Húsvéti történet

Éli, éli lama sabaktáni?

 Elhangzott a végső kiáltás az utolsó elitélt ajkáról is, és a hegyen egyszeriben hátborzongató csend támadt, nem hallatszott többé a kivégzések állandó kísérője, a szerencsétlenek halálhörgése vagy elhaló nyöszörgése, ahogy egy csepp vízért rimánkodnak, amit persze szigorúan tilt a szabályzat, hiszen bármilyen folyadék siettetné az elitélt halálát. Azért mégis akad néha olyan katona, aki nem bírja nézni a szerencsétlenek szenvedését, de ezeket szigorúan megbüntetik, különösen az új helytartó óta, aki nemegyszer személyesen nézi végig sátrából a kivégzéseket, mert Pilátus kegyetlensége még Rómában is undort kelt, éppen ezért küldték őt ide, ebbe a távoli provinciába. Mert a kivégzéseket néha még a legerősebb idegzetű legionárius se bírja, és akadt már rá példa, hogy olyan katona ájult el, aki pedig a csatában tigrisként ront az ellenségre, és irgalmat nem ismerve kaszabolja. A keresztre feszítés bizony külön műfaj, amit a harcedzett katonák lenéznek, mert hóhérmunka, és épp ezért csak megemelt zsoldért találnak vállalkozókat. Szóval, ott tartottam, hogy a hegyre síri csönd terült, csak a szél fújt egykedvűen, és a katonák talpa alatt csikordult meg néha a kavics. Az osztagot vezető százados a kereszt alá lépett, és lándzsájával megszurkálta a testet, hogy meggyőződjön él e még az elitélt, de a titkár, akit a Főtanács rendelt ki, hogy ellenőrizze a kivégzés menetét, akadékoskodni kezdett, hogy a halál még nem állt be, mire a százados, aki torkig volt az egésszel, és legszívesebben már valahol egy lebujban öntözte volna kiszáradt torkát jófajta kafarneumi borral, cimborái körében, és egy szép zsidó szajhával az ölében, a kezében levő lándzsával átszúrta az elítélt oldalát, hogy így bizonyítsa, nincs már benne élet, mire a titkár megszeppenve nyelt egyet, és elhallgatott. A katonák leemelték a testeket a keresztről, és a szabályzat szerint eltörték a lábszárukat, majd gyolcsba tekerték a holttesteket, amit rendszerint az elitéltek hozzátartozói vásároltak, vagy azok a jótékonykodó matrónák, akik az előkelő zsidó férfiak feleségei voltak, és szent kötelességüknek tartották, hogy ezeken a nyomorultakon ahogy tudnak, úgy segítsenek, és haláluk után is gondoskodjanak róluk. Ekkor egy futár érkezett Pilátustól, azzal a paranccsal, hogy az egyik elitélt holttestét adják át a hozzátartozóinak. Az a minden lében kanál titkár persze most is tiltakozni próbált, hogy a kivégzettek holttestének a helye a szabályzat szerint ott van az erőd alatti kazamatákban, és ez alól nem lehet kivételt tenni, de a százados meglobogtatta előtte Pilátus írásos parancsát. Így aztán a holttestet átadták azoknak az embereknek, akik egy órával azután jöttek érte, hogy a futár elment.

 Kaifást őszinte aggodalommal töltötte el a hír, amit a titkár hozott lélekszakadva, aki két éve végezte el a rabbi iskolát, de már most meg lehetett jósolni, hogy egykor majd fontos helyet fog betölteni a rabbi hierarchiában. Megnyugtatta a fiút, hogy minden tőle telhetőt megtett, de az ő lelkét mélységes nyugtalanság fogta el, és számba vette a lehetőségeket, amelyek előtte állnak. Egyik közülük az, hogy elrohan Pilátushoz, és megpróbálja visszacsinálni a dolgot, ha lehetséges ez még, de ismerve a római helytartót, és hogy mennyire gyűlöli a zsidókat, legfőképp azonban a főpapi testületet, és ha rá hallgatnak Rómában, rövid úton intézné el az egész Szanhedrint, szóval, erre csak a legvégső esetben kerülhet sor. Különben is, Pilátussal csak egy nyelven lehet beszélni, mégpedig a pénz nyelvén, de a tanácsban máris akadnak olyan szűk látókörű tagok, akik megkérdezik, hogy ki ez az ember, hogy máris többet költöttek rá, mint valami királyra, és nyilvánvaló, hogy további kiadásokba nem mennének bele. A másik lehetőség ezek után, hogy kihagyják a helytartót, és saját kezükbe veszik az ügyet. Ez azonban azzal a veszéllyel jár, hogy Pilátus tudomást szerez az akcióról, ami több mint valószínű, hiszen épp elég kiterjedt kémhálózattal rendelkezik, hogy semmi se maradjon előtte titok, és a húrt nem jó túlfeszíteni, mert elszakadhat. A harmadik lehetőség, amire gondolni se akart, hogy hagynak mindent, és bíznak Istenben. Tudta, hogy bármit is dönt, a döntés felelősségét nem vállalhatja egyedül, ugyanis már így is túl sok az ellensége a tanácsban, akik örömest felhasználnák ellene, ha ne adj isten balul ütne ki ez az ügy. Ezért aztán elküldte a szolgát apósának Annásnak a házába, akinek a háza ott volt nem messze az ő házától, hogy amilyen gyorsan csak teheti látogassa meg, a titkárt pedig a városba, hogy a lehető legtöbb tanácstagot értesítse a tanácskozásról. De azért az mégse ment ki a fejéből, hogy úgy látszik ennek a rabbinak befolyásosabb hívei vannak, mint gondolta. Amíg élt, nyilvánosan mindig a legszegényebb csőcselék körében mutatkozott, és beszédeiben is a gazdagokat ostorozta, de azért a besúgók jelentéseiből kiderült, hogy az éj leple alatt előkelő látogatói is voltak. Úgy látszik már Pilátus környezetébe is beférkőzött ez az eretnekség.

 Az udvarról felhallatszott a szolgák lépteinek a zaja, Annás megérkezett, a gyaloghintóját két rabszolga hozta. Hja kérem, a római luxus korántsem váltott ki olyan ellenállást a zsidóság körében, mint a rómaiak istenei, és néhány zsidó arisztokrata fényűzésben bátran felvehette a versenyt a római főurakkal... Rövidesen sorra érkeztek a tanácstagok, főként a szaddacceus párt hívei, akik felismerték, hogy ez az eretnekség, ha sikerre jut, akkor rebellióval fenyeget, amit a rómaiak nem fognak tétlenül nézni, arról nem is beszélve, hogy ez az ő uralmuk végét is jelentené, de azért jött néhány farizeus is, akik között ott volt Nikodemus is, ami őszinte megbotránkozást okozott a tanács tagjainak körében, hisz ő múlt éjszaka nyíltan színt vallott, és bár hivatalosan még a tanács tagjának számított, de azért mindenki azt várta, hogy tartózkodik a tanácskozásokon való részvételtől.

 A tanácskozás megkezdődött, a nagy tanácsterem ajtajait bezárták, és szolgákat állítottak az ajtók elé, hogy se ki se be ne engedjenek senkit. Ennek ellenére rögtön az elején egy incidens történt. Júdás jelent meg a teremben, aki nyilván most szerzett tudomást a mesterével történtekről, és Kaifás lábához hajította az erszényt, amiben a harminc ezüst volt, és szó nélkül kiment. Akadálytalanul jutott fel, mert a szolgák, eszelős tekintetét látva, nyilván nem merték az útját állni. Mikor megnyugodtak a kedélyek, Kaifás kivitette a pénzt, és a tanácskozás folytatódott. Mindenekelőtt ismertette a helyzetet azokkal, akik még nem tudtak semmit, és azokat a lehetőségeket, amelyek közül választhatnak. Ahogy elhallgatott, elsőnek mindenki meglepetésére Nikodemus szólalt meg:

 -A mindenható és kegyelmes Isten a tanúja, hogy mondandómban semmiféle hátsó szándék nem vezérel. Szerintem nagy bűnt akartok elkövetni, amikor az isteni gondviselést akarjátok megakadályozni, hiszen miféle bizonyítékotok van rá, hogy aki Isten emberének mondja magát, az nem az? A múltban hányszor fordult elő, hogy Izrael nem hallgatott a próféták intő szavára, és mostani nyomorúságunknak ez is az oka.

 -Arról, hogy Nikodemust miféle hátsó szándék vezeti, fényesen megmutatta az elmúlt éjszaka, - válaszolt élesen Kaifás-és épp elég szentségtörés volt, hogy hamisságához Isten nevét is felhasználta. Nikodemus megszégyenülten ült vissza a helyére, és hogy mennyire népszerűtlen volt a tanácsban, azt az is jelezte, hogy szomszédai mind elhúzódtak tőle. Most azonban egy másik tag emelkedett szólásra, aki már évtizedek óta intézte a tanács pénzügyeit, és nagy tisztelet övezte a többiek körében:

 -Szeretném tudni, hogy ki ez a férfi, aki már húsz talentumába került a tanácsnak, -mondta-mert ennyi pénzért akár egész királyságokat vehetnénk, és hadseregeket szervezhetnénk.

 Amint befejezte mondókáját, a termen a helyeslés moraja futott végig, és ennek mértékéből meg lehetett állapítani, hogy a többség osztja véleményét.

 -Bármennyire is tisztelem Jonathánt, és a kor előre haladtával bölcsessége is egyre nő, de félek, hogy a veszély nagyságát mégse becsüli eléggé. Már most is sok követője van ennek az eretnekségnek, de ez semmi ahhoz képest, ahányan akkor lesznek, ha mindaz bekövetkezik, amit halála előtt jósolt. Akkor azt mondta, hogy ellenségei megfogják ölni, de harmadnapra föltámad. És akinek nem elég nyilvánvalóak ezek a szavak, még nyíltabban beszélt, amikor ezeket a szavakat mondta: Romboljátok le a Templomot, és én három nap alatt újra felépítem. Mi ez, ha nem nyílt hadüzenet?

 -János eretneksége is veszélyes volt, mégis sikerült vele megbirkóznunk.

 -Csakhogy János esetében egy emberrel harcoltunk, de ez nem kevesebbet állít magáról, minthogy ö Istennek a fia, és ezért halálában még veszélyesebb, mint életében, mert amilyen fanatikusak a követői, még arra is képesek, hogy eltüntetik mesterük holt tetemét, és aztán azt fogják állítani, hogy föltámadt

 Apodrosz félig zsidó félig görög kereskedő volt az egyiptomi Alexandriából, aki főként női pipere holmik kereskedelmével foglalkozott, mert emlékezett atyja tanácsára, hogy az okos üzletember a női hiúságba fekteti tőkéjét, mert semmi se térül meg olyan hamar és olyan busásan, mint ez. Hála a jóindulatú isteneknek, az üzlet virágzott, az apjától örökölt bolt helyett ma már egész karavánt szerel fel, és amit az egyik helyen olcsón megvesz azt a másik helyen drágán eladja. Jeruzsálemben már két hete tartózkodik, a húsvét alkalmával lehet a legjobb üzleteket kötni. Ilyenkor minden előkelőség a városba özönlik, még Caesarea, a máskor oly nyüzsgő tengerparti metropolisz is kiürül. De nemcsak az üzlet miatt tölti itt a húsvétokat, hanem mert a világ egyetlen városa sem olyan mulatságos, mint Jeruzsálem húsvétkor. A legkülönbözőbb nációk kavalkádjából kialakuló tarka egyveleg csak Rómához mérhető, de nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy ilyenkor Jeruzsálem a világ fővárosa. És a mutatványosok gondoskodnak ennek a tömegnek a szórakoztatásáról, de ami a legszórakoztatóbb volt Apodrosz számára, azok a vallási fanatikusok voltak, akikből szinte minden évben akadt néhány.

 Volt valami elképzelése a zsidó vallásról, ifjúkorában tanulmányozta szent irataikat, és otthon Alexandriában sok barátja volt, akik a zsidó közösséghez tartoztak, azonkívül sok más vallást is tanulmányozott, de eddig még egyik mellett se tette le a garast. Az iratokból tudta azt is, hogy a zsidók egy messiásra várnak, aki majd megszabadítja őket, és most ennek az ideje volt. Ezért aztán minden megszállott azt állította magáról, hogy ő az a messiás. De annak az esélye, hogy egy új Mózes támad köztük, aki megszabadította népét a fáraók fogságából, szinte semmi. Ellene mond a politikai realitás. Róma a hatalma csúcsán van, és egy ilyen kis nemzetet eltörölni a föld színéről annyi neki, mint elefántnak az egeret eltaposni. Ezt a nép vezetői is jól tudják, de mégse képesek megakadályozni Izrael hitét, hogy jönni fog egy messiás, így aztán saját népük ellen kénytelenek harcolni.

 Szerette inkognitóban a várost járni, nem úgy, mint gazdag alexandriai kereskedő, hanem egyszerű tevehajcsárként, aki a húsvétra jött fel Jeruzsálembe. Így oda is el mert menni, ahova a gazdagok általában óvakodnak elmenni, mert a nincstelenek mindenkit gyűlölnek, akinek valamivel többje van, mint nekik. Márpedig tapasztalatból tudta, ennek a népségnek a megfigyelése a legszórakoztatóbb, mert ez az a tömeg, ami minden társadalomnak a kovásza. Közülük kerülnek ki a mindenre kapható gazemberek, de a világmegváltók is. Az utóbbiak voltak most többségben, mert amikor egy nép még a közönséges birkapásztorokban is hajlandó meglátni a messiást, akkor az egetverő gazembernek mi sem könnyebb, mint megváltónak adni ki magát.

 A sok titkos társaság közül, amelyek Izraelt úgy hálózták be, mint emberi testet az erek, a keresztényeké volt a legelterjedtebb. Ez a szekta különösképpen figyelemreméltó volt, mert egyben különbözött az összes többitől, hogy a jámborságot hirdette. Míg a többi nyíltan vagy titkoltan Róma ellenes volt, addig az ö tanításuk valami homályos misztérium volt, aminek a középpontjában vezetőjük volt, aki azt állította magáról, hogy ö Isten fia. Nem állította híveinek, hogy megdönti Róma hatalmát, és épp ezzel korbácsolta föl az indulatokat a zsidók körében. Voltak, akik rajongtak érte, és voltak, akik gyűlölték, de senki se maradt közömbös iránta. Tanítását még azok sem értették, akik azt állították magukról, hogy értik, de talán ravaszul éppen ezt akarta. Így aztán mindenki úgy értette, ahogy akarta, és ezért hívei is a társadalom legkülönbözőbb osztályaiból kerültek ki. Akadtak köztük nincstelenek ugyanúgy, mint tehetősek, harciasak és békések. Egyetlen azonos vonásuk volt: hogy hitükért készek voltak akár életüket is áldozni. Kíváncsi lett, ki is ez az ember, aki híveire ilyen szuggesztív hatással volt, és keresni kezdte a keresztények társaságát. Szerencséje volt, és találkozott egy fiúval, akit Zebulonnak hívtak, és nem volt több tizenöt évesnél. Az ő révén volt jelen akkor is, amikor bevonult a városba, és hívei Istenként imádták. Szamárháton vonult, és amíg él nem felejti el életének ezt az epizódját. Ettől kezdve nem veszítette szem elöl. Sokszor hallotta őt beszélni, titkos találkozókon, hívei körében, és nyilvános helyeken. Amikor senki nem látta, fáradt és szomorú volt, mint azok az emberek, akik tudják, hogy nehéz és gyötrelmes megpróbáltatások előtt állnak, és próbálnak rá felkészülni. Még azok se értették mindig, akik a legközelebb álltak hozzá, hiszen többségükben tudatlan szegények voltak, akiknek a számára ö Istennek a fia volt, aki csodákat művel, és nincs előtte lehetetlen. Hogy szenvedni fog, ez képtelenségnek tűnt nekik. Mi sem volna egyszerűbb, mint megszabadítani a kiválasztott népet, és övéi körében uralkodni, visszahozni a régi aranykort, a nagy királyok korát. Csakhogy ő ehelyett arról beszél, hogy szenvedni fog, és meghal, igaz, azt is hozzáteszi, hogy feltámad, de ezt csak azt hiszi, aki el akarja hinni. Sok zsidó másfajta megváltásra vágyott.

 Meghalt a Mester, nincs többé, és a nyáj szétszéled. Olyan volt ez, mint mikor hiénák törnek rá, és a megriadt állatok futnak amerre a szemük lát, és most az ő feladata, hogy újra összeterelje a megriadt nyájat. Az ő, Péter vállát nyomja ez a teher, aki még írni is alig tud, hiszen mióta a hálót húzni bírta, azóta kint segített apjának a tavon, és különben is nehézfejű gyerek volt, aki a többieket inkább hátráltatta a tanulásban, és így a rabbi is örült, hogy megszabadult egy terhes feladattól. De nem őt nevezte a Mester kősziklának, akire építeni lehet? Bizony, sokszor gondolkodott már azon, hogy mért pont öt választotta a Mester, de nehéz halászfeje mindig cserbenhagyta.

 Akkor is kint volt a tavon, amikor először találkozott a Mesterrel. Egész nap kint voltak, és este rosszkedvűen tértek haza, mert nem akadt a hálójukba semmi, és már azon gondolkodtak, hogy kitől kérnek majd kölcsön, akinek több szerencséje volt, mert a halászok a Genezáret környékén egyik napról a másikra éltek, és ha egy nap üres kézzel állítottak haza, másnap már családjuk nélkülözött. Éppen hajtogatták össze hálóikat, amikor egy ember lépett hozzájuk, és tanácsokat kezdett osztogatni, hogy a tónak melyik részén engedjék le hálóikat, ha bő fogást akarnak. Először azt hitték, hogy csak gúnyolódni akar velük, hiszen nem egy volt köztük, aki már ötven éve járta a tavat, és legrejtettebb zugát is úgy ismerték, mint a tenyerüket, ráadásul azon a helyen, amit mondott, pár órával előbb próbálkoztak. Úgyhogy a többiek már megakarták verni, de neki sikerült őket rábeszélni, hogy próbáljanak mégis szerencsét, a gúnyolódót utána is megkereshetik, ha kiderül, hogy csúfot űz belőlük, hiszen sánta, és nem juthat messze.

 Szerencséjük volt, és gazdag zsákmánnyal tértek haza, hogy a bárka majd elsüllyedt a túlsúlytól. Az idegen ott várta a parton őket. A többiek azt mondták, hogy szerencséje volt, és ráhibázott, és ezzel napirendre is tértek a dolog felett, de ő tudta, hogy nem szerencséje volt. Úgy beszélt, mint aki biztosra ment, nem volt a szavaiban semmi bizonytalanság. Ezután azt mondta nekik, hogy kövessék, de a többiek rá se hederítettek, egyedül ö hallotta meg a szavait. Azt hitte, hogy valami tudós férfi, aki elárulja neki titkát, hogy soha többé ne térjen haza a tóról zsákmány nélkül. Ott volt még Jakab és János, a két fivér, akikkel megbeszélte, hogy addig maradnak mellette, míg ki nem fürkészik a titkát, aztán ők lesznek a leggazdagabb halászok a tavon, de már este volt, és meghívta őt a házába. Azonban, mikor hazaértek olyan furcsán kezdett beszélni, mint a rabbi a zsinagógában, és most már nyilvánvaló lett előtte, hogy valami rabbiféle lehet, és felajánlotta neki, hogy elviszi öt a rabbihoz, de elutasította ezt. Most már világos volt, hogy bolond, hiszen ki akarna inkább egy szegény halász viskójában vendégeskedni, mikor egy rabbi házában is vendégeskedhet?

 Az anyósa harmadnapos lázzal feküdt az ágyban, a felesége pedig szülés után lábadozott, és így szabadkozni volt kénytelen, hogy nincsen, aki kiszolgálja a vendéget. Az idegen bement anyósának a szobájába, és mindenkit kiküldött. Fél óráig maradt bent, és az anyósával jött ki, aki most már kiszolgálta a vendéget. Mikor másnap mind-ezt elmesélte Jakabnak, közösen megállapították, hogy csakis valami csodatévő rabbi lehet, és bármit kér is, azt teljesíteni kell, nehogy megharagítsák.

 Azon az éjszakán, amikor elfogták, megmutatta nekik, hogy miképp erősítsék meg lelküket, akkor is, ha ő már nem lesz köztük. Így, amikor mindennek vége lett, és a legerősebbek hite is megingott, és összegyűltek az egyik testvér házában, sorban minden tanítvány megáldozott. Akkor már néhány hitehagyott elment. Érezte, hogy mondania kell valamit, mert a csüggedt lelkek elvesztenek minden reményt. Beszélt arról az utolsó éjszakáról, hogy akkor ő is megtagadta, pedig előtte mennyire esküdözött, hogy mindenki elhagyhatja, de ő kitart mellette. Ezért hát ők se szégyelljék, hogy megingott a hitük, de emlékezzenek a Mester szavaira, hogy nem hagyja őket magukra. Az éjszaka hátralevő részét imádkozással töltötték.

 Aztán hajnalban lélekszakadva jöttek az asszonyok, hogy föltámadt...