Halál Bolíviában

Rózsa Flores Eduardót és két társát 2009 április 16-án egy Santa Cruz-i hotelszobában bolíviai kommandósok agyonlőtték

Hajnali négy volt, mikor a mobil elkezdte a Love Story fő motívumát játszani. Még a telefonon lévő órát se kellett megnéznie, mert a szomszéd utcában épp most ment el a tejeskocsi, ami mindennap ilyenkor viszi a boltba a tejet. A kutyák persze elkezdtek vadul ugatni. Megnyomta a gombot, és hallgatta az ismerőse hangját, aki az egyik hírügynökségnél dolgozik. Szinte dadogott, ahogy beszélni kezdett. Elmondta, hogy pár perce kapta a hírt, hogy Eduardót a társaival együtt megölték a bolíviai kommandósok. Maga se tudta volna megmondani, hogy honnan volt az a hidegvér, amivel a hírt fogadta, hogy még az ismerőse is meglepődött. Ő nem tudhatta azt, hogy szeptemberben hogyan váltak el. Eduardó felkészítette őt, hogyha egyszer a halálhírét hallja, azon se lepődjön meg. Az utolsó interjúban is, amit elutazása előtt adott, bevallotta, hogy forradalmat csinálni megy Bolíviába. Mint a példaképe, Che. Nem kell tehát csodálkozni, hogy a végzetük is ugyanaz.

…

A kommandósok röviddel éjfél után szállták meg a szállodát. A Parancsnok tulajdonképpen csodálkozott is, hogy minden ilyen simán ment. Az információk alapján kemény ellenállásra számított, amiben benne volt az is, hogy néhány emberét elveszíti. Épp ezért a legjobb embereit választotta erre az akcióra, amit hónapokig tervezett, a legnagyobb körültekintéssel, nehogy csapdába essenek. A szobák elé fegyvereseket állított, hogy ne támadják őket hátba. Aztán négy emberével megközelítette az idegenek apartmanját. Az informátor szerint négy szobát foglaltak le, úgyhogy azt se lehetett tudni, melyikben vannak.

Úgy mozogtak, mint az őserdőben az áldozatát becserkésző jaguár, lábuk alig érintette a talajt. A kiképzésen az első dolog, amit az újoncokkal megtanítanak, hogy hogyan kell a nehéz kommandós felszereléssel is úgy mozogni, mint a balett táncosok a színpadon. Következésképp, most úgy siklottak, akár az árnyak.

Az ajtóhoz érve vékony kamerát vezettek be az ajtó alatti résen. Bár az informátor, akivel az egész repülőút alatt tartották a kapcsolatot, azt mondta, hogy az idegenek az este alaposan felöntöttek a garatra, és most a részegek álmát alusszák, ő azért nem szeretett volna semmilyen meglepetést, hogy az egyikük esetleg fennmaradt őrködni. A kamera képe azonban megnyugtatta, hogy mindenki alszik. Sőt, egyikük még horkolt is, ami külön kedvező volt, hiszen a hang elnyomja az esetleges zajokat, ami másodperceket jelenthet, amíg a bentiek reagálnak. Ekkor a helyettese jelzett, hogy nem mindenki alszik ugyanabban a szobában. Utánaszámolt, és csakugyan, ketten hiányoztak. Halkan káromkodott. Beleborzongott a gondolatba, hogy azok ketten mit csinálhatnának, ha netán ébren őrködnek. Nem lesz egy egyszerű akció. Kiadta az utasítást az embereinek, hogy tartsák lövésre készen a fegyvereiket, és az első pillanattól kezdve lőjenek.

…

Nem volt kedve kimenni az utcára, hogy az ismerősök kérdéseire válaszolgasson, akik lépten-nyomon megállítanák. Cserébe viszont egész nap szólt a mobilja, mert a világ elől azért nem bújhatott el. Az egyik beszélgetést még be se fejezte, mikor a kijelző már jelezte, hogy két újabb hívása van. Az újságírókat leginkább az érdekelte, hogy ki volt Eduardó. Tényleg, ki? Ezt a kérdést ő is sokszor feltette, mióta ismerte ezt az embert, aki negyvenkilenc évesen is kisgyerekként tudott lelkesedni. Volt az arckifejezésében valami gyerekes huncutság, amivel lefegyverezte az embereket. Ugyanakkor hiányzott belőle másoknak a „józansága”.

Vagy nem e volt őrültség még csak a gondolata is annak, hogy egyedül megvédhet egy kis horvátországi falut egy jól felszerelt hadsereggel szemben? Ha józan eszünkre hallgatunk, persze, azt mondjuk, hogy reménytelen vállalkozás, de aztán tovább gondolkozunk, és azt mondjuk, ha a lehetetlent nem kísértjük meg, akkor már a lehetségest se fogjuk megpróbálni. És ezért vannak az Eduardóhoz hasonló emberek, hogy szüntelenül feszegessék a lehetséges határait. Mert ő idealista volt, és az idealistáknak kevés az a világ, amiben élnek, és mindig a jobbat keresik. Ezért aztán az idealisták radikálisak is, akik nem elégszenek meg az apró lépések politikájával, hanem helyből egy nagyot akarnak ugrani. Ezért lett volna Eduardó is kommunista, ha abban a korban születik, amikor az emberek a kommunizmustól várták a megoldást a világ minden bajára. Aztán persze ő lett volna az első, akit az elvtársai félreállítanak, amikor kiderül, hogy a kommunizmus egyáltalán nem a megoldás, hanem inkább újabb problémák generálója. Az apja oltotta bele a legszélsőségesebb kommunizmust, aminek Dél-Amerikában a hetvenes években még bőven volt táptalaja. Ekkor vált Che egy életre a példaképévé, mint más millióknak, még akkor is, ha Che Guevara nem az az ember volt, akit látni szerettek volna benne. Aztán hazajöttek, és ő csalódott a kommunizmusban, mert nem azt kapta, amit remélt, és átsodródott a szélsőjobb oldalra. Bolíviába is azért ment, mert nem akarta, hogy szülőhazája is abba a csapdába essen, mint Magyarország. Saját múltjának a túsza legyen.