A főnix halála IV.

Már azon kezdett gondolkodni, hogy visszafordul, amikor egyszer csak megérkeztek a csúcshoz. A többiek pihenés nélkül mentek tovább, de ő leült az egyik sziklára. Úgy érezte, hogy muszáj kifújnia magát, mert szétszakad a tüdeje, és zihálva kapkodta a levegőt:

-Álljon fel, mert megfázik!

Összerezzent, és hátrapillantott. Pár méterre tőle egy nő állt, és őt figyelte. Nem volt már fiatal, és szép se, de volt benne valami, ami megfogta:

-Miért maradt le a csoporttól?
-Csak ki akartam fújni magam.
-Nem a legjobb ötlet, összeszedhet egy alapos tüdőgyulladást.

A nő a kezét nyújtotta, és felsegítette:

-Maga miért nem ment velük a csúcsra?
-Már jártam ott fent. Tudja minden évben itt töltök pár hetet, és minden évben megmászom a csúcsot. Most kihagyom. Maga először van itt?
-Először.
-Tudja, én húsz éve járok ide, azóta tart a szerelem. Azt hiszem, az emberek kicsit bolondnak tartanak... Nyugodtan szóljon rám, ha untatom a fecsegésemmel.
-Nem untat.
-Akkor jó-bólintott a nő, és hallgatott egy sort, majd újból megszólalt. - Ma reggel olyan volt a szálloda, mint egy felbolydult méhkas. Tegnap éjszaka egy lányt hoztak a szállodába, aki balesetet szenvedett, és órákig feküdt a fagyban. Ha nem talál rá valaki, aki a szállodába hozta, hát nem éli túl ezt a kalandot. A lány szülei egész reggel a lányuk megmentőjét keresték, aki tegnap a nagy felfordulásban eltűnt.
-És a lány?
-Azonnal kórházba vitték, már túl van az életveszélyen.

Nyugtalan volt, és baljós előérzetek gyötörték. Tulajdonképpen azt sem értette, hogy mit keres itt ezzel a félbolond nővel, és miért megy vele egy eldugott tátrai faluba, ahova egyébként eszébe se jutott volna elmenni. Általában rejtély volt a számára mindaz, ami az utóbbi pár napban vele történt, az a felfokozott hedonizmus, ami a halálnak még a gondolatától is irtózott. Mintha nem is azért lenne itt, mert a halálra akar felkészülni, hanem életerőt gyűjtött volna. Még a régi álmai is visszatértek. Múlt éjjel például Bettivel álmodott, de nem fiatal lánynak látta, ahogy megismerte, hanem öregasszonynak, ahogy már nem fogja látni:

-Tudja, a faluban, ahova megyünk, van egy kicsi, fából ácsolt kápolna. Csak kevesen férnek be, jobbára a szállodában lakó vendégek járnak a misére.

Megállt, és a nőre nézett: - Maga most misére visz engem?

-Igen, de nem muszáj a misére bejönnie, csak a kápolnát szerettem volna magának megmutatni.
-Maga vallásos?
-Maga nem?
-Nem hiszek Istenben.
-Hát akkor miben hisz?
-A nőben. A nő az én számomra szinte metafizikai lény, mert csak a nő képes olyan dolgokra, amiket az ember jobb híján az Istenre ruházott. Mert az ember valahol a lelke mélyén túlságosan is rossz véleménnyel van magáról ahhoz, hogy itt a földön keressen magának isteneket. Mindenesetre a titkot, amit annyi férfi próbált megfejteni a nők már régen tudják, mert maguk a titok.
-Ez roppant hízelgő ránk nézve, de akkor hol vannak a férfiak?

-A férfi maga a brutális valóság, az őserő, a maszkulin, aki uralkodik, de minden tettének középpontjában ott van a nő. A férfi küzd az asszonyért, akit szeret, számára mindennek a jelképe, a barátságnak, a szerelemnek, a gyűlöletnek. A férfi a pusztítás, aki uralkodásra termett, de ott van mellette a nő, aki begyógyítja a sebeket. Így lesz teljes a harmónia, így áll helyre a rend, amit minden vallás megfogalmaz a maga szavaival. Isten mellett ott az ördög, a jing mellett ott a jang, a jó mellett ott a démon. Még a mesében is kell lennie boszorkánynak, hétfejű sárkánynak, akit a legkisebb királyfi legyőz, és elnyeri a királylány kezét. Ez a harmónia a világban. De ha egyszer a harmónia felborul, akkor történnek a legsúlyosabb katasztrófák, törnek ki a háborúk, forradalmak, dühöngnek az éhínségek.

Elhallgatott, a másik is hallgatott, és így mentek sokáig egymás mellet, majd a nő váratlanul megszólalt: - Tetszik nekem, amit mond. Amikor imádkozom hasonló gondolatok járnak a fejemben. Elmegyek gyónni, pedig sokszor nem is érzem magamat bűnösnek, de tudom, hogy Isten előtt igenis az vagyok. Az ember csinálta törvények sose lehetnek olyan szigorúak, mint Isten törvényei, mert az emberek csak azt tartják bűnnek, ha gyilkolunk, de Isten már azt is, ha a gyilkolás gondolata felmerül bennünk.

Hirtelen megállt, és tekintetével igyekezett a másik pillantását elkapni: - Ugye a maga vallása bűnnek tartja az öngyilkosságot?
A másik meglepetten nézett rá, látszott rajta, hogy nem egészen érti a kérdést: - Igen.

-Miért?
Most már végképp zavarba jött, kiváltképp, hogy a férfi olyan várakozással nézett rá, mintha a válasza bármit is eldöntene. Önkéntelenül is igyekezett a másik tekintetét kerülni, amikor válaszolt:

-Mert az ember azért született, hogy küzdjön.

Megérkeztek a völgy peremére, lent békésen húzódott meg a kis falu, havas háztetőivel olyan volt, mint egy giccses képeslap. Megfogták egymás kezét, és lecsúsztak a völgybe. Pont a kis kápolna előtt fékeztek le. A hívek már gyülekeztek a misére, öltözékükről megállapíthatta, hogy többségük szintén turista:

-Nos, hogyan tetszik?

Megnézte a kápolnát, és mellette a haranglábat, amiben a harang épp akkor szólalt meg, és amit falusi mesterek ácsoltak, tudásuk legjavát beleadva: - Szép.

-Nem akar bejönni? Ott bent már nem olyan szép, de a pap szépen prédikál.

Kicsit habozott, és eljátszott a gondolattal, hogy elfogadja a meghívást: - Kint megvárom.

Felhangzott a harmónium, és a hívek elindultak befelé.. Bent egy zsoltár dallamát kezdte el játszani a harmónium, és csakhamar bekapcsolódtak a hívek is, hamisan, akadozva kezdtek énekelni. Az ének sehogy sem akart ráhangolódni a harmónium játszotta dallamra, hol az nyomta el az éneket, hol az ének a harmóniumot, míg végül kivált egy erős basszus hang, és most már az vezette az éneket. Gyerekkorából ismerős volt neki a dallam, amikor az anyja mellett ülve a templomuk padjában sokszor hallotta ugyanezt az éneket, és nem egyszer próbálta ő is énekelni, de törékeny gyerekhangja elveszett a felnőttek énekében. Észre se vette, és dúdolni kezdte a dallamot. Néhol, ahol tudta ott a szöveget is énekelte. Aztán elhallgatott a harmónium, és a pap kezdett beszélni. Tisztán, érthetően ejtette ki a szavakat, hogy még a leghátsó padokban ülök is értsék. Hallgatta a pap monoton prédikációját, mintha egy tamtamot püfölnének fáradhatatlanul, nem zökkenve ki az egyhangú ritmusból, és lassan már a szavak értelme el se jutott az agyáig, olyanok voltak, mint vízcseppek kopogása a bádog-lapon. És ekkor megértette: Végre megértett valamit abból, amit annyi nyelven hirdetnek, de csak keveseknek adatik meg, hogy értsék is. Megsejtette az első keresztények titkát, akik nyugodt szívvel léptek arénába, ahol kiéheztetett fenevadak várták őket, és derűsen fogadták a halált. Megfejtette a titkukat, hogy a halál nem jelentett a számukra mást, mint átlépni egyik dimenzióból a másikba, ahol megszabadulnak mindentől, ami beárnyékolta földi életüket. A felismerés ujjongó örömmel töltötte el, szinte eksztatikus állapotba került. Szeretett volna mindent lehányni magáról, mindentől megszabadulni, csak rohanni, rohanni...

Nekidőlt az ajtónak, ami becsukódott a háta mögött, hogy egy kicsit kifújja magát. A megerőltető meneteléstől még mindig zihált, és légszomja volt. Mikor kicsit kifújta magát körülnézett a szobában, amiben épp olyan szinte kaotikus rendetlenség burjánzott, mint otthoni lakásán. Valami rejtélyes oknál fogva gyerekkorától vonzódott a rendetlenséghez, és felnőttként is valami perverz gyönyört érzett, ha módjában állt valahol rendetlenséget csinálni. Nem, nem holmi lustaság volt ez a részéről ezt bizton tudta, hanem valamiféle esztétikai szükséglet. Úgy gondolta, hogy a művészetnek szüksége van a káoszra, arra a káoszra, amelyben benne rejlik a tökéletes harmónia. A művész kicsit olyan, mint Isten, aki a káoszból megteremtette a világ harmóniáját. Elindult a fürdőszoba felé, aminek az ajtaja beledagadt a keretbe, és jókora erőfeszítésre volt szüksége, hogy kinyíljon. Belépett a fürdőszobába, ahol a mosdó fölött a falra erősített tartón ott volt a borotva. Pár percig elbíbelődött, míg végre sikerült kiszerelnie a pengét a borotvából. Még egyszer utoljára szemügyre vette az arcát a tükörben, ami most az elhatározás nyugalmával nézett vissza rá.
Pedig még semmi sem volt végleges. Mielőtt megtette volna a döntő lépést, utoljára még eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégse tenné meg. Mindig, valamennyi lépése után megkísértette a kérdés, hogy mi lett volna, ha mégsem ezt, hanem amazt határozza. A válasz sosem volt olyan egyértelmű, mint most.

A metszés szinte sebészi pontosságú volt, a vér széles sugárban lőtt ki a sebből. Arcát a legutolsó pillanatig nézte a tükörben, mintha nem is az övé volna, még az is átvillant az agyán, hogy milyen jó önarcképet tudna most festeni. Amikor már álltányi ereje se maradt, a földre zuhant és elvesztette az eszméletét...

-Mit csinálsz, fiam?
-Elmegyek, anyám.
-Hová mész?
-Apához.
-Ne menj!
-Nem tudok maradni, félek, anyám.
-Mitől félsz, fiam?
-...
-Félsz, hogy eljön érted a halál, ezért most elébe mész.
-Igen.
-Rossz vagy, fiam. Ti holtak elmentek, és az élőkre nem gondoltok. Itt hagyod öreg anyádat a szomorúságnak.

                                      2002 február 21