1986-ban Pőstyénben voltam, majd kétszer Galántán, a kórház rehabilitációs osztályán. Így jutottunk el 1990-ig, amikor újfent Kovácsfalvára kaptam beutalót. Az NRC /Národný Rehabilitačný Centrum/ épületét nem sokkal azelőtt adták át, és bizony a környék még rendezetlen volt. Pallók voltak lefektetve, hogy a tolókocsik kijussanak az útra, és ne süllyedjenek el a kavicságyban.
…
Kovácsfalva jóformán össze van épülve Zólyommal, hisz csak 4 kilométerre van tőle, úgyhogy a városi buszok kijárnak ide. Mint az elején írtam volt, először egy kis feszültséggel érkeztem. Ez azonban csak addig tartott, amíg az első nővérke rám nem mosolygott, és máris oldódott a feszültség. Egy betegnek ugyanis, aki tele van bizonytalansággal, amikor megérkezik a kórházba, annak az első, és legfontosabb gyógyszere az, amit semmilyen orvos nem ír fel, ha bátorítóan rámosolyognak. Énrám rám mosolyogtak, és azóta is igyekeznek mosolyogni. Pedig néha az a legnehezebb. Hogy a nővérkék mosolyogjanak. Mert, aki naponta a szenvedéssel kénytelen szembesülni, annak könnyen arcára fagy a mosoly, és csak szörnyülködik, hogy az emberi életnek milyen mélységei vannak. Én azt szoktam mondani, hogy töltsön el itt valaki akár csak egy hónapot is, és átértékeli az életét. Megváltozik az értékrendje, és más dolgokat kezd értékesnek tartani, mint amit addig annak tartott.
Mindezt nem is lehet másképp elviselni, csak jó értelembe vett profizmussal. Számtalanszor hallottam itt, hogy a betegeknek nem sajnálatra van szükségük, hanem segítségre. A betegeket pedig a falra ragasztott tacepaók tájékoztatják, hogy az ápolószemélyzet nem azért van, hogy a őket pátyolgassa, hanem, hogy segítsen nekik.
És csakugyan, amióta ide visszajárok, egyre erősödik bennem az érzés, hogy itt nemcsak beszélnek a csodáról, hanem teszik is. A jó ég a megmondhatója, hogy hányszor történt meg, hogy hordágyon hoztak ide valakit, aki aztán a saját lábán távozott. Vagy, az egyik nap még tolókocsiban ült, és a másikon, bár mankókkal, de járt!
…
Annak, aki az NRC-be kerül, sokszor nemcsak fizikai, de pszichikai támogatásra is szüksége van, hiszen a lelke is romokban van. Épp ezért épült az a kis templom mindjárt a kis utcácska sarkán, ami a legtöbbször zsúfolva van. Vasárnaponként, az oltár előtt szabadon hagyott helyen 8-10 tolókocsi is áll. És nemcsak az NRC-ből, de a Marinából is érkeznek gyerekek. Az első padsorokat mindig a betegek foglalják el, és csak utánuk jönnek a falusi lakosok. A miséket pedig gyakran azok a lelkiatyák tartják, akiket szintén az NRC-ben gyógyítanak.
…
Kérem, a kedves olvasó elnézését, ha a jegyzetíró szavaiból a szokásosnál nagyobb lelkesültséget olvasott ki, de mentségemre szolgáljon, hogy a saját /legjobb/ tapasztalataimról írtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése