A freskó legendája 15.

…

Bikád úr hozzá lehetett szokva, hogy ilyen hatást vált ki az emberekből a látványa, mert hahotázni kezdett, és jókedvében felkapta Hilariust, hogy megropogtassa a csontjait. – Elnézést atyám, hogy ilyen felfordulást okoztam, de muszáj ekkora kísérettel utaznom, mert nem tudhatom, mikor dönt le a lábamról az átkozott nyavalya. Akkor aztán úgy kell engem gondozni, mint a ma született kisdedet. Hát ezért van nekem ilyen népes kíséretem. De ha nem sértem meg atyám, meghívnám szerény asztalomhoz ebédelni, ott majd mindent szépen, sorjában elbeszélek.

Hilarius pillantása a hatalmas asztalra esett, amin a teríték mindennek volt nevezhető, csak szerénynek nem. Arra gondolt, hogy elszokott már az ő gyomra az ilyen sokfogásos lakomáktól, de hát nem volna illendő visszautasítani egy ilyen hatalmas úr szívélyes meghívását, és sóhajtva gondolt rá, hogy az éjszaka megint álmatlanul fog hánykolódni.

…

Bikád úr rettenetes, nagyerejű embernek tűnt, és ezt ő is megerősítette.

–  Már kicsi legény koromban puszta ököllel letaglóztam a bikát. De nem is érdekelt engem más, mint a viadal, és arról álmodoztam, hogy miféle hőstetteket fogok véghezvinni, ha egyszer majd megnövök, és csatába kerülök. Igaz, ugyan, hogy sose voltam igazán pöttöm, dehát, azokhoz a vitézekhez képest, akik atyámuram udvarában szolgáltak, igenis kicsi voltam. Még a kard is nagyobb volt tőlem, amikor én már a bajvívást gyakoroltam atyámuram öreg vitézeivel. Aztán siheder legénykoromban elkerültem Zsigmond őfelsége udvarába, hogy tanuljam a lovagi életet. Unalmas óráimban ott is azzal szórakoztam, hogy a legvadabb bikákkal vívtam meg. Volt, amelyiknek a gerincét törtem el, másokat egyszerűen megfojtottam. Egyszer aztán a király őfelsége is tanúja volt, amint én a bikákkal viaskodok, és azt kívánta, hogy előtte is mutassam be a tudományomat. Izzadtam én biza, mert a viadalokban meg se nagyon vizesedett a hátam, de hát a király előtt szerepelni, az azért mégiscsak más. Remegett is kezem, lábam. Aztán az első ökölcsapással mégiscsak sikerült úgy eltalálnom a bika fejét, hogy az szétnyílt, mint valami érett dinnye, hogy látszott az agyveleje.

– No te legény, úgymond őfelsége, látjuk már, hogy erős vagy, de vajon ennyire ügyes is vagy? Van a mi istállónkban egy szokatlanul vad ló, amit eddig még senki se lovagolt meg, mert akik próbálkoztak, azokat levetette, és a nyakukat szegték, most pedig már a legjobb lovasok se próbálkoznak. Hát már hozzák is a táltost, de uram, atyám, inkább beillett volna sárkánynak, mint földi lónak. Úgy hányta vetette magát, hogy négy markos lovászfiúnak kellett tartani a pányvát. Én azonban csak felpattantam a hátára, jól összeszorítottam a lábaimat, hogy elment a kedve a ficánkolástól, és egyszerre olyan szelíd lett, mint a kezes bárány.

Hilarius úgy gondolta, hogy annak, amit Bikád úr mond, a fele se igaz, és sokszor esik a nagyotmondás bűnébe, de hát nem az a dolga egy udvarias vendéglátónak, hogy végighallgassa vendége legképtelenebb történeteit is? Kivált, ha ilyen nagyúr a vendége.

Bikád úr észrevette, hogy Hilarius csak csipeget az elé rakott finomabbnál finomabb falatokból, ezért a kezébe nyomott egy ürücombot.

– Ezt kóstolja meg atyám, ez a borjú reggel még az anyja tőgyét szopta.

…

Az asztal körül két komondor ólálkodott, akik bőven jóllaktak az asztalról lehulló maradékon, egy-egy jobb koncon, azonmód össze is verekedtek, hogy aztán a győztes elvonuljon zsákmányával a sarokba, a vesztes pedig tovább lesse az asztalról aláhulló maradékot.

– Még nem beszéltem atyámnak az én nyavalyámról, ami megkeseríti az életemet – kezdte Bikád úr, és elkomorult a hangja. – Pedig gondolná az ember, hogy a főfájás tipikusan a fehérnép nyavalyája, amit a férfiember föl se vesz, csakhogy az enyém olyan cudar, hogy mikor az elővesz engem, napokig használhatatlan vagyok, csak fekszem az elsötétített szobában, és jajgatok. Csak az segít a kínjaimon, ha hideg borogatást raknak a fejemre. Pár nap múlva, ahogy jön, úgy el is múlik a főfájás. A legnagyobb hírű kirurgusok fordultak már meg a házamban, de mind gazember volt, aki csak jól megszedni akarta magát, de segíteni egyik se segített a bajomon. Ezért jöttem ide, végső kétségbeesésemben, mert úgy hallottam, hogy ezen a szent helyen volt már, aki isten kegyelméből, kigyógyult a betegségéből.

Hilarius buzgón bólogatott.

– Kegyelmed nem is jöhetett volna jobb helyre, ha a szentek közbenjárására van szüksége, mert tudja meg, hogy a freskók tizenhat szentet ábrázolnak, akik a mennyei hierarchiában igen előkelő helyet foglalnak el, és közvetlen bebocsáttatnak a mi Urunk trónusa elé. Márpedig kegyelmed, mint udvari ember, tudhatja, hogy ez milyen nagy kegy.

Bikád úr busa fejével bőszen bólogatott, hogy ő aztán tudja, hogy ez mekkora nagy kegy.

– Jómagam, a megboldogult Albert királynak voltam a kedves embere, akinek egyedül volt meg az a kiváltsága, hogy a nap bármely órájában bemehettem hozzá, még éjszaka közepén is felverhettem álmából. Ezért aztán fontos állásom volt nekem az udvarban, még a kancellár is engem keresett meg, ha sürgős beszéde volt őfelségével. De vigyáztam is én a nyugalmára, hogy ama Kerberos se vigyázhatott volna jobban. Aztán mégis úgy esett, hogy arra a végzetes útjára nem kísérhettem el, mert akkor is ez az átkozott nyavalya terített le. Mikor jobban lettem, utána akartam indulni, csakhogy nagyon gyenge voltam. Aztán már csak a hír érkezett, hogy a tífusz elvitte – Bikád úr szeméből nagy könnycsepp perdült ki, és elindult lefelé, csaták nyomait viselő orcáján, de ő nem törölte le. Van az úgy, hogy az ember legszebb ékszere egy könnycsepp.

– Szóval, ha igaz szívvel fog könyörögni a szentekhez, ők közbenjárnak az Úrnál, és ő elveszi kegyelmedről ezt a súlyos keresztet – fejezte be mondókáját Hilarius.

…

Az ebédnek vége volt, és Bikád úr jóllakottan böfögött. Az asztalt letakarította a szolgáló, majd egy kancsót helyezett középre. Hilarius kíváncsian megleste a tartalmát, mivel azóta, hogy a kolostorban tartózkodott, megszokta, hogy még a legszerényebb ebédet is finom borral öblítse le, ami a kolostorhoz tartozó lankákon termett. Ezt a szokást az egyebekben oly rigorózus elődje vezette be. A kancsóban azonban csak víz volt. Hilarius arra gondolt, hogy Bikád úr nem hozott magával ebből a nemes nedűből, és hogy neki, mint jó házigazdának a dolga, hogy vendégét borral kínálja.

–  Ha meg nem sértem kegyelmedet, erre mifelénk még a legszegényebb jobbágy asztalára is naponta jut bor, amivel a kolostor pincéje hála istennek, bőséggel el van látva. Rögvest elugrasztom az egyik legényt, és mire elmondunk egy asztali áldást, amivel köszönetet mondunk ezért a bőséges lakomáért, már az asztalon is lesz a boroskancsó.

–  Engem a kirurgusom eltiltott a borivástól – ingatta a fejét panaszosan Bikád úr, és olyan gyilkos szemeket meresztgetett a fal mellett ülő alakra, hogy a szerencsétlen még jobban összehúzta magát.

–  Ha egyszer a bor vértolulást okoz nagyságos uramnál… - kezdte volna a védekezését a kirurgus, ám Bikád úr felemelte a kezét, és elbődült. – Elég legyen!

A freskó leegendája 14.

Mindenki kész ténynek vette, hogy az új perjel Péter lesz, annál is inkább, mert az idősebb szerzetesek, akiknek szavuk volt, mind őt támogatták, és ellenjelölt se volt, valamint az előző perjel is őt jelölte ki utódjának. Ez azért volt fontos, mert az öreg perjel, az utolsó évek minden őrültsége ellenére is, amit az utolsó években elkövetett, népszerű volt, hiszen ő csinált Villa Zaazd templomából búcsújáró helyet, azzal, hogy kijelentette, a templomban található freskók gyógyító hatásúak, és ezt csodálatos gyógyulásokkal igazolta. Azóta a környékről és messzebbről is betegek keresték fel a templomot, hogy a freskók előtt imádkozzanak, gyógyulást remélve, ami nemcsak a kolostornak hozott bevételt, de a falu népe is élvezte az előnyeit.

Ezért aztán a választást jelképesnek gondolták, és volt, aki el se ment rá. Csakhogy a szavazás elején felállt Mihály, egy fiatal szerzetes, és mindenki elképedésére bejelentette, hogy neki is volna egy jelöltje, mégpedig Hilarius. Általános felhördülés volt a válasz, és onnan, ahol Péter ült a szövetségeseivel, izgatott sustorgás volt hallható, végül Gyula az öreg szerzetes, aki a

könyvtáros tisztét is ellátta, emelkedett szólásra. Vaksi szemeit bozontos szemöldökök árnyékolták, a feje viszont tarkopasz volt.

– Nem jelölheted Hilariust testvérem, hisz ő nem is a kolostorunkban él, befejezi a vizsgálatot, amiért jött, aztán elmegy innen.

Minden tekintet Hilariusra  szegeződött, és őrá egyből rázuhant a felelősség súlya, hogy cserbenhagyja e a fiatal szerzeteseket, akiknek benne van minden reménységük. A megelőző hónapokban ki nem mondottan ő lett a vezetőjük, és a szószólójuk, akihez bátran fordulhattak, ha lázadtak a túlságosan nagy szigor ellen. Mihály akciója azonban őt is váratlanul érte, előzőleg neki se mondott semmit, mert akkor lebeszéli. Úgy emelkedett szólásra, mint aki legszívesebben a föld alá süllyedne.

– Mihály testvérem bizalma megtisztelő, ugyanakkor meg is lepett. Gyula helyesen mondta, azért jöttem közétek, hogy vizsgálatot folytassak egy fölöttébb kényes ügyben. A vizsgálat végére ez a tragédia tett pontot, és én továbbállhatnék. Kilenc hónapja vagyok köztetek, és ezalatt az idő alatt beleszerettem ebbe a tájba, megismertem és megszerettem az itt élő népet, úgyhogy eldöntöttem, szeretnék itt maradni. Eddig nem szóltam nektek, de a múlt héten elküldtem a kérelmet az érsek úrnak, hogy engedje meg, hogy itt maradjak a kolostorotokban.

A kérdés eldőlt, volt, aki megelégedéssel, mások pedig csalódással fogadták a hírt. Hilarius önkéntelenül is Mihályra pillantott, akit eddig nem avatott be a tervébe, és azon töprengett, hogy honnan tudhatta, hogy ő elfogadja a jelöltséget?

…

A feszület előtt térdepelt, és megvilágosodásért könyörgött, hogy az Úr egy jellel mutassa meg neki, hogy mi lenne a helyes út, amit követnie kell. Tisztában volt vele, hogy azon a délutánon, amikor a választás megtörtént, súlyos keresztet vett a vállára, és nem biztos, hogy isteni útmutatás nélkül bírja majd cipelni. Péter, közvetlenül a választás után, amit öt négy arányban elvesztett, közölte vele, hogy egy összeesküvésnek lett az áldozata, majd pedig azt mondta, hogy nem őt tartja a megfelelő embernek erre a pozícióra, és mindent megtesz azért, hogy ezt a többieknek is bebizonyítsa, majd meg se várva a választ, továbbsietett. Hilarius tehát a könyörgésébe azt is bevette, hogy az Úr adjon megbékélést Péter lelkének.

A háta mögött szerzetessaruk csoszogása törte meg a csendet, Hilarius keresztet vetett, fejét meghajtotta a feszület előtt, felállt, és szembefordult az érkezővel. Mihály volt az, aki alig múlt húsz éves, mégis olyan rutinnal vezényelte le Péter megbuktatását, mintha sok évtizedes tapasztalata lenne a politika intrikáiban, pedig csak egyszerű jobbágyfiúnak született. Legalább annyira harcias volt, mint névadója a mennyei seregek vezére, és Hilarius fényes jövőt jósolt neki. Alázatosan meghajtotta a fejét feljebbvalója előtt, és végig a kőpadlót nézte. - Látogatód érkezett, atyám.

–  Nekem? – kérdezte Hilarius meglepetten

–  Egy zarándok.

Nem tudta mire vélni, hogy egy zarándok külön bejelentse magát, hiszen a kolostorba naponta érkeznek zarándokok, hogy a freskó előtt imádkozzanak, de a perjel nem találkozik mindegyikkel személyesen, Mihály azonban erre is magyarázattal szolgált.

–  Bikád úr a királyi udvarból jött, a megboldogult Albert királynak volt főlovászmestere.

Most már értette, ugyanis a fontos urakkal különleges tisztelettel bántak, mert tőlük remélhettek a kolostor számára adományokat. Ezt a rendszert is György perjel vezette be, aki üzletembernek is megállta volna a helyét.

…

Hilarius tehát követte Mihályt az udvaron keresztül, aki a vendégházhoz vezette, ahol rögtön látszott, hogy nagyúr érkezett, mert három felmálházott ló állt előtte, amelyekről a szolgák most pakolták le a csomagokat.

El se tudta képzelni, hogy ki lehet ez a nagyúr, aki ilyen kísérettel érkezett, és elsietett a szolgák mellett, átlépve a vendégház küszöbét. Elképedésére bent egy óriást talált, aki csöppet se tűnt alázatos lelkületűnek, és betegnek se, pedig ide azért jöttek a zarándokok, hogy gyógyulást nyerjenek, ha már az orvostudomány nem talál írt a bajaikra. Mintha egyenesen Énok könyvéből lépett volna ki, ahol az égiek földi asszonyokat vettek feleségül. Az ő utódaik lehettek ilyen óriások, mint a jövevény.

Kurja - Százdi anekdota

A zsurnaliszta egész évben nyitott füllel és szemmel jár, és bármit, amit hall vagy lát, azt elraktározza agyának egyik hátsó rekeszében, oda, ahol azok az emlékek vannak, amelyek pillanatnyilag ugyan érdektelenek, de egyszer még a hasznunkra válhatnak, azt gondolván, jó lesz ez még valamire, ínséges időkben. Például, ilyenkor, uborkaszezon idején. Mint, példának okáért egy anekdota, amit még a százéves öregapjától hallott:

„Az Alvégben lakott Varga sógor, aki egy szép napon elhatározta, hogy ideje meglátogatni az ő Felvégen lakó komáját, Borka sógort. És ha elhatározta, hát így is tett. Mivel azonban vó’t  neki egy kétéves kisfia, a Palkó, őt is magával vitte, mondván: Hadd lássa a komája, hogy mennyit fejlődött az ő keresztfia, mióta nem látta. Merthogy Palkó igazán szemrevaló legényke vó’t, és ő szívesen dicsekedett vele mások előtt, hogy tisztára az apja. Ami amúgy igaz is vó’t. A bibi csak ott vó’t, hogy nem ő vó’t a gyerek apja. No de ez már egy másik történet. Ha sorra kerül, lehet, hogy még beszélek róla.

A kis Palkó azonban még csak most tanó’t  beszélni, és erősen selypített, és mivel az út igencsak hosszú volt, ő sokat nyűgösködött, és gyakran kérdezte meg az apjától.

– Édsapám, édsapám, messze jagyunk még?
– Messze, fiam.

Ám Palkó kisvártatva újra megkérdezte.

– Édsapám, édsapám, messze jagyunk még?
– Messze, fiam.

Ez a párbeszéd még ötször elhangzott köztük, és Palkó egyre nyűgösebb lett, míg végre az apa ezt tudta válaszolni.

– Most már mindjárt ott leszünk, fiam.

Mire fel, Palkó…

– Hát, tudja édsapám, én kurjára elfáradtam.

Azóta, ezt a szólást felkapta a nép, és a falunak a felső végét kurjának nevezik.”

Mit mondhatna befejezésül a mesélő? Mivel tanulság nincs, és ő csak remélni tudja, hogy a kedves olvasó mégse találta elpocsékoltnak azt az időt, amit az olvasásra fordított. Mivelhogy ezalatt akár a kertben is kapálhatott volna egy rendet.