A bicikli

Tibit ismerte az egész kisváros, hisz ő volt a városka postása, és így mindennapos vendég minden háznál, minden családnál. A huszonéves fiút mindenki szerette, mert készségesen segített mindenkinek, aki megkérte rá. Sőt, túlontúl is készséges volt, és a jóhiszeműségét gyakran kihasználták mások, akik nem voltak olyan jóhiszeműek, mint ő, mert mi tagadás, Tibi egy kicsit gyengeelméjű volt. No nem nagyon, csak éppen annyira, hogy hiányozzon belőle minden gát, ami megakadályozhatta volna, hogy ne a legjobb indulattal forduljon a többi ember felé, és abban is megakadályozta volna, hogy ne ezt a legjobb indulatot tételezze fel a többiekről is, amit azok persze rögtön kihasználtak, és így lett Tibi rosszízű tréfák állandó céltáblája.
Még szerencse, hogy mellette állt védelmezőn az anyja, egy vérmes asszonyság, aki pont annyira volt félelmetes, mint amennyire Tibi ártatlan. Ő dolgozott a postán, és a fiát alkalmazta levélkihordónak, aki más munkát nem is nagyon talált volna magának, hisz még a rendes alapiskolából is eltanácsolták, és csak a kisegítő iskolát tudta elvégezni.
Tibi azonban láthatóan meg volt elégedve a sorsával, hiszen egész nap azt csinálhatta, amit szeretett, biciklizhetett. Tibi ugyanis, amióta csak megtanult biciklizni, szenvedélyes biciklista volt.
A családi legendáriumban élt is erről egy történet, amelyre Tibi nem emlékezett, hiszen csak négy-öt éves lehetett, amikor lejátszódott. Akkoriban történt, hogy már kinőtt a háromkerekű bicikliből, de a kétkerekűn még nem tudott menni, és ezért a kis gyerekbicikli hátsó kerekére még két pótkereket szerelt a nagyapja. Tibi aztán azon a nyáron ezzel a megreparált biciklivel száguldozott az utcájukban, mígnem a nagyapja úgy gondolta, hogy az unokája most már elég biztonságosan egyensúlyozik a két keréken, és behívta az udvarukra, hogy leszerelje a pótkerekeket. A szereléssel még csak félig készült el, közben hátrament a sufniba, hogy megkeressen valami alkatrészt. Tibi, aki már tűkön ült, hogy újdondász tudományával eldicsekedhessen a barátainak, akik közül még senki se tudott „ilyen nagyosan bringázni”, most úgy gondolta, hogy felesleges minden további szerelés. Halálra vált nagyapja a szomszéd utcában talált rá Tibire, aki már javában fitogtatta tudományát irigykedő barátai előtt. Bár Tibi nem emlékezett rá, hogy a nagyapja valaha is megverte, de családtagjai állították, hogy akkor egyszer igenis elfenekelte.
Tibi kedvét azonban ez a kaland se tudta elvenni a biciklizéstől, és azután már fel-le száguldozott a környéken. Rövidesen azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem különféle kunsztokat eszelt ki, és élvezte az öregasszonyok rémüldözését, mikor alig pár centire tőlük fékezett le.

Akkoriban zajlott az olimpia, és mikor a kerékpáros versenyeket közvetítették Tibit el se lehetett verni a tévé elől, olyankor megszűnt számára a külvilág. Főleg a mountenbike versenyeket élvezte, amikor a versenyzők hegyen-völgyön keresztül száguldottak a cél felé, és ilyenkor a versenyzők közé képzelte magát, hogy ő is ott tekeri a pedált... csakhogy mikor lesz neki olyan spéci bringája.
Aztán néhány hét múlva megtörtént, amire nem számított, csak reménykedett benne: az egyik bolt kirakatában feltűnt egy ugyanolyan mountain bike, mint amilyet a tévében látott. A kerékpárcsoda ott illegette magát az utcai biciklik között, fényével beragyogta a kirakatot. Mint mikor a király megjelenik a pórnép között, és pompájával elhomályosít minden mást. A mountain bike ott ragyogott mindenféle hasznos kütyüvel felszerelve, amiről egy közönséges kétkerekű még csak nem is álmodott. Csakhogy ennek a királynak az ára is királyi volt, és Tibi szíve mindig összeszorult, valahányszor tekintete a mellé rakott árcédulára siklott. Bárhogyan számolta is, jó pár évi fizetésébe kerülne a mountain bike, és így annak az esélye, hogy egyszer az övé lesz, körülbelül annyi volt, mint egy bénának, hogy megmássza a Mount Everestet.
Mégis minden délután ott állt a kirakat előtt, órákig is képes volt elgyönyörködni a bicikliben, és mint a szerelmes férfi a szíve választottjában, minden alkalommal újabb és újabb apróságokat fedezett fel, amelyek még vonzóbbá tették a mountain bike-ot.
Bár tudta jól, semmi reménye, hogy egyszer az övé legyen, mégis rettegett attól a délutántól, amikor a bicikli már nem lesz helyén, a kirakatban. Pont úgy viselkedett, mint a szerelmes férfi, aki tudja, semmi esélye rá, hogy az imádott nő szerelmét megszerezze, mégis a puszta gondolatára is megbolondul, hogy az egy másik férfi karjában találja meg a boldogságot.
Mint mondottuk volt, Tibi úgy viselkedett, mint egy szerelmes férfi, és ezt hamar ki is szúrták a városka tréfás kedvű ifjai, s vicceket eszeltek ki szegény Tibi számlájára, aki „egy biciklivel randizik”.
Aztán egy napon mégis megtörtént a csoda, és Tibi reggel a szobája ablakán kinézve az áhított biciklit pillantotta meg, amint ott csillogott az udvaron! Sokáig találgatták a városkában, hogy ki is lehet a titokzatos jótevő, aki megvette neki a biciklit, mert hogy a kilétét nem fedte fel, bárki is volt.
Tibit azonban ez nem érdekelte, ő egyszerűen boldog volt. Naphosszat szinte le se akart szállni a bicikliről, száguldott dombra fel, dombról le, és élvezte, ahogy füle mellett fütyül a szél. Még éjszakára se tudott megválni a biciklitől, ott volt bent vele a szobájában, hogy amikor felriad álmából, akkor is gyönyörködhessen a csillogó-villogó csodában.
Egy napon aztán Tibi eltűnt a városkából. Senki se tudta, hova tűnt, egyszer csak senki se látta töbet. A postát is más hordta, aki már nem volt olyan készséges, így Tibi eltűnését az öregek sajnálták a legjobban.
Mint említettem, Tibi hollétéről senki se tudott, de azért a kocsmában időről időre megfordultak idegenek, akik egy különös alakról meséltek, aki össze van nőve a biciklijével, és hol itt, hol ott bukkan fel a világban. Aztán, mikor a helybeliek győzködni kezdték őket, hogy hiszen ez Tibi, aki ott élt köztük, csak a fejüket csóválták, hogy úgy látszik, ezeknek a helyieknek megártott az a sok fröccs...
Bizony, barátaim, Tibi így vált legendává!