Bevezető tanulmány Karol Sidor Vatikáni naplójához I.

Írta: František Vnuk
Fordította: Sztakó Zsolt
1939 nyarán új szakasz kezdődött Karol Sidor3 /1901 – 1953/ politikai pályafutásában. Nem szabad akaratából, hanem inkább politikai kényszerből történt, hogy elfoglalja a Szlovák Köztársaság követi székét a Szentszéknél.
Diplomáciai karrierre Sidor soha nem vágyott, nem is készült rá. Diákéveitől kezdve, egészen 1939 márciusáig munkásságának fő területe az újságírás, és az otthoni politika volt. Ez volt az a környezet, ahol meg tudta csillogtatni az újságírói képességeit, és ez formálta az ő politikai arculatát. Itt érezte magát elemében, és remélte,  hogy itt végezhet a nemzet számára hasznos munkát.
A nemzeti mozgalomban, amelyet a két háború között Andrej Hlinka /1864 – 1938/ vezetett, Sidor joggal tekintette magát a fiatal, radikális generáció, vezető személyiségének, amelyik kompromisszumok nélkül Szlovákia autonómiáját követelte. A Szlovák Néppárt2 vezetőjéhez Andrej Hlinkához való személyes viszonyát a hűség és az odaadás jellemezte, ami időnként már a személyi kultusz határát is súrolta. A legkisebb kétségünk se lehet afelől, hogy ő volt Hlinka kedvence, amit sokszor kinyilvánított, a nagy nyilvánosság előtt is.
Éppen ezért mindenki azt várta, hogy ezt a szinte apa fiúi kapcsolatot Hlinka azzal is egyértelművé teszi, hogy őt teszi meg utódjául, amivel jelentősen segítette volna Sidor politikai jövőjét is. Hlinka azonban ebből a szempontból szokatlanul tartózkodó volt, aminek az lett a következménye, hogy a halála után vákuum keletkezett a vezetőség csúcsán. Sidor javaslatára – a megboldogult iránti tiszteletből – a Néppárt elnöki tisztsége egy évig betöltetlen maradt. Ámde ezalatt az idő alatt a vezető szerepet csendben Dr. Jozef Tiso /1887 – 1947/ és köre ragadta magához. Olyannyira, hogy mikor 1938 októberében megalakult az első autonóm szlovák kormány, annak elnöke Dr. Tiso lett, míg Sidor semmilyen funkciót nem kapott.
Az autonómia kikiáltása után Sidor igyekezett kiépíteni a saját hatalmi bázisát a Slovák1 című napilap és a Néppárt más sajtótermékeinek a segítségével. Elkezdte szervezni a Hlinka gárdát6, amelynek a főparancsnoka lett, és megalakította a falvakban, járásokban a nemzeti bizottságokat, amit Tiso köre ellenszenvvel figyelt. „Sidor árnyékormánya”-ként emlegették ezen tevékenységét, és rákényszerítették, hogy a nemzeti bizottságokat feloszlassa, a Hlinka gárda tevékenységét pedig korlátozták.
Karol Sidor kormányzati szerepet 1938 decemberében vállalt, amikor államminiszterré és miniszterelnök helyettessé nevezték ki. Ez gyakori prágai utakat valamint ott tartózkodást jelentett, ami kevesebb időt hagyott neki az otthoni, szlovákiai belpolitikában való részvételre. Az 1938 december 18-i választáson, amelyen a szlovák parlament tagjait választották meg, Tiso volt az egyes számú jelölt, és ez azt jelentette, hogy Sidor Hlinka Szlovák Néppártja elnökségében a második helyre szorult.
A sorsdöntő márciusi napokban Sidor – akit Dr. Emil Hácha7 köztársasági elnök 1939 március 11-én kinevezett az autonóm kormány fejévé – politikai pályafutásának legnagyobb kihívásával nézett szembe. Megingathatatlan, szilárd morális álláspontja Közép Európa akkori leghatalmasabb emberével szemben elismerést és csodálatot váltott ki, de a másik oldalról kritikus megjegyzéseket és értetlenséget is. Sidor maga mindig nagyon büszke volt erre a konfrontációra, és erkölcsi győzelemnek könyvelte el. A reálpolitika összefüggéseiben azonban ez a győzelem vereség volt, immár a második: igazságtalan, és a következményeiben fájdalmas vereség.
Sidor, mint ember és politikus sok nagyszerű tulajdonsággal rendelkezett, de nem tudta mosolyogva fogadni a vereséget, főleg, hogy meggyőződése volt, a vereség igazságtalan. És mert a vereség következménye az volt, hogy otthoni politikai pályája véget ért, nem tudott megbékélni vele, a tüske végig ott maradt a lelkében. Úgy érezte, hogy semmivel se szolgált rá, hogy politikai ellenfelei kirekesszék őt az otthoni politikából, és a vatikáni missziót száműzetésnek élte meg. Erre a helyzetre emberien reagált: régi harcostársait vádolta az autonómia mozgalomból, akiket a politikai változás hullámai a csúcsra juttattak, és akik most a szlovák politikát irányították,
Leginkább az fájt neki, hogy úgy érezte, barátai, közeli munkatársai árulták el, mint Alexander Mach8 vagy Karol Murgaš9. És, ahogy 1939 előtt hajlamos volt mindent elnézni nekik, egyszerre olyan kritikus szemmel kezdett figyelni mindent, amit mondtak, írtak vagy tettek. A másik oldalon viszont szövetségesekre lelt olyanokban, mint Rudolf Ćajovský10 vagy Martin Sokol11, akiket 1939 előtt gyakran bírált, sőt elítélt. Legközelebb hozzá négy kipróbált barátja állt, akik eddig jóban, rosszban kitartottak mellette: Pavol Ćarnogurský12, Vojtech Straka, Ján Hollý és Vladimír Moravčík.
1939 nyarán Róma lett az új tevékenységi terület, hat évre, ahol azonban az első években úgy érezte magát, mint: „A gyökereitől megfosztott fa, amely idegen földbe került”. Idegen környezetet barátságtalannak találta. Karol Sidor az újságírói munkával elfoglaltsághoz volt szokva, és hogy a társadalom minden rétegét képviselő emberekkel legyen napi kapcsolatban, és most úgy érezte, hogy „elvágták a köldökzsinórt”, és leghőbb vágya az volt, hogy visszatérjen az otthoni politikába. Úgy érezte magát, mint a partra vetett hal, vagy a madár, amelyet arany kalickába zártak – „Kegyesen felajánlottak egy aranykalickát a Vatikánban” jegyzi fel 1940. június 9-én. Másutt ezt írja: „Elvágva attól, ahol és amiben felnőttem, a Slovák-tól, napi szinten kommunikálni az olvasókkal – nem találok egykönnyen új elfoglaltságot, és ha találok is, nem nekem valót… Senki nem hiszi, hogy huzamosabban diplomáciai szolgálatban kéne maradnom. Én sem.” 1940 július 19
A római diplomáciai körben leginkább a barátok széles köre, a társaság hiányzott neki, akikkel vitatkoztak, eszmét cseréltek, vagy egyszerűen csak társasági életet éltek. Őrá is érvényes volt a kegyetlen igazság „nem látnak, nem hiányzol”. A széles baráti kört, a kollégákat nem tudta pótolni az a szűk csoport, akiket Rómában ismert, és akiket az ujjain össze tudott számolni. Az idegen környezetben nehezen kötött új ismeretségeket, barátságról nem is beszélve.
Rómában száműzöttnek érezte magát, és megingathatatlanul hitt benne, hogy előbb, utóbb visszatér az otthoni politikába. 1939 december 18-án ezt írta: „Ma itt élek, és emlékezem arra, ami volt… Abban a tudatban, hogy még visszatérek, mert százezreknek adok reményt, és ez a legközelebbi jövőben nyilvánvalóvá válik.”. A barátok és munkatársak körében, akik nem hagyták el a nehéz időkben sem, szintén élt a remény: „hogy eljön még a mi időnk”  1940 március 4. Nemcsak azok a nehézségek, amikkel a szlovák kormány az önállóság első évében küszködött, de az 1940 májusi kormányválság is valószínűsítette ezt a jóslatot, hogy minden neki dolgozik, és sietteti a visszatérését. Május 20-án ezt írta: „A szlovákiai helyzet nekem kedvező. Bármi rossz történik, az emberek felemlegetik, ez nem történt volna meg, ha itt lenne Sidor.”
Minden lehetőséget kihasznált, hogy visszamenjen Szlovákiába, az első évben öt alkalommal járt otthon, 1939 augusztusában, októberében és decemberében, valamint 1940 márciusában és júniusában. A hazafelé út mindig örömteli volt, de a visszatérés Rómába fájdalmas. Minden visszatérés fájdalmas búcsúval járt a szülőhazától, a barátoktól, és főként a családtól, amit Pozsonyban hagyott, és csak 1940 őszén mentek ki utána Rómába. Az egyik visszatérése alkalmával írta a naplóba: „Istenem, Istenem, ez ilyen sokáig tart? Vagy vége lesz az én száműzetésemnek?” 1940 március 28.