Részlet III

Ariosto ott állt a színpadon, mintha csak Thomas Mann regényéből lépett volna ki, ám most nem egy szegény fiút akart Cipollaként hipnotizálni, hogy azt tegye, amit ő akar, hanem az egész közönséget. A színpad is átváltozott erre a pár órára szószékké, és ő innen hirdette az Igét, amire mai napság nagyobb szükségük van az embereknek, mint a kenyérre, mert a lelkük nagyobb veszélyben van, mint a testük. Úgy játszott a lelkekkel, mint a nagy Mágus, a közönség akkor ujjongott, amikor ő akarta, és akkor sírt, bűneit bánva, amikor ő akarta.
– Igen, testvéreim, Örömhírt hoztam nektek, mert az Úr elküldte közénk vigasztalónak Jeremiást, hogy terjessze köztünk az Ő üzenetét, és bűnbánatra szólítsa fel a bűnösöket, megvigasztalja a szomorúakat, begyógyítsa a sebeket…
Szó mi szó, Ariosto mesterien értett az emberek manipulálásához, és úgy dirigálta a kultúrházban összegyűlt híveket, mint világhírű karmester a rábízott zenekart, hogy tökéletes hangokat csiholjon ki belőle. Mögötte a színpadon egy gospelkórus helyezkedett el, amelyik mindig a legjobb pillanatban kiáltotta: „HALLELUJA!”, mire a hívek felugráltak a székekről, és együtt kiáltották a kórussal kifulladásig, hogy „HALLELUJA! HALLELUJA! Dicsőség az Úrnak, amiért elküldte a prófétáját közénk!”. Akadtak köztük olyanok is, akiknek az arcára földöntúli átszellemültség ült ki, és látszott rajtuk, hogy ők már egy másik dimenzióban vannak.
– Bizony, mondom nektek, hogy már nemcsak Izrael érezheti magát kiválasztottnak, mert miköztünk is járnak próféták. Jeremiás az!
„HALLELUJA!”
…
Talán, hogy ne legyen annyira egyedül, még valaki megjelent az udvaron, aki a jelek szerint nem tartozott a szerzetesek közé. Bernardi gyorsan kitalálta, hogy ő lehet, aki az éjszakát a mellettük lévő szobában töltötte. Ugyanis, az éjszaka, mintha félálomban hallotta volna, hogy a folyosón mozgás támad, és a mellettük lévő szobába beköltözik valaki. Az idegen barátságosan rámosolyog. A fogkrém reklámokban vannak ilyen mosolyok, gondolta Bernardi, de azért szimpatikus a fickó.
–  Angelónak hívnak.
Válaszul Bernardi szintén udvariasan bemutatkozott, mire jött a meglepő válasz.
–  Tudom a nevét.
Tulajdonképpen még ideje se volt meglepődni, amikor az idegen folytatta.
–  Maga Jeremiást keresi.
–  Ismer engem?
Angelo bólintott.
–  Tulajdonképpen, én mindenkit ismerek. Ez a dolgom. A földön ma él pár milliárd ember, mi mindegyikről kartont vezetünk. Mennyivel könnyebb volt, mikor még csak száz millióan voltak. Arról nem is szólva, amikor elindultak Afrikából, mert akkor az emberiség összlétszáma pár ezer fő volt. Az Úr azt mondta, hogy szaporodjatok, és ahogy látom Önök ennek a parancsnak derekasan eleget tesznek.