Amikor először felmerült bennem az
ötlet, még elvetettem, annyira abszurdnak tűnt. Aztán persze elgondolkodtam,
miért is ne? Elvégre a 21. században élünk, amikor annyi minden átalakul,
többek közt az olvasási szokások is. Hogy mást ne mondjak, ha valamit tudni
akarunk, azt a wikipédián keressük ki, és nem a polcról emeljük le a lexikont,
az újságok pedig haldokolnak, mert az emberek a hírportálokon tájékozódnak.
Tudomásul kell venni, hogy az internet mára olyan információtömeget halmozott
fel, amivel csak a világ legnagyobb könyvtárai, múzeumai vehetik fel a
versenyt. Nem véletlen, hogy például a régészetnek is egy új ága született meg,
amely az interneten közzétett műholdképek alapján tesz felfedezéseket.
De azt is tudomásul kell venni, hogy
az internet egy olyan szemétdomb, ahol a „guberáló” igazi kincsekre lelhet!
Mert igaz ugyan, hogy minden második hirdetés szex- vagy játékoldalt reklámoz,
de aki hajlandó egy kicsit búvárkodni, elnyeri jutalmát.
Például úgy, hogy rátalál A Wangfolyó versei blogra. Mint a névből is kiderül, nem egy tucatblogról van
szó, ami a napi politikával foglalkozik, netán recepteket olvashatunk rajta,
vagy éppen a celebeket cikizi. Inkább mindez együtt – azért celebekről szóló
posztot még nem olvastam.
Vagy inkább folytassam úgy, hogy
mindez együtt, és még sokkal több? Hogy csak a közelmúlt érdekesebb
bejegyzéseit elevenítsem fel: született poszt Wilhelm Miklas, osztrák
szövetségi elnök 1937-es budapesti látogatásáról, a gázai hős ötödik sírjáról,a lembergi zsidóságról, és magyar katonákról Dániában stb. Mint talán a
felsorolásból is kiderül, a blog előszeretettel dolgoz fel történelmi témákat,
mégpedig olyanokat, amelyek nem tartoznak a történelem fő áramába.
És hogy mégsem légből kapott
információkat találhatunk itt, ami sajnos túl gyakori az interneten, hanem
alapos kutatás után születnek a posztok, arra garancia Studiolum, a blog
gazdája, aki civilben könyvtáros, könyvkiadó, műfordító. A Wang folyó verseinek
mára kialakult egy törzsközönsége, akik nemcsak olvassák, de hozzászólásaikkal
alakítják is a blogot.
Hogy sok poszt éppen Studiolum
munkájának a „melléktermékeként” születik meg, példa rá a közelmúlt egyik
bejegyzése, ami a Policacata címet viseli. A poszt röviden arról szól,
hogy a szerző most fordítja Umberto Eco legújabb könyvét, A rútság történetét,
és itt bukkant rá a címben szereplő szóra, ami ismeretlen volt a számára, de
még a szótárban se találta, és ezért a műfordítók végső menedékéhez, a
google-hoz fordult. A poént nem lövöm le, akit érdekel, olvassa el a posztot,
vagy pedig keressen rá a google-on, mindenesetre Studiolum ennek az ismeretlen
szónak a kapcsán egész kis irodalomtörténeti gyöngyszemet nyújt át az
olvasónak.
A bevezetőben az internetet
szemétdombhoz hasonlítottam, ahol a dolog természeténél fogva kilencven
százalék szemét van – és akkor még optimista vagyok –, de a maradék tíz
százalék megéri, hogy felderítsük. Többek közt az olyan blogok miatt is, mint A
Wang folyó versei.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése