A meccs

A pályán zajlik a nagy összecsapás, a mindent eldöntő meccs, aminek holnap lesz a visszavágója. Ahogy, azért meg holnapután lehet revánsot venni… és igy tovább, amig csak gyerekek fogják kergetni a labdát ezen a focipályának kinevezett libalegelőn, tehát jó sokáig.
Most azonban én is a csapatban vagyok! Jó, hogy csak a kapuban állok, de örüljek már ennek is….. Egyrészt, mert én vagyok a legfiatalabb a pályán lévő gyerekek közül, így aztán beállítanak a kapuba, amikor a kapitány kiválaszt, látva a lelkesedésemet. Mert a labdával valahogy nem bánok olyan ügyesen, mint a többi fiú, akik a labdával trükköznek, ha vagánykodni akarnak a többiek előtt.
Másrészt viszont élvezem is ezt a posztot – mindig külön sikerélményt jelent, ha kivédem egy ilyen „labdazsonglőr” vagy egy 5-7 évvel idősebb fiú lövését. Igaz, a labda nagyon tud csípni, hiszen egy 14 éves fiú már nagy erővel tudja meglőni. Ha pedig neadjisten el is talál a labda, hát az kész KO! Nem is akármelyik hétéves birná ki azt a lórúgást. Én azonban kemény gyerek vagyok, nem hiába hivnak „vasgyúrónak”!
Ezt a becenevet pedig azért kaptam, mert ha kell, ha úgy érzem, hogy sérelem ért, akkor a nálamnál nagyobb, erősebb fiúknak is gondolkodás nélkül nekimegyek, és az se érdekel, ha nagy verés lesz a vége. Fő, hogy közben én is kiosztok néhány ütést. A végén pedig mind a ketten kék, zöld foltokkal megyünk haza. Úgyhogy, már a nagyobb fiúk is megtanulták, hogy nem jó velem lekezelően bánni, mert akkor felszivom magamat – és azt hiszem, ezért, egy kicsit, tisztelnek is.
Most azonban nem a tiszteletről van szó, mert nekem az az igazán nagy bánatom, hogy nem vagyok egy kicsivel magasabb, így aztán a pályán én vagyok a tökmag, és még akkor se tudok a nagyfiúk szemébe nézni, ha történetesen akarok. 
A lelki szemeim előtt hatalmas robinzonádok lebegnek, amikor úszok a levegőben. Csakhát, túl rövidek a lábaim, ezért nem tudok olyan szép nagyokat ugrani, mint Mészáros Bubu, a Vasas kapusa, hiába is rogyasztok a lábammal, éppen úgy, mint ahogy tőle láttam. Ezért aztán már azon is spekuláltam, hogy kéne egy rugós cipő. Abban aztán hó’t zicher, hogy tudnék úgy úszni a levegőben, mint Mészáros vagy Gujdár.
Talán, ezért is vonz épp a kapus posztja. No meg azért, mert a szomszéd fiú is kapus, aki majd tiz évvel idősebb nálam, és az már majdnem felnőtt. Ő szokott nekem mesélni Mészáros Bubu bravúrjairól.
Tivadar már a Ság felnőtt csapatában véd, de a Százdiaknak is ő kapusa, ezért aztán, vasárnaponként, ha a Ságiak otthon játszanak, és a Százdiaknak is van meccsük, autó hozza őt a Kiserdőig, hogy és az utolsó kilométert futva teszi meg a pályáig. Egyszer én is kimentem eléje, hogy vele együtt fussam le ezt a kilométert, de bárhogy igyekeztem, lehagyott, és én csak jó negyed órával utána érkeztem a pályára.
…
A pályán zajlik a meccs, én tétlenül állok a kapuban, mivel a fiúk épp a másik kapu előtt kergetik a labdát. Aztán, egyszercsak, minden átmenet nélkül, összeesek. Az eszméletemet nem veszítem el, vagy csak pár pillanatra, de olyan gyöngeség tör rám, hogy képtelen vagyok megmozdulni.
Így aztán mindent érzékelek, ami velem, és körülöttem történik. Érzékelem, ahogy a fiúk körém gyűlnek, és tanakodnak, hogy ugyan mi történhetett. Akad, aki úgy gondolja, hogy csak szimulálok, mert túl sok gólt bevédtem, és a csapatom vesztésre áll. Ez a nagyfiú azt akarja, hogy folytassák a meccset, velem ne is törődjenek. Majd csak megunom, és felkelek.
Végül a legnagyobb fiú nyalábol fel, és elindul velem a patak felé, hogy az ölében cipelve átgázoljon rajta. Rögtön a patak túloldalán van a házunk, és ha nem akarunk nagyobb kerülőt tenni, egyszerűen átvágunk a patakon, az erre a célra lerakott köveken egyensúlyozva.
Mire beérünk az udvarra, rólam már elmúlik a gyengeség, és már csak a falfehér arcom jelzi a rosszullétemet.

Reménytelenség

Kedvenc fogásom a krumplipüré, abból mindig kérek repetát, és a nővérek megállapítják, hogy ebből is látszik, hogy „odaátról” vagyok, mert a tótok szeretik a krumplit. Én azonban még megsértődni se tudok, az állapotom romlik, és gyomorszondát kapok.
A szondával való etetés úgy történik, hogy egy vékony csövet vezetnek le a gyomrodba, és azon keresztül, egy fecskendőből nyomják beléd a kaját. Erre akkor van szükség, ha valaki valamiért képtelen szájon át táplálkozni. Nekem, azért volt szükségem a szondára, mert a nyelőcsövem is megbénult, és másként megfulladtam volna.
Vácon két hónapig voltam a kórházban, utána kerültem át Budapestre, az Amerikai útra, ahol tovább folynak a kivizsgálások, mert persze diagnózisom még mindig nem volt. Az orvosok csak találgattak, és találomra írtak fel gyógyszereket, amiről úgy gondolták, hogy segíthet.
Az emlékeim is csak haloványak ebből az időből – jobbára foszlányok merülnek fel bennem.
Például, amikor a hosszú hajam miatt az emberek kislánynak néznek…vagy az a másik, amikor a nővérem anyuékkal eljön a kórházba, és én a „baba” szót próbálom megformázni/sokáig csak így hívtam a nővéremet/.
Pesten, egyébként már nemcsak anyuék meg Ili néniék járnak látogatni, hanem a pestiek is, mivel a család magyarországi ága jórészt a fővárosban lakik. Én azonban ezekből a látogatásokból nem sokat érzékelek, mivel a gyógyszerek, amiket kapok, eltompítanak.
És ebből a tompaságból csak nagy néha zökkenek ki, amikor felismerek egy-egy számomra kedves arcot.
Az Amerikai útról átszállítanak a Heim Pál gyerekkórházba, ahol egész nap csak fekszem az ágyban, és figyelem a többi gyereket, mivel egy többágyas szobában fekszem.
Vácon még bírtam magamat ülve tartani, de mostanra odáig romlott az állapotom, hogy nem tesznek kocsiba, amit én felettébb neheztelek, mivel így egész nap csak unatkozom.
Így aztán érthetően megörülök a hírnek, hogy másnap megyek haza.
Nem tudom, hogy az orvosok csak azért engednek haza, mert már lemondtak rólam!

Kommunikáció

Két éve volt a bemutatkozásod a somorjai városi könyvtárban - abból az alkalomból, hogy a város lakosa lettél.
Lelkes segítőid is voltak. Mivel te finoman szólva se vagy egy partiarc, és hát ha neked kellett volna egyedül prezentálnod ezt a szeánszot, akkor ez az estébe hajló délután úgy telt volna, hogy némán néztétek volna egymást a közönséggel – ami, valljuk be, nem valami szórakoztató program, még akkor se, ha te mindeközben sármosan mosolyogsz –, ezért aztán a szervezők segéderőkről is gondoskodtak. Ott volt Erzsi, aki ezen az új helyen azóta is az egyik legnagyobb segítséged, Erika, a Carissimitől, Mari, a korábbi kiadód és Árpi, a régi, kipróbált barát, Andi pedig a verseidből olvasott fel. Mindenki választott egy írást, és arról beszélt, Árpi pedig felelevenítette az egykori, legendás Kereszt sori beszélgetéseiteket, ott Százdon, a Morda alján. Legendásnak mondod azokat a beszélgetéseket, jóllehet közönségetek, az nem volt. Csak ti ketten Árpival, és az, aki épp arra járt, és pár mondat erejéig bekapcsolódott a két fura fazon beszélgetésébe. No és Pali bá- csi, Árpi apukája, aki ha megjelent, te tudtad, hogy ideje indulnod, mert a barátodra még mezőgazdasági teendők várnak.
* * *
 Sokan nem tudták elképzelni, hogy miről is diskurálhattatok, amikor a többség a beszédedet is nehezen értette meg. Akadt olyan faludbéli is, akinek nem volt türelme végighallgatni, hogy befejezd a mondókádat, inkább rád hagyott mindent, és ment tovább. Egy idő után aztán már te is észrevetted, hogy kivel nem érdemes erőltetned a beszédet, és egy bó- lintással túlestél az üdvözlésen. Árpival azonban kezdettől fogva más volt a helyzet. Mintha egymásra lettetek volna hangolódva. Már má- soknál is megfigyelted, milyen fontos, hogy az idegenekkel megtaláld a közös hangot, és „olvassátok” egymás gondolatait. De még így is előfordul, hogy többször is nekiveselkedsz ugyanannak a szónak, ha értetlenkedést látsz az arcokon. Végső esetben keresel egy másik, hasonló értelmű szót. A legvégső esetben pedig az történik, hogy körülírod a keresett szót, és kezdődhet a barkochba. A legjobban mégis az bosszant, amikor te még folytatnád a játékot, de a másiknak fogy el a türelme, és egy zavart mosollyal továbbáll. Ilyenkor mindig az a Kabos-film jut az eszedbe, ahol a főhősnek nagyothalló anyósa van, és mikor valamit nem értett, csak legyintett, hogy hosszú. Így járta a családodban is, amikor nem értettek valamit, az a tréfás mondás, hogy ez hosszú. Hát ilyen vidám dolog veled kommunikálni.
* * *
Nézed a közönséget, aztán a barátaidat, végül pedig családod jelen lévő tagjait, és büszke vagy (mind a háromra: a közönségedre, a barátaidra, a családodra). Büszke vagy arra a hat kötetre, amit eddig sikerült elérned, és hogy egy kicsit talán példát mutathattál másoknak, akik hozzád hasonló helyzetben vannak, hogy lehet másképp is, még így is… Mint neked Stephen Hawking, az örök példakép. Az 1980-as években fedezted fel őt magadnak. Hogy valahol Angliában él egy világhírű tudós hozzád hasonló vagy talán még a tiédnél is nehezebb helyzetben. Akkoriban még nem létezett internet, Mark Zuckerberg pedig talán ez idő tájt lett szobatiszta. Neked azonban a puszta legenda is elég volt. Ha neki sikerült, akkor neked is sikerülni fog.
Azóta birkózol a Sorssal.
Mert példaképre mindenkinek szüksége van.

Érintés

Már régóta azon törte a fejét, hogy hogyan legyen öngyilkos. Tudniillik, ha valaki nyaktól lefelé béna, ez is megoldhatatlan feladat. Vele pedig pontosan ez volt a helyzet, hogy nyaktól lefelé béna volt.
Mintha a feje, és testének a többi része teljesen különálló életet éltek volna. A gondolatai tiszták voltak, mint azelőtt, mikor még egészséges volt, ugyanazokkal az érzésekkel, vágyakkal, csakhogy a testét már nem az agya irányította.
Az önálló életet élt, és a legváratlanabb pillanatokban kezdte a görcs rángatni, hogy kis híján az ágyról is levetette. A teste jóformán érzéketlen volt, a fájdalmat viszont nagyon is intenzíven át tudta élni. Ezért is döntötte el, hogy ezt a testet, ami csak fájdalom, el kell pusztítani.
Csakhogy, mikor naphosszat csak tehetetlenül fekszel az ágyban, ez is lehetetlen küldetés.
MISSION IMPOSSIBLE.
Persze, egy egészséges embernek végtelen lehetőségek állnak a rendelkezésére. Ott van rögtön a kötél, hogy egyszerűen felkötöd magad. Aztán a szúró és lőfegyverek széles skálája, amelyek mind alkalmasak rá, hogy kinyírd magad.
Persze, amikor egészséges az ember, ki az a marha, aki ki akarja magát nyírni. Kivált akkor, ha nyugodtan nevezheted magad az élet császárának is, mert mindened megvan, amiről mások csak álmodhatnak. Pénz, karrier, sportautók, bomba csajok.
Aztán, egy napon az autópályán, kétszázas tempónál elszáll veled a sportkocsi, és arra térsz magadhoz, hogy éppen a nővérkék tesznek tisztába, mert már a saját záróizmaidnak se vagy ura.
Az orvos persze boldogan fogadja a gratulációkat, mert a műtőasztalon sikerült visszahoznia téged ebbe a kurva életbe. Arra pedig magasról szarik rá, hogy téged akkor ítélt több évtizedes kárhozatra, arra, hogy elevenen rohadj el.
Te persze, vele ellentétben mindezt tudod, mert gondolkozni persze ugyanúgy tudsz, mint azelőtt. Sőt, még tisztábbak is, mint azelőtt, hogy ezután már életed minden pillanatában az átkozott gondolataid gyötörjenek.
Ezért személyes ellenségednek tekinted az egész világot. Mindenkit, aki egészséges, aki nem olyan nyomorult, mint te – mert mi jogon jár nekik ez a kiváltság?
Utálatos vagy mindenkivel, és azt is elmarod magad mellől, aki tele jószándékkal akar közeledni hozzád.
Pár hét után abból a rehabilitációs központból is kénytelenek voltak elküldeni, ahol megpróbáltak az állapotodon javítani, mert kibírhatatlan voltál. Sértegetted a személyzetet, nem voltál hajlandó velük együttműködni.
Most aztán itt vagy egy ápolási otthonban, ahol naphosszat bámulhatod a plafont.
…
Délután jött Joci, a bambaképű ápoló. A magasított hátú tolókocsit tolta maga előtt, amiben félig feküdni lehetett, és azt mondta, hogy most pedig leviszi a tornaterembe, egy foglalkozásra. Ne is tiltakozzon, mert a pszichológusnő rendelte.
Nem tiltakozott, amúgy sem akart. Mindegy volt.
…
A kocsiját a csoporttól pár méterre állították le, ahonnan szemügyre vehette, hogy mit csinálnak a többiek. A csoport tagjai között volt már olyan, aki hozzá hasonlóan tolókocsiban ült, mások bicegve jártak, valakinél pedig könyökmankó volt.
A többségnek azonban semmiféle látható fizikai sérülése nem volt. Ők mentális sérültek voltak.
A terapeuta, egy középkorú, őszes hajú nő a többiektől elkülönülve ült egy kisszéken, és figyelte, hogy mit csinálnak a csoport tagjai. Csak ritkán kapcsolódott be, pár szavas instrukciókat mondott, aztán visszaült a kisszékre és figyelte, hogy a csoport tagjai hogyan oldják meg az általa megadott témát.
Valaki, halkan, egy ismert slágert dúdolt.
Most például az volt a téma, hogy egy pár sétált a csoport körül. A lány kezében napernyő volt, amit a feje fölé tartott, a fiún pedig frakk, és a karját nyújtotta a lánynak. Ettől olyanok voltak, mintha egy vasárnap délután korzóznának.
A csoport tagjai különböző módokon reagáltak.
Akadtak, akik csak ültek, és figyelték a sétáló párt. Mások odamentek hozzájuk, hogy megérintetsék valamelyiküket. Megint mások csatlakoztak a sétáló párhoz. Az egyik lány pedig megragadta az egyik fiút, és keringőzni kezdett vele, egy csak általuk hallott zene dallamaira.
Annyit már ő is tudott, hogy ezt hívják performansznak, habár sok értelmét nem látta az egésznek. Egy barátja, aki vágta a témát, lelkesen magyarázta neki régebben, hogy ez az önkifejezésről, az érzéseink felvállalásáról szól. Az emberek ugyanis félnek kifejezni önmagukat, mert attól tartanak, hogy hülyének nézik őket.
„Önmagunk megalkotása a lényeg.”
Ő azonban csak annyit látott, hogy emberek értelmetlen dolgokat csinálnak, és el nem tudta képzelni, hogy mi köze van mindennek az önkifejezéshez.
…
Először még csak kívülállóként figyelte, hogy a többiek mit csinálnak. Aztán odament hozzá a kedves mosolyú lány, és tolni kezdte a kör közepébe, ahol a terapeuta instrukciói alapján már egy élőlánc formálódott.
Ekkor megfogta az ő kezét is, és az érintéstől, mintha hirtelen áramütés érte volna. Valami egészen új érzés volt…

Én, a botcsinálta zsurnaliszta - TITOK

Szomorú folyamat, mikor a szlovákiai magyar feladja az identitását, és ő kezdi el a legelkeseredettebben gyűlölni  a magyart. Ezt a folyamatot próbáltam megérteni az alábbi történetben.
http://www.felvidek.ma/archivum/62-archivum-velemeny/48541-fikcio-a-titok