E féreg rágódik
talán a legerősebben társadalmunk fáján. Ennek tulajdonítható annyi kétes
egzisztencia, annyi nyomor, ennek a politikai erkölcsök meglazulása, a
korrupció és számos baj.
Gazdálkodó, s
illetve földmívelő nemzet vagyunk és nem iparűző. Nyers terményeinket olcsón
adjuk s a mívelt külföld által kiállított fényűzési cikkeket drágán vesszük.
Megbillen az egyensúly, mégpedig a mi kárunkra.
Addig még semmi
bajunk sem volt, míg az egyik véglettől féltettek, hogy t. i. megfúlunk a saját
zsírunkban, most benne vagyunk a másik végletben, utolsó csöpp zsírunkat is
kiszívja a fényűzés, ez az átkozott betegség, mely olyan gyorsan terjed és öl,
mint az aranka-fű.
E nagy fényűzési
mániát pedig nem a magyar ember természetében (bár némileg keleti fajtájúak
lévén, ennek is van része benne) kell keresni, hanem a körülményekben és a
politikai fejlődésben, mely nem vitetett keresztül hazánkban fokozatosan,
arányosan, hanem mintegy erőszakkal. Egy-egy ugrással siettük utolérni a
civilizációban és a politikai előhaladásban a többi európai nemzeteket, kik
lassan, nagy fáradtsággal, nyomról-nyomra óvatosan haladtak előre.
Gladstone egyszer
Andrássyval beszélgetvén Magyarország felől, csodálkozását fejezte ki afölött,
hogy e nemzet miként volt képes társadalmi rázkódások nélkül esni keresztül
olyan nagy dolgokon, mint a jobbágyok fölszabadítása, a 48-i szabadságharc stb.
De hiába
csodálkozott Gladstone, mert ha látszólagos társadalmi rázkódás nélkül is
vitettek keresztül egy karikacsapásra a legnagyobb dolgok, bizony csak
látszólagosan maradt a társadalom nyugalmában, alapjában megrendült az, s mint
a test, melyben láz lappang benn, sorvasztó forróságot és gőzt lehelt, mint
nagyobb bajok kútforrását.
Nálunk, mint
mindenki igen jól tudja, a köznemesség volt a nemzet, innen került ki a
szellemi és vagyoni erő, az államfönntartó elem, »Szent István koronájának
gyöngyei«, amint magukat nevezték a köznemesek. A hatalom, jog, vagyoni túlsúly
az ő kezeikben volt. A nevekhez tradíciók szövődtek s a tradíciók kötelességeket
szabtak a nevek viselőire.
Midőn tehát maga
a nemesség egy emberies nagy eszmétől mozgatva fölszabadítá a jobbágyságot,
megfosztá magát tekintélyének és hatalmának legfőbb attribútumától s vagyona
nagy részétől.
De ő csak a
vagyont akarta föláldozni, a tekintélyt, hatalmat nem. Ehhez ragaszkodott
szívósan, utolsó leheletéig. Mert ezredéves hagyomány, nevelés és az ezer meg
ezer tényező kötötte ahhoz ellenállhatlan erővel. Önnönmagáról kellett volna
lemondania enélkül. Ezt pedig nem akarta. Erre nem lehetett ereje. Az meseszerű
lenne még föltevésnek is, mert az emberi természet utóvégre is csak emberi
természet, s isteni cselekedetre nem képes.
Midőn tehát látta
a nemesség, hogy a jobbágyság fölszabadulása nemcsak vagyonát, de tekintélyét
is csökkenté, mindazon tiszteletet, mely eddig az egyénhez tapadt, annak egyéni
kiváltságai folytán, külső eszközökkel kívánta fönntartani a néppel szemben.
Kastélyaiban és
udvarházaiban, hol eddig egyszerűen élt minden költekezés nélkül, egy csomó
léhűtővel környezve more patrio mulatozott patriarchális, igénytelen módon,
úgy, hogy azzal fenyegették, hogy a saját zsírjába fog megfúlni, most egyszerre
fénnyel, pompával vette magát körül. Ez volt az egyedüli fönnmaradt eszköz
kimutatni, hogy ő az úr még most is. S ki is mutatta a legközelebbi harminc év
alatt úgy, hogy a nemes úgy költekezett, mint a főúr, s bocskoros nemes úgy,
mint a kastélyos nemes, s így tovább-tovább, mindenki jobban egy fokkal, mint
ahogy a takaró érte.
A nemességtől
elragadt e nyavalya a vagyonosabb polgárságra s onnan lefelé egész az alsó
rétegekben - úgyhogy ma általános ez a baj, s kimondhatatlanok a veszteségek és
pusztítások, amiket okozott, erkölcsileg, anyagilag téve tönkre a nemzetet.
S aminő a nép,
olyan lett az államháztartás is, mely az országot is az államtönk felé sodorja
napról-napra sebesebben. A jó isten tudja, mi lesz mind ennek a vége!
A középnemesség
elpusztult s már csak romjai vannak. Addig szorongatta mesterségesen kezeibe a
hatalmat, míg koldusbot lett a hatalom jogarából.
S mindez hagyján,
ha ehelyett más, a nemességet kipótoló hatalmas szellemi erővel rendelkező
középosztály támadott volna.
De nem! a
nemesség elszegényedvén, proletár haddá lett.
S mert más
osztály nem váltotta föl, e proletárhad kezeiben van most a hatalom és az
ország.
Innen a
korrupció! Innen az erkölcsök hanyatlása, innen a tekintélyek megsemmisülése,
de ki győzné fölsorolni a sebek hosszú lajstromát.
Jól megmondta
Kerkápoly egyszer, hogy csak azon állam lehet vagyonos és takarékos, ahol az
egyes polgárok is azok.
A takarékosság az
államok jólétének első posztulátuma.
Ezt tanulja meg
legislegelőbb a nemzet, ha boldogulni akar.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése