2012. szeptember 7., péntek

Ajánló


Pár héten belül az AB-ART kiadónál megjelenik történelmi regényem: A freskó legendája címmel, amelyben a százdi freskó középkori történetéről mesélek. A regény négy története száz évet ölel fel a 14 és 15 századból, amiket azonban nem személyek, nem is történelmi családok fűznek egybe, hanem a freskó és Villa Zaazd kolostora, az ott élő szerzetesek. Kedvcsinálónak, íme egy részlet.
  











Gyilkosság a kolostornál
1385 Villa Zaazd

A szerzetes szerény vacsoráját fogyasztotta el, ami egy cipóból és egy szál hagymából állt, amit majd vizezett borral öblít le. Jóízűen falatozott, éhét alig verte el ez a sovány estebéd. Már három éve volt úton, és ezalatt az idő alatt csak ritkán lakott jól, ma egyébként is péntek volt, amikor egy rendes keresztény böjtöl… ezzel vigasztalta magát.
Mióta kitört a polgárháború Mária királynő és a megboldogult király őfelsége trónkövetelő unokaöccse között, azóta ez a virágzóan gazdag ország is egyre jobban szegényedett – tavaly még ugyanezért a pénzért egy sült galambot is kapott volna, sőt, Lajos király idejében még egy egész ökröt húztak volna neki nyársra.
Csakhogy, Lajos immár ötödik éve halott, és a lányát is valahol Dalmáciában tartják fogva a pártütők, és a férje, az a tejfölösszájú Zsigmond most gyűjti a sereget a kiszabadítására. Hej, de rosszul van az elrendezve, hogy két gyámoltalan asszonyszemélynek egy ilyen nyikhaj cseh legyen a gyámolítója, aki még az asszonyok között se képes rendet tenni… merthogy a pártütő főuraknak az a legfőbb gondjuk Lajos király lányával, hogy a Szent Korona még sose volt asszony fején, és vajon egy törékeny, női nyak elbír e ekkora terhet? Bár mindenki tudja, hogy az igazi gond Mária anyja Erzsébet, a lengyelhonból hozott királykisasszony, akit mindenki Mária rossz szellemének tart, és mivel a királynő abban a korban van, amikor a lányok még túlontúl anyjuk befolyása alatt állnak, mindenki attól fél, hogy Mária helyett majd az anyja, és annak kegyencei fognak uralkodni.
A szomszéd asztalnál ketten borozgattak vidáman, ruhájuk alapján kereskedők lehettek. Üzleti ügyeiket tárgyalták meg, és amiért a szerzetes felfigyelt a beszélgetésükre, az volt, hogy többször is elhangzott köztük annak a helységnek a neve, ahova ő is igyekezett. Az egyik kereskedő prémeket vásárolt fel, és most is a villa Zaazd nevű faluba készült, ahol a héten lesz vásár. Teodiciusz pedig /így hívták a szerzetest/ a falu kolostorába iparkodott, hogy eleget tegyen a fogadalmának, miszerint elzarándokol Magyarország összes kolostorába, hogy feloldozást nyerjen bűneire. Remélte, hogy a kereskedőben útitársra találhat, hiszen ezekben a polgárháborús időkben nem volt tanácsos egyedül róni az utakat, csak a rablók dolgát könnyítették meg, akik csak könnyű prédát láttak a magányos utasban, kivált, akinél sok pénz volt, mint ahogy vélhetően a kereskedőnél is sok pénz van.
Fülét megütötte egyikük öblös hangja.
– Hallotta kegyelmed Makó vitéz esetét, aki hajóra szállt, hogy a Szentföldön harcoljon a pogánnyal, de a kikötőben annyira berúgott, hogy már Velencében azt hitte, Jeruzsálemben van. Nohát, azóta járja a mondás, hogy messze van, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől.
Ezen aztán jóízűen nevettek, és koccintottak.     
Teodiciusz is elmosolyodott a tréfán, de már a két kereskedő is felcihelődött, és elindultak az ajtó felé. Ám más valamire is figyelmes lett Teodiciusz – ahogy azok ketten kiléptek az ajtón, egy rosszarcú alak eredt a nyomukba, aki eddig úgy tett, mintha a falnak dőlve aludna, ám ő észrevette, hogy lehunyt szemhéja mögül egész idő alatt az asztalnál ülőket figyelte, mert nyilván rájött arra, amire ő is, hogy azok ketten kereskedők, akiknél sok pénz van. Teodíciusz arra is rájött, hogy a rosszarcú csakis egy rabló bandának lehet a „figyelő” embere, akinek az a dolga, hogy kifigyelje a módosabb utazókat, akiktől gazdag zsákmányt lehet remélni, és a tippet leadja a társainak, akik aztán alkalmas helyen kifosztják a szerencsétlent.
Miután pedig mindezt végiggondolta, nem tétovázott, hanem a rosszarcú nyomába eredt, gondosan vigyázva, hogy a másik ne vegye észre, mindig az árnyékban maradt, mivel az éjszaka csillagos volt, ráadásul a hó is világított.
Gyanújában nem is csalatkozott, mivel megkerülték a fogadót, ahol a rosszarcút társai várták az istállónál, akikkel hosszan tárgyalt. Hogy miről, azt nem tudta, mivel halkan beszéltek, ő pedig nem mert közelebb lopózni, mivel tartott tőle, hogy észreveszik, de a rosszarcú nyilván a kihallgatott beszélgetésről számolt be a cimboráinak, majd nemsokára elvált tőlük, és visszament a fogadóba.
Teodiciusz csak rövid ideig törte a fejét, hogy mi tévő legyen, azt tudta, hogy figyelmeztetni kell a kereskedőket, hogy miféle veszély fenyegeti őket. A szállás az emeleten volt, ahova egy külső lépcsőn lehetett feljutni, és az egész egy nagyobb terem volt, ahol az utazók a földre szórt szalmán aludtak. Rajtuk kellett átverekedni magát, hogy eljusson a szobáig, ami a jobban fizető vendégeknek volt fenntartva, akik kényesebbek voltak annál, hogy másokkal együtt aludjanak, vagy egyszerűen csak attól féltek, hogy kirabolják őket. Teodiciusz erélyesen megzörgette az ajtót, semmi, újra megzörgette, mire egy félénk hang szólt ki a szobából, mire ő visszaszólt, hogy csak egy szerzetes, aki beszélni szeretne vele. Amaz félreértette a szándékát, és azt mondta, hogy nem tud neki alamizsnát adni. Teodiciusz kezdett ingerült lenni, mert nem volt az ínyére, hogy zárt ajtón keresztül tárgyaljanak, és az összes vendég hallja, amit mond, ezért azt felelte, hogy nagyon komoly mondandója van a számára, és vagy most kinyitja az ajtót, vagy pedig elmegy, de akkor vessen magára a következmények miatt. Ez hatott. Hallotta, ahogy bent elhúzzák a reteszt, és ő a szobába lépett. A figyelmét nem kerülte el, hogy a kereskedő egy tőrt rejteget a zekéje ujjában, de nem törődött vele, körbepillantott a szobában.
– A társa hol van?
– Sürgős dolga van, és úgy döntött, hogy éjszaka is utazik.
Teodíciusz keresztet vetett.
– Az Úr legyen hozzá irgalmas. Kihallgattam egy beszélgetést, és figyelmeztetni jöttem kelmeteket, hogy a haramiák rajta akarnak ütni magukon.
A kereskedő elsápadt, és hátratántorodott, leült a priccsre, behunyta a szemét. Teodíciusz kérlelhetetlenül folytatta, mert tudta, hogy a tétlenség ilyenkor csak az ellenségnek kedvez.
– Kihallgatták, hogy holnap merre akar menni, és csak csapdát kell állítaniuk.
– De hát mitévő legyek?
– Útvonalat kell változtatni, és nyomban útra kelni.
– Éjszaka utazzak? De hát miért?
Teodícius felsóhajtott, és a szemeit az égre forgatta.
– Mert az útonállók, ha elég sokan vannak, és elég nagy zsákmányra számítanak, könnyen megtámadhatják ezt a fogadót is. Elvégre minket nem védenek csak ezek a gyenge falak, és mire esetleg a várból a segítségünkre sietnének, már késő lesz.
A kereskedő előbb felpattant, majd újfent visszahanyatlott a priccsre, fejét kezébe temette.
– Pedig azért jöttünk erőltetetett menetben Léváig, mert azt hittük, hogy a vár közelsége megóv minket a rablóktól
– A mai világban bizony már ez se biztosíték semmire – dörmögte a szerzetes. – Sok esetről hallottam már, amikor éppen a várúr sarcolta meg az átutazókat.
A kereskedő elgondolkodott, és úgy tűnt, hogy elfogadja Teodiciusz érveit, de ekkor a szerzetesre pillantott, és gyanú felhője suhant át az arcán.
– Mi van, ha te magad vagy a rablók cimborája, és így akarsz csapdába csalni, és a csuhád is csak álcázza gonosz szándékaid?
Teodiciusz sóhajtott, de el kellett ismernie, hogy a kereskedő helyében ő is gyanakodna, ha meglátná sebhelyektől eltorzult arcát.
– Ezeket a sebeket csatákban szereztem, ugyanis, mielőtt szerzetes lettem, katona voltam, aki azonban belefáradt az öldöklésbe.
A kereskedő arca felderült.
– Akkor te majd megvédsz.
– Fegyver nélkül bajosan – dörmögte Teodiciusz.
– Akkor mit tanácsolsz?
 –Azt, hogy nyomban induljunk, mégpedig titokban, semmit se hozzál magaddal, mert minden pótolható, kivéve az életed.
A kereskedőt meggyőzték ezek a szavak, és követte Teodíciuszt. Kifelé menet azért elvett egy botot, ami ott volt a falnak támasztva, és arra gondolt, hogy a semminél azért ez is jobb.
– Ha valaki azt mondja, hogy nincs Isteni igazságszolgáltatás, akkor én azt cáfolom. – ezt István mondta, a kereskedő, aki Teodiciusszal a szekér hátuljában zötyögött, amit akkor bérelt ki, mikor sikeresen elkerülték a rablók csapdáját, és a szomszédos faluban, hogy gyorsabban célhoz érjenek, István megalkudott egy szekeres gazdával. Azt se tudhatták, hogy a rablók nem lesznek e dühösek, hogy kijátszották őket, és nem fogják e üldözni a szökevényeket, ezért ezt a módot választották, hogy minél előbb maguk mögött hagyják a veszélyt – Lám, még egy év se telt el Durazzói Károly halála óta, és már Erzsébet is halott, aki a legfőbb intrikus volt ebben a cselszövényben. Akkor én is Budán voltam, és amikor a polgárok tudomást szereztek a merényletről, meg akarták ostromolni a várat, hogy kiszabadítsák Károlyt, mivel őt szerették, Erzsébetet ellenben gyűlölték, mert ő volt forrása minden bajuknak. Csakhát, a polgárok nincsenek harchoz szokva, a várat ellenben katonák védték; így aztán elég volt azt a néhány forrófejűt levágni, hogy a többieknek elmenjen a harctól a kedve.
– Hogyan is történt az a merénylet, én eddig csak szóbeszédet hallottam – vetette közbe Teodiciusz, akit most se hagyott hidegen a história.
– az álnok nőszemély a lakosztályába csalta Károlyt, azzal az ürüggyel, hogy beteg, és ezért nem tudja őt felkeresni, ám a merénylők már lesben álltak, és mikor boldogtalan Károly belépett Erzsébet szobájába, eltorlaszolták a bejáratot, hogy a kísérete ne tudja őt követni, aztán pedig nekiestek, mint veszett kutyák a nemes vadnak. Beszélik, hogy Erzsébet miként biztatta az ifjú Forgách Balázst „vágd fiam, egy vármegyéért teszed” és bizony nem a merénylőkön múlt, hogy nem ölték meg már akkor Károlyt, hanem kíséretének azon a tagján, aki fellármázta a budai polgárokat, akik aztán kiszabadították Károlyt szorult helyzetéből, ám ő a merényletben olyan súlyos sebeket kapott, hogy ágynak esett, és bizony már mindenki megvolt róla győződve, hogy a halálán van, talán ezért is engedték meg a merénylők, hogy Károlyt átszállítsák Visegrádra, ám ott isteni csoda folytán, valamint a gondos ápolás következtében, gyógyulni kezdett, és mikor már úgy látszott, hogy felépül, a merénylők ügynöke, aki a kíséretben volt, megfojtotta Károlyt.
Teodiciusz keserűen megrázta a fejét.
– Én pont ezért hagytam fel a katonáskodással, és lettem szerzetes, mert mai napság már a saját vérét vágja a katona, nem az ország ellenségét.
– Bizony, bizony, bolond időket élünk – helyeselt István Teodiciusz kifakadásának. –                                                            De nem véletlenül kezdtem a mondókámat azzal, hogy én hiszek az isteni igazságszolgáltatásban, mert még egy év se telt el, és az intrikus is áldozatának a sorsára jutott, Horváti János, aki Károly legfőbb támogatója volt, elfogta anyát és lányát,  akik a lázongó Délvidéket járták, Garai nádort pedig levágták, jóllehet a nádor oly derekasan küzdött, hogy csak csellel tudták legyőzni, egy vitéz a királynék hintója alá bújt, és elvágta a nádor lábán az inakat, aztán a földön fekvő nádort lefejezték. Aztán Horváti János Nova várában Erzsébetet is megfojtatta, hogy megbosszulja Károly halálát, és talán azért is, hogy Zsigmond kedvében járjon, aki többször is hangoztatta, hogy szeretné holtan látni az anyósát, akinek az ármánykodása miatt nem élhetett együtt a feleségével.
– De azért mégse kellett volna Erzsébetet a lánya szeme láttára megfojtani.
Istvánnak erre már nem volt válasza, csak a bajusza alatt dünnyögött valami olyasmit, hogy „ezt aztán tényleg nem kellett volna”.
Pirkadt, az ég keleti szélén még csak egy vékony fénycsík jelezte, hogy hamarosan a nappal veszi át a hatalmat, és Teodiciusz már ott térdelt a feszület előtt. Miután még szombaton valamivel éjfél előtt a kolostorba értek, a vasárnapot, jó keresztényekhez illően, pihenéssel szentelték meg.
Teodiciusz azonban elhatározta, hogy amíg a kolostorban tartózkodik, ő is a szerzetesek napi ritmusa szerint fog élni, habár ez alól, mint zarándok, felmentést is nyerhetett volna. A hajnali ima után kérte meg a perjelt, hogy maradhasson a templomban, mert úgy érezte, hálát kell adnia az Úrnak és az utazók védőszentjének, Szent Kristófnak, hogy megóvta őket attól, hogy a rablók kezébe kerüljenek, és hogy annyi veszély közepette célhoz ért, mert amióta polgárháború dúlt Magyarországon azóta nem volt biztonságos az utazás. Alig negyedórája elmélkedett, amikor léptek hangzottak fel a templomban, azonban nem szerzetesi saruk csoszogása, hanem kereskedőcsizma koppanása. Mikor befejezte a fohászt, és kifelé tartott a szentélyből, az egyik első padban Istvánt fedezte fel, aki megigézve nézte a freskót, amely a felkelő nap sugaraitól, mintha megelevenedett volna. Teodiciusz ugyanúgy, megbabonázva nézte ezt a megelevenedett csodát, a színek Pazar játékát, mintha Isten, az Ő végtelen kegyelméből, lehelt volna lelket a képbe.
– Mióta idejárok üzletet kötni, mindig bejövök ide, csak ülök itt, és nézem a képet, és még ma is, mindig újabb és újabb részleteket fedezek fel. Tíz évvel ezelőtt festette egy itáliai festő, és én legalább már százszor ültem itt, előtte. Az a napom valahogy mindig szerencsésebb, amit itt kezdek, jobb üzleteket kötök.
Teodiciusz nem tudta, mit mondjon erre, ám István nem is várt választ, hanem elragadottan folytatta.
– Lehet, hogy én imádkozok, atyám?
Erre még nem is gondolt, de most, hogy a másik mondta… hiszen, hol van az megírva, hogy csak szavakkal imádkozhatunk? Az Isten éppúgy örül egy tiszta, őszinte érzésnek, egy jócselekedetnek, mint az ékes szavaknak. Hirtelen elszégyellte magát, hogy nem tud olvasni, és így nem tudhatja, hogy mi erről a bölcs egyházatyák véleménye.
– Csak azért kérdezem ezt, mert én nem vagyok különösebben vallásos, - folytatta István – már szó ne érje a ház elejét. Eljárok én a templomba az előírás szerint, még adakozom is, de mindezt inkább csak azért csinálom, mert mások ezt várják el tőlem. Itt viszont eltöltök egy félórát, és azt hiszem, hogy jobb emberré váltam. Mondja, atyám, hogy van ez?
Teodiciusz kínban volt, mert érezte, hogy egy bizonytalankodó lélek tőle várja hitének a megerősítését, amire ő nem érezte magát felkészültnek. Valamit azért mégis mondani kellett, így hát megszólalt, először még csak akadozva beszélt.
– Ha így érzi, akkor ez a freskó betölti a hivatását… Kegyes jeleneteket ábrázoló festmények ugyanis azért is készülnek… hogy az isteni üzenetet közvetítsék. És ha egy képet felszentelnek, akkor a Szentlélek már általa is működik.
– Még meg se köszöntem, atyám, hogy megmentett az útonállóktól. Pedig az első pillanatban azt hittem, hogy maga is a rablók cimborája, és kelepcébe akar csalni.                                                                  
– Méghozzá okkal hitte ezt. Ezekben a zavaros időkben Isten szolgái is haramiák zsoldjába szegődnek.
István felnevetett.
– Azért abban bízom, hogy legalább itt, a kolostorban, biztonságban vagyok.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése