és elég nagy
zsákmányra számítanak, könnyen megtámadhatják ezt a fogadót is. Elvégre minket
nem védenek csak ezek a gyenge falak, és mire esetleg a várból a segítségünkre
sietnének, már késő lesz.
A kereskedő előbb felpattant, majd újfent
visszahanyatlott a priccsre, fejét kezébe temette.
– Pedig azért jöttünk erőltetetett menetben Léváig, mert
azt hittük, hogy a vár közelsége megóv minket a rablóktól
– A mai világban bizony már ez se biztosíték semmire –
dörmögte a szerzetes. – Sok esetről hallottam már, amikor éppen a várúr
sarcolta meg az átutazókat.
A kereskedő elgondolkodott, és úgy tűnt, hogy elfogadja
Teodiciusz érveit, de ekkor a szerzetesre pillantott, és gyanú felhője suhant
át az arcán.
– Mi van, ha te magad vagy a rablók cimborája, és így
akarsz csapdába csalni, és a csuhád is csak álcázza gonosz szándékaid?
Teodiciusz sóhajtott, de el kellett ismernie, hogy a
kereskedő helyében ő is gyanakodna, ha meglátná sebhelyektől eltorzult arcát.
– Ezeket a sebeket csatákban szereztem, ugyanis, mielőtt
szerzetes lettem, katona voltam, aki azonban belefáradt az öldöklésbe.
A kereskedő arca felderült.
– Akkor te majd megvédsz.
– Fegyver nélkül bajosan – dörmögte Teodiciusz.
– Akkor mit tanácsolsz?
–Azt, hogy nyomban
induljunk, mégpedig titokban, semmit se hozzál magaddal, mert minden pótolható,
kivéve az életed.
A kereskedőt meggyőzték ezek a szavak, és követte
Teodíciuszt. Kifelé menet azért elvett egy botot, ami ott volt a falnak
támasztva, és arra gondolt, hogy a semminél azért ez is jobb.
…
– Ha valaki azt mondja, hogy nincs Isteni
igazságszolgáltatás, akkor én azt cáfolom. – ezt István mondta, a kereskedő,
aki Teodiciusszal a szekér hátuljában zötyögött, amit akkor bérelt ki, mikor
sikeresen elkerülték a rablók csapdáját, és a szomszédos faluban, hogy
gyorsabban célhoz érjenek, István megalkudott egy szekeres gazdával. Azt se
tudhatták, hogy a rablók nem lesznek e dühösek, hogy kijátszották őket, és nem
fogják e üldözni a szökevényeket, ezért ezt a módot választották, hogy minél
előbb maguk mögött hagyják a veszélyt – Lám, még egy év se telt el Durazzói
Károly halála óta, és már Erzsébet is halott, aki a legfőbb intrikus volt ebben
a cselszövényben. Akkor én is Budán voltam, és amikor a polgárok tudomást
szereztek a merényletről, meg akarták ostromolni a várat, hogy kiszabadítsák
Károlyt, mivel őt szerették, Erzsébetet ellenben gyűlölték, mert ő volt forrása
minden bajuknak. Csakhát, a polgárok nincsenek harchoz szokva, a várat ellenben
katonák védték; így aztán elég volt azt a néhány forrófejűt levágni, hogy a
többieknek elmenjen a harctól a kedve.
– Hogyan is történt az a merénylet, én eddig csak
szóbeszédet hallottam – vetette közbe Teodiciusz, akit most se hagyott hidegen
a história.
– az álnok nőszemély a lakosztályába csalta Károlyt,
azzal az ürüggyel, hogy beteg, és ezért nem tudja őt felkeresni, ám a merénylők
már lesben álltak, és mikor boldogtalan Károly belépett Erzsébet szobájába,
eltorlaszolták a bejáratot, hogy a kísérete ne tudja őt követni, aztán pedig
nekiestek, mint veszett kutyák a nemes vadnak. Beszélik, hogy Erzsébet miként
biztatta az ifjú Forgách Balázst „vágd fiam, egy vármegyéért teszed” és bizony
nem a merénylőkön múlt, hogy nem ölték meg már akkor Károlyt, hanem kíséretének
azon a tagján, aki fellármázta a budai polgárokat, akik aztán kiszabadították
Károlyt szorult helyzetéből, ám ő a merényletben olyan súlyos sebeket kapott,
hogy ágynak esett, és bizony már mindenki megvolt róla győződve, hogy a halálán
van, talán ezért is engedték meg a merénylők, hogy Károlyt átszállítsák
Visegrádra, ám ott isteni csoda folytán, valamint a gondos ápolás
következtében, gyógyulni kezdett, és mikor már úgy látszott, hogy felépül, a
merénylők ügynöke, aki a kíséretben volt, megfojtotta Károlyt.
Teodiciusz keserűen megrázta a fejét.
– Én pont ezért hagytam fel a katonáskodással, és lettem
szerzetes, mert mai napság már a saját vérét vágja a katona, nem az ország
ellenségét.
– Bizony, bizony, bolond időket élünk – helyeselt István
Teodiciusz kifakadásának. –
De nem véletlenül kezdtem a mondókámat azzal, hogy én hiszek az isteni igazságszolgáltatásban,
mert még egy év se telt el, és az intrikus is áldozatának a sorsára jutott,
Horváti János, aki Károly legfőbb támogatója volt, elfogta anyát és
lányát, akik a lázongó Délvidéket
járták, Garai nádort pedig levágták, jóllehet a nádor oly derekasan küzdött,
hogy csak csellel tudták legyőzni, egy vitéz a királynék hintója alá bújt, és
elvágta a nádor lábán az inakat, aztán a földön fekvő nádort lefejezték. Aztán
Horváti János Nova várában Erzsébetet is megfojtatta, hogy megbosszulja Károly
halálát, és talán azért is, hogy Zsigmond kedvében járjon, aki többször is
hangoztatta, hogy szeretné holtan látni az anyósát, akinek az ármánykodása
miatt nem élhetett együtt a feleségével.
– De azért mégse kellett volna Erzsébetet a lánya szeme
láttára megfojtani.
Istvánnak erre már nem volt válasza, csak a bajusza alatt
dünnyögött valami olyasmit, hogy „ezt aztán tényleg nem kellett volna”.
…
Pirkadt, az ég keleti szélén még csak egy vékony fénycsík
jelezte, hogy hamarosan a nappal veszi át a hatalmat, és Teodiciusz már ott
térdelt a feszület előtt. Miután még szombaton valamivel éjfél előtt a
kolostorba értek, a vasárnapot, jó keresztényekhez illően, pihenéssel
szentelték meg.
Teodiciusz azonban elhatározta, hogy amíg a kolostorban tartózkodik,
ő is a szerzetesek napi ritmusa szerint fog élni, habár ez alól, mint zarándok,
felmentést is nyerhetett volna. A hajnali ima után kérte meg a perjelt, hogy
maradhasson a templomban, mert úgy érezte, hálát kell adnia az Úrnak és az
utazók védőszentjének, Szent Kristófnak, hogy megóvta őket attól, hogy a rablók
kezébe kerüljenek, és hogy annyi veszély közepette célhoz ért, mert amióta
polgárháború dúlt Magyarországon azóta nem volt biztonságos az utazás. Alig
negyedórája elmélkedett, amikor léptek hangzottak fel a templomban, azonban nem
szerzetesi saruk csoszogása, hanem kereskedőcsizma koppanása. Mikor befejezte a
fohászt, és kifelé tartott a szentélyből, az egyik első padban Istvánt fedezte
fel, aki megigézve nézte a freskót, amely a felkelő nap sugaraitól, mintha
megelevenedett volna. Teodiciusz ugyanúgy, megbabonázva nézte ezt a
megelevenedett csodát, a színek Pazar játékát, mintha Isten, az Ő végtelen
kegyelméből, lehelt volna lelket a képbe.
– Mióta idejárok üzletet kötni, mindig bejövök ide, csak
ülök itt, és nézem a képet, és még ma is, mindig újabb és újabb részleteket
fedezek fel. Tíz évvel ezelőtt festette egy itáliai festő, és én legalább már
százszor ültem itt, előtte. Az a napom valahogy mindig szerencsésebb, amit itt
kezdek, jobb üzleteket kötök.
Teodiciusz nem tudta, mit mondjon erre, ám István nem is
várt választ, hanem elragadottan folytatta.
– Lehet, hogy én imádkozok, atyám?
Erre még nem is gondolt, de most, hogy a másik mondta…
hiszen, hol van az megírva, hogy csak szavakkal imádkozhatunk? Az Isten éppúgy
örül egy tiszta, őszinte érzésnek, egy jócselekedetnek, mint az ékes szavaknak.
Hirtelen elszégyellte magát, hogy nem tud olvasni, és így nem tudhatja, hogy mi
erről a bölcs egyházatyák véleménye.
– Csak azért kérdezem ezt, mert én nem vagyok
különösebben vallásos, - folytatta István – már szó ne érje a ház elejét.
Eljárok én a templomba az előírás szerint, még adakozom is, de mindezt inkább
csak azért csinálom, mert mások ezt várják el tőlem. Itt viszont eltöltök egy
félórát, és azt hiszem, hogy jobb emberré váltam. Mondja, atyám, hogy van ez?
Teodiciusz kínban volt, mert érezte, hogy egy
bizonytalankodó lélek tőle várja hitének a megerősítését, amire ő nem érezte
magát felkészültnek. Valamit azért mégis mondani kellett, így hát megszólalt,
először még csak akadozva beszélt.
– Ha így érzi, akkor ez a freskó betölti a hivatását…
Kegyes jeleneteket ábrázoló festmények ugyanis azért is készülnek… hogy az
isteni üzenetet közvetítsék. És ha egy képet felszentelnek, akkor a Szentlélek
már általa is működik.
– Még meg se köszöntem, atyám, hogy megmentett az
útonállóktól. Pedig az első pillanatban azt hittem, hogy maga is a rablók
cimborája, és kelepcébe akar csalni.
– Méghozzá okkal hitte ezt. Ezekben a zavaros időkben
Isten szolgái is haramiák zsoldjába szegődnek.
István felnevetett.
– Azért abban bízom, hogy legalább itt, a kolostorban,
biztonságban vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése