Még csak nem is Karinthy Frigyes munkáit olvasgatva bukkantam rá erre a szóra. Még akkor se írhatom ezt, ha Karinthy zsenijét ismerve egészen hihetően hangzana a történet, és bizonyára filoszok tucatjai kezdenének el kutatni az író életművében, hogy ugyan hol is találtam én az inkriminált szót.
A történet ennél sokkal prózaibb. Ezt a szót ugyanis egy angol nyelvű hírlevélben találtam, ami arra vállalkozik, hogy naponta új angol szavakkal ismertet meg engem. És hát, egy reggel, mikor az e-mail-jeimet néztem át, ott díszelgett a többi levél között ez a szó is, a postafiókomban, kakistocracy formában.
És amiért a cikk elején azt írtam, hogy a szót fölöttébb alkalmasnak tartom arra, hogy jellemezze a jelenlegi közállapotokat, az a szó meghatározása. A szóhoz fűzött magyarázat szerint ugyanis, a kakistocracy azt az állapotot jellemzi, amikor arra alkalmatlan személyeknél van a politikai hatalom, és ők döntenek egy ország sorsáról.
Ha pikírt volnék, most akár azt is írhatnám, hogy az utóbbi huszonöt évben, mi itt, Európának ebben a huzatos zugában, a kakisztokráciából gyakorlati bemutatót kapunk. Ma már nincsenek arisztokraták, ellenben vannak kakisztokratáink, akik semmihez se értenek, cserébe viszont csöpög róluk a magabiztosság. Magabiztosan pipálják ki csodaceruzájukkal a választási ígéreteiket, és nekünk ez elég, hogy újra és újra megválasszuk őket.
Mert, ha mi bizonytalanok vagyunk, és sokszor úgy érezzük, hogy az életünk, és vele az egzisztenciánk is a levegőben lóg, akkor legalább a politikusaink, akarom mondani kakisztokratáink legyenek magabiztosak. Éreztessék velünk, hogy az ő jólétük, egzisztenciájuk biztosítva van, az ő életük, sőt, hetedíziglen minden utóduké, sínen van. Legalább nekik legyen pénzük márkás öltönyökre, sokezres táskákra, karórákra, cipőkre. És ez már elég nekünk.
Becsüljük meg kakisztokratáinkat!
