Már régóta azon törte a fejét, hogy hogyan legyen öngyilkos. Tudniillik, ha valaki nyaktól lefelé béna, ez is megoldhatatlan feladat. Vele pedig pontosan ez volt a helyzet, hogy nyaktól lefelé béna volt.
Mintha a feje, és testének a többi része teljesen különálló életet éltek volna. A gondolatai tiszták voltak, mint azelőtt, mikor még egészséges volt, ugyanazokkal az érzésekkel, vágyakkal, csakhogy a testét már nem az agya irányította.
Az önálló életet élt, és a legváratlanabb pillanatokban kezdte a görcs rángatni, hogy kis híján az ágyról is levetette. A teste jóformán érzéketlen volt, a fájdalmat viszont nagyon is intenzíven át tudta élni. Ezért is döntötte el, hogy ezt a testet, ami csak fájdalom, el kell pusztítani.
Csakhogy, mikor naphosszat csak tehetetlenül fekszel az ágyban, ez is lehetetlen küldetés.
MISSION IMPOSSIBLE.
Persze, egy egészséges embernek végtelen lehetőségek állnak a rendelkezésére. Ott van rögtön a kötél, hogy egyszerűen felkötöd magad. Aztán a szúró és lőfegyverek széles skálája, amelyek mind alkalmasak rá, hogy kinyírd magad.
Persze, amikor egészséges az ember, ki az a marha, aki ki akarja magát nyírni. Kivált akkor, ha nyugodtan nevezheted magad az élet császárának is, mert mindened megvan, amiről mások csak álmodhatnak. Pénz, karrier, sportautók, bomba csajok.
Aztán, egy napon az autópályán, kétszázas tempónál elszáll veled a sportkocsi, és arra térsz magadhoz, hogy éppen a nővérkék tesznek tisztába, mert már a saját záróizmaidnak se vagy ura.
Az orvos persze boldogan fogadja a gratulációkat, mert a műtőasztalon sikerült visszahoznia téged ebbe a kurva életbe. Arra pedig magasról szarik rá, hogy téged akkor ítélt több évtizedes kárhozatra, arra, hogy elevenen rohadj el.
Te persze, vele ellentétben mindezt tudod, mert gondolkozni persze ugyanúgy tudsz, mint azelőtt. Sőt, még tisztábbak is, mint azelőtt, hogy ezután már életed minden pillanatában az átkozott gondolataid gyötörjenek.
Ezért személyes ellenségednek tekinted az egész világot. Mindenkit, aki egészséges, aki nem olyan nyomorult, mint te – mert mi jogon jár nekik ez a kiváltság?
Utálatos vagy mindenkivel, és azt is elmarod magad mellől, aki tele jószándékkal akar közeledni hozzád.
Pár hét után abból a rehabilitációs központból is kénytelenek voltak elküldeni, ahol megpróbáltak az állapotodon javítani, mert kibírhatatlan voltál. Sértegetted a személyzetet, nem voltál hajlandó velük együttműködni.
Most aztán itt vagy egy ápolási otthonban, ahol naphosszat bámulhatod a plafont.
…
Délután jött Joci, a bambaképű ápoló. A magasított hátú tolókocsit tolta maga előtt, amiben félig feküdni lehetett, és azt mondta, hogy most pedig leviszi a tornaterembe, egy foglalkozásra. Ne is tiltakozzon, mert a pszichológusnő rendelte.
Nem tiltakozott, amúgy sem akart. Mindegy volt.
…
A kocsiját a csoporttól pár méterre állították le, ahonnan szemügyre vehette, hogy mit csinálnak a többiek. A csoport tagjai között volt már olyan, aki hozzá hasonlóan tolókocsiban ült, mások bicegve jártak, valakinél pedig könyökmankó volt.
A többségnek azonban semmiféle látható fizikai sérülése nem volt. Ők mentális sérültek voltak.
A terapeuta, egy középkorú, őszes hajú nő a többiektől elkülönülve ült egy kisszéken, és figyelte, hogy mit csinálnak a csoport tagjai. Csak ritkán kapcsolódott be, pár szavas instrukciókat mondott, aztán visszaült a kisszékre és figyelte, hogy a csoport tagjai hogyan oldják meg az általa megadott témát.
Valaki, halkan, egy ismert slágert dúdolt.
Most például az volt a téma, hogy egy pár sétált a csoport körül. A lány kezében napernyő volt, amit a feje fölé tartott, a fiún pedig frakk, és a karját nyújtotta a lánynak. Ettől olyanok voltak, mintha egy vasárnap délután korzóznának.
A csoport tagjai különböző módokon reagáltak.
Akadtak, akik csak ültek, és figyelték a sétáló párt. Mások odamentek hozzájuk, hogy megérintetsék valamelyiküket. Megint mások csatlakoztak a sétáló párhoz. Az egyik lány pedig megragadta az egyik fiút, és keringőzni kezdett vele, egy csak általuk hallott zene dallamaira.
Annyit már ő is tudott, hogy ezt hívják performansznak, habár sok értelmét nem látta az egésznek. Egy barátja, aki vágta a témát, lelkesen magyarázta neki régebben, hogy ez az önkifejezésről, az érzéseink felvállalásáról szól. Az emberek ugyanis félnek kifejezni önmagukat, mert attól tartanak, hogy hülyének nézik őket.
„Önmagunk megalkotása a lényeg.”
Ő azonban csak annyit látott, hogy emberek értelmetlen dolgokat csinálnak, és el nem tudta képzelni, hogy mi köze van mindennek az önkifejezéshez.
…
Először még csak kívülállóként figyelte, hogy a többiek mit csinálnak. Aztán odament hozzá a kedves mosolyú lány, és tolni kezdte a kör közepébe, ahol a terapeuta instrukciói alapján már egy élőlánc formálódott.
Ekkor megfogta az ő kezét is, és az érintéstől, mintha hirtelen áramütés érte volna. Valami egészen új érzés volt…
