Öninterjú után interjú

2012. december 19-én a Szabad Újság karácsonyi számában jelent meg Pástor Péter interjúja, amit velem készített:

„fogadd el önmagad, így mások is elfogadnak!”

Százdon élt Sztakó Zsolt, a mozgásában és kommunikációjában korlátozott irodalmár, a „székirodalom”

képviselője. Csupán 19 éves volt, amikor egy

hangjáték pályázaton nyert A kétezres években sorra

jelentek meg prózai, novellás s verses kötetei. Jelenleg

is szüleivel él a „ketrecbe zárt szellem”.

Mesélj valamit a betegségedről. Hogyan kezdődött?

Az a helyzet, hogy a betegségemre máig sincs diagnózis. Érszűkülettől, szklerózis multiplexig már mindenféle diagnózisom volt. A betegségem rohamokkal kezdődött, fokozatosan bénultam le, mintegy fél év alatt. Az utolsó roham után a szüleim megelégelték az itteni orvosok tehetetlenségét, és átvittek Magyarországra, anyu unokatestvéréhez. Bekerültem a váci kórházba, ahol két hétig voltam kómában, de voltam az Amerikai

úti idegklinikán, és a Heim Pál gyermekkórházban is.

Az orvosok reménytelen esetnek minősítettek Téged. Ezt hogyan élték meg szüleid?

Magyarországról úgy adtak haza, hogy max. 2 évem van hátra, hisz etetni is csak szondán keresztül tudtak. A szüleim hittek bennem. Egy falubeli rehabilitációs nővér évekig járt hozzánk, és megmutatta anyunak, hogy milyen gyakorlatokat kell velem végeznie. A rehabilitációval fokozatosan eljutottunk odáig, hogy már

egyedül is tudtam ülni. Mikor két év múlva visszavittek fölülvizsgálatra a professzorhoz, aki anno reménytelen esetnek minősített, ő csodát emlegetett.

Miként viselkedett a környezeted? Miképpen viszonyult hozzád?

A környezetem szerencsére sose igyekezett elültetni bennem a betegségtudatot, inkább buzdítottak, hogy amit tudok, csináljam meg. Természetesen konfliktusokkal is járt, de a végkicsengés mindenképp pozitív. Ahogy látták a sikereimet, azt hiszem, már büszkék is voltak rám.

Betegségedből kifolyólag gondolom jó pár negatív élmény is ért. Van olyan, amit megosztaná velünk?

Természetesen, mint minden sorstársamnak, sőt mozgássérültnek se kell lenni valakinek, hogy negatív élményekben „legyen része”. Én alapvetően optimista vagyok, így nem is hagynak bennem nyomot.

A mozgáskorlátozottság mellett kommunikációs nehézségeid is vannak. Miként fejlesztetted ki, Te a „ketrecbe zárt szellem” a kommunikációdat, az internet előtt?

Én azelőtt is sokat leveleztem, de hát a posta lassan jár, a kapcsolattartásnak ez a formája nehézkes. Aztán a kétezres évek a levelezőlisták, a közösségi oldalak a világot nyitotta ki. Az internet akkora tudásbázissal

jelentkezik, hogy azzal egyetlen otthoni könyvtár se veheti fel a versenyt. Nekem meg még kényelmesebb is.

Az internet előtt papírra vetetted a gondolataidat? Írógépet használtál? 

Természetesen először nálam is ceruza, papír „játszott”, aztán apu hozott egy írógépet, és azután már azt püföltem. A számítógép ebben a tekintetben is változást hozott, hiszen végre nem kellett kuncsorogni, hogy másolják le azt, amit írtam.

Hogyan látod a mai világot, elfogadják a fogyatékosokat?

A fogyatékosok elfogadottsága ma nagyobb, más kisebbségekhez viszonyítva. Azonban, elfogadni valamit, vagy figyelembe venni az igényeit, két dolog, és ezt a minőségi ugrást még nem tette meg ez a társadalom. Az a helyzet, hogy mostanában nem is járok ki a faluba. Pár éve annyira megnőtt a forgalom a faluban, hogy veszélyessé vált a közlekedés. Régebben gyakrabban jártam kint, és az emberek, azt hiszem, elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Ez azonban kétirányú utca: mert ha te nem fogadod el magad, akkor a többiektől se várhatod, hogy elfogadjanak.

Nehéz megfogalmazni gondolataidat a neten keresztül? Nem hiányzik a „rendes” párbeszéd, a gyors reflektálás?

Ha jól számolom, harmincöt éve, hogy írásban kommunikálok a tágabb környezetemmel, mert a beszédemet „szokni kell”, hogy megértsék. Mostanában azt veszem észre, hogy élőszóban nehezebben is fogalmazok, mint írásban.

Korábbi levelezésünkben említetted Stephen Hawking nevét, ő számodra egy példakép? Egy inspirációs erő?

Hawking nevével a nyolcvanas években találkoztam. Ő még nálam is súlyosabb állapotban van, ennek ellenére egyetemen ad elő, könyveket ír. Tiszteletemet egy cikkben is kifejeztem a Carissimi című, fogyatékosoknak szóló lapban.

Esetleg van valami, amit megosztaná az olvasóknak?

Van egy elméletem: nem biztos, hogy azaz elesettebb, akinél ez azonnal szembetűnő, mert béna végtagokkal is élhet teljes életet, és ép végtagokkal is csak keresheti a helyét. Az állapotunk magyarázat, de nem mentség. Magyarán, magyarázat arra, hogy bizonyos dolgokat miért nem tudunk megcsinálni, de nem mentség arra, hogy amit tudunk, ne csináljunk meg! g

Pástor Péter