A meccs

A pályán zajlik a nagy összecsapás, a mindent eldöntő meccs, aminek holnap lesz a visszavágója. Ahogy, azért meg holnapután lehet revánsot venni… és igy tovább, amig csak gyerekek fogják kergetni a labdát ezen a focipályának kinevezett libalegelőn, tehát jó sokáig.
Most azonban én is a csapatban vagyok! Jó, hogy csak a kapuban állok, de örüljek már ennek is….. Egyrészt, mert én vagyok a legfiatalabb a pályán lévő gyerekek közül, így aztán beállítanak a kapuba, amikor a kapitány kiválaszt, látva a lelkesedésemet. Mert a labdával valahogy nem bánok olyan ügyesen, mint a többi fiú, akik a labdával trükköznek, ha vagánykodni akarnak a többiek előtt.
Másrészt viszont élvezem is ezt a posztot – mindig külön sikerélményt jelent, ha kivédem egy ilyen „labdazsonglőr” vagy egy 5-7 évvel idősebb fiú lövését. Igaz, a labda nagyon tud csípni, hiszen egy 14 éves fiú már nagy erővel tudja meglőni. Ha pedig neadjisten el is talál a labda, hát az kész KO! Nem is akármelyik hétéves birná ki azt a lórúgást. Én azonban kemény gyerek vagyok, nem hiába hivnak „vasgyúrónak”!
Ezt a becenevet pedig azért kaptam, mert ha kell, ha úgy érzem, hogy sérelem ért, akkor a nálamnál nagyobb, erősebb fiúknak is gondolkodás nélkül nekimegyek, és az se érdekel, ha nagy verés lesz a vége. Fő, hogy közben én is kiosztok néhány ütést. A végén pedig mind a ketten kék, zöld foltokkal megyünk haza. Úgyhogy, már a nagyobb fiúk is megtanulták, hogy nem jó velem lekezelően bánni, mert akkor felszivom magamat – és azt hiszem, ezért, egy kicsit, tisztelnek is.
Most azonban nem a tiszteletről van szó, mert nekem az az igazán nagy bánatom, hogy nem vagyok egy kicsivel magasabb, így aztán a pályán én vagyok a tökmag, és még akkor se tudok a nagyfiúk szemébe nézni, ha történetesen akarok. 
A lelki szemeim előtt hatalmas robinzonádok lebegnek, amikor úszok a levegőben. Csakhát, túl rövidek a lábaim, ezért nem tudok olyan szép nagyokat ugrani, mint Mészáros Bubu, a Vasas kapusa, hiába is rogyasztok a lábammal, éppen úgy, mint ahogy tőle láttam. Ezért aztán már azon is spekuláltam, hogy kéne egy rugós cipő. Abban aztán hó’t zicher, hogy tudnék úgy úszni a levegőben, mint Mészáros vagy Gujdár.
Talán, ezért is vonz épp a kapus posztja. No meg azért, mert a szomszéd fiú is kapus, aki majd tiz évvel idősebb nálam, és az már majdnem felnőtt. Ő szokott nekem mesélni Mészáros Bubu bravúrjairól.
Tivadar már a Ság felnőtt csapatában véd, de a Százdiaknak is ő kapusa, ezért aztán, vasárnaponként, ha a Ságiak otthon játszanak, és a Százdiaknak is van meccsük, autó hozza őt a Kiserdőig, hogy és az utolsó kilométert futva teszi meg a pályáig. Egyszer én is kimentem eléje, hogy vele együtt fussam le ezt a kilométert, de bárhogy igyekeztem, lehagyott, és én csak jó negyed órával utána érkeztem a pályára.
…
A pályán zajlik a meccs, én tétlenül állok a kapuban, mivel a fiúk épp a másik kapu előtt kergetik a labdát. Aztán, egyszercsak, minden átmenet nélkül, összeesek. Az eszméletemet nem veszítem el, vagy csak pár pillanatra, de olyan gyöngeség tör rám, hogy képtelen vagyok megmozdulni.
Így aztán mindent érzékelek, ami velem, és körülöttem történik. Érzékelem, ahogy a fiúk körém gyűlnek, és tanakodnak, hogy ugyan mi történhetett. Akad, aki úgy gondolja, hogy csak szimulálok, mert túl sok gólt bevédtem, és a csapatom vesztésre áll. Ez a nagyfiú azt akarja, hogy folytassák a meccset, velem ne is törődjenek. Majd csak megunom, és felkelek.
Végül a legnagyobb fiú nyalábol fel, és elindul velem a patak felé, hogy az ölében cipelve átgázoljon rajta. Rögtön a patak túloldalán van a házunk, és ha nem akarunk nagyobb kerülőt tenni, egyszerűen átvágunk a patakon, az erre a célra lerakott köveken egyensúlyozva.
Mire beérünk az udvarra, rólam már elmúlik a gyengeség, és már csak a falfehér arcom jelzi a rosszullétemet.