Karaffa-mesék

Mit tegyen szegény amatőr író, ha ég benne a közlési vágy, de a kiadók szóba se állnak vele? Mert nincs jól „csengő” neve, ami az olvasók bukszájából kicsalogatná a bankókat. Abból a bukszából, ami manapság egyre vészesebben „soványodik”.
Két lehetőség áll előtte, amelyek közül az egyik majdhogy nem csak elvileg létezik. Mert ugye „elvileg” pályázhat is, hogy az állam támogassa könyvének a kiadását. Ehhez azonban legalább akkora szerencse kell, mint ahhoz, hogy valaki megnyerje a lottóötöst. Jobban belegondolva, lottóötösre azért mégiscsak nagyobb az ember esélye, mert hát lottósorsolás minden héten van ugye.
És most térjünk rá a második lehetőségre, aminek kicsit nagyobb a valószínűsége. Már tudniillik annak, hogy az amatőr író nekifeszül, és önerőből jelenteti meg a könyvét. Ez történt a mi esetünkben is.
Az én Nagyorosziban élő bőrdíszműves és kecsketenyésztő barátom Karaffa Gyula, amatőr költő és író, írt egy mesekönyvet, amit magánkiadásban jelentetett meg, miután két pár bocskort is elkoptatott, annyit járt a kiadókhoz kéziratát ajánlgatni.
Az „Épphogy csak beszólok…” 2007, meséi szólásokat dolgoznak fel, ízes nyelven, kicsit szabad szájúan. Íme, egy kis ízelítő a könyvből:

„Hozzárúgott...

Hát vót eccer egy pap s annak egy nőstény szamara. Gebén élt a pap, a szamár es ott vót, de annak az élete nem vót életnek nevezhető. Éjjel nappal csak dógozott, húzta a szamárszekeret, hajtotta a kutat, taposta a gabonát, hordta a zsákokat, oszt még sem vót becsületje, rághatta az útszéli kórókat, ihatta a pocséták vizét. A gazdája es hiába vót pap, úgy verte az, ha rájött a bolondóra, mintha az üdvössége függött vóna a veréstül. No, egyszer hivatalos vót a pap a harmadik faluba keresztelőre. Ingyen ebéd, ingyen bor, még tán egy fehércseléd fara es adódik a keze alá, gondolta, sejthetik, milyen örömmel szedelőzködött a papunk. Felőtözött, mint pipás Pista Jézus nevenapján, oszt béfogta a szamarát a szamárszekérbe, oszt reáült, oszt elkezdtek poroszkálni. Elővette az arany zsebóráját, megnézte, vót még idő a keresztelőig rendesen, hát nyugodtan megtömte a pipáját, hátradült, oszt rázatta magát csendesen. Visszanézett a szamár, látta azt az elégedett pofát, a pap ábrázatát, no azt mongya magába a szamár, azanyádúristenit, majd én elintézem a te ábrázatodat! Azzal fogta, megmakacsolta magát, oszt nem vót hajlandó egy tapodtat sem tovább lépni. No, a papunk sem vót rest, elővette az ostorát, oszt kezdte simogatni a szamarat. De mán amit egy szamár elgondol, az általában úgy es van, hát azértse ment. No, a pap mán nem tudott mást kitalálni, hát felállt a bakon, hogy majd jól fenékbe rúgja, meglendítette a félcipős lábát, oszt amikor éppen a szamárba rúgott vóna, épp akkor elhugyozta magát a szamár, oszt olyan csurom víz lett a pap, meg olyan büdös, hogy annyi vót végképp a keresztelőnek. Visszafordította a szekeret, oszt hazavágtatott véle a szamár. Mostmán tudott vágtatni es. No, híre ment a pap meg a szamár esetinek, mert szemtanúk mindenkor mindenre vannak, oszt azóta mongyák a magyarok arra, aki bosszút akar állni, oszt önmagának okoz kellemetlenséget, hogy:”

„Hozzárúgott, mint gebei pap a szamárhoz.”

A „Csunnyamesék” 2009, pedig kifejezetten felnőtteknek szóló meséket tartalmaz:

Kinek lyuk vót a tenyerin…

Vót eccer egy falu, s annak egy korcsmája. Járogattak ide az emberek, ahogy illik vidéken, oszt iszogattak es serényen, ahogy illik a korcsmába. Oszt mikor mán iszogattak, biza előkerült a kivagyiság, meg az okosság itt es, ott es. Egyik okosabb vót, mint a másik. No, vót közöttük egy csendessebb ember, a csak hallgatta üköt a sarokbul, s jól szórakozott a katonatörténeteken, meg a nagyotmondásokon. Járt az ital mellé ez es a korcsmába, csak éppeg ezér egyetlen kanyit se kért el a korcsmáros. Nem es kérhetett, merhogy a söre az kifogyott gyakorta, de a történetek az emberek szájárul sohase! Olyan még nem vót ezen a búvalbaszott világon!
No, fogyott a pályinka, fogyott a sör, megerettek a nyelvek ma es, hát kezdődött a műsor:
-Hát hajják, én láttam eccer egy orvost, az ollyan ügyessen dógozott, hogy mikor levágta a vonat egy legénnek a lábát, az visszavarrta, s máma mán az a legén a legjobb futballista a környéken. - kezdte az egyik nagyivó.
-A mind semmi! Nálunk az egyik embernek a fejit vette le a kasza a szénásszekér tetejirül kilógva, oszt bévitték az orvosunkho, oszt az úgy reavarrta megent azt a fejet, hogy máma mán az az ember a sakkbajnok a környéken!
No, hallgatta a mi emberünk a sarokbul a nagyotmondást, gondolta, mostazeccer jól kibaszik vélük, megtréfálja az atyafiakat.
-Hát hajják, e mind semmi! Merhogy én vagyok a legjobb orvos a környéken! Hajják, az én tenyeremen egy órája még egy nagy lyuk vót, s mosmeg semmi de semmi. Meggyógyittottam magam. Lássák? - s felemelte a kezit feléjük.
-Máncsak eztet nem hisszük, hajjakend! Bolondiccson mást, ne minket hajja!
-Nem hiszik? Hát jöjjenek közelébb s nézzék meg saját szemükvel. S ha még akkor se hinnék… hát szagujják csak meg kentek, az orruknak csakcsak hinni fognak!
Odamentek hát s megbüzölték a tenyerit neki, s biza annak olyan pinaszaga vót, menten felhorgatt bennük az indulat. No, jót kacagtak a lyukas tenyerű emberen, s bár reá lettek szedve, azért kívánták igenyöst, hogy nékik es ilyen lyuk nőjön a tenyerikbe! Hát haza es szalatt valamennyi menten a feleségihe, szeretőjihe. Hogy oszt ottan mi vót, aztat én mán nem tudom, de nem es kell aztat firtatni. Vissza es gyüttek később a korcsmába mindahányan, s azóta es ott iszogatnak békével. De mán mindnek lyukas vót a tenyere!

Hát ilyen meséket ír az én Gyula barátom. Isten tartsa meg sokáig!