A bicikli

Tibit ismerte az egész kisváros, hisz ő volt a városka postása, és így mindennapos vendég minden háznál, minden családnál. A huszonéves fiút mindenki szerette, mert készségesen segített mindenkinek, aki megkérte rá. Sőt, túlontúl is készséges volt, és a jóhiszeműségét gyakran kihasználták mások, akik nem voltak olyan jóhiszeműek, mint ő, mert mi tagadás, Tibi egy kicsit gyengeelméjű volt. No nem nagyon, csak éppen annyira, hogy hiányozzon belőle minden gát, ami megakadályozhatta volna, hogy ne a legjobb indulattal forduljon a többi ember felé, és abban is megakadályozta volna, hogy ne ezt a legjobb indulatot tételezze fel a többiekről is, amit azok persze rögtön kihasználtak, és így lett Tibi rosszízű tréfák állandó céltáblája.
Még szerencse, hogy mellette állt védelmezőn az anyja, egy vérmes asszonyság, aki pont annyira volt félelmetes, mint amennyire Tibi ártatlan. Ő dolgozott a postán, és a fiát alkalmazta levélkihordónak, aki más munkát nem is nagyon talált volna magának, hisz még a rendes alapiskolából is eltanácsolták, és csak a kisegítő iskolát tudta elvégezni.
Tibi azonban láthatóan meg volt elégedve a sorsával, hiszen egész nap azt csinálhatta, amit szeretett, biciklizhetett. Tibi ugyanis, amióta csak megtanult biciklizni, szenvedélyes biciklista volt.
A családi legendáriumban élt is erről egy történet, amelyre Tibi nem emlékezett, hiszen csak négy-öt éves lehetett, amikor lejátszódott. Akkoriban történt, hogy már kinőtt a háromkerekű bicikliből, de a kétkerekűn még nem tudott menni, és ezért a kis gyerekbicikli hátsó kerekére még két pótkereket szerelt a nagyapja. Tibi aztán azon a nyáron ezzel a megreparált biciklivel száguldozott az utcájukban, mígnem a nagyapja úgy gondolta, hogy az unokája most már elég biztonságosan egyensúlyozik a két keréken, és behívta az udvarukra, hogy leszerelje a pótkerekeket. A szereléssel még csak félig készült el, közben hátrament a sufniba, hogy megkeressen valami alkatrészt. Tibi, aki már tűkön ült, hogy újdondász tudományával eldicsekedhessen a barátainak, akik közül még senki se tudott „ilyen nagyosan bringázni”, most úgy gondolta, hogy felesleges minden további szerelés. Halálra vált nagyapja a szomszéd utcában talált rá Tibire, aki már javában fitogtatta tudományát irigykedő barátai előtt. Bár Tibi nem emlékezett rá, hogy a nagyapja valaha is megverte, de családtagjai állították, hogy akkor egyszer igenis elfenekelte.
Tibi kedvét azonban ez a kaland se tudta elvenni a biciklizéstől, és azután már fel-le száguldozott a környéken. Rövidesen azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem különféle kunsztokat eszelt ki, és élvezte az öregasszonyok rémüldözését, mikor alig pár centire tőlük fékezett le.

Akkoriban zajlott az olimpia, és mikor a kerékpáros versenyeket közvetítették Tibit el se lehetett verni a tévé elől, olyankor megszűnt számára a külvilág. Főleg a mountenbike versenyeket élvezte, amikor a versenyzők hegyen-völgyön keresztül száguldottak a cél felé, és ilyenkor a versenyzők közé képzelte magát, hogy ő is ott tekeri a pedált... csakhogy mikor lesz neki olyan spéci bringája.
Aztán néhány hét múlva megtörtént, amire nem számított, csak reménykedett benne: az egyik bolt kirakatában feltűnt egy ugyanolyan mountain bike, mint amilyet a tévében látott. A kerékpárcsoda ott illegette magát az utcai biciklik között, fényével beragyogta a kirakatot. Mint mikor a király megjelenik a pórnép között, és pompájával elhomályosít minden mást. A mountain bike ott ragyogott mindenféle hasznos kütyüvel felszerelve, amiről egy közönséges kétkerekű még csak nem is álmodott. Csakhogy ennek a királynak az ára is királyi volt, és Tibi szíve mindig összeszorult, valahányszor tekintete a mellé rakott árcédulára siklott. Bárhogyan számolta is, jó pár évi fizetésébe kerülne a mountain bike, és így annak az esélye, hogy egyszer az övé lesz, körülbelül annyi volt, mint egy bénának, hogy megmássza a Mount Everestet.
Mégis minden délután ott állt a kirakat előtt, órákig is képes volt elgyönyörködni a bicikliben, és mint a szerelmes férfi a szíve választottjában, minden alkalommal újabb és újabb apróságokat fedezett fel, amelyek még vonzóbbá tették a mountain bike-ot.
Bár tudta jól, semmi reménye, hogy egyszer az övé legyen, mégis rettegett attól a délutántól, amikor a bicikli már nem lesz helyén, a kirakatban. Pont úgy viselkedett, mint a szerelmes férfi, aki tudja, semmi esélye rá, hogy az imádott nő szerelmét megszerezze, mégis a puszta gondolatára is megbolondul, hogy az egy másik férfi karjában találja meg a boldogságot.
Mint mondottuk volt, Tibi úgy viselkedett, mint egy szerelmes férfi, és ezt hamar ki is szúrták a városka tréfás kedvű ifjai, s vicceket eszeltek ki szegény Tibi számlájára, aki „egy biciklivel randizik”.
Aztán egy napon mégis megtörtént a csoda, és Tibi reggel a szobája ablakán kinézve az áhított biciklit pillantotta meg, amint ott csillogott az udvaron! Sokáig találgatták a városkában, hogy ki is lehet a titokzatos jótevő, aki megvette neki a biciklit, mert hogy a kilétét nem fedte fel, bárki is volt.
Tibit azonban ez nem érdekelte, ő egyszerűen boldog volt. Naphosszat szinte le se akart szállni a bicikliről, száguldott dombra fel, dombról le, és élvezte, ahogy füle mellett fütyül a szél. Még éjszakára se tudott megválni a biciklitől, ott volt bent vele a szobájában, hogy amikor felriad álmából, akkor is gyönyörködhessen a csillogó-villogó csodában.
Egy napon aztán Tibi eltűnt a városkából. Senki se tudta, hova tűnt, egyszer csak senki se látta töbet. A postát is más hordta, aki már nem volt olyan készséges, így Tibi eltűnését az öregek sajnálták a legjobban.
Mint említettem, Tibi hollétéről senki se tudott, de azért a kocsmában időről időre megfordultak idegenek, akik egy különös alakról meséltek, aki össze van nőve a biciklijével, és hol itt, hol ott bukkan fel a világban. Aztán, mikor a helybeliek győzködni kezdték őket, hogy hiszen ez Tibi, aki ott élt köztük, csak a fejüket csóválták, hogy úgy látszik, ezeknek a helyieknek megártott az a sok fröccs...
Bizony, barátaim, Tibi így vált legendává!

A hajléktalan szilvesztere

https://www.youtube.com/watch?v=PiwvFQqo3CU

Húsvéti történet

Éli, éli lama sabaktáni?

 Elhangzott a végső kiáltás az utolsó elitélt ajkáról is, és a hegyen egyszeriben hátborzongató csend támadt, nem hallatszott többé a kivégzések állandó kísérője, a szerencsétlenek halálhörgése vagy elhaló nyöszörgése, ahogy egy csepp vízért rimánkodnak, amit persze szigorúan tilt a szabályzat, hiszen bármilyen folyadék siettetné az elitélt halálát. Azért mégis akad néha olyan katona, aki nem bírja nézni a szerencsétlenek szenvedését, de ezeket szigorúan megbüntetik, különösen az új helytartó óta, aki nemegyszer személyesen nézi végig sátrából a kivégzéseket, mert Pilátus kegyetlensége még Rómában is undort kelt, éppen ezért küldték őt ide, ebbe a távoli provinciába. Mert a kivégzéseket néha még a legerősebb idegzetű legionárius se bírja, és akadt már rá példa, hogy olyan katona ájult el, aki pedig a csatában tigrisként ront az ellenségre, és irgalmat nem ismerve kaszabolja. A keresztre feszítés bizony külön műfaj, amit a harcedzett katonák lenéznek, mert hóhérmunka, és épp ezért csak megemelt zsoldért találnak vállalkozókat. Szóval, ott tartottam, hogy a hegyre síri csönd terült, csak a szél fújt egykedvűen, és a katonák talpa alatt csikordult meg néha a kavics. Az osztagot vezető százados a kereszt alá lépett, és lándzsájával megszurkálta a testet, hogy meggyőződjön él e még az elitélt, de a titkár, akit a Főtanács rendelt ki, hogy ellenőrizze a kivégzés menetét, akadékoskodni kezdett, hogy a halál még nem állt be, mire a százados, aki torkig volt az egésszel, és legszívesebben már valahol egy lebujban öntözte volna kiszáradt torkát jófajta kafarneumi borral, cimborái körében, és egy szép zsidó szajhával az ölében, a kezében levő lándzsával átszúrta az elítélt oldalát, hogy így bizonyítsa, nincs már benne élet, mire a titkár megszeppenve nyelt egyet, és elhallgatott. A katonák leemelték a testeket a keresztről, és a szabályzat szerint eltörték a lábszárukat, majd gyolcsba tekerték a holttesteket, amit rendszerint az elitéltek hozzátartozói vásároltak, vagy azok a jótékonykodó matrónák, akik az előkelő zsidó férfiak feleségei voltak, és szent kötelességüknek tartották, hogy ezeken a nyomorultakon ahogy tudnak, úgy segítsenek, és haláluk után is gondoskodjanak róluk. Ekkor egy futár érkezett Pilátustól, azzal a paranccsal, hogy az egyik elitélt holttestét adják át a hozzátartozóinak. Az a minden lében kanál titkár persze most is tiltakozni próbált, hogy a kivégzettek holttestének a helye a szabályzat szerint ott van az erőd alatti kazamatákban, és ez alól nem lehet kivételt tenni, de a százados meglobogtatta előtte Pilátus írásos parancsát. Így aztán a holttestet átadták azoknak az embereknek, akik egy órával azután jöttek érte, hogy a futár elment.

 Kaifást őszinte aggodalommal töltötte el a hír, amit a titkár hozott lélekszakadva, aki két éve végezte el a rabbi iskolát, de már most meg lehetett jósolni, hogy egykor majd fontos helyet fog betölteni a rabbi hierarchiában. Megnyugtatta a fiút, hogy minden tőle telhetőt megtett, de az ő lelkét mélységes nyugtalanság fogta el, és számba vette a lehetőségeket, amelyek előtte állnak. Egyik közülük az, hogy elrohan Pilátushoz, és megpróbálja visszacsinálni a dolgot, ha lehetséges ez még, de ismerve a római helytartót, és hogy mennyire gyűlöli a zsidókat, legfőképp azonban a főpapi testületet, és ha rá hallgatnak Rómában, rövid úton intézné el az egész Szanhedrint, szóval, erre csak a legvégső esetben kerülhet sor. Különben is, Pilátussal csak egy nyelven lehet beszélni, mégpedig a pénz nyelvén, de a tanácsban máris akadnak olyan szűk látókörű tagok, akik megkérdezik, hogy ki ez az ember, hogy máris többet költöttek rá, mint valami királyra, és nyilvánvaló, hogy további kiadásokba nem mennének bele. A másik lehetőség ezek után, hogy kihagyják a helytartót, és saját kezükbe veszik az ügyet. Ez azonban azzal a veszéllyel jár, hogy Pilátus tudomást szerez az akcióról, ami több mint valószínű, hiszen épp elég kiterjedt kémhálózattal rendelkezik, hogy semmi se maradjon előtte titok, és a húrt nem jó túlfeszíteni, mert elszakadhat. A harmadik lehetőség, amire gondolni se akart, hogy hagynak mindent, és bíznak Istenben. Tudta, hogy bármit is dönt, a döntés felelősségét nem vállalhatja egyedül, ugyanis már így is túl sok az ellensége a tanácsban, akik örömest felhasználnák ellene, ha ne adj isten balul ütne ki ez az ügy. Ezért aztán elküldte a szolgát apósának Annásnak a házába, akinek a háza ott volt nem messze az ő házától, hogy amilyen gyorsan csak teheti látogassa meg, a titkárt pedig a városba, hogy a lehető legtöbb tanácstagot értesítse a tanácskozásról. De azért az mégse ment ki a fejéből, hogy úgy látszik ennek a rabbinak befolyásosabb hívei vannak, mint gondolta. Amíg élt, nyilvánosan mindig a legszegényebb csőcselék körében mutatkozott, és beszédeiben is a gazdagokat ostorozta, de azért a besúgók jelentéseiből kiderült, hogy az éj leple alatt előkelő látogatói is voltak. Úgy látszik már Pilátus környezetébe is beférkőzött ez az eretnekség.

 Az udvarról felhallatszott a szolgák lépteinek a zaja, Annás megérkezett, a gyaloghintóját két rabszolga hozta. Hja kérem, a római luxus korántsem váltott ki olyan ellenállást a zsidóság körében, mint a rómaiak istenei, és néhány zsidó arisztokrata fényűzésben bátran felvehette a versenyt a római főurakkal... Rövidesen sorra érkeztek a tanácstagok, főként a szaddacceus párt hívei, akik felismerték, hogy ez az eretnekség, ha sikerre jut, akkor rebellióval fenyeget, amit a rómaiak nem fognak tétlenül nézni, arról nem is beszélve, hogy ez az ő uralmuk végét is jelentené, de azért jött néhány farizeus is, akik között ott volt Nikodemus is, ami őszinte megbotránkozást okozott a tanács tagjainak körében, hisz ő múlt éjszaka nyíltan színt vallott, és bár hivatalosan még a tanács tagjának számított, de azért mindenki azt várta, hogy tartózkodik a tanácskozásokon való részvételtől.

 A tanácskozás megkezdődött, a nagy tanácsterem ajtajait bezárták, és szolgákat állítottak az ajtók elé, hogy se ki se be ne engedjenek senkit. Ennek ellenére rögtön az elején egy incidens történt. Júdás jelent meg a teremben, aki nyilván most szerzett tudomást a mesterével történtekről, és Kaifás lábához hajította az erszényt, amiben a harminc ezüst volt, és szó nélkül kiment. Akadálytalanul jutott fel, mert a szolgák, eszelős tekintetét látva, nyilván nem merték az útját állni. Mikor megnyugodtak a kedélyek, Kaifás kivitette a pénzt, és a tanácskozás folytatódott. Mindenekelőtt ismertette a helyzetet azokkal, akik még nem tudtak semmit, és azokat a lehetőségeket, amelyek közül választhatnak. Ahogy elhallgatott, elsőnek mindenki meglepetésére Nikodemus szólalt meg:

 -A mindenható és kegyelmes Isten a tanúja, hogy mondandómban semmiféle hátsó szándék nem vezérel. Szerintem nagy bűnt akartok elkövetni, amikor az isteni gondviselést akarjátok megakadályozni, hiszen miféle bizonyítékotok van rá, hogy aki Isten emberének mondja magát, az nem az? A múltban hányszor fordult elő, hogy Izrael nem hallgatott a próféták intő szavára, és mostani nyomorúságunknak ez is az oka.

 -Arról, hogy Nikodemust miféle hátsó szándék vezeti, fényesen megmutatta az elmúlt éjszaka, - válaszolt élesen Kaifás-és épp elég szentségtörés volt, hogy hamisságához Isten nevét is felhasználta. Nikodemus megszégyenülten ült vissza a helyére, és hogy mennyire népszerűtlen volt a tanácsban, azt az is jelezte, hogy szomszédai mind elhúzódtak tőle. Most azonban egy másik tag emelkedett szólásra, aki már évtizedek óta intézte a tanács pénzügyeit, és nagy tisztelet övezte a többiek körében:

 -Szeretném tudni, hogy ki ez a férfi, aki már húsz talentumába került a tanácsnak, -mondta-mert ennyi pénzért akár egész királyságokat vehetnénk, és hadseregeket szervezhetnénk.

 Amint befejezte mondókáját, a termen a helyeslés moraja futott végig, és ennek mértékéből meg lehetett állapítani, hogy a többség osztja véleményét.

 -Bármennyire is tisztelem Jonathánt, és a kor előre haladtával bölcsessége is egyre nő, de félek, hogy a veszély nagyságát mégse becsüli eléggé. Már most is sok követője van ennek az eretnekségnek, de ez semmi ahhoz képest, ahányan akkor lesznek, ha mindaz bekövetkezik, amit halála előtt jósolt. Akkor azt mondta, hogy ellenségei megfogják ölni, de harmadnapra föltámad. És akinek nem elég nyilvánvalóak ezek a szavak, még nyíltabban beszélt, amikor ezeket a szavakat mondta: Romboljátok le a Templomot, és én három nap alatt újra felépítem. Mi ez, ha nem nyílt hadüzenet?

 -János eretneksége is veszélyes volt, mégis sikerült vele megbirkóznunk.

 -Csakhogy János esetében egy emberrel harcoltunk, de ez nem kevesebbet állít magáról, minthogy ö Istennek a fia, és ezért halálában még veszélyesebb, mint életében, mert amilyen fanatikusak a követői, még arra is képesek, hogy eltüntetik mesterük holt tetemét, és aztán azt fogják állítani, hogy föltámadt

 Apodrosz félig zsidó félig görög kereskedő volt az egyiptomi Alexandriából, aki főként női pipere holmik kereskedelmével foglalkozott, mert emlékezett atyja tanácsára, hogy az okos üzletember a női hiúságba fekteti tőkéjét, mert semmi se térül meg olyan hamar és olyan busásan, mint ez. Hála a jóindulatú isteneknek, az üzlet virágzott, az apjától örökölt bolt helyett ma már egész karavánt szerel fel, és amit az egyik helyen olcsón megvesz azt a másik helyen drágán eladja. Jeruzsálemben már két hete tartózkodik, a húsvét alkalmával lehet a legjobb üzleteket kötni. Ilyenkor minden előkelőség a városba özönlik, még Caesarea, a máskor oly nyüzsgő tengerparti metropolisz is kiürül. De nemcsak az üzlet miatt tölti itt a húsvétokat, hanem mert a világ egyetlen városa sem olyan mulatságos, mint Jeruzsálem húsvétkor. A legkülönbözőbb nációk kavalkádjából kialakuló tarka egyveleg csak Rómához mérhető, de nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy ilyenkor Jeruzsálem a világ fővárosa. És a mutatványosok gondoskodnak ennek a tömegnek a szórakoztatásáról, de ami a legszórakoztatóbb volt Apodrosz számára, azok a vallási fanatikusok voltak, akikből szinte minden évben akadt néhány.

 Volt valami elképzelése a zsidó vallásról, ifjúkorában tanulmányozta szent irataikat, és otthon Alexandriában sok barátja volt, akik a zsidó közösséghez tartoztak, azonkívül sok más vallást is tanulmányozott, de eddig még egyik mellett se tette le a garast. Az iratokból tudta azt is, hogy a zsidók egy messiásra várnak, aki majd megszabadítja őket, és most ennek az ideje volt. Ezért aztán minden megszállott azt állította magáról, hogy ő az a messiás. De annak az esélye, hogy egy új Mózes támad köztük, aki megszabadította népét a fáraók fogságából, szinte semmi. Ellene mond a politikai realitás. Róma a hatalma csúcsán van, és egy ilyen kis nemzetet eltörölni a föld színéről annyi neki, mint elefántnak az egeret eltaposni. Ezt a nép vezetői is jól tudják, de mégse képesek megakadályozni Izrael hitét, hogy jönni fog egy messiás, így aztán saját népük ellen kénytelenek harcolni.

 Szerette inkognitóban a várost járni, nem úgy, mint gazdag alexandriai kereskedő, hanem egyszerű tevehajcsárként, aki a húsvétra jött fel Jeruzsálembe. Így oda is el mert menni, ahova a gazdagok általában óvakodnak elmenni, mert a nincstelenek mindenkit gyűlölnek, akinek valamivel többje van, mint nekik. Márpedig tapasztalatból tudta, ennek a népségnek a megfigyelése a legszórakoztatóbb, mert ez az a tömeg, ami minden társadalomnak a kovásza. Közülük kerülnek ki a mindenre kapható gazemberek, de a világmegváltók is. Az utóbbiak voltak most többségben, mert amikor egy nép még a közönséges birkapásztorokban is hajlandó meglátni a messiást, akkor az egetverő gazembernek mi sem könnyebb, mint megváltónak adni ki magát.

 A sok titkos társaság közül, amelyek Izraelt úgy hálózták be, mint emberi testet az erek, a keresztényeké volt a legelterjedtebb. Ez a szekta különösképpen figyelemreméltó volt, mert egyben különbözött az összes többitől, hogy a jámborságot hirdette. Míg a többi nyíltan vagy titkoltan Róma ellenes volt, addig az ö tanításuk valami homályos misztérium volt, aminek a középpontjában vezetőjük volt, aki azt állította magáról, hogy ö Isten fia. Nem állította híveinek, hogy megdönti Róma hatalmát, és épp ezzel korbácsolta föl az indulatokat a zsidók körében. Voltak, akik rajongtak érte, és voltak, akik gyűlölték, de senki se maradt közömbös iránta. Tanítását még azok sem értették, akik azt állították magukról, hogy értik, de talán ravaszul éppen ezt akarta. Így aztán mindenki úgy értette, ahogy akarta, és ezért hívei is a társadalom legkülönbözőbb osztályaiból kerültek ki. Akadtak köztük nincstelenek ugyanúgy, mint tehetősek, harciasak és békések. Egyetlen azonos vonásuk volt: hogy hitükért készek voltak akár életüket is áldozni. Kíváncsi lett, ki is ez az ember, aki híveire ilyen szuggesztív hatással volt, és keresni kezdte a keresztények társaságát. Szerencséje volt, és találkozott egy fiúval, akit Zebulonnak hívtak, és nem volt több tizenöt évesnél. Az ő révén volt jelen akkor is, amikor bevonult a városba, és hívei Istenként imádták. Szamárháton vonult, és amíg él nem felejti el életének ezt az epizódját. Ettől kezdve nem veszítette szem elöl. Sokszor hallotta őt beszélni, titkos találkozókon, hívei körében, és nyilvános helyeken. Amikor senki nem látta, fáradt és szomorú volt, mint azok az emberek, akik tudják, hogy nehéz és gyötrelmes megpróbáltatások előtt állnak, és próbálnak rá felkészülni. Még azok se értették mindig, akik a legközelebb álltak hozzá, hiszen többségükben tudatlan szegények voltak, akiknek a számára ö Istennek a fia volt, aki csodákat művel, és nincs előtte lehetetlen. Hogy szenvedni fog, ez képtelenségnek tűnt nekik. Mi sem volna egyszerűbb, mint megszabadítani a kiválasztott népet, és övéi körében uralkodni, visszahozni a régi aranykort, a nagy királyok korát. Csakhogy ő ehelyett arról beszél, hogy szenvedni fog, és meghal, igaz, azt is hozzáteszi, hogy feltámad, de ezt csak azt hiszi, aki el akarja hinni. Sok zsidó másfajta megváltásra vágyott.

 Meghalt a Mester, nincs többé, és a nyáj szétszéled. Olyan volt ez, mint mikor hiénák törnek rá, és a megriadt állatok futnak amerre a szemük lát, és most az ő feladata, hogy újra összeterelje a megriadt nyájat. Az ő, Péter vállát nyomja ez a teher, aki még írni is alig tud, hiszen mióta a hálót húzni bírta, azóta kint segített apjának a tavon, és különben is nehézfejű gyerek volt, aki a többieket inkább hátráltatta a tanulásban, és így a rabbi is örült, hogy megszabadult egy terhes feladattól. De nem őt nevezte a Mester kősziklának, akire építeni lehet? Bizony, sokszor gondolkodott már azon, hogy mért pont öt választotta a Mester, de nehéz halászfeje mindig cserbenhagyta.

 Akkor is kint volt a tavon, amikor először találkozott a Mesterrel. Egész nap kint voltak, és este rosszkedvűen tértek haza, mert nem akadt a hálójukba semmi, és már azon gondolkodtak, hogy kitől kérnek majd kölcsön, akinek több szerencséje volt, mert a halászok a Genezáret környékén egyik napról a másikra éltek, és ha egy nap üres kézzel állítottak haza, másnap már családjuk nélkülözött. Éppen hajtogatták össze hálóikat, amikor egy ember lépett hozzájuk, és tanácsokat kezdett osztogatni, hogy a tónak melyik részén engedjék le hálóikat, ha bő fogást akarnak. Először azt hitték, hogy csak gúnyolódni akar velük, hiszen nem egy volt köztük, aki már ötven éve járta a tavat, és legrejtettebb zugát is úgy ismerték, mint a tenyerüket, ráadásul azon a helyen, amit mondott, pár órával előbb próbálkoztak. Úgyhogy a többiek már megakarták verni, de neki sikerült őket rábeszélni, hogy próbáljanak mégis szerencsét, a gúnyolódót utána is megkereshetik, ha kiderül, hogy csúfot űz belőlük, hiszen sánta, és nem juthat messze.

 Szerencséjük volt, és gazdag zsákmánnyal tértek haza, hogy a bárka majd elsüllyedt a túlsúlytól. Az idegen ott várta a parton őket. A többiek azt mondták, hogy szerencséje volt, és ráhibázott, és ezzel napirendre is tértek a dolog felett, de ő tudta, hogy nem szerencséje volt. Úgy beszélt, mint aki biztosra ment, nem volt a szavaiban semmi bizonytalanság. Ezután azt mondta nekik, hogy kövessék, de a többiek rá se hederítettek, egyedül ö hallotta meg a szavait. Azt hitte, hogy valami tudós férfi, aki elárulja neki titkát, hogy soha többé ne térjen haza a tóról zsákmány nélkül. Ott volt még Jakab és János, a két fivér, akikkel megbeszélte, hogy addig maradnak mellette, míg ki nem fürkészik a titkát, aztán ők lesznek a leggazdagabb halászok a tavon, de már este volt, és meghívta őt a házába. Azonban, mikor hazaértek olyan furcsán kezdett beszélni, mint a rabbi a zsinagógában, és most már nyilvánvaló lett előtte, hogy valami rabbiféle lehet, és felajánlotta neki, hogy elviszi öt a rabbihoz, de elutasította ezt. Most már világos volt, hogy bolond, hiszen ki akarna inkább egy szegény halász viskójában vendégeskedni, mikor egy rabbi házában is vendégeskedhet?

 Az anyósa harmadnapos lázzal feküdt az ágyban, a felesége pedig szülés után lábadozott, és így szabadkozni volt kénytelen, hogy nincsen, aki kiszolgálja a vendéget. Az idegen bement anyósának a szobájába, és mindenkit kiküldött. Fél óráig maradt bent, és az anyósával jött ki, aki most már kiszolgálta a vendéget. Mikor másnap mind-ezt elmesélte Jakabnak, közösen megállapították, hogy csakis valami csodatévő rabbi lehet, és bármit kér is, azt teljesíteni kell, nehogy megharagítsák.

 Azon az éjszakán, amikor elfogták, megmutatta nekik, hogy miképp erősítsék meg lelküket, akkor is, ha ő már nem lesz köztük. Így, amikor mindennek vége lett, és a legerősebbek hite is megingott, és összegyűltek az egyik testvér házában, sorban minden tanítvány megáldozott. Akkor már néhány hitehagyott elment. Érezte, hogy mondania kell valamit, mert a csüggedt lelkek elvesztenek minden reményt. Beszélt arról az utolsó éjszakáról, hogy akkor ő is megtagadta, pedig előtte mennyire esküdözött, hogy mindenki elhagyhatja, de ő kitart mellette. Ezért hát ők se szégyelljék, hogy megingott a hitük, de emlékezzenek a Mester szavaira, hogy nem hagyja őket magukra. Az éjszaka hátralevő részét imádkozással töltötték.

 Aztán hajnalban lélekszakadva jöttek az asszonyok, hogy föltámadt...

A barátom története

Egy osztályba jártunk, a „Méretes” meg én. Azért hívtuk így, mert az osztályban nem volt nála magasabb fiú. Igazság szerint a gimiben sem, habár csak elsős volt, és ha jól kihúzta magát, még a kosárlabdapalánkot is fölérte (akkoriban rendkívül népszerű volt a kosárlabda a fiúk közt, hisz előző évben nyertük meg az Európa-bajnokságot, ráadásul a döntőben a szovjeteket győztük le).

Ha ragaszkodunk az igazsághoz, tulajdonképpen nem is lett volna szabad barátkoznunk, hisz az én apám párttitkár volt, az ő családja pedig oda tartozott, amit akkortájt úgy hívtunk, hogy klerikális reakció. Az egyik nagybátyja pap volt, aki Mindszenty mellett szolgált, és ő is rendkívül vallásos fiú volt, amiért rendszeresen került gúnyolódások kereszttüzébe. Őt azonban ez láthatóan nem zavarta, hogy az osztályfőnök rendszeresen megállt a padjánál, és jó hangosan, hogy az egész osztály hallja, így szólt hozzá: „Mi van Hornyák, már megint szoknyában ministráltunk?”, mire az osztálynak arról a részéről, ahol a fiúk ültek, azonnal felhangzott a nyerítés.
Először én is a nevetők közt voltam, aztán otthon elmeséltem, hogy az osztályunkba jár egy katolikus fiú, osztályfőnök elvtárs hogyan szégyenítette meg. Apám nem szólt semmit, csak behívott a dolgozószobájába, és elbeszélgetett velem, ami után égő fülekkel, megszégyenülten oldalogtam onnan ki.
„Tudod, fiam, mi is zsidók vagyunk, de én ezt nem hangoztatom, mert könnyen elveszthetném az állásomat. Ezért aztán én tisztelek mindenkit, akinek van bátorsága megvallani a hitét, és szeretném, ha te is tisztelnéd őket.”
Ekkor gondolkoztam el először  azon, hogy ez a rendszer mégse lehet annyira nagyszerű, amennyire mondják, ha arra kényszeríti az embereket, hogy tagadják a hitüket, és ekkor kezdtem „Méretessel” barátkozni, aki kezdetben semmit sem értett, hogy mit akarok tőle, és azt hiszem, gyanakodott is.
De aztán sikerült a bizalmába férkőznöm, és a legjobb barátok lettünk. Pontosabban, neki én voltam az egyetlen barátja, mert a többiek páriaként kezelték, mint Indiában az érinthetetleneket, a legalacsonyabb kasztba tartozókat.
Nem is tudtam, hogy egy házban lakunk, az ő lakásuk egy emelettel a miénk alatt volt, és miután barátok lettünk, gyakran jártam hozzájuk. Azelőtt azt hittem, amit a tanáraink is igyekeztek belénk sulykolni, hogy minden reakciós lakása valami irtózatos bűnbarlang, és csak most ébredtem rá, hogy ez mekkora hülyeség. Az ő lakásuk tökéletesen olyan volt, mint a mienk, azzal a különbséggel, hogy ahol nálunk Lenin, Sztálin és Rákosi portréi függtek a falon, ott náluk a feszület volt.
* * *
A Forradalom a mi számunkra úgy kezdődött, hogy fociztunk a grundon. Volt az utca elején egy üres telek, amin valamikor bérház állt, amit a háború végén találat ért, itt szoktunk vérre menő csatákat vívni. Most is itt fociztunk, mikor arra lettünk figyelmesek, hogy a főutcán emberek vonulnak végig. Különös egy menet volt ez, mert az embereknél se transzparensek nem voltak, se jelszavakat nem skandáltak, csak komor elszántsággal az arcukon mentek.
Mi, ott a grundon összenéztünk, és mikor az utolsó ember is elhaladt előttünk, a tömeg nyomába eredtünk, amihez a mellékutcákból folyton újabb csoportok csatlakoztak, úgyhogy a tömeg egyre dagadt. 
Már messze jártunk a grundtól, amikor észrevettem, hogy „Méretes” nincs mellettem. Szegény fiú, már most megtanulta, hogy vannak dolgok, amiből neki jobb kimaradni, csakhogy olyan is van, amiből egyszerűen nem szabad kimaradni.
Az emberek végig megőrizték némaságukat, se egy kiáltás, se füttyszó nem harsant, és épp ez tette olyan félelmetessé a tömeget, a hallgatásuk. Olyan félelmetes volt most a tömeg, hogy senki nem merte az útját állni. Talán, ha most valaki elkiáltja magát, és elkezd valami idióta jelszót skandálni, akkor a rendőröknek is könnyebb lett volna beavatkozni, mert akkor már rendzavarás van, ami ellen fel kell lépni, de így, hogy a tömeg csak némán vonult, nem volt mit tenni.
Aztán kiértünk egy térre, a tömeg ekkor már körülbelül ezerfős lehetett, és mi ott osontunk utóvédként a nyomában. Ekkor egy fiatal srác, pár évvel lehetett öregebb nálunk, felugrott egy ott álló szobor talapzatára, ami valami hősies pózba merevedve ábrázolt egy kucsmás orosz katonát, és elkezdte szavalni a Nemzeti dalt. 
Egyik karjával átölelte a szobrot, hogy le ne essen, és annál a résznél, hogy „Esküszünk! Esküszünk! Rabok tovább nem leszünk!”, úgy üvöltött, hogy a nyakán kidagadtak az erek. Miután ő befejezte, a tömegből valaki elkezdte a Szózatot énekelni, amihez fokozatosan csatlakoztak a többiek is.
Mi még nem tudtunk semmit, hogy miről szól ez az egész, de valahogy megérintett minket a pillanat varázsa, és megilletődve álltunk ott. 
Aztán valaki a hátsó sorokból meglátott minket, és hazazavart, hogy gyerekek vagyunk, semmi keresnivalónk ott, könnyen bajba kerülhetünk, és otthon elvernek, ha a szüleink megtudják, hogy hol voltunk.
* * *
Másnap hajnalban fegyverropogásra ébredtem, a szüleim akkor már talpon voltak, és anyám idegesen járta a szobákat, az ablakokat függönyözte le. Mikor megkérdeztem, hogy ezt miért csinálja, azt válaszolta, hogy az utcán lőnek. Odamentem az ablakhoz, és kikukucskáltam a résen, de az utcán nem láttam senkit, ami már önmagában is feltűnő volt, hiszen ilyenkor már munkába mentek az emberek, most viszont az utca üres volt, mint vasárnap vagy ünnepnapon. Aztán egy újabb lövés dördült el, és anyám elrángatott az ablaktól. Sose felejtem el azt a rettegést, amit ekkor a szemében láttam.
Apámat a rádió előtt találtam, ahogy sápadtan csavargatta a kereső gombját. Megkérdeztem tőle, hogy mi ez? Rám nézett, és azt mondta „Forradalom”. Aztán megtiltotta, hogy az utcára kitegyem a lábam.
Alig vártam, hogy a reggeli utolsó falatját is lenyeljem, és már mentem is le „Méreteshez”. Meglepetésemre, az ő szüleit ugyanolyan idegesnek találtam, mint az enyémeket. Az anyja, mikor meglátott, maga elé állított, alaposan szemügyre vett, mintha azt vizsgálná, hogy meg van-e mindenem, majd magához ölelt.
Megkérdeztem „Méretest”, hogy ők miért olyan idegesek, hisz ez a forradalom nekik csak jót hozhat. Az apja úgy nézett rám, mint az előbb az én apám „Jegyezd meg, fiam, hogy ahol lőnek, az sose hozhat jót”.
* * *
Alig vártam, hogy „Méretessel” egyedül maradjak, és rávegyem, hogy mi magunk járjunk utána a dolgoknak, amiből a felnőttek ki akarnak hagyni minket. Meglepetésemre nem kellett őt sokáig győzködnöm, bár neki is megtiltották, hogy az utcára kimenjen, de ő is úgy gondolta, mint én, hogy a felnőtté válás küszöbén jogunk van az eseményekben részt venni, mert a mi jövőnkről van szó.
Így aztán azt mondtuk a szüleinek, hogy a barátainkkal van találkozónk, akik szintén a házban laknak, és elindultunk, mintha hozzájuk mennénk, de amikor már nem láttak, kilógtunk a néptelen utcára.
Nem mondom, az elején torkunkban dobogott a szívünk, hisz mi is tudtuk, hogy veszélyes ösvényre léptünk, és elég egy eltévedt puskagolyó, hogy megsebesüljünk, vagy akár meg is haljunk. Mindketten hallottunk már ilyen történeteket a szüleinktől. Nekem például az anyai nagyapám így halt meg Budapest ostromakor, mikor az óvóhelyről kimerészkedett, hogy élelmet szerezzen a családnak.
Nem tudtuk, hogy merre induljunk, ezért hát vaktában mentünk valamerre, és reméltük, hogy a lövések majd eligazítanak.
Meglepetésünkre, az utca nem volt olyan kihalt, mint mi gondoltuk, és úgy látszik, mások is hozzánk hasonlóan gondolkodtak, mert csupa korunkbéli fiatal volt az utcán, vagy még fiatalabbak.
A grundon végre, ahol tegnap fociztunk, megtaláltuk a lövöldözőket. Az ott található sittből hevenyészett barikád mögül lőtték a szemközti épület ablakait. Pontosabban, onnan lőttek rájuk, ők pedig visszalőttek. Hárman voltak, és egyikük se lehetett több húszévesnél. Inkább csak vaktában lövöldöztek, mint célzott lövéseket adtak le, ezt mi, akik a gimnáziumból rendszeresen jártunk lőgyakorlatra, azonnal megállapítottuk.
A grund szélén akkor már egy csoport utcakölyök bámészkodott, egy középkorú férfi pedig előttük állt, és veszekedett velük, hogy menjenek haza, mert ez itt veszélyes, eltalálhatják őket a golyók.
„Követeljük, hogy adjanak nekünk puskákat, mi is lőni akarjuk a ruszkikat.”
„Ezek itt nem ruszkik, hanem ávósok, ti pedig még gyerekek vagytok, akiknek a kezébe nem való a puska.”
Ekkor az egyik fiút a vállán eltalálták, mire fájdalmasan felkiáltott, és kiesett a kezéből a puska. Kisvártatva valahonnan előkerült egy fiatal lány, akin vöröskeresztes karszalag volt, és kezelésbe vette a sebesültet, aki egyfolytában jajgatott. A fiú társai abbahagyták a lövöldözést, és segítettek kicipelni a sebesültet a tűzvonalból, hogy a lány elláthassa a sérülését.
A jelenetet látva a fiúk elsápadtak, és páran, akik az előbb legjobban hangoskodtak, behúzták a nyakukat. A fiú ekkor a házra mutatott: „Fiúk, ki vállalkozik rá, hogy kilövi azt az ablakot?”
A fiúk, akik az előbb olyan nagy hangon követeltek fegyvereket, egyszerre úgy néztek ki, mint a félős kisgyerekek, akik még anyjuk szoknyájába kapaszkodnak. Meglepődtem, mikor pont „Méretes” emelte fel a kezét, aztán némi habozás után én is csatlakoztam hozzá. A férfi némán a fedezék felé intett, majd a többi fiú felé fordult.
„Ti pedig tűnjetek el, még bajotok lehet.”
„Méretes” a földön heverő puskát vette magához, nekem pedig a másik fegyveres adta át a puskáját. Lehasaltam a fedezék mögé, és jobb szememet behunytam, a balt pedig olyan szűkre húztam, amennyire csak tudtam, ahogy azt a lövészeten tanultam. Eleinte semmit se láttam, és a célkereszttel végigpásztáztam az ablakokat, amíg ráakadtam az alakra, aki ott állt az egyik ablakban, és talán épp engem vett célba. Kicsit megremegtem a gondolatra, hogy elég, ha ő egy pillanattal előbb húzza meg a ravaszt, hogy én sebesüljek vagy haljak meg. Aztán, meghúztam a ravaszt. Mellettem a másik lövés ugyanabban a pillanatban dördült el. Aztán, az alak eltűnt az ablakból, és többet abból az irányból nem is lőttek.
Nem mondom, jólesett a többiek elismerő pillantása, de ekkor „Méretesre” néztem, aki olyan sápadt volt, mintha őt lőtték volna meg.
„Lehet, hogy megöltem.”
Belegondoltam. Igen, lehet, hogy az én golyóm ölte meg, de ha nem én lövöm le őt, akkor ő lő le minket.  Ez a harc törvénye. Kegyetlen törvény.
Ha nem szégyelltem volna magam, legszívesebben eldobtam volna a puskámat, hogy meg se álljak hazáig, és jól kisírjam magam anyám vállán, de hát akkor még úgy gondoltam, hogy az igazi férfiak sose sírnak.
„Méretes” azonban nem így gondolkodott, mert az ő szeméből peregtek a könnyek, és a vállát rázta a néma zokogás.
                                           * * * 
Még aznap délután átestünk a tűzkeresztségen. Épp őrjáraton voltunk az egyik mellékutcában, mikor hirtelen földübörgött alattunk az utca, aztán sokáig más se történt, csak ezt a félelmetes dübörgést hallottuk, majd befordult az utcába egy szovjet tank.
Nyakunkba szedtük a lábunkat, és eltűntünk egy kiszögellés mögött. Onnan lestünk ki a tankra, ami megállíthatatlanul közeledett, és a dübörgés egyre félelmetesebb lett.
Azt tudtuk, hogy ezt a tankot nem szabad tovább engednünk, mert ha eljut a törzshelyünkig menthetetlenül szétlövi azt.
Öten voltunk, a parancsnokunk egy egyetemista volt, aki megtanított bennünket Molotov-koktélt készíteni. Egy benzines palackba dugtunk egy rongyot, amit meg kellett gyújtani, mielőtt a palackot eldobtuk. Egyszerű, de hatékony fegyver, ha a tankot jó helyen találta el. Igen ám, de ehhez a tank közelébe kellett férkőzni, és ezt a feladatot is „Méretes” vállalta el. A következő pillanatban már el is tűnt a házban, ami mögött elrejtőztünk, és rövidesen az egyik erkélyen jelent meg.
Megvárta, amíg a tank majdnem az erkély alá ér, és akkor dobta rá a palackot, majd a lakásba húzódott az erkélyről. A Molotov-koktél felgyújtotta a tankot, és a tankot lezáró csapóajtók felcsapódtak, és égő ruhájú katonák ugráltak ki. Az egyik katona annyira meg volt zavarodva, hogy géppisztolyából folyamatosan tüzelt. Azt az erkélyt lőtte, ahonnan a Molotov-koktélt rájuk dobták. Minket annyira megrendített a látvány, hogy elfelejtettünk visszalőni.
Nemsokára előkerült „Méretes”, és mi ujjongva lapogattuk meg a vállát, hogy micsoda hőstettet vitt véghez. Aztán az egyik társunk észrevette a golyónyomokat a kabátján, vagy öt golyónyomot számoltunk meg.
Az történt, hogy reggel, mikor eljöttünk otthonról, a nagy izgalomban egyikünk se hozta magával a kabátját, csakhogy az időjárás ilyenkor már meglehetősen hűvös volt, ezért aztán mindketten kölcsönkabátban voltunk. Az ő kabátja akkora volt, mint egy sátorlap, és úgy állt rajta, mint egy hordó, de most épp ez volt a szerencséje, mert bár a kabátot kilyuggatták, a golyók, de a teste sértetlen maradt.
Vissza a lakásunkra csak a harmadik napon kerültünk, ötvenkét órás állandó harc és járőrözés után már alig álltunk a lábunkon, a főhadiszálláson pedig nem lehetett pihenni, állandó volt a jövés-menés, a sebesültek pedig folyton jajgattak, amíg el nem szállították őket a kórházba.
Féltem, hogy otthon mi vár, de úgy látszik, a szüleimben nagyobb volt az aggódás és az öröm, hogy viszontlátnak, minthogy szemrehányást tegyenek nekem. Csak az anyám vizsgált végig, hogy meg van-e mindenem, nem esett-e bajom, aztán ágyba dugott.
Miután tizenkét órát aludtam, és bejelentettem, hogy akkor én most visszamegyek a fiúkhoz, apám meg se próbált visszatartani, csak annyit mondott, hogy vigyázzak magamra.
...
Aztán eljött november 4. Épp járőrözni voltunk, mikor meghallottuk a már ismerős dübörgést, csakhogy most sokkal félelmetesebb volt, mert ezúttal nem egy tank dübörgött az utcában, hanem tíz, és esélyünk se volt velük felvenni a harcot.
Mást nem tehettünk, kénytelenek voltunk visszavonulni, és rohantunk a főhadiszállásra, hogy legalább nekik megvigyük a támadás hírét, ám ott már ott voltak a fiúk, akik máshol járőröztek, és ők is ugyanazt mondták, hogy jönnek a tankok. Ekkor azonban már felesleges is volt mondani, hogy mi a helyzet, hiszen minden irányból ágyúzás hallatszott, a szünetekben pedig kelepeltek a géppuskák.
Totális támadás!
Mindenki a parancsnokot nézte, aki még a legválságosabb helyzetekben is megőrizte a nyugalmát, és higgadt utasításaival tekintélyt vívott ki.
Most azonban ő is behunyta a szemét, mint akinek meg kell emésztenie az imént hallottakat, majd mikor újból kinyitotta, már rendezettek voltak, ugyanolyan nyugalmat árasztott, mint azelőtt.
„Akkor ennyi volt, fiúk, menjetek haza, a további ellenállás már öngyilkosság volna.”
Döbbent csend követte szavait, aztán, mint a vulkán, felszínre törtek az indulatok. Mindenki a vérmérséklete szerint viselkedett, volt, aki kiabált, és gyávának nevezte a parancsnokot, mert a harcnak még nincs vége, az csak most kezdődik, és volt, aki csak csendesen zokogott. Én végig a parancsnok arcát néztem, és arról mindent leolvashattam, hogy minden elveszett, és nincs remény.
Így aztán „Méretessel” együtt hazamentünk. 
Otthon a szüleink aggódtak miattunk, mert a rádióban akkor már elhangzott Nagy Imre beszéde, és ők is úgy látták, mint a parancsnok, hogy tizenéves gyerekek nem szállhatnak  szembe a világ legerősebb hadseregével.
Az igazat megvallva mi akkor annyira kimerültek voltunk, hogy fel se fogtuk az események súlyát, és csak miután két napot átaludtunk, azután gondolkoztunk el azon, mi is történt, és akkor mindketten tényleg elkeseredtünk, mert tudtuk, hogy egy álomnak vége. Egy álomnak, amit nemcsak mi álmodtunk, hanem rajtunk kívül még sokmilliónyian.
Így évtizedek távolából visszatekintve arra az őszre, nekünk az a két hét jelentette a felnőtté válást. Mert az a két hét igenis kikövetelte, hogy felnőttként gondolkodjunk, és tudatosítsuk, bármikor meghalhatunk, és bajtársaink is meghalhatnak, tehát felelősséggel tartozunk egymásért.
Emlékszem, volt köztünk egy fiú, talán tizenhárom éves lehetett. Mindenki csak „Nemecseknek” hívta, mert olyan volt, ahogy mindnyájan elképzeltük, hogy a Pál utcai fiúkból „Nemecsek” csakis ilyen lehet. Nos, ezen a „Nemecseken” az első pillanattól fogva látszott, hogy fogalma sincs mit keres köztünk, és miről is szól ez az egész. Valami gyerekes romanticizmus volt, ami őt idehozta, talán valami olvasmányélmény, és magát is egy ilyen irodalmi hősnek képzelte. Valójában el se tudta képzelni, hogy bármi baja történhet. Ő az ötödik napon halt meg, valami értelmetlen hősködés miatt.
                                                 * * *
Szóval, mindennek vége volt, és bár az eszünkkel megértettük, hogy nem harcolhatunk a túlerővel, a szívünk azonban dacolt az eszünkkel. Ezért aztán elhatároztuk, hogy csak azért se hagyjuk magunkat megtörni, és ennek jeléül mindig magunknál hordjuk a lázadás apró szimbólumait. „Méretesnél” ez a szimbólum az a golyólyuggatta kabát volt, ami akkor az életét mentette meg, és most a vesztét is ez okozta.
Már egy hét is eltelt azóta, hogy a szovjet hadsereg lerohanta a forradalmat, mikor „Méretes” a barátaival az utcán ment, és egy kapualjból hirtelen két orosz katona lépett elő. A ruszkik figyelmét rögtön felkeltette „Méretes” kabátja, és mikor az egyik fiúnál pisztolyt is találtak, felzsuppolták őket egy autóra, és elvitték.
Egy fiatal lány is tanúja volt a jelenetnek, aki a házban lakott, és ő hozta meg a hírt a családoknak. A többi családban is kitört a pánik, hiszen a házból többen is részt vettünk a forradalomban, és a fiúkból kínzással kiszedhetik társaik nevét, bár valószínűbb, hogy nyomban agyonlövik őket, hisz statárium volt.
Nekem az apám, hazatérésem után nyomban megszervezte a menekülési útvonalat, a házban lakott egy férfi, aki a TEFU-nál dolgozott, és ő vállalta, hogy eljuttat az osztrák határhoz. A házmesterrel pedig megbeszélte, hogy ha ávósok jönnének a házba forradalmárok után szimatolni, rögtön riasztani fog.
Apám tudta, hogy minket az átlagnál is szigorúbban fognak megítélni, hogyha elfognak, mert mi a rendszer kivételezettjei közé tartoztunk, és mégis részt vettünk a forradalomban. Hát ezért döntött végül is úgy, hogy az egész család kiszökik nyugatra.
                                            * * *
Kint évtizedekig abban a hitben éltem, hogy „Méretest” kivégezték, és csak miután a forradalom harmincéves évfordulójára hazajöttem, és végigjártam azokat a régi helyszíneket, akkor tudtam meg, hogy a barátom él, és megtudtam az ő történetének a végét is.
Miután az oroszok elvitték, mégse végezték ki őket, hanem a Ludovikára vitték, és átadták egy ávós különítménynek a csoportot, tizenkét fiút, akiket aznap gyűjtöttek be, egyikük se volt több huszonegy évesnél. Előbb azonban egy kegyetlen játékot játszottak velük végig.
Az autó megállt egy elhagyott sportpályánál, és mindenkit leparancsoltak róla, és felsorakoztatták őket a fal mellett, mintha kivégeznék őket. Úgyhogy ők már készültek a halálra, elbúcsúztak egymástól, volt, aki csendesen imádkozott, mialatt felsorakoztak a falnál. A katonák kibiztosították a fegyvereket, és lőttek. Azonban nem rájuk céloztak, hanem a fejük fölé, aztán a jól sikerült tréfán röhögve viszszaterelték őket a kocsira. Az egyik orosz, aki tudott valamit magyarul, még meg is biztatta őket, hogy jobban jártak volna, ha lelövik valamennyiüket, mert most átadják őket az ávósoknak.
És tényleg, az ávósok olyanok voltak, mint a pórázról elszabadult, megvadult vérebek, akik mindenkibe belemarnak, aki a közelükbe kerül, és védtelen. Látszott rajtuk, hogy az elmúlt majd egy hónap összes frusztrációját rajtuk akarják megbosszulni. 
Azzal kezdték, hogy közölték velük, óránként fognak kivégezni valakit, míg végül egy rohadt forradalmár se marad. És csakugyan, egy óra múlva jött két ávós, és az ajtóhoz legközelebb lévő fiút elvitték.
Kihurcolták az udvarra, és a szemközti tűzfalhoz állították, hogy bent mindent jó láthassanak. Ezután az egyik ávós a halántékához nyomta a pisztolyát, és meghúzta a ravaszt, majd vigyorogva feléjük fordult, és közölte velük, hogy valamennyien így fogják végezni.
Másodszorra már „Méretes” került sorra, csakhogy őt nem vitték ki az udvarra, hanem egy ablaktalan helyiségbe, ahol csak egy húszas égő világított. Először is egy akkora pofont kapott, amitől a sarokba esett, aztán nekiestek, és ott ütötték, ahol csak érték, miközben azt kiabálták, hogy hány ávóst öltél meg, te szemét? Bikacsökkel ütötték a veséjét, úgyhogy utána még hetekig véreset pisilt.
Eddig még semmit se kérdeztek, az csak most jött, és ha nem voltak megelégedve a válasszal, jött az újabb pofon, úgyhogy a végén cipó nagyságúra dagadt az arca. Az se segített, ha elájult, mert fellocsolták, és kezdődött minden elölről.
Késő éjszaka volt, mire félholtan belökték őt a cellájukba, és mindnyájan azt hitték, hogy másnap ugyanez fog folytatódni, de meglepetésükre másnap átadták őket egy orosz tisztnek, aki két katonával jött értük, és egy teherautóra terelték fel őket.
Az autó platóját gondosan elponyvázták, és minden kísérletükre, hogy a réseken kikandikáljanak, az őrök rájuk szóltak, úgyhogy nem tudhatták, hova viszik őket. Körülbelül egy órát mehettek, amikor megálltak.
Sokuk hallott már történeteket ezerkilencszáznegyvennégyből, amikor az akkori hatalom kiszolgálói és a németek birkamód tereltek embereket marhavagonokba, és indítottak el ismeretlen uticél felé, úgyhogy nekik ismerős lehetett ez a mostani történet is.
Valakinek az az ötlete támadt, hogy szedjék fel a vagonok padlóját, és a résen üzeneteket dobáljanak ki, hátha lesz, aki megtalálja, és értesíti a családjaikat. A vagonban az egyik fiúnál volt egy füzet, amiből pillanatok alatt kitépték az összes lapot, és felírták rá a nevüket, valamint a címüket.
A réseken át azt is megállapították, hogy a vonat kelet felé viszi őket, és a legközelebbi állomás, ahol megálltak, már Ungvár volt, ahol ismét teherautókra pakolták őket, és az ungvári fegyház udvarán szálltak ki. Ekkor már sokan voltak, a fegyház udvarára egymás után érkeztek az autók, rajtuk a forradalmárokkal. „Méretes” ötvenkét teherautót számolt meg. Voltak, akik azt mondták, hogy még ez sem a végállomás, hanem továbbviszik őket Szibériába.
Végül is két hétig maradtak Ungváron, aztán az oroszok kiválogatták azokat, akik még nem töltötték be a tizennyolcadik évüket, és visszaküldték őket Magyarországra.
Így került haza „Méretes” is. Egy este, tíz óra után csöngetett be a két orosz tiszt „Méretesék” lakására, és átadták a szüleinek a fiukat, azután pedig nyomatékosan felhívták a figyelmüket, hogy senkinek nem beszélhetnek arról, ami az elmúlt két hétben történt...
Hát ennyi az én barátom története.

A főnix halála IV.

Már azon kezdett gondolkodni, hogy visszafordul, amikor egyszer csak megérkeztek a csúcshoz. A többiek pihenés nélkül mentek tovább, de ő leült az egyik sziklára. Úgy érezte, hogy muszáj kifújnia magát, mert szétszakad a tüdeje, és zihálva kapkodta a levegőt:

-Álljon fel, mert megfázik!

Összerezzent, és hátrapillantott. Pár méterre tőle egy nő állt, és őt figyelte. Nem volt már fiatal, és szép se, de volt benne valami, ami megfogta:

-Miért maradt le a csoporttól?
-Csak ki akartam fújni magam.
-Nem a legjobb ötlet, összeszedhet egy alapos tüdőgyulladást.

A nő a kezét nyújtotta, és felsegítette:

-Maga miért nem ment velük a csúcsra?
-Már jártam ott fent. Tudja minden évben itt töltök pár hetet, és minden évben megmászom a csúcsot. Most kihagyom. Maga először van itt?
-Először.
-Tudja, én húsz éve járok ide, azóta tart a szerelem. Azt hiszem, az emberek kicsit bolondnak tartanak... Nyugodtan szóljon rám, ha untatom a fecsegésemmel.
-Nem untat.
-Akkor jó-bólintott a nő, és hallgatott egy sort, majd újból megszólalt. - Ma reggel olyan volt a szálloda, mint egy felbolydult méhkas. Tegnap éjszaka egy lányt hoztak a szállodába, aki balesetet szenvedett, és órákig feküdt a fagyban. Ha nem talál rá valaki, aki a szállodába hozta, hát nem éli túl ezt a kalandot. A lány szülei egész reggel a lányuk megmentőjét keresték, aki tegnap a nagy felfordulásban eltűnt.
-És a lány?
-Azonnal kórházba vitték, már túl van az életveszélyen.

Nyugtalan volt, és baljós előérzetek gyötörték. Tulajdonképpen azt sem értette, hogy mit keres itt ezzel a félbolond nővel, és miért megy vele egy eldugott tátrai faluba, ahova egyébként eszébe se jutott volna elmenni. Általában rejtély volt a számára mindaz, ami az utóbbi pár napban vele történt, az a felfokozott hedonizmus, ami a halálnak még a gondolatától is irtózott. Mintha nem is azért lenne itt, mert a halálra akar felkészülni, hanem életerőt gyűjtött volna. Még a régi álmai is visszatértek. Múlt éjjel például Bettivel álmodott, de nem fiatal lánynak látta, ahogy megismerte, hanem öregasszonynak, ahogy már nem fogja látni:

-Tudja, a faluban, ahova megyünk, van egy kicsi, fából ácsolt kápolna. Csak kevesen férnek be, jobbára a szállodában lakó vendégek járnak a misére.

Megállt, és a nőre nézett: - Maga most misére visz engem?

-Igen, de nem muszáj a misére bejönnie, csak a kápolnát szerettem volna magának megmutatni.
-Maga vallásos?
-Maga nem?
-Nem hiszek Istenben.
-Hát akkor miben hisz?
-A nőben. A nő az én számomra szinte metafizikai lény, mert csak a nő képes olyan dolgokra, amiket az ember jobb híján az Istenre ruházott. Mert az ember valahol a lelke mélyén túlságosan is rossz véleménnyel van magáról ahhoz, hogy itt a földön keressen magának isteneket. Mindenesetre a titkot, amit annyi férfi próbált megfejteni a nők már régen tudják, mert maguk a titok.
-Ez roppant hízelgő ránk nézve, de akkor hol vannak a férfiak?

-A férfi maga a brutális valóság, az őserő, a maszkulin, aki uralkodik, de minden tettének középpontjában ott van a nő. A férfi küzd az asszonyért, akit szeret, számára mindennek a jelképe, a barátságnak, a szerelemnek, a gyűlöletnek. A férfi a pusztítás, aki uralkodásra termett, de ott van mellette a nő, aki begyógyítja a sebeket. Így lesz teljes a harmónia, így áll helyre a rend, amit minden vallás megfogalmaz a maga szavaival. Isten mellett ott az ördög, a jing mellett ott a jang, a jó mellett ott a démon. Még a mesében is kell lennie boszorkánynak, hétfejű sárkánynak, akit a legkisebb királyfi legyőz, és elnyeri a királylány kezét. Ez a harmónia a világban. De ha egyszer a harmónia felborul, akkor történnek a legsúlyosabb katasztrófák, törnek ki a háborúk, forradalmak, dühöngnek az éhínségek.

Elhallgatott, a másik is hallgatott, és így mentek sokáig egymás mellet, majd a nő váratlanul megszólalt: - Tetszik nekem, amit mond. Amikor imádkozom hasonló gondolatok járnak a fejemben. Elmegyek gyónni, pedig sokszor nem is érzem magamat bűnösnek, de tudom, hogy Isten előtt igenis az vagyok. Az ember csinálta törvények sose lehetnek olyan szigorúak, mint Isten törvényei, mert az emberek csak azt tartják bűnnek, ha gyilkolunk, de Isten már azt is, ha a gyilkolás gondolata felmerül bennünk.

Hirtelen megállt, és tekintetével igyekezett a másik pillantását elkapni: - Ugye a maga vallása bűnnek tartja az öngyilkosságot?
A másik meglepetten nézett rá, látszott rajta, hogy nem egészen érti a kérdést: - Igen.

-Miért?
Most már végképp zavarba jött, kiváltképp, hogy a férfi olyan várakozással nézett rá, mintha a válasza bármit is eldöntene. Önkéntelenül is igyekezett a másik tekintetét kerülni, amikor válaszolt:

-Mert az ember azért született, hogy küzdjön.

Megérkeztek a völgy peremére, lent békésen húzódott meg a kis falu, havas háztetőivel olyan volt, mint egy giccses képeslap. Megfogták egymás kezét, és lecsúsztak a völgybe. Pont a kis kápolna előtt fékeztek le. A hívek már gyülekeztek a misére, öltözékükről megállapíthatta, hogy többségük szintén turista:

-Nos, hogyan tetszik?

Megnézte a kápolnát, és mellette a haranglábat, amiben a harang épp akkor szólalt meg, és amit falusi mesterek ácsoltak, tudásuk legjavát beleadva: - Szép.

-Nem akar bejönni? Ott bent már nem olyan szép, de a pap szépen prédikál.

Kicsit habozott, és eljátszott a gondolattal, hogy elfogadja a meghívást: - Kint megvárom.

Felhangzott a harmónium, és a hívek elindultak befelé.. Bent egy zsoltár dallamát kezdte el játszani a harmónium, és csakhamar bekapcsolódtak a hívek is, hamisan, akadozva kezdtek énekelni. Az ének sehogy sem akart ráhangolódni a harmónium játszotta dallamra, hol az nyomta el az éneket, hol az ének a harmóniumot, míg végül kivált egy erős basszus hang, és most már az vezette az éneket. Gyerekkorából ismerős volt neki a dallam, amikor az anyja mellett ülve a templomuk padjában sokszor hallotta ugyanezt az éneket, és nem egyszer próbálta ő is énekelni, de törékeny gyerekhangja elveszett a felnőttek énekében. Észre se vette, és dúdolni kezdte a dallamot. Néhol, ahol tudta ott a szöveget is énekelte. Aztán elhallgatott a harmónium, és a pap kezdett beszélni. Tisztán, érthetően ejtette ki a szavakat, hogy még a leghátsó padokban ülök is értsék. Hallgatta a pap monoton prédikációját, mintha egy tamtamot püfölnének fáradhatatlanul, nem zökkenve ki az egyhangú ritmusból, és lassan már a szavak értelme el se jutott az agyáig, olyanok voltak, mint vízcseppek kopogása a bádog-lapon. És ekkor megértette: Végre megértett valamit abból, amit annyi nyelven hirdetnek, de csak keveseknek adatik meg, hogy értsék is. Megsejtette az első keresztények titkát, akik nyugodt szívvel léptek arénába, ahol kiéheztetett fenevadak várták őket, és derűsen fogadták a halált. Megfejtette a titkukat, hogy a halál nem jelentett a számukra mást, mint átlépni egyik dimenzióból a másikba, ahol megszabadulnak mindentől, ami beárnyékolta földi életüket. A felismerés ujjongó örömmel töltötte el, szinte eksztatikus állapotba került. Szeretett volna mindent lehányni magáról, mindentől megszabadulni, csak rohanni, rohanni...

Nekidőlt az ajtónak, ami becsukódott a háta mögött, hogy egy kicsit kifújja magát. A megerőltető meneteléstől még mindig zihált, és légszomja volt. Mikor kicsit kifújta magát körülnézett a szobában, amiben épp olyan szinte kaotikus rendetlenség burjánzott, mint otthoni lakásán. Valami rejtélyes oknál fogva gyerekkorától vonzódott a rendetlenséghez, és felnőttként is valami perverz gyönyört érzett, ha módjában állt valahol rendetlenséget csinálni. Nem, nem holmi lustaság volt ez a részéről ezt bizton tudta, hanem valamiféle esztétikai szükséglet. Úgy gondolta, hogy a művészetnek szüksége van a káoszra, arra a káoszra, amelyben benne rejlik a tökéletes harmónia. A művész kicsit olyan, mint Isten, aki a káoszból megteremtette a világ harmóniáját. Elindult a fürdőszoba felé, aminek az ajtaja beledagadt a keretbe, és jókora erőfeszítésre volt szüksége, hogy kinyíljon. Belépett a fürdőszobába, ahol a mosdó fölött a falra erősített tartón ott volt a borotva. Pár percig elbíbelődött, míg végre sikerült kiszerelnie a pengét a borotvából. Még egyszer utoljára szemügyre vette az arcát a tükörben, ami most az elhatározás nyugalmával nézett vissza rá.
Pedig még semmi sem volt végleges. Mielőtt megtette volna a döntő lépést, utoljára még eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégse tenné meg. Mindig, valamennyi lépése után megkísértette a kérdés, hogy mi lett volna, ha mégsem ezt, hanem amazt határozza. A válasz sosem volt olyan egyértelmű, mint most.

A metszés szinte sebészi pontosságú volt, a vér széles sugárban lőtt ki a sebből. Arcát a legutolsó pillanatig nézte a tükörben, mintha nem is az övé volna, még az is átvillant az agyán, hogy milyen jó önarcképet tudna most festeni. Amikor már álltányi ereje se maradt, a földre zuhant és elvesztette az eszméletét...

-Mit csinálsz, fiam?
-Elmegyek, anyám.
-Hová mész?
-Apához.
-Ne menj!
-Nem tudok maradni, félek, anyám.
-Mitől félsz, fiam?
-...
-Félsz, hogy eljön érted a halál, ezért most elébe mész.
-Igen.
-Rossz vagy, fiam. Ti holtak elmentek, és az élőkre nem gondoltok. Itt hagyod öreg anyádat a szomorúságnak.

                                      2002 február 21

A főnix halála III.

Az egyik kép előtt hirtelen megtorpant, ismerősnek tűntek számára az ecsetvonások, a kép egész hangulata. A kép egy gyümölcs-csendélet volt, ami egy tálat ábrázolt, rajta ízlésesen elrendezve szőlő, alma, körte, barack, a kép középpontjában egy ismeretlen növény, ami feltehetően csak díszítésnek volt ott. Sokáig nézte, amíg rádöbbent, hogy a saját képét nézi. Még főiskolás volt, amikor festette. Még ma is emlékszik arra a hétvégére, amikor összejött a család, anyjának a névnapja alkalmából, a három testvér és azok gyerekei, akik közül mindenki a városban lakott. Ekkor történt, hogy az apja egy tálban a kertből behozott a féltő gonddal ápolt gyümölcseiből. Azóta se kóstolt olyan zamatos gyümölcsöket, mint amilyenek az apja kertjében termettek. Akkoriban járt a főiskolára, az utolsó évet végezte, és olyannyira a festés lázában égett, hogy mindenben témát látott, amit meg lehetett festeni. Annyira izgatott lett az elébe táruló látványtól, hogy rögtön készített pár vázlatot, és rávert a nővére kisfiának a kezére, amikor az megpróbálta megdézsmálni a gyümölcsöstálat. Még ma is emlékszik arra a szemrehányó tekintetre, amivel akkor nézett rá a kisfiú, és hetekig nem volt hajlandó vele szóba állni, csak jóval később sikerült egy óriási játék mackóval kiengesztelnie.
Az emlékek úgy rohamozták meg, mint a csatában az utolsó, mindent eldöntő roham, és ő már csak egy ködfátyolon át látta a képet:

- Amint látom, tetszik önnek ez a kép - lépett melléje a kereskedő, aki már jó ideje figyelte:
- Valóban figyelemreméltó alkotás, az egyik leghíresebb kortárs festő munkája. Ha tőkebefektetésnek szánja, mondhatom, hogy a legjobb kamatot fogja hozni. Az idő haladtával csak nőni fog az értéke, és a művész halála után igazán szép haszonnal adhatja tovább.

Károly nem tudta eldönteni ,hogy mit csináljon, végül elmosolyodott, és faképnél hagyta a galériatulajdonost.

Az utóbbi hetekben minden nap letargikusan ébredt, nem volt kedve semmihez sem, legszívesebben egész nap az ágyban maradt volna. Orvos barátja felkészítette erre az állapotra, hogy ez lesz azoknak a gyógyszereknek a mellékhatása, amiket háromszor naponta precízen be kell vennie. Már sokszor gondolkozott, hogy egyszerűen nem fogja beszedni a gyógyszereket, de barátja azt is közölte vele, hogy a kúra meg-szakítása sietteti a betegség lefolyását, és hát neki már nem volt annyi ideje, hogy akár csak egyetlen napot is elpazarolhatott volna.

Ma azonban meglepő változást tapasztalt kedélyállapotában. Úgy érezte, hogy tele van energiával, amit ki kell magából adni, mindegy hogy mit, csak tenni valamit. Mintha az éjjel doppingolta volna valami. Ismerte ezt a feldobott hangulatot, és tudta, hogy pár nap múlva újfent visszazuhan abba a depressziós állapotba, amiben előzőleg volt. Ez azonban csak újabb ok volt rá, hogy kihasználja ezt a pár napot. Még fogmosás közben is a feladatokra gondolt, amelyeket el kell végeznie. Olyan volt, mint a versenyló a rajt előtti pillanatban. A műteremben dermesztő hideg fogadta, már hónapok óta nem járt lent, a falak teljesen átfagytak, órákba telt, amíg a kandalló barátságosan felmelegítette a levegőt.

Sokáig csak állt, és nézte a lepedőkkel letakart állványokat, rajtuk a félbehagyott képekkel. Volt, amelyikhez már fél éve nem nyúlt. A palettára már rászáradt a festék, az ecsetek mosatlanok voltak, pedig sose volt rá jellemző az ilyen trehányság, de hát akkor hirtelen kellett abbahagynia a munkát. Felmerült benne annak a napnak az emléke. Mióta tudta, hogy meg fog halni, az emlékei is élesebbek voltak, mintha valami láthatatlan hatalom még ezzel is kínozni akarná.

Most is olyan élesen látta Betti titokzatoskodó pofikáját, mintha egy háromdimenziós fényképet nézne. Csupa izgalom volt, ahogy akkor megjelent a műteremben, és a kezénél fogva húzta maga után, mint valami rakoncátlan gyereket, aki megmakacsolta magát. Emlékszik, mennyire bosszankodott, hogy félbe kellett hagynia a festést, és remélte, hogy valami fontos dolgot akar vele közölni. Persze mindig kiderül, hogy valami jelentéktelen ügyről van szó, amit rajta kívül senki se tart annak. Általában véve megvolt benne az a képesség, hogy csip-csup ügyeknek kerekítsen óriási feneket, és valóban fontos dolgokat nagyvonalúan egy kézlegyintéssel intézzen el. Talán ez volt az benne, ami a férfiakat annyira vonzotta. Hogy egyszerre volt meg benne az alig nővé serdült kamaszlány kislányos egoizmusa, és az érett nő minden rafinériája. Ezt persze a vele egykorú fiúk nem tudták értékelni, és ezért állandó konfliktusban állt velük. Gyakran hasonlította őt egy Stradivarihoz, ami csak értő mester kezében nyújt tökéleteset, míg egy dilettáns csak nyekergést tud belőle kicsiholni, mindezért a hegedűt okolva.

Az elmúlt napok, hetek történései közül talán a Bettivel való szakítás ejtette rajta a legmélyebb sebet. Még a halál gondolata se gyötörte annyira, mint annak a tudata, hogy őt elveszítette. De tudta, hogy mindkettejüknek így a legjobb... Szinte észre se vette, hogy rásötétedett, ő pedig elkészült Betti arcképével, amivel már hónapok óta kínlódott, de csak az alapozásig jutott el. Még egy utolsó pillantást vetett az elkészült képre, aztán letakarta. Eredetileg Betti születésnapjára készítette a képet, ám most már soha nem fogja neki odaadni... Búcsúzóul még egy utolsó pillantással szétnézett, mint a gondos gazda, aki mielőtt hosszú időre távozna végleg meg akar győződni, hogy mindent a legnagyobb rendben hagy maga után. Ekkor látta meg a képet. A képet, ami valamennyi munkája közül a legközelebb állt hozzá. Egyszer egy kritikus barátja azt mondta, hogy ez a kép csupa fájdalom, és csak egy mazochista volt képes megfesteni. A lelke mélyén igazat adott neki, A főnix halála csakugyan fájdalmas kép volt, még ha nem is úgy, ahogy azt a barátja gondolta. A képen öreg csavargó volt látható a delírium tremens határán, egy fal tövében kuporgott, testét már csak rongyok fedték. Az egész képet a koldus tekintetéért festette meg. Egy alkoholtól eltorzult, ráncos, megfáradt vén arc, amin már ott voltak a halál felismerhető jelei. De a tekintete! A tekintete egy ártatlan, és öntudatlan gyermeké volt, aki még mit sem tud a világ gonoszságáról, és ezért ő is tiszta és ártatlan. Az apjának volt ilyen a tekintete, amikor utoljára látta, a halálos ágyán. Akkor napokig volt mellette, és hosszú órákig beszélgettek. Csak akkor és ott ismerte meg igazából az apját, akivel évtizedeken át annyiszor került összeütközésbe, és ez a felismerés a lelke mélyéig megrázta. Rájött, hogy előítéletek alakították a kapcsolatukat, és ezt ott nagyon szégyellte. Hallgatta az öreg higgadtan bölcs szavait, és rádöbbent, hogy irigyli őt. Irigyli, amiért ilyen nyugodtan várja a halált, és még a fia számára is vannak jó tanácsai. No igen, mindig várd meg a holnapot, mert az akár még jót is hozhat. Bölcs szavak! De mi a helyzet a halálraítéltekkel? Nekik a holnap csak a kivégzés napját hozza közelebb. Ezt úgy látszik még az apja is elfelejtette...

Elindult a kép felé, és leakasztotta a falról. Sokáig csak nézte, mintha minden ecsetvonást az agyába akarna vésni. Aztán egy könnyed mozdulattal összetörte a képet, és a maradványokat a kandalló tüzébe dobta. Hosszan nézte, amint a mohó lángok felzabálják a kép roncsait.

Az autó lefordult a főútról, az út minősége érezhetően romlott. Még hét kilométer zötykölődés, és meglátja szülőfalujának első házait, ahonnan már az utak is csak egy irányba vezettek tovább. Mindig hevesebben kezdett dobogni a szíve, valahányszor közeledett a falu felé. Felelevenedtek benne gyerekkori emlékek, amelyek még így három évtized távolából is alkalmasak voltak rá, hogy melengessék a szívét. Tulajdonképpen, ha rossz passzban volt mindig gyerekkori emlékeihez menekült. Ez volt életének az első és utolsó olyan korszaka, amikor még maradéktalanul tisztának érezhette magát, amit mondott abban mindig hitt is. Akkor még csak a végletek léteztek a számára. Aztán, ahogy nőtt, úgy kezdett mindinkább liberálissá válni. Kezdte tolerálni azokat is, akiket nem szeretett, és megtanult kompromisszumokat kötni. Ekkor már az esze vezérelte az érzései helyett, és egyre többször hallgatott a józan belátására. Ez volt az a pillanat, amikor idealistából kezdett realistává válni. Pedig egy embernek sose szabad az ideáljait feladni, kiváltképp nem egy művésznek, mert ha kompromisszumokat kezd kötni a világgal, éppen azt az isteni lényeget veszíti el, amiért a világra jött. Egy művész sose materialista, hanem inkább idealista lény. Ezért jött ő mindig ide vissza, hogy megkeresse azt a valakit, aki egyszer ő volt, hogy megkeresse egykori idealizmusának összetört cserepeit, és megmentse, amit még meg lehet menteni belőlük. Olyan volt ez, mint egy pszichiátriai kezelés, amikor a terapeuta előhívja a páciens múltjának azon emlékeit, amelyekkel minduntalan összeütközés bekerül jelenlegi életében.

Az autó átsuhant a falun, anyjának a háza kint állt a falu végén, egypár bokor és az erdő társaságában. Ideális hely egy gyerekkor számára, de a civilizációnak alaposan meg kell küzdenie, ha el akar ide jutni. Kiváltképp az őszi esőzések, és a tavaszi olvadás idején. Szerencsére most fagyott volt a föld, és így nem kellett sártengeren átgázolnia. Kiszállt a kocsiból, és megpillantotta az anyját, aki már a tornácon állt, és őt figyelte. Mint mindig, ha valamelyik gyereke előzetes bejelentés nélkül érkezett, most is nyugtalanság tükröződött a tekintetében.

Utoljára akkor járt itt, amikor az apja metszés közben leesett a létráról, és eltörte a lábát. Mint utóbb kiderült, ez a lábtörés végzetes volt a számára, mert az öreg megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó befeküdni a kórházba, és a szövődmények pár hét alatt elvitte. Mikor megérkezett, már nagy fájdalmai voltak, de nem hallott tőle egyetlen jajszót sem egész idő alatt.

Az anyja ráncos, reszkető kezei közé fogta az arcát, és egy pillanatig úgy vizsgálta mindent látó szemeivel, ahogy csak egy anya tudja a gyerekét nézni, hogy egy pillanatra azt gondolta, mindent tud. A kedvenc ételével várta, mint mindig, és ő eltöprenghetett a rejtélyen, hogy honnan a csudából tudhatta, hogy a fia éppen ma fogja meglátogatni. Amikor egyszer rákérdezett erre, azt válaszolta, hogy éjjel megálmodta, vagy reggel, amikor felkelt, valami furcsa előérzete támadt...

Leült az asztalhoz, és gondolattalanul nézte, ahogy az anyja az ódivatú vaskályha, és az asztal közt sürgött-forgott, de a máskor oly ínycsiklandó finomságokban, amiket az anyja eléje rakott most csak étvágytalanul turkált. Végül feladta, és kiment a kert végébe, ahol az erdő kezdődött, első fái már a kerítésen belülre kerültek. Gyerekkorában mindig ide járt, mikor haragba volt a világgal. A lombok közé menekült, és csak az éhség verte ki onnan. Mennyit fantáziált itt, képzeletének megannyi lényével népesítette be ezt a helyet, akiknek még nevet se adott. Egyszer aztán valamilyen könyvben olvasott a mitológiai kentaurokról, és képzeletében rögtön idetelepítette őket. Azontúl már napirenden járt ide, és egész délutánokat beszélt át velük. Ekkor kezdődtek el az iskolai konfliktusok is, mert nehezen viselte a tanárok megkövetelte fegyelmet, és a kentauroknak mindig voltak bölcs tanácsaik a számára, és ha kellett meghallgatták és igazat adtak neki. Arra gondolt, hogy milyen jó volna, ha most is meghallgatnák, és okos tanácsokat adnának neki, de már biztosan nem laknak itt.
Lépéseket hallott a háta mögött, és az anyja hangját:

-Nagyon beteg vagy fiam?
-Nagyon, anyám.
-Gyógyíthatatlan?
-Gyógyíthatatlan.

A recepciónál levő lánnyal először nem tudta magát megértetni, végül is találtak egy közös nyelvet, amit mindketten beszéltek. Kivett egy szobát meghatározatlan időre, aztán felment. A több órás utazás alaposan kimerítette.

A tulajdonos gondosságával vizsgálta meg a lakosztály felszerelését, nem szerette volna, ha az elkövetkező napokban bosszankodnia kell, mert nem működik a vécé, vagy elromlott a vízcsap. Csak egy kézibőrönddel érkezett a szállodába, utazáshoz sose szerette becsomagolni a fél ruhatárát, csak a nélkülözhetetlen ruháit hozta magával, pár alsóneműt, és a mindennapi tisztálkodáshoz szükséges szereket. A legtöbb ember akkor se képes kizökkenni a mindennapok megszokott életritmusából, ha éppen pihen, és szabadsága alatt is kényszert érez rá, hogy jól bejáratott életét élje. Pedig a szabadság éppen arra való, hogy megszabaduljunk a hétköznapok monoton ritmusától, és ez csak akkor lehetséges, ha hátrahagyjuk annak kellékeit is. Ezért aztán inkább azt a kellemetlenséget is vállalta, hogy kölcsönzőből volt kénytelen a megfelelő ruhát kivenni, ha éppen olyan meghívása volt, ahova szmoking kötelező. Nem volt kedve a kicsomagolással bajlódni, ezért a bőröndöt úgy ahogy volt, betette a szekrénybe, majd a panorámaablakhoz lépett, ami az egyik hótól csillogó csúcsra nyújtott kilátást. A fenyőerdő néhol kis híján egészen a csúcsig elért, és a síelők olyanok voltak, mint apró hangyák a hangyabolyban. A látvány lenyűgözte, mint mindig, ha hegyekkel találkozott. Alföldi születésű lévén már majdnem felnőtt volt, amikor először találkozott hegyekkel. Szülőfalujában már akkor is a csúcson érezhette magát, ha felment a házuk padlására. A hegycsúcsokkal kapcsolatban idővel kialakult benne egyfajta rejtett szimbólumrendszer. Az ember, amikor először lát hegycsúcsot, az első, amire gondol egy megmerevedett fallosz, és ez nem véletlen, mert az ember gondolkozásában igenis központi helyet foglal el a szex, habár ezt valami érthetetlen álszemérem miatt illik tagadni.

Vicceket gyártunk Mórickáról, akinek mindenről az jut az eszébe, közben pedig mi magunk vagyunk ezek a Mórickák, egyszerűen azért, mert mindannyiunkban ott bujkál a fajfenntartási ösztön. Amit még barlanglakó őseinktől örököltünk. Ez az amiért, az ember kiűzetett a paradicsomból, ez minden tettének rejtett mozgatórugója, és ez az, ami forgatja a történelem kerekét. Hiszen az ember életének éppen az a legfőbb értelme, hogy nyomot hagyjon maga után a földön, ez az, ami élteti az emberiséget, hogy legyen egy utódunk, aki tovább éltet minket, aki továbbviszi génjeinket. Vajon nem erről szól az egész történelem? A hatalmasok vajon nem ezért küzdöttek e egész életükben? Hogy utódaiknak átadhassák a hatalmukat, és minél kedvezőbb feltételeket biztosítsanak a számukra a túléléshez. És vajon nem volt e kudarc az egész életük, minden győzelmük, ha ez nem sikerült?

Egyszerre szinte elviselhetetlenné vált számára a gondolat, hogy nyom nélkül fog elmúlni. Mióta tudta, hogy meg fog halni mániájává vált ez a gondolat. Nem ringatta magát illúziókban, tudta, hogy csak egy közepes festő, akinek van ugyan egypár jó képe, de összességében csak közepeset, semmi eredetit, semmi figyelemreméltót nem alkotott. A gondolat elkeserítő volt. Lent megszólalt a zene, valahol táncmulatságot rendeztek. Fogalma sem volt, hogy hány órát aludt volt, amikor este felébredt. Még csak nem is vacsorázott, és már hiába is ment volna le, már az étterem is bezárt, de nem is volt éhes. Úgy érezte, hogy most azonnal muszáj kiszabadulnia a falakkal körülzárt tér fogságából, és nekivágott a végtelen hónak, ami a holdfényben vakítóan ragyogott. Hideg volt, a higany jóval a nullpont alá süllyedt, és érezte, hogy a jeges szél máris vörösre csípte a bőrét. A hó ropogott a lába alatt, és minden lépésnél lábszárközépig süppedt a méteres hóban. Jólesett neki a mozgás ebben a csípős hidegben, egész nap ki se dugta az orrát a szobájából, még az ebédet is felvitette, mintha tudat alatt attól félt volna, hogy netán valamelyik ismerősével találkozik, és magyarázkodásra kény-szerül. A legutóbbi napokban ijesztő változásokat tapasztalt magán. Arca elvesztette egészséges színét, a haja hullani kezdett, szemei karikásak, beesettek lettek, ezzel együtt étvágytalanná vált, minek következtében úgy lefogyott, hogy azok a ruhái, amelyek néhány hete még épp, hogy jók voltak, mostanra már pár számmal nagyobbak lettek.

No igen, úgy látszik megkezdődött a fizikai leépülése, gondolta keserűen, és maga se tudta miért, de volt ebben a gondolatban némi kajánság is. Lehet, hogy ez már az értelem kajánsága, amely végül mégiscsak diadalmaskodott a benne lakó ösztönlény fölött? Éveken át annyiszor volt kénytelen kapitulálni előtte, hogy most elégtétellel veszi tudomásul a pusztulását, jóllehet azt is tudja, hogy az ö pusztulása neki is pusztulást jelent. Ez is csak az ember sajátja, hogy sokszor maga magának a bírája, és gyakran a hóhéra is. Mert az állat tiszta ösztönlény, aki, ha az élete veszélyben forog, a végsőkig harcol életéért. De az emberben ott rejlik az értelem, egy másik én, ami könyörtelen ítéletet mond minden tettéről, és egy élet során számtalanszor kerülhet konfliktusba az ösztönlénnyel. Ezek a konfliktusok néha olyan súlyosak, hogy az ember önpusztításba menekül, elkezd inni, vagy éppen bódító álmokban keres menedéket, végső megoldásként pedig ott az öngyilkosság. Okos emberek ezt ismerték föl, és ezért találták ki a mindent megbocsátó Istent, aki megelégszik azzal, ha az ember megbánja bűneit, és feloldozást ad. A vallás úgy próbál meg felmentést adni az ember cselekedeteire, hogy mindent eleve elrendeltnek tekint, és így bűneinket is egy felsőbb hatalom akaratának tartja. Csakhogy mi van azokkal, akik nem képesek a hitre? Nekik saját magukkal kell elszámolni lelkiismeretükkel...

Kikerült a szálloda fényköréből, és áthatolhatatlan sötétség vette körül, csak a hold világított, de most azt is eltakarta egy felhő. Lehajolt, és egy marék havat gyúrt össze hógolyóvá, majd egy önfeledt mozdulattal a hold felé dobta. Boldog volt. Hetek óta először érezte magát felhőtlenül felszabadultnak, szinte már gyermekien felelőtlennek. Ahogy így ment az éjszakában, léptei alatt ropogott a hó, egyszer csak, mintha kiáltás tépte volna szét a csendet. Megállt, hogy füleljen, de úgy zihált, hogy egy gőzgép se csinál nagyobb zajt. Ennek ellenére meghallotta az újabb kiáltást, és elindult abba az irányba, amerre a hangot sejtette, inkább csak az ösztöneire bízva magát. Mikor már hosszabb ideje nem hangzott fel újabb kiáltás, és attól tartott, hogy eltévedt, kétségbeesetten beleordított az éjszakába. Kis idő múltán, mintegy válaszként, újabb kiáltás hallatszott, és ezután már így válaszolgattak egymásnak, míg csak rá nem bukkant a félig megfagyott lányra. Egy fa tövében feküdt, síelés közben nekiütközhetett a fának, és eltörte a lábát. Ha még pár óráig itt marad biztosan megfagy, már így is alig volt élet benne. Már csak percekre tért magához, aztán megint visszazuhant az öntudatlanságba. Az egyik síléc mellette feküdt a havon, a másik kettétörve, egyik csonka darabja a lábán, a másik részt nem látta sehol. Legyengült szervezetének óriási erőkifejtésébe került, hogy a lányt, akinek a tehetetlenségi erő megkétszerezte a súlyát, ráfektesse az épen maradt lécre. Végül azonban sikerült, és a bot segítségével tolta maga előtt. Mindeddig nem is sejtette, hogy mennyire eltávolodott a szállodától, csak most, hogy már jó ideje ment, és még semmi se jelezte, hogy közel lenne hozzá. Nem tévedhetett el, hiszen a nyomait követte visszafelé, bár meglehet, hogy jókora kerülőt kellett megtennie. Mindenesetre az összeesés hátárán volt, mire a szállodához ért, ahol néhány alkalmazott cigarettázott, a parázsló cigaretták olyanok voltak a kezükben, mint szentjánosbogarak csoportja. Amint észrevették, a segítségére siettek, és átvették tőle az eszméletlen lányt. Mire felért a szobájába, annyi ereje se volt, hogy levetkőzzön, ruhástól zuhant az ágyba.

Úgy ébredt, mintha ájulásból térne magához. Nem emlékezett rá, hogy az éjjel álmodott volna valamit, bár az utóbbi években egyre ritkábban emlékezett az álmaira. Volt az életében egy olyan szakasz, amikor intenzíven érdeklődött az álmok iránt, egy egész füzetet írt tele az álmaival. Akkoriban sok olyan könyvet olvasott, ami az álom-fejtéssel foglalkozott, és általában minden érdekelte, ami a misztikummal volt kapcsolatos. A misztikumhoz való viszonya tulajdonképpen máig sem változott. Nála a misztikum volt az, ami másnál a vallás. Nem hitt Istenben, ahhoz túlságosan individualista volt, de hitt benne, hogy a halállal nem fejeződik be semmi. Képtelenségnek tartotta, hogy fizikai megsemmisülésünk után ne maradjon belőlünk semmi. Úgy képzelte el az életet, mint valami ujjlenyomatot, amit a felsőbb énünk, amit ő egonak nevezett, hagy a világon. Hitt a reinkarnációban, és az egoban. Halálunk után az ego tovább él, és egy idő után szükségét érzi, hogy megnyilvánuljon, és keres magának egy testet. Azokat az embereket, akiknek az életük során is megmarad a kapcsolatuk az egoval, nevezik itt a földön prófétáknak, vallásalapítóknak, vagy egyszerűen csak zseniknek. Egy barátja, akinek elmondta ezt az elméletét, felvilágosította, hogy a középkorban biztosan megégették volna, mint istentagadó eretneket. Még szerencse, hogy nem élünk a középkorban, felelte akkor...

Felkelt az ágyból, bár úgy érezte, hogy az egész napot át tudná lustálkodni. Amikor visszanézett az ágyra, észrevette, hogy a párnán csomókban ott a haja. Próbálta fésülködéssel eltüntetni, de sehogy se sikerült. Végül megunta a hiábavaló kísérletezést, és egy sapkát húzott a fejére. Lement a recepcióra, és a programlehetőségek után érdeklődött. Kiderült, hogy reggeli után indul egy csoport az egyik csúcsra. A gyülekező a szálloda előtt volt, ahol elszánt arcú turisták várakoztak, akik elhatározták, hogy délre már a csúcsról fognak gyönyörködni a táj szépségében. Látszott, hogy többségük már ismeri egymást, nem először túráznak így együtt, és így ő magányosan állt a csoport szélén. A látszat csalóka volt, a csúcs mégsem volt olyan közel, mint amilyen közelinek látszott, és az első kilométerek után lemaradt.

A főnix halála II.

Ilyentájt februárban hat órakor már teljes a sötétség, de ő mégse kapcsolta fel a villanyt. Alig fél órája ért haza, miután egész délután a várost járta, rég nem látott helyekre zarándokolt el újra, amelyek életének egy-egy pillanatában játszottak fontos szerepet. Tudta, hogy valószínűleg utoljára látja ezeket a helyeket, és valami szokatlan szentimentalizmussal elbúcsúzott tőlük. Csakhogy az emlékektől nem tudott így elbúcsúzni, azok ott kísértettek agyának legrejtettebb zugaiban. Érdekes, hogy az idő mennyit torzít az emlékeinken, és erre csak akkor döbbenünk rá, ha kézzelfogható dokumentumokkal vagyunk kénytelenek szembesülni, amelyeknek az objektivitásában nem kételkedhetünk. Gyakran még arra is képes, hogy a legkínosabb epizódokat is jópofa anekdotává csiszolja, és ha nem vigyázunk könnyen saját hiúságunk áldozataivá válhatunk. Ilyenkor még a fényképeket se szeretjük, amiket máskor oly szívesen nézegetünk, mert egy kis halhatatlanságot csempészik halandóságra ítélt sorsunkba. Olykor azonban könyörtelenül szembesít minket a valósággal, azzal a valósággal, amit nem szeretünk, megmutatja azt az arcunkat, amire nem szívesen emlékszünk vissza.

A félálomból arra riadt, hogy valaki puha léptekkel járkál a szobában. Tudta, hogy csak Betti lehet, csak ő tud ilyen macskaléptekkel járni. Betti: a legújabb szerelem, aki immár másfél éve játszik főszerepet az életében. Először a tanítványa volt, aztán a szeretője, végül pedig a szerelme. A főiskolán ő volt a legtehetségesebb tanítványa, igazi egyéniség, aki számára nem léteztek semmiféle megkötöttségek. Állandó harcban állt a vezetéssel, és általában az volt a tanárok közt elfogadott nézet, hogy eléggé kellemetlen jelenség. Ő is áldozata lett ennek az előítéletnek, és négy évig nem szentelt neki különösebb figyelmet, kapcsolatuk nem nőtt túl a hivatalos tanár-diák viszonyon. A főiskolán hagyomány volt, hogy a végzős diákok munkáiból gyűjteményes kiállítást rendeztek, és hivatalból neki kellett ezt a kiállítást megszervezni. Abban a hónapban, a kiállításra készülve hosszú estéket töltöttek együtt a kiállítandó anyagot válogatva. Ilyenkor természetesen sok minden szóba került, és nem feltétlenül mindig a képekről beszéltek, hanem megosztották egymással álmaikat, vágyaikat, gondjaikat, gondolataikat. Ezeknek a beszélgetéseknek volt az egyik sokkoló felismerése, hogy mennyire rossz tanár ő, négy éven át tanította ezeket a fiatalokat anélkül, hogy fogalma lett volna róla, hogy kiket tanít, pedig ezek a fiatalok, fiúk és lányok, mind eltérő karakterek, akiknek önálló véleménye van a világról, a művészetről, az életről. Ugyanabba a hibába esett, mint annyi tanártársa, elhitte, hogy létezik egy uniformizált diáktípus, akinek elég a technikát megtanítani, és nem vett tudomást arról, hogy minden tanítványa egy külön világ, önálló elképzelésekkel, saját érzésekkel. Még sose látott ennyi technikailag tökéletesen kidolgozott képet, amelyek azonban egyformán semmitmondóak voltak, és semmit se fedezett fel rajtuk abból, amiről tulajdonképpen mindenfajta művészetnek szólnia kell. Csak most, hogy megismerte az embert is a képek mögött, most jött rá, hogy milyen hamisak, és nem is annyira róluk szólnak, mint inkább neki készültek, és ez az ő hibája. Ő volt az, aki a technikát mindenek fölé helyezte, még a mondanivaló rovására is, és ezt ott egyikük rögtön szenvedélyes szavakkal a szemére is vetette. Először védekezni próbált, de aztán belátta a helyzet abszurditását, és már nem is védekezett. Szép lassan mindenki elment, és ők még mindig ott vitatkoztak, aztán egyszer csak történt valami. Máig sem tud ép ésszel elfogadható magyarázatot találni, de egyszer csak mindketten ugyanarra gondoltak, és egymásnak esve szeretkezni kezdtek. Kapcsolatuk ettől kezdve az érzékiségre épült, szinte fizikai fájdalmat okozott neki, ha a lény nem volt mellette, és rosszul lett a gondolatra, hogy egyszer el fogja hagyni. Mert azt is elmesélte, hogy eddig még egyetlen férfi mellett se bírt huzamosabb ideig megmaradni, és tizenhét éves kora óta félévente cseréli a szeretőit. Legjobban azokat az ösztönös mozdulatait szerette, amiket maga se tudatosított, egyszerűen csak a lényéből adódtak. Ahogy felállt, ahogy felemelte a kávéscsészét, és ivott, vagy ahogy egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy rendezze gondolatait. Sokat hangoztatta, hogy nem érzi magát kiforrott művésznek, a négy év nem volt elég, hogy művésszé váljon, és mint modell a főiskolán maradt. Addig azzal áltatta magát, hogy felvilágosult, modern gondolkodású férfi, aki rokonszenvezik a női emancipációval, de amióta őt ismerte ez a hite is megingott. Rá kellett jönnie, hogy féltékeny rá, a független egyéniségére, amikor azt látja, hogy másokkal flörtöl, még akkor is, amikor a tanítványainak ül modellt meztelenül, és azok rajta legeltetik tekintetüket. Birtokolni akarta, hogy kizárólag csak az övé legyen, csak neki legyen joga hozzáérni, de azt is tudta, hogy ő ezt sose tűrné.

A sors iróniája, hogy most mégis a saját akaratából mond le róla. Annyira abszurdnak találta ezt a gondolatot, hogy keserűen felnevetett.

-Te vagy az?
Felkattintotta az asztali lámpát: - Én.
Betti értetlenül nézett rá: - Aludtál?
Semmi kedve se volt magyarázkodni: - Igen.
-Valami baj van?
-Azt szeretném, ha holnap elmennél.

A rektor irodájában ült, és várta barátját, hogy egy fontos megbeszélésről visszatérjen. A titkárnő engedte be, aki nem tudta eléggé leplezni csodálkozását, hogy ilyen korai órán keresi a rektort. Az irodában még a legapróbb részlet is tulajdonosának az ízlését hangsúlyozta, ami nem feltétlenül egyezett saját ízlésével. Nem osztotta például barátjának a rajongását a húszas évek szovjet avantgárdja iránt, amiről ő könyvet is írt. Általában az ő ízlése kissé konzervatív volt, barátjának az ízlése mellett, aki már a disszertációját is a huszadik századi művészeti kísérletezésekről írta, és művészettörténészként főleg a legújabb kori festészettel foglalkozik. A rendszerváltás után talán egyetlen főiskolán se kezdődött akkora tisztogatás, mint itt. Szinte az egész tanári kar kicserélődött. Az új rend célul tűzte ki, hogy a művészeti főiskola legyen a művészeké, és ne elvhűség szerint válogassák a tanári kart. Addig azonban még az ő bizalmuk se terjedt, hogy a főiskola vezetését is művészekre bízzák, mert a művészeket ők is megbízhatatlan elemnek tartották. Talán az egyedüli, aki megmaradt a helyén az az öreg portás bácsi volt, aki már annyira régi bútordarabnak számított, hogy a diákok egyszer egy április elsején úgy tréfálták meg, hogy egy listát nyújtottak át neki, amiben már ő is leltárba volt véve. Neki senki se vetette a szemére, hogy hányféle rendszert szolgált ki. Ez a kicsik előnye a nagyokkal szemben. A kicsi sose lesz nagy, de a nagyok mellett észrevétlen marad, és így könnyen túléli őket.

Sokszor elképzelte már, hogy vajon milyen lehetett az elmúlt pár évtized a portás bácsi életében. Nyilván az ő magántörténelmében nem is voltak olyan földrengésszerű változások, hiszen az ő életének fő színtere nem, csak a kulisszái változtak. Gyakran beszélgetett az öreggel, szerette azokat a történeteit, amelyek azokról a tanárokról szóltak, akik akkor tanítottak itt, amikor ő még meg sem született. Valahogy úgy érezte, hogy tartozik annyival ennek az intézménynek, és azoknak az embereknek, akiknek az életében hozzá hasonlóan jelentős szerepet játszott ez a főiskola, és hogy ezt valahol valakik számon fogják kérni tőle. Ez a rögeszméje gyerekkorától végigkísérte, amikor rég meghalt családtagokról faggatta a felnőtteket.

A nap pont az iroda ablakát világította meg, és ez olyan érzést keltett az emberben, mintha üvegházban lett volna. A fűtést ezekre az órákra lekapcsolták, de még így is melegebb volt, mint azt az ember komfortérzete megkívánta volna. Az órájára nézett, és látta, hogy a fél délelőttöt itt töltötte, és úgy döntött, hogy nem vár tovább. Majd a titkárnőnél hagy üzenetet. Már éppen indulni akart, amikor meghallotta barátjának a hangját, amint a titkárnővel beszélt. Pár pillanat múlva belépett, és széles mosollyal konstatálta barátja jelenlétét. Pár évvel volt öregebb nála, de még innen a negyvenen. Jóképű férfi volt, és főként a női hallgatók körében igen népszerű, amiért minden barátja irigyelte: - A titkárnő mondta, hogy vársz rám.

-Szeretném, ha gondoskodnál a helyettesítésemről.
-Elutazol valahova?
-A hegyekbe.
-Örülök, hogy magadnak jutott eszedbe, mert én is ajánlani szerettem volna. Az utóbbi időben nagyon rossz bőrben vagy.

Nem válaszolt, hanem csak felállt, az ajtóból még visszafordult:

-Azért azok a pénteki bridzs partik kellemes emlékként maradnak meg bennem.

Egy külvárosi kocsma asztalánál magányosan szomorkodni, most éppen az ő hangulatához illet. Előtte a piros abrosszal terített asztalon egy még majdnem érintetlen pohár vörösbor árválkodott, annak ellenére, hogy a kocsmáros már legalább két órája kihozta. A kocsmát egy zajos társaság uralta, amely valamilyen születésnapot ünnepel, nem sajnálva a költségeket egymás után hangzottak el a pohárköszöntők. A vége felé a szónokok nyelve már erősen akadozott. Először a víg asztaltársaságot figyelte, de aztán megunta részeg fecsegésüket. Tulajdonképpen maga se tudta, hogy hogyan került ide.

Maga se tudta, hova indult el reggel, csak azt, hogy otthon nem bírt maradni, elviselhetetlennek érezte a bezártságot, és állandó mehetnékje volt. Egyszer csak a temető kapujánál találta magát. Vissza akart fordulni, mostanában mindentől irtózott, ami a halállal vagy az elmúlással volt kapcsolatban. De aztán mégis belépett, és közben valami önkínzó szadizmussal arra gondolt, hogy legközelebb már nem a saját lábán fog ide jönni, hanem hozzák. Érdekes módon azonban most nem töltötte el rettegéssel a gondolat, inkább valami kajánság volt benne, esztelen káröröm. Mintha nem is róla lett volna szó, hanem valaki másról, egy ellenségéről, és a hír őt elégedettséggel tölti el. Összerezzent, amikor a talpa alatt megcsikordult egy kavics. Rajta kívül mindössze néhány feketébe öltözött öregasszony járt a sírok között, akik időnként úgy hatottak, mintha baljóslatú fekete varjak telepedtek volna a keresztekre. Az út enyhén emelkedett, pár méterrel beljebb már a sírok kezdődtek. Szórakozottan kezdte böngészni a fejfákra írt neveket, és az évszámokat, ahogy a sírok közzé ért. Némelyik fejfán még fénykép is volt. Ezek délceg ifjúként ábrázolták a megboldogultat, még akkor is, ha a feliratból kiderült, hogy hajlott kort ért meg. Rendszerint katonaruhában ábrázolták a képek az elhunytat, amint tüzes tekintettel néz a fényképező-gép lencséjébe, hegyesre pödört bajusszal, vagy esküvői képeken, megilletődött ifjú mennyasszonyok voltak láthatók életük nagy napján. Elgondolkozott azon, hogy miért van az, hogy a hátramaradottak mindig a legelőnyösebb képet őrzik meg az elhunytról, még akkor is, ha az torzít, és a megboldogult a való életben egészen más volt. Így lesz aztán a házsártos feleségből áldott jó asszony, az iszákos férjből gondos család-apa, a hűtlen szeretőből hűséges. Nem mindig tudatos ez a folyamat, de agyunk kiválogatja azokat az emlékeket, amelyek kellemes asszociációt keltenek benne, a kellemetleneket pedig kirostálja. Az idő az, ami uralja agyunkat, és ha nem vigyázunk még manipulálni is képes. Ezért talált fel az ember látszólag annyi fölösleges dolgot, hogy kiszolgáltatottságát az időnek enyhítse. Még csak alig négy éve, hogy az apja meghalt, és ma már képtelen lett volna akárcsak egyetlen kellemetlen emléket is felidézni, ami vele volt kapcsolatos. Pedig nem volt köztük harmonikus a viszony.

Úgy látszik ugyanúgy, mint a testünknek, az agyunknak is meg van a maga védekező mechanizmusa, ami működésbe lép, ha egy halottról van szó. És ez így is van rendjén, hiszen az embernek szüksége van múltjának a legapróbb morzsájára is... Hirtelen megtorpant, mert egy ismerős sírral találta magát szembe. Mindvégig kísértette egy olyan érzés, hogy ismerős helyen jár, valamikor régen már járt itt, és agyának egy titkos rekeszéből minduntalan előbukkant egy emlék, de ő mindig visszaparancsolta, mert szégyellte magát. Szégyellte, hogy évek óta már nem is gondolt rá, csak most jutott eszébe újra, hogy őt is megsuhintotta a halál szele. Mintha egy jéghideg kéz szorongatta volna, hogy majd megfulladt. Hát most mégis itt van, valahogy mégiscsak eljutott ide. Szemében lassan gyűltek a könnyek, elhomályosítva a tekintetét. Könnyeit nyelve az asztalra borult, és zokogni kezdett, miközben feldöntötte a poharat. A vörösbor fájdalmas vérzésként éktelenkedett az abrosz közepén.

A kiállító teremben rajta kívül nem volt senki, magányosan nézte a képeket, és így önfeledten adhatta át magát a műélvezetnek. Igyekezett pusztán a stílusjegyekből kitalálni a festő kilétét, ami nemcsak játéknak volt jó, de egyből valami értékrendet is felállított. Ha egy festőnek nem volt jól körülhatárolható stílusa, az egyszerűen nem lehet jó festő. Élvezte, hogy mennyire ismeri a festőtársadalmat, tisztában volt minden iskolával, ami az elmúlt kétszáz évben keletkezett, és tudását szívesen fitogtatta barátai előtt, ami a kívülállókban a beavatottság érzését kelti. Ilyen módon fölénybe tudott kerülni minden laikusokból álló társaságban, akik aztán vitathatatlan tekintélynek ismerték el bármilyen más kérdésben is. Munkájához hozzátartozott, de idővel a szenvedélyévé is vált, hogy annyi kiállítást nézzen meg amennyit csak tud. Magában osztályozta azokat a kiállításokat, amiket látott, egy egytől tízig terjedő skálán. Később már minden képet külön is elbírált. Azokat tartotta jó képeknek, amelyeken jól felismerhetők voltak a kép festőjének egyéni stílusjegyei, ezért nem is szokta a szignót keresni a képeken, hanem megpróbált rátalálni a festő egyedi stílusára. Ezt nevezte ő az igazság pillanatának, mert kiderült, hogy a festő valódi egyéniség e, akinek ez a képein is látszik, vagy csak egy ügyes utánzó, aki másoknak a bőrébe bújt. Ezért törekedett ő is arra, hogy kialakítson egy önálló, csak rá jellemző stílust. A főiskola tanáraként tagja volt egy művészeti alapítvány kuratóriumának, és az volt a feladata, hogy külföldi ösztöndíjakról döntsön. Munkája során kénytelen volt szembesülni a ténnyel, hogy az amit ő művészetnek nevez, és amit Leonardo, Michelangelo, Rubens és a többi zseni neve fémjelez mára mennyire felszínessé vált, megfosztva lényegétől. Az ő számára a szembesítés Rómában zajlott le a Szixtuszi kápolnában Az utolsó ítélettel, és ez az a pont, amikortól kezdve nyugodt lelkiismerettel kezdte magát művésznek vallani, anélkül, hogy bitorlónak érezte volna magát. Ekkor értette meg, hogy művésznek lenni többet jelent, mint jól megfesteni egy képet. Szinte spirituális tevékenység, hiszen talán csak imádkozás közben kerülhetünk olyan közel Istenhez, mint mikor egy művész szól hozzánk, a szavak béklyója nélkül, megmutatva azt az isteni lényeget, ami minden formában benne rejlik. Semmi sem lehet tökéletes, amit ember készít, de mindenben benne van a tökéletesség ígérete.