Kurja - Százdi anekdota

A zsurnaliszta egész évben nyitott füllel és szemmel jár, és bármit, amit hall vagy lát, azt elraktározza agyának egyik hátsó rekeszében, oda, ahol azok az emlékek vannak, amelyek pillanatnyilag ugyan érdektelenek, de egyszer még a hasznunkra válhatnak, azt gondolván, jó lesz ez még valamire, ínséges időkben. Például, ilyenkor, uborkaszezon idején. Mint, példának okáért egy anekdota, amit még a százéves öregapjától hallott:

„Az Alvégben lakott Varga sógor, aki egy szép napon elhatározta, hogy ideje meglátogatni az ő Felvégen lakó komáját, Borka sógort. És ha elhatározta, hát így is tett. Mivel azonban vó’t  neki egy kétéves kisfia, a Palkó, őt is magával vitte, mondván: Hadd lássa a komája, hogy mennyit fejlődött az ő keresztfia, mióta nem látta. Merthogy Palkó igazán szemrevaló legényke vó’t, és ő szívesen dicsekedett vele mások előtt, hogy tisztára az apja. Ami amúgy igaz is vó’t. A bibi csak ott vó’t, hogy nem ő vó’t a gyerek apja. No de ez már egy másik történet. Ha sorra kerül, lehet, hogy még beszélek róla.

A kis Palkó azonban még csak most tanó’t  beszélni, és erősen selypített, és mivel az út igencsak hosszú volt, ő sokat nyűgösködött, és gyakran kérdezte meg az apjától.

– Édsapám, édsapám, messze jagyunk még?
– Messze, fiam.

Ám Palkó kisvártatva újra megkérdezte.

– Édsapám, édsapám, messze jagyunk még?
– Messze, fiam.

Ez a párbeszéd még ötször elhangzott köztük, és Palkó egyre nyűgösebb lett, míg végre az apa ezt tudta válaszolni.

– Most már mindjárt ott leszünk, fiam.

Mire fel, Palkó…

– Hát, tudja édsapám, én kurjára elfáradtam.

Azóta, ezt a szólást felkapta a nép, és a falunak a felső végét kurjának nevezik.”

Mit mondhatna befejezésül a mesélő? Mivel tanulság nincs, és ő csak remélni tudja, hogy a kedves olvasó mégse találta elpocsékoltnak azt az időt, amit az olvasásra fordított. Mivelhogy ezalatt akár a kertben is kapálhatott volna egy rendet.

Hódolat a megmaradóknak

Kis csapatunk délután 2 óra tájban állt meg a lévai Reviczky ház előtt, miután megérkeztek a magyarországi segéderők is, Karaffa Gyula, Nagyorosziban élő költő barátom és felesége. Író-olvasó találkozóra vártak minket, és Gyulára várt a feladat, hogy a könyvekről beszéljen a közönségnek.

Szívélyes vendéglátóink azonban mindenekelőtt bemutatták a csodálatosan felújított Reviczky házat, ami, úgy vélem, a lévai magyarság valódi közösségi tere, szellemi otthona. Ezután, megtekintettük Molnárné Wirth Rozália gyönyörű üveginstallációit.

Wirth Jenőnek, a Reviczky társaság elnökének a bevezetőjével megkezdődött a délután érdemi része, amit zenei betétek és szavalatok gazdagítottak.

Mint azt Karaffa Gyula, a szép számban megjelent közönség láttán megjegyezte, mindig szívesen tesz eleget az Ipoly innenső partjáról érkező meghívásoknak, mert a felvidéki ember valahogy mélyebben éli meg a magyarságát, mint az anyaországiak, ahol mindent felülír a megosztottság és a széthúzás.

Én pedig ehhez azt teszem hozzá, hogy Magyarországon természetes dolog magyarnak lenni – épp ezért nem is tulajdonítanak neki túlzott fontosságot. Nem úgy kisebbségi létben, ahol napirendenden szembesítenek vele, hogy te nem a többségi nemzet tagja vagy.

Azonban, visszatérve a közönséghez, nemcsak, hogy ott voltak, de a könyvek iránt is érdeklődtek az emberek. És ez hatalmas dicséret Wirth Jenőnek és munkatársainak, akik, úgy látszik, valamit nagyon jól csinálnak!

Az újságíró pedig ilyenkor felsóhajt, hogy bárcsak a többi településen is ilyen lelkes emberek szerveznék a kultúrát! Akkor biztos nem fogyna ilyen ütemben a magyarság.

Végezetül, hagy mondjak köszönetet Puksa Magdolnának, az irodalmi szakosztály vezetőjének, hogy megszervezte ezt az emlékezetesen szép délutánt!