Hilarius a takarót a fejére húzva aludt el. Olyan volt, mint
a sebzett vadállat, amelyik elbujdokol a világtól, ha megsebzik, hogy a többiek
ne lássák gyengének. Ő is pont ilyen volt. Most úgy érezte, hogy halálosan
megsebezte, amit az a falusi lány mondott, és hiába idézte fel Mihály szavait,
hogy ő nem felelős azért, ami a kolostorban történik, hiszen mindössze két
napja ő a perjel. Az eszével elismerte ennek az érvnek az igazát, de ugyanakkor
érezte, hogy mégse igaz egészen, és valahol sántít ez a védekezés. Elvégre ő
azért lett ideküldve, hogy vizsgálatot folytasson, tíz hónapja együtt él ezekkel
a szerzetesekkel, és ha ez elkerülte a figyelmét, akkor vajon mi még?
Nyugtalanul aludt, és a matutiumra is csak megszokásból
ébredt fel. Nem hallotta, ahogy az udvarban megverik a kolompot. A Szentírásból
olvasták fel Dávid és Góliát küzdelmét, amit a szerzetesek arra használtak fel,
hogy folytassák megszakított álmukat, miközben igyekeztek úgy tenni, mintha
csak azért lenne a szemük csukva, hogy a kegyes szavakon elmélkedjenek, és az
„áment” már együtt mondják a többiekkel. Neki azonban nem volt szüksége efféle
tettetésre, mert ő teljesen éber volt, csakhogy a szavakat meg se hallotta,
nemhogy az értelmükön töprengjen.
…
A hajnali szürkületből egy alak tűnt elő, ahogy elvált a
faltól, aminek eddig nekitámaszkodott. Hilarius először megtorpant, de aztán
felismerte, hogy Márton az. Igaz is, már a matutiumon feltűnt neki, hogy nincs ott, és már a hálóteremben
is észrevette, hogy az ő ágya érintetlen, ami még nála is szokatlan. De hát,
megszokta már a különcségét. Tőle még az is kitelik, hogy isten szabad ege alatt
éjszakázzon.
Még mielőtt bármit is kérdezhetett volna, Márton megszólalt.
– Téged vártalak,
gyere velem!
Hilarius szeme elkerekedett Márton hangjának
határozottságán, ez idáig teljességgel szokatlan volt, hogy ilyen hangnemben
beszéljen egy elöljárójával. Fontolóra is vette, hogy megfeddi a hang miatt, de
aztán arra gondolt, hogy talán nyomós oka van rá. Így aztán követte Mártont, de
azért még megkérdezte.
– Hova megyünk?
– A faluba.
A válasz szűkszavú volt, mintha a fiatal szerzetes erősen koncentrálna
valamire, és zavarná a beszéd. Hilarius mindössze kétszer járt lent a faluban,
mióta a kolostorban volt, ugyanis félórás volt az út, és ő már annyira
elkényelmesedett az érsek szolgálatában, hogy elszokott attól, hogy ekkora
távolságokat gyalog tegyen meg. Márton azonban nem hiába nőtt fel a környéken,
egy rövidebb úton vezette Hilariust a faluba. Közvetlenül a völgyet átszelő
patak partján bukkantak ki az erdőből, amit a helybeliek Búrnak hívtak, és
szeszélyesen változtatta mélységét, hol bokáig ért a víz, máskor pedig egy
felnőtt ember feje fölött is átcsapott. Erre már Márton figyelmeztette, mikor
könnyelműen bele akart gázolni a vízbe, hogy átkeljen a túlsó partra, ahol az a
pár viskó állt, ami a tulajdonképpeni falut alkotta. Épp ezért a legbiztosabb
az lesz, ha keresnek egy gázlót, magyarázta.
…
Márton hirtelen megtorpant, megragadta Hilarius mellén a
csuhát, és a patak közepére mutatott, ahol vitt valamit a víz. Hilarius
arrafelé pillantott, és belényillalt a balsejtelem. Nem törődve vele, hogy a
következő pillanatban őt is elnyelheti a víz, belegázolt a patakba. Márton a
háta mögött kétségbeesetten felüvöltött, és utána vetette magát.
Szerencsére a víz középen is csak a melle közepéig ért, és
Hilarius azon kapta magát, hogy nem azért imádkozik, hogy ne süllyedjen el,
hanem azért, hogy a gyanúja ne igazolódjon be. Ám a könyörgés ezúttal
hiábavalónak bizonyult, mert a vízzel egy fiatal lány teste sodródott, ami már
egészen eldeformálódott a rengeteg víztől, amit lenyelt, de Hilarius azért még
így is felismerte a vonásait, amihez nem is kellett kiváló arcmemória, mert
csupán tegnap váltak el. A vízben lebegő test ugyanis azé a fiatal lányé, aki
tegnap a kolostorban járt gyónni!
…
A másik parton feltűnt egy jajveszékelő asszony, aki már
jóval előbb felfedezte a vízben úszó holtestet, de nem tudott mit csinálni, így
aztán a parton követte, és próbált segítséget hívni, azzal, hogy olyan nagy
lármát csap, amilyet csak tud. Az emberek azonban úgy látszik már megszokták
ezt az óbégatást, mert a fülük botját se mozdították. Hilarius legszívesebben
rászólt volna a jóasszonyra, hogy most már hagyja abba a jajveszékelést, hiszen
itt vannak.
Időközben Márton odaért melléje, és nem tűnt különösebben
meglepettnek, amikor meglátta, hogy kié a hulla. Hilarius azonban nem figyelt
fel rá, mert egyéb dolga volt, mint ezzel a különös viselkedéssel foglalkozni.
Márton segítségével kivitték a partra a testet, és Hilarius átvizsgálta, hátha
talál még valami életjelet. De bizony a lány olyan halott volt, mint annak a rendje,
és ő hiába pofozgatta, hogy térjen magához. Vizsgálat közben azonban feltűnt
neki valami, mégpedig a horzsolások a csuklóján. Magyarázatot azonban nemigen
keresett a felfedezésére, hiszen az bármikor keletkezhetett, még akár munka
közben is.
Ezalatt mégiscsak köréjük gyűltek a falusiak, akiket
odahívott az asszony jajgatása. Először csak a kíváncsibb természetűek jöttek,
aztán hívták a többieket is, mintha valami látványosság volna, és némán
figyelték a drámát. Magának a halálnak a látványa nem volt megrázó számukra,
hisz azzal még apró gyermekkorukban összeismerkedtek.
Hilarius, mikor látta, hogy a lányban nincsen élet,
Mártonnal közösen elmondta a halottakért szóló imát, majd a még mindig
siránkozó asszonyhoz fordult, és megkérdezte, hogy rokona e a lány?
– Árva ez, az anyját
a télen vitte el a tüdőgyulladás, azóta is egyedül lakik a falu legszélső
viskójában… ahun, ni.
– Látta, hogy mi történt?
– Láttam biza – bólogatott az asszony sűrűn. – Láttam, ahogy
a szerencsétlen nekimegy a víznek, de hiába kiáltottam utána, hogy elment az
eszed Marcsa! Biztosan azért lett öngyilkos, mert tegnap meghalt a szeretője…
– Most már elég! – emelte fel a hangját a perjel
A bőbeszédű asszonyság sértődötten elhallgatott. Hilarius
észrevette, hogy Márton reszket, és úgy gondolta, hogy a csípős levegő miatt.
– Gyerünk, testvérem, még sok a dolgunk, és itt már semmit
se tehetünk. Ezek a jó emberek majd gondjukba veszik a halottat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése