Hattyúdal

 „Hívjanak egyszerűen csak D. T.-nek.“
Ezzel a mondattal kezdődik Norman Mailer utolsó regénye, a Várkastély a vadonban. Irodalomtudorok könyvtárakat írtak már tele első mondatokkal, mármint azzal, hogy hogyan kell megszerkeszteni egy jó első mondatot. Könyvekkel foglalkozó blogok pedig listákat közölnek a legjobb első mondatoktól – elnézést, ha most kapásból nem tudom megmondani, hogy ez a mondat rajta volt e a listán.
Mert szerintem ez egy zseniális első mondat, amit iskolákban kellene tanítani – és talán tanítanak is – kritikusoknak kéne elemezni. Rögtön felkelti az olvasó érdeklődését, hogy kit is rejthet ez a monogram, ugyanakkor titokzatos is, mert sejteni engedi, hogy ez csak egy pszeudo-név.
A folytatás is kellően beteges ahhoz, hogy fenntartsa az olvasó érdeklődését. Arról van szó, hogy Heinrich Himmler a náci Németország második számú vezetője szeretne a végére járni annak a pletykának, hogy a Führer felmenői közt zsidó is található. Ez az a rész, ahol Himmler a nácizmusra oly jellemző, beteges ideológiával áll elő, kiselőadást tartva az incesztus, vérfertőzés dicséretéről. Mert, ha a másik opció az, hogy a Vezér ősei közt egy zsidó is van, akkor egyenesen kívánatosnak kell tekintenünk a vérfertőzést, csakhogy a drága árja és a szemita vér ne keveredjen. Ezért aztán az öreg Alois nemcsak Adolfnak volt az apja, hanem az anyjának is, és ez a Harmadik Birodalomra nézve igazán megnyugtató eshetőség.
A könyv bővelkedik a perverz szexualitás leírásában, és nem kizárt, hogy némely jelenetnek a kis Adolf is tanúja volt, ami egy életre kihatással lehetett Hitler nőkhöz való viszonyára.
De még mindig nem tudjuk, kicsoda is ez a titokzatos D. T., habár ő felszólítja az olvasót, hogy a kezdőbetűk angol összeolvasásával, hívja őt egyszerűen Dietrichnek. Amúgy,”hivatására” nézve ördög. Ha létezik őrzőangyal, akkor léteznie kell őrzőördögnek is, aki születésétől kísérte a kis Adolf pályafutását. Sőt, már a fogantatásnál is ott volt, és részletes leírást ad arról az éjszakáról.
Szóval, tulajdonképpen egy memoárt olvasunk, a manapság oly divatos oral history-t egy ördög szemszögéből, akinek az volt a megbízatása, hogy szerezze meg a kis Adolf lelkét, amit ő olyan tökéletesen teljesített, hogy Sztálin mellett megteremtette a 20. század másik szörnyetegét.
És most filozofálhatnék azon, hogy alakulhatott volna másként az elmúlt század történelme, mikor két ilyen sátáni figura döntött népek sorsáról, vagy törvényszerű, hogy így alakult? És vajon két ilyen embertelen ideológia nélkül is, mint amilyen a kommunizmus és a nácizmus, hatalomra jutottak volna? Vagy épp ellenkezőleg, az ideológiák teremtették meg a maguk embereit, akik még a legelemibb erkölcsöt is hajlandók voltak sutba vágni, ha az eszméről volt szó?
Node, ne ijedjen meg a kedves olvasó, ez nem egy doktori disszertáció, hanem csak egy olvasónapló, így aztán ezek a kérdések megválaszolatlanok maradnak.
A könyvből mindenesetre kiderül, hogy a német nép jövendő Vezére már kiskorában is vezéri hajlamokat árul el, amikor pajtásaival háborúsdit játszanak, azon egyszerű oknál fogva, mivel hamar rájön, hogy a Vezérek a legritkább esetben esnek el a csatatéren, a közkatonákkal ellentétben.
1896-ot írunk, amikor Dietrich – maradjunk ennél a névnél – magára hagyja ígéretes tanítványát, hogy pár hónapra átruccanjon Oroszországba, ahol ekkoriban készülődnek II. Miklós, minden oroszok cárjának a koronázására. És hát az ördögök a világért ki nem hagynának egy ilyen mulatságot, hogy minél nagyobb felfordulást rendezzenek. Már csak azért is, mert az uralkodókat Isten nevében kenik fel. Hogy milyen sikerrel jártak, az már a történelem lapjaira tartozik.
Befejezésül talán annyit írnék, hogy azoknak ajánlom Norman Mailer regényét, akik az olvasástól nemcsak szórakozást várnak, hanem izgalmas kérdések felvetését is.