Mikszáth Kálmán a sajtóról

SZEGED, 1880. AUG. 27.
Az országgyűlési vakáció kevesebb izgalmat hoz az idén a közönségnek, mint egyébkor, mint csak tavaly is. Mert az elszaporodott fővárosi sajtó, melynek egy része mindenféle mesterkélt eszközöket fölhasznált arra, hogy vagy előfizetőket szerezzen, vagy az eddigieket megtartsa, minden ilyen szünet alatt gondoskodik expediensről, mellyel kisegítse magát az unalom napjaiban.
Furcsa haladás volt az, melyet a magyar zsurnalisztikában csak rövid egy évtized alatt tapasztalnunk kellett. Ki ne emlékeznék azon időkre, midőn még a balközépi »Hon« volt az egyedüli ellenzéki lap, s írt olyan tisztességes hangon, aminőt ma már mesének is nehéz elhinni. Ekkor jelent meg egyszer a
Böszörményi László előfizetési fölhívása egy »erősebb hangon írt« ellenzéki lapra, a »Magyar Ujság«-ra.
Az egész olvasóközönség el volt ámulva, hogy vajon milyen lehet az a »még erősebb« hang. Nem is képzelték, hogy az még lehetséges lesz.
S íme, ha föltámadna ma jó Böszörményi László, fájlalva látná, hogy ő milyen szelíd volt: ma már be sem válnék »langymeleg« stílusával ellenzéki hírlapírónak.
Igen, az történt, hogy legelőször csak az irály gorombaságában folyt a licitáció skáláról skálára, a
Csernátony Lajos által elvetett mag kelt ki s növekedett folytonosan.
De egy idő múlva már ez sem volt elég. A pecérdús szitkok és mocskolások özönét megszokta a publikum, mint az erősen paprikás ételt, s mindig följebb-följebb kellett vinni, aminthogy folyton is támadnak a zsurnalisztikában egyének, kik egész passzióval kéjelegtek az undorító átkozódásokban.
Akik pedig elmaradtak amögött s nem bírták követni a »vezéreket« frázisaikban, más fegyverhez voltak kénytelenek nyúlni, hogy magukat a fölszínen tarthassák.
A gyanúsítások, lerántások fegyveréhez nyúltak, hivén hogy ezzel még lehet némi szenzációt csinálni. Bekopogtattak a magánviszonyok ajtaján, odahágtak a férfiúi becsület szentélyébe s kilyukadt ebből tavaly a gróf Zichy Viktor-féle ügy. S ehhez hasonló kinövések, melyek, valljuk meg őszintén, kölcsönösek valának, a kormánypárti sajtó ily eszközökkel igyekezett a sárba tiporni ellenzéki ellenfeleit és viszont. Utálatos egy harc volt. A higgadtabb hazafiak elborult arccal nézték azt, s midőn tűnődve olvasták a képet, melyet a sajtó eléjük állít a magyar viszonyokról és a szereplő férfiakról, sóhajtva kérdezték önmaguktól: »Hát igaz lehet az, hogy már egész Magyarország Bakony lett?«
A Zichy tragikus vége folytán lehullott a fátyol a közönség szemeiről, s mindenki e sajtókinövések áldozatát látta a szerencsétlen ember szomorú halálában, meghökkent maga a sajtó is, mert látta, hogy nagy visszatetszés lesz modorának kísérője, - de magához térni nem tudott, mert a megromlott vérnek, ha eloszlatunk is egy mérges pattanást, kell fakadnia valahol.
A megromlott vér pedig benne volt a sajtóban, ez a féktelen, kíméletlen, goromba irály ki is pattant a Verhovay-Bartók botrányban néhány nap előtt.
S íme, most lett nyilvánvalóvá, hogy e kvalifikálhatlan modor, mely annyira el van harapózva immár, hogy a vérbe ment át, csak rosszra vezethet. A Bartók-Verhovay ügy megint egy új pattanás. S még sok más fogja követni különböző alakban, ha a sajtó észre nem tér, s nem veszi föl ismét a tisztességes hangot és irályt, mely megilleti, s ha maga ki nem löki kebeléből azokat, akik a hírlapirodalmi tisztesség ellen vétenek.
Nagyon komoly, meggondolni való dolog az. Mert ha a magyar sajtó lejárja magát, pedig igen közel jár ahhoz, egyértelmű az a szabad szólás és az alkotmány lejárásával.
A sajtó, mely a nagyközönség őre, mely fölügyel az alkotmányra, mely képviseli a közvéleményt, maga ássa önmaga alatt a vermet, s míg teli szájjal szidja a korrupciót, maga is napról napra romlik, tekintélye hanyatlik, intenciója »nemtelenné lesz, szava hazug, célzata rágalom, léte hazugság.
Ki fogja elhinni, ha egyszer igaz akar lenni?
S mi lesz abból az országból, ahol senkinek sem hisznek el semmit?
Amit a török, osztrák, az ezernyi csapások és a rossz kormányzat még megkímélt, meghagyott, azt is el fogja pusztítani a nemzeti közöny, a letargia, melybe a sajtó e kinövései is rohamosan süllyesztik e minden jóra termett nemzetet, mely sohasem lehet boldog, mert saját vezetői a legnagyobb ellenségei.

Mikszáth Kálmán társadalom kritikája

A FÉNYŰZÉS

E féreg rágódik talán a legerősebben társadalmunk fáján. Ennek tulajdonítható annyi kétes egzisztencia, annyi nyomor, ennek a politikai erkölcsök meglazulása, a korrupció és számos baj.

Gazdálkodó, s illetve földmívelő nemzet vagyunk és nem iparűző. Nyers terményeinket olcsón adjuk s a mívelt külföld által kiállított fényűzési cikkeket drágán vesszük. Megbillen az egyensúly, mégpedig a mi kárunkra.

Addig még semmi bajunk sem volt, míg az egyik véglettől féltettek, hogy t. i. megfúlunk a saját zsírunkban, most benne vagyunk a másik végletben, utolsó csöpp zsírunkat is kiszívja a fényűzés, ez az átkozott betegség, mely olyan gyorsan terjed és öl, mint az aranka-fű.

E nagy fényűzési mániát pedig nem a magyar ember természetében (bár némileg keleti fajtájúak lévén, ennek is van része benne) kell keresni, hanem a körülményekben és a politikai fejlődésben, mely nem vitetett keresztül hazánkban fokozatosan, arányosan, hanem mintegy erőszakkal. Egy-egy ugrással siettük utolérni a civilizációban és a politikai előhaladásban a többi európai nemzeteket, kik lassan, nagy fáradtsággal, nyomról-nyomra óvatosan haladtak előre.

Gladstone egyszer Andrássyval beszélgetvén Magyarország felől, csodálkozását fejezte ki afölött, hogy e nemzet miként volt képes társadalmi rázkódások nélkül esni keresztül olyan nagy dolgokon, mint a jobbágyok fölszabadítása, a 48-i szabadságharc stb.

De hiába csodálkozott Gladstone, mert ha látszólagos társadalmi rázkódás nélkül is vitettek keresztül egy karikacsapásra a legnagyobb dolgok, bizony csak látszólagosan maradt a társadalom nyugalmában, alapjában megrendült az, s mint a test, melyben láz lappang benn, sorvasztó forróságot és gőzt lehelt, mint nagyobb bajok kútforrását.

Nálunk, mint mindenki igen jól tudja, a köznemesség volt a nemzet, innen került ki a szellemi és vagyoni erő, az államfönntartó elem, »Szent István koronájának gyöngyei«, amint magukat nevezték a köznemesek. A hatalom, jog, vagyoni túlsúly az ő kezeikben volt. A nevekhez tradíciók szövődtek s a tradíciók kötelességeket szabtak a nevek viselőire.

Midőn tehát maga a nemesség egy emberies nagy eszmétől mozgatva fölszabadítá a jobbágyságot, megfosztá magát tekintélyének és hatalmának legfőbb attribútumától s vagyona nagy részétől.

De ő csak a vagyont akarta föláldozni, a tekintélyt, hatalmat nem. Ehhez ragaszkodott szívósan, utolsó leheletéig. Mert ezredéves hagyomány, nevelés és az ezer meg ezer tényező kötötte ahhoz ellenállhatlan erővel. Önnönmagáról kellett volna lemondania enélkül. Ezt pedig nem akarta. Erre nem lehetett ereje. Az meseszerű lenne még föltevésnek is, mert az emberi természet utóvégre is csak emberi természet, s isteni cselekedetre nem képes.

Midőn tehát látta a nemesség, hogy a jobbágyság fölszabadulása nemcsak vagyonát, de tekintélyét is csökkenté, mindazon tiszteletet, mely eddig az egyénhez tapadt, annak egyéni kiváltságai folytán, külső eszközökkel kívánta fönntartani a néppel szemben.

Kastélyaiban és udvarházaiban, hol eddig egyszerűen élt minden költekezés nélkül, egy csomó léhűtővel környezve more patrio mulatozott patriarchális, igénytelen módon, úgy, hogy azzal fenyegették, hogy a saját zsírjába fog megfúlni, most egyszerre fénnyel, pompával vette magát körül. Ez volt az egyedüli fönnmaradt eszköz kimutatni, hogy ő az úr még most is. S ki is mutatta a legközelebbi harminc év alatt úgy, hogy a nemes úgy költekezett, mint a főúr, s bocskoros nemes úgy, mint a kastélyos nemes, s így tovább-tovább, mindenki jobban egy fokkal, mint ahogy a takaró érte.

A nemességtől elragadt e nyavalya a vagyonosabb polgárságra s onnan lefelé egész az alsó rétegekben - úgyhogy ma általános ez a baj, s kimondhatatlanok a veszteségek és pusztítások, amiket okozott, erkölcsileg, anyagilag téve tönkre a nemzetet.

S aminő a nép, olyan lett az államháztartás is, mely az országot is az államtönk felé sodorja napról-napra sebesebben. A jó isten tudja, mi lesz mind ennek a vége!

A középnemesség elpusztult s már csak romjai vannak. Addig szorongatta mesterségesen kezeibe a hatalmat, míg koldusbot lett a hatalom jogarából.

S mindez hagyján, ha ehelyett más, a nemességet kipótoló hatalmas szellemi erővel rendelkező középosztály támadott volna.

De nem! a nemesség elszegényedvén, proletár haddá lett.

S mert más osztály nem váltotta föl, e proletárhad kezeiben van most a hatalom és az ország.

Innen a korrupció! Innen az erkölcsök hanyatlása, innen a tekintélyek megsemmisülése, de ki győzné fölsorolni a sebek hosszú lajstromát.

Jól megmondta Kerkápoly egyszer, hogy csak azon állam lehet vagyonos és takarékos, ahol az egyes polgárok is azok.

A takarékosság az államok jólétének első posztulátuma.

Ezt tanulja meg legislegelőbb a nemzet, ha boldogulni akar.