Egy blogról

Amikor először felmerült bennem az ötlet, még elvetettem, annyira abszurdnak tűnt. Aztán persze elgondolkodtam, miért is ne? Elvégre a 21. században élünk, amikor annyi minden átalakul, többek közt az olvasási szokások is. Hogy mást ne mondjak, ha valamit tudni akarunk, azt a wikipédián keressük ki, és nem a polcról emeljük le a lexikont, az újságok pedig haldokolnak, mert az emberek a hírportálokon tájékozódnak. Tudomásul kell venni, hogy az internet mára olyan információtömeget halmozott fel, amivel csak a világ legnagyobb könyvtárai, múzeumai vehetik fel a versenyt. Nem véletlen, hogy például a régészetnek is egy új ága született meg, amely az interneten közzétett műholdképek alapján tesz felfedezéseket.

De azt is tudomásul kell venni, hogy az internet egy olyan szemétdomb, ahol a „guberáló” igazi kincsekre lelhet! Mert igaz ugyan, hogy minden második hirdetés szex- vagy játékoldalt reklámoz, de aki hajlandó egy kicsit búvárkodni, elnyeri jutalmát.

Például úgy, hogy rátalál A Wangfolyó versei blogra. Mint a névből is kiderül, nem egy tucatblogról van szó, ami a napi politikával foglalkozik, netán recepteket olvashatunk rajta, vagy éppen a celebeket cikizi. Inkább mindez együtt – azért celebekről szóló posztot még nem olvastam.

Vagy inkább folytassam úgy, hogy mindez együtt, és még sokkal több? Hogy csak a közelmúlt érdekesebb bejegyzéseit elevenítsem fel: született poszt Wilhelm Miklas, osztrák szövetségi elnök 1937-es budapesti látogatásáról, a gázai hős ötödik sírjáról,a lembergi zsidóságról, és magyar katonákról Dániában stb. Mint talán a felsorolásból is kiderül, a blog előszeretettel dolgoz fel történelmi témákat, mégpedig olyanokat, amelyek nem tartoznak a történelem fő áramába.

És hogy mégsem légből kapott információkat találhatunk itt, ami sajnos túl gyakori az interneten, hanem alapos kutatás után születnek a posztok, arra garancia Studiolum, a blog gazdája, aki civilben könyvtáros, könyvkiadó, műfordító. A Wang folyó verseinek mára kialakult egy törzsközönsége, akik nemcsak olvassák, de hozzászólásaikkal alakítják is a blogot.

Hogy sok poszt éppen Studiolum munkájának a „melléktermékeként” születik meg, példa rá a közelmúlt egyik bejegyzése, ami a Policacata címet viseli. A poszt röviden arról szól, hogy a szerző most fordítja Umberto Eco legújabb könyvét, A rútság történetét, és itt bukkant rá a címben szereplő szóra, ami ismeretlen volt a számára, de még a szótárban se találta, és ezért a műfordítók végső menedékéhez, a google-hoz fordult. A poént nem lövöm le, akit érdekel, olvassa el a posztot, vagy pedig keressen rá a google-on, mindenesetre Studiolum ennek az ismeretlen szónak a kapcsán egész kis irodalomtörténeti gyöngyszemet nyújt át az olvasónak.

A bevezetőben az internetet szemétdombhoz hasonlítottam, ahol a dolog természeténél fogva kilencven százalék szemét van – és akkor még optimista vagyok –, de a maradék tíz százalék megéri, hogy felderítsük. Többek közt az olyan blogok miatt is, mint A Wang folyó versei.

Elfogultság nélkül

„1847 augusztusában két tutaj úszott a Vág folyón. Utasaik evangélikus lelkészek, tanitók,
ügyvédek voltak. Uticéljuk a folyó középső szakaszánál fekvő Vágújhely volt.
Itt néhány katolikus pap várta őket egy komoly eszmecsere reményében, amelynek
tárgya a szlovákság volt, meghozza egyszerre az alkoholizmustól, a szegénységtől,
az alapvető kulturális intézményrendszerek hiányától szenvedő szlovák nép és
a modern, imaginarius szlovák nemzet. „
Ekkor hangzott el Ján Francisci Rimavskýtól /1822-1905/, Ludovít Śtúr harcostársától az az anekdotába illő mondás, hogy szlovákia elfér egy tutajon.
Ezzel a bevezetővel kezdődik Demmel József kitűnő tanulmánykötete a „Szlovákia elfért egy tutajon”, amely a pozsonyi Kalligramnál jelent meg, amely a szlovákiai kiadók közül a leginkább felvállalta, hogy bátran nyúl együttélésünk kényes kérdéseihez. Kínálatukban bőséggel találunk ilyen tematikájú könyveket.
Visszatérve Demmel József munkájához, igazi történészi alapossággal járt utána azoknak az indulatoknak, amelyek idáig juttatták a szlovák, magyar viszonyt. Mert igenis vallom, hogy az utóbbi kilenc évtizedben az indulatok uralkodtak, mindkét oldalon, olyannyira, hogy lila köd szállt az agyakra, ami miatt még a saját érdekeiket se voltak képesek meglátni, és nagyhatalmak játékszerévé váltak. Olyan ez, mint mikor a családon belül elfajul egy vita, aminek a végén mindenféle vélt vagy valós sérelmeket vagdosnak egymás fejéhez, hogy aztán évtizedekig ne is beszéljenek egymással.
Ezekre az elszabadult indulatokra a legjobb példa Komjáthy Jenő verse: az „Akasszátok föl a pánszlávokat!”
, amely a Petőfi vers parafrázisa. Komjáthy Balassagyarmaton tanítóskodott az 1880-as években, amikor szerelmi botrányba keveredett, és ennek a következtében került Szenicára, egy szlovák nyelvű faluba száműzetésbe. A jobb sorsra érdemes, lecsúszott dzsentri, nem találta helyét a színtiszta szlovák faluban, amely nem biztosított neki megfelelő szellemi nívót nyújtani, és ezért szlovák környezete ellen fordul, elkeseredésében. Mikor ezeket a sorokat leírom, csak most döbbenek rá, hogy hiszen semmi új nincsen a Nap alatt, mert a hatalom kicsinyes játékai ugyanolyanok minden korban, csak a tanítót helyettesítsük be pappal.
Merthogy a papság, mind a katolikus, mind pedig az evangélikus, végig vezető szerepet játszott a szlovák nemzeti ébredésben. Igaz, a katolikus papoknak még az előítéletekkel is meg kellett küzdeni, ugyanis a katolikus egyházat a hatalom kiszolgálójának tartották. De azért nincs nehéz dolga annak, aki papokat akar felsorolni, mindkét felekezetből, akik részt vettek a szlovák nemzeti mozgalomban.
És már el is jutottunk a csernovai tragédiához, amely propaganda szempontjából talán a legnagyobb csapás volt az akkori Magyarország nemzetiségi politikájára. Ezután ugyanis, még a legkiegyensúlyozottabb lapok is a csendőri brutalitásról szóltak, ami Magyarországon elnyomja a kisebbségeket.
Röviden, arról van szó, hogy új templomot építettek Csernovában, Andrej Hlinka, a falu híres szülötte kezdeményezésére. A templom felszentelésének a napján a megjelentek a faluban a járás világi és egyházi vezetői, élükön Párvy püspökkel, akiknek a biztonságáról egy csendőrszakasz gondoskodott. A falusiak azonban kivonultak a küldöttség elé, és követelték, hogy a templomukat Andrej Hlinka szentelje fel, akit azonban a püspök papi teendőitől kánonilag eltiltott, s éppen Csehországban volt, ahol előadást tartott az akkori magyar államhatalom ellen és a szláv összefogás érdekében. A faluban ezért tüntetés robbant ki, mely során a csendőrség négyszer a tömegbe lőtt.
Demmel, a tanulmányában nem akar ítélkezni, mindössze a jegyzőkönyvek alapján próbálja meg azt az eseménysort rekonstruálni, ami elvezetett a 15 halottat követelő sortűzig.
…
Demmel József azoknak a történészeknek a sorába tartozik, akik mindenféle előítélet nélkül vizsgálják a történelmet, anélkül, hogy ítéletet akarnának mondani, és én ezért tudom őszinte szívvel ajánlani ezt a kötetet!

Történelem a másik szemével

„A csehek, lengyelek és magyarok bizonyos értelemben »telítve« vannak a történelemmel, sőt, egyes vélemények szerint történelmük »betegei«, míg a szlovákoknak sose volt »szenvedélyük« a történelem.”
Lubomír Lipták: Száz évnél hosszabb évszázad, Kalligram, 2000


Kezdjük egy kicsit primitív viccel. Egy férfi bemegy a könyvtárba Szlovákiában, és valamilyen könyvet keres a történelemről, mire a könyvtáros: menjen csak haza nyugodtan, én majd elküldöm magának sms-ben.
Ez a vicc, amellett, hogy azt a hamis nézetet próbálja sugallni, hogy a szlovák egy múlt nélküli nemzet, abban is téved, hogy az államiság lenne a történelem előfeltétele. Egyébként az se baj, ha egy nép államisága nem ezer évre nyúlik vissza, hanem csupán pár évtizedre, ugyanis a történelem nemcsak dicső, hanem kevésbé dicső fejezetekből is áll, amelyek aztán fölöttébb alkalmasak előítéletek gyártására. A magyarság történelmében ilyen a kalandozások kora néven ismert időszak, amikor Nyugat-Európában így imádkoztak: „A magyarok nyilaitól ment meg, Uram, minket!”, és ez vezetett aztán annak a nézetnek kialakulásához, hogy a magyaroké egy civilizálatlan, barbár horda, akik Ázsiából jöttek, s hogy a magyarság idegen test Európában. Ez a vélemény máig hatóan kísért, legújabban a primitív szlovák nacionalizmus ezt úgy fogalmazza meg: „Madari za Dunaj!” – Magyarok a Duna mögé! (értsd, vissza Ázsiába).
A kötet azért is izgalmas, mert évek óta ülésezik a szlovák-magyar történészbizottság, hogy közös nevezőre jusson a történelem kérdéseiben (pedig szerintem az is elég lenne, ha simán csak tiszteletben tartanánk egymás véleményét).
Ennyi bevezető után térjünk rá a könyvre, amely Szlovákia elmúlt száz évét tekinti át, és ez az évszázadnyi történelem, legalábbis annak első felében, bizony gyakran összefonódott, ha egyenesen nem ugyanaz volt! És bár azóta két külön államról van szó, de mégis az az ember érzése, hogy szinte ugyanazt a történelmet éljük azóta is. Mert Lubomír Lipták szlovák történész ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, amelyeket egy magyar kollégája is feltehetne.
Hogy csak a Szlovák Állam második világháborús részvételét vegyük szemügyre (amikor is ugyanazok voltak a szövetségesei a két országnak, habár homlokegyenest mások voltak az érdekeik – ez is egyike a közép-európai történelem abszurdjainak), az országnak még annyi mozgástere se volt, mint hazánknak, hiszen a nyugati szövetségesek német kreálmánynak tekintették, és még csak el se ismerték a Szlovák Államot.
A szerző egy hosszabb tanulmányban foglalkozik Gustav Husák pályájával. Még párhuzamot is felfedez közte, Kádár János, valamint Vladimir Gomulka lengyel pártfőtitkár között. Nevezetesen azt, hogy az ötvenes években mindhárman megtapasztalhatták belülről is az elvtársi börtönöket. Én pedig hadd egészítsem ki ezt azzal, hogy mindnyájan forradalmi helyzetben kerültek pártjaik élére.
A legizgalmasabb részek azok, amelyekben a nemzetiségi kérdést tárgyalja. Ami ebben az ügyben a két ország között ma folyik, az leginkább a süketek párbeszédéhez hasonlít, amikor is ketten mondják a magukét, anélkül, hogy figyelnének a másikra.
Én most csak szemezgettem Lubomír Lipták könyvének témái között, de a kötet ennél sokkal több kérdést vet fel, amelyeket érdemes továbbgondolni.

A mindennapi történelem krónikása

Egy közösség történelemszemléletét, történettudatát meghatározzák azok a helytörténészek, akiknek nem ez a tanult szakmájuk, épp ezért nem a „szélesebb összefüggéseket” keresik, a „kontextusokat”, a történelemben nem a nagyhatalmak sakkjátszmáját látják, hanem a megélt valóságot. Ők nem kutatják a történelmet, hanem a saját bőrükön tapasztaltakat írják meg.
Ilyen helytörténész volt Tipary László /1927 – 2008/, aki az Ipolysághoz közeli Kistompán élt, és könyveiben falujának, valamint a környék huszadik századi történetét dolgozta fel, annak is az első felét.
Utolsó éveiben leveleztünk, és első könyvemet is az ő ösztökélésére adtam ki. Laci bácsi legnagyobb hatású könyve talán a Szülőföldem szép határa /Lilium Aurum 2004/ volt, amelyben emlékeit meséli el a háború utáni kitelepítésekről, valamint felesége családjának a történetét, akik Csehországba voltak kitelepítve. Igen, mindössze pár hónappal azt követően, hogy a zsidókat vitték koncentrációs táborokba, a marhavagonok újabb feladatot kaptak – ezúttal magyarokat vittek az ismeretlenbe, hogy ott teremtsenek maguknak új otthont.
A Csehországban élő németek persze még a magyaroknál is rosszabbul jártak…
Jogfosztottak lettünk. És a csehszlovák vezetők a Szovjetunió hathatós támogatásával megkezdték a „nemzetállam” kialakítását. A németeket gyors intézkedésekkel kitelepítették! Voltak esetek, hogy az ebéd főtt a tűzhelyen a német családoknál, a tányérok az asztalokon terítve voltak – és jött a karhatalom, az asztaloktól szedte fel a családokat, s máris vitték a határra, ahol átdobták őket.
A kitelepítések a falumat is erősen érintették, főleg evangélikus családokat telepítettek ki Magyarországra, és az öregek elbeszéléseiben ma is gyakran idéződnek fel az akkori történések. Számomra a legmegdöbbentőbb történet az, amikor egy magatehetetlen öregasszonyt a katonák ágyastól raktak fel a teherautóra!
A könyv gazdagon illusztrált fényképekkel, köztük hirdetmények és falragaszok fotóival, amiket a szerző gyűjtött össze /minő irónia, hogy abban a korban, amikor még az utcán megszólalni se volt tanácsos magyarul, akkor ezek a plakátok akkurátusan, kétnyelvűek voltak/. A prózát gyakran szakítják meg a szerző ifjúkori versei, amelyek segítik az olvasót, hogy rátaláljon a kor hangulatára, és megismerjék egy akkor élt fiatalember lelkivilágát, gondolatatait.
Sorsüldözött magyar, kitől
A végzet elrabolta honod,
Jó vagy rossz lészen
Sorsod idegenben,
Új hazát lelsz-e, vagy mostohaföldet,
Szülőföldedet soha ne feledd el!
Az akkori szlovák közhangulatot illusztrálandó egy történetet oszt meg velünk…
Husák Ipolyságon, a Fő téren beszédet tartott, a vállalatok alkalmazottjai ki voltak vezényelve meghallgatni őt. S ő, a „kommunista”, az Ipoly felé mutatva (amely a várost szeli ketté) ezt kiabálta, öklét rázva: A magyarok itt lesznek átdobálva az Ipolyon 50 kilós csomaggal!
Tipary László másik maradandó könyve a Szeretnék május éjszakákon… /Lilium Aurum 2006/, amely egy falujabeli katona orosz hadifogságban átélt viszontagságait beszéli el. Mint minden háborúnak, ennek is az egyszerű katonák voltak a legnagyobb vesztesei, akiket „kitereltek” a frontra, aztán megfeledkeztek róluk. Így kezdődött el az ő kálváriájuk.
A cím se véletlen, mert ott a távoli lágerben a foglyok számára ez a dal jelentette a hazát, amikor a betegség tizedelte őket…
Kiütött a t í f u s z !
Tömegével kapták meg a legyengült emberek! Egy-egy éjszaka 15-20, néha több társunk is meghalt.
Hajnalban jártak a hullagyűjtők. Amint egymás hegyén-hátán feküdtünk, mindenkit megmozgattak, meglöktek, hogy ad-e életjelt magáról. Aki már nem mozdult, azt máris kihúzták a lábánál fogva, és vitték elásni, még pirkadat előtt, hogy ne lássák sokan! Senki nem kérdezte, ki a halott, mi a neve, a nemzetisége. Csak a létszám érdekelte őket – a tegnap bejegyzett létszámból levonták a ma éjjel eltemetettek számát, és megvolt a hozzávetőleges „emberanyag”!
Cikkünk végén bátran ajánlhatjuk Tipary László könyveit mindazoknak, akik nemcsak a történelem mainstream-jének cselszövéseire kíváncsi, hanem érdekli a kisembere történelme is. Van az is legalább annyira izgalmas!
Szülőföldem szép határa

Karaffa-mesék

Mit tegyen szegény amatőr író, ha ég benne a közlési vágy, de a kiadók szóba se állnak vele? Mert nincs jól „csengő” neve, ami az olvasók bukszájából kicsalogatná a bankókat. Abból a bukszából, ami manapság egyre vészesebben „soványodik”.
Két lehetőség áll előtte, amelyek közül az egyik majdhogy nem csak elvileg létezik. Mert ugye „elvileg” pályázhat is, hogy az állam támogassa könyvének a kiadását. Ehhez azonban legalább akkora szerencse kell, mint ahhoz, hogy valaki megnyerje a lottóötöst. Jobban belegondolva, lottóötösre azért mégiscsak nagyobb az ember esélye, mert hát lottósorsolás minden héten van ugye.
És most térjünk rá a második lehetőségre, aminek kicsit nagyobb a valószínűsége. Már tudniillik annak, hogy az amatőr író nekifeszül, és önerőből jelenteti meg a könyvét. Ez történt a mi esetünkben is.
Az én Nagyorosziban élő bőrdíszműves és kecsketenyésztő barátom Karaffa Gyula, amatőr költő és író, írt egy mesekönyvet, amit magánkiadásban jelentetett meg, miután két pár bocskort is elkoptatott, annyit járt a kiadókhoz kéziratát ajánlgatni.
Az „Épphogy csak beszólok…” 2007, meséi szólásokat dolgoznak fel, ízes nyelven, kicsit szabad szájúan. Íme, egy kis ízelítő a könyvből:

„Hozzárúgott...

Hát vót eccer egy pap s annak egy nőstény szamara. Gebén élt a pap, a szamár es ott vót, de annak az élete nem vót életnek nevezhető. Éjjel nappal csak dógozott, húzta a szamárszekeret, hajtotta a kutat, taposta a gabonát, hordta a zsákokat, oszt még sem vót becsületje, rághatta az útszéli kórókat, ihatta a pocséták vizét. A gazdája es hiába vót pap, úgy verte az, ha rájött a bolondóra, mintha az üdvössége függött vóna a veréstül. No, egyszer hivatalos vót a pap a harmadik faluba keresztelőre. Ingyen ebéd, ingyen bor, még tán egy fehércseléd fara es adódik a keze alá, gondolta, sejthetik, milyen örömmel szedelőzködött a papunk. Felőtözött, mint pipás Pista Jézus nevenapján, oszt béfogta a szamarát a szamárszekérbe, oszt reáült, oszt elkezdtek poroszkálni. Elővette az arany zsebóráját, megnézte, vót még idő a keresztelőig rendesen, hát nyugodtan megtömte a pipáját, hátradült, oszt rázatta magát csendesen. Visszanézett a szamár, látta azt az elégedett pofát, a pap ábrázatát, no azt mongya magába a szamár, azanyádúristenit, majd én elintézem a te ábrázatodat! Azzal fogta, megmakacsolta magát, oszt nem vót hajlandó egy tapodtat sem tovább lépni. No, a papunk sem vót rest, elővette az ostorát, oszt kezdte simogatni a szamarat. De mán amit egy szamár elgondol, az általában úgy es van, hát azértse ment. No, a pap mán nem tudott mást kitalálni, hát felállt a bakon, hogy majd jól fenékbe rúgja, meglendítette a félcipős lábát, oszt amikor éppen a szamárba rúgott vóna, épp akkor elhugyozta magát a szamár, oszt olyan csurom víz lett a pap, meg olyan büdös, hogy annyi vót végképp a keresztelőnek. Visszafordította a szekeret, oszt hazavágtatott véle a szamár. Mostmán tudott vágtatni es. No, híre ment a pap meg a szamár esetinek, mert szemtanúk mindenkor mindenre vannak, oszt azóta mongyák a magyarok arra, aki bosszút akar állni, oszt önmagának okoz kellemetlenséget, hogy:”

„Hozzárúgott, mint gebei pap a szamárhoz.”

A „Csunnyamesék” 2009, pedig kifejezetten felnőtteknek szóló meséket tartalmaz:

Kinek lyuk vót a tenyerin…

Vót eccer egy falu, s annak egy korcsmája. Járogattak ide az emberek, ahogy illik vidéken, oszt iszogattak es serényen, ahogy illik a korcsmába. Oszt mikor mán iszogattak, biza előkerült a kivagyiság, meg az okosság itt es, ott es. Egyik okosabb vót, mint a másik. No, vót közöttük egy csendessebb ember, a csak hallgatta üköt a sarokbul, s jól szórakozott a katonatörténeteken, meg a nagyotmondásokon. Járt az ital mellé ez es a korcsmába, csak éppeg ezér egyetlen kanyit se kért el a korcsmáros. Nem es kérhetett, merhogy a söre az kifogyott gyakorta, de a történetek az emberek szájárul sohase! Olyan még nem vót ezen a búvalbaszott világon!
No, fogyott a pályinka, fogyott a sör, megerettek a nyelvek ma es, hát kezdődött a műsor:
-Hát hajják, én láttam eccer egy orvost, az ollyan ügyessen dógozott, hogy mikor levágta a vonat egy legénnek a lábát, az visszavarrta, s máma mán az a legén a legjobb futballista a környéken. - kezdte az egyik nagyivó.
-A mind semmi! Nálunk az egyik embernek a fejit vette le a kasza a szénásszekér tetejirül kilógva, oszt bévitték az orvosunkho, oszt az úgy reavarrta megent azt a fejet, hogy máma mán az az ember a sakkbajnok a környéken!
No, hallgatta a mi emberünk a sarokbul a nagyotmondást, gondolta, mostazeccer jól kibaszik vélük, megtréfálja az atyafiakat.
-Hát hajják, e mind semmi! Merhogy én vagyok a legjobb orvos a környéken! Hajják, az én tenyeremen egy órája még egy nagy lyuk vót, s mosmeg semmi de semmi. Meggyógyittottam magam. Lássák? - s felemelte a kezit feléjük.
-Máncsak eztet nem hisszük, hajjakend! Bolondiccson mást, ne minket hajja!
-Nem hiszik? Hát jöjjenek közelébb s nézzék meg saját szemükvel. S ha még akkor se hinnék… hát szagujják csak meg kentek, az orruknak csakcsak hinni fognak!
Odamentek hát s megbüzölték a tenyerit neki, s biza annak olyan pinaszaga vót, menten felhorgatt bennük az indulat. No, jót kacagtak a lyukas tenyerű emberen, s bár reá lettek szedve, azért kívánták igenyöst, hogy nékik es ilyen lyuk nőjön a tenyerikbe! Hát haza es szalatt valamennyi menten a feleségihe, szeretőjihe. Hogy oszt ottan mi vót, aztat én mán nem tudom, de nem es kell aztat firtatni. Vissza es gyüttek később a korcsmába mindahányan, s azóta es ott iszogatnak békével. De mán mindnek lyukas vót a tenyere!

Hát ilyen meséket ír az én Gyula barátom. Isten tartsa meg sokáig!

Bevezető tanulmány Karol Sidor Vatikáni naplójához I.

Írta: František Vnuk
Fordította: Sztakó Zsolt
1939 nyarán új szakasz kezdődött Karol Sidor3 /1901 – 1953/ politikai pályafutásában. Nem szabad akaratából, hanem inkább politikai kényszerből történt, hogy elfoglalja a Szlovák Köztársaság követi székét a Szentszéknél.
Diplomáciai karrierre Sidor soha nem vágyott, nem is készült rá. Diákéveitől kezdve, egészen 1939 márciusáig munkásságának fő területe az újságírás, és az otthoni politika volt. Ez volt az a környezet, ahol meg tudta csillogtatni az újságírói képességeit, és ez formálta az ő politikai arculatát. Itt érezte magát elemében, és remélte,  hogy itt végezhet a nemzet számára hasznos munkát.
A nemzeti mozgalomban, amelyet a két háború között Andrej Hlinka /1864 – 1938/ vezetett, Sidor joggal tekintette magát a fiatal, radikális generáció, vezető személyiségének, amelyik kompromisszumok nélkül Szlovákia autonómiáját követelte. A Szlovák Néppárt2 vezetőjéhez Andrej Hlinkához való személyes viszonyát a hűség és az odaadás jellemezte, ami időnként már a személyi kultusz határát is súrolta. A legkisebb kétségünk se lehet afelől, hogy ő volt Hlinka kedvence, amit sokszor kinyilvánított, a nagy nyilvánosság előtt is.
Éppen ezért mindenki azt várta, hogy ezt a szinte apa fiúi kapcsolatot Hlinka azzal is egyértelművé teszi, hogy őt teszi meg utódjául, amivel jelentősen segítette volna Sidor politikai jövőjét is. Hlinka azonban ebből a szempontból szokatlanul tartózkodó volt, aminek az lett a következménye, hogy a halála után vákuum keletkezett a vezetőség csúcsán. Sidor javaslatára – a megboldogult iránti tiszteletből – a Néppárt elnöki tisztsége egy évig betöltetlen maradt. Ámde ezalatt az idő alatt a vezető szerepet csendben Dr. Jozef Tiso /1887 – 1947/ és köre ragadta magához. Olyannyira, hogy mikor 1938 októberében megalakult az első autonóm szlovák kormány, annak elnöke Dr. Tiso lett, míg Sidor semmilyen funkciót nem kapott.
Az autonómia kikiáltása után Sidor igyekezett kiépíteni a saját hatalmi bázisát a Slovák1 című napilap és a Néppárt más sajtótermékeinek a segítségével. Elkezdte szervezni a Hlinka gárdát6, amelynek a főparancsnoka lett, és megalakította a falvakban, járásokban a nemzeti bizottságokat, amit Tiso köre ellenszenvvel figyelt. „Sidor árnyékormánya”-ként emlegették ezen tevékenységét, és rákényszerítették, hogy a nemzeti bizottságokat feloszlassa, a Hlinka gárda tevékenységét pedig korlátozták.
Karol Sidor kormányzati szerepet 1938 decemberében vállalt, amikor államminiszterré és miniszterelnök helyettessé nevezték ki. Ez gyakori prágai utakat valamint ott tartózkodást jelentett, ami kevesebb időt hagyott neki az otthoni, szlovákiai belpolitikában való részvételre. Az 1938 december 18-i választáson, amelyen a szlovák parlament tagjait választották meg, Tiso volt az egyes számú jelölt, és ez azt jelentette, hogy Sidor Hlinka Szlovák Néppártja elnökségében a második helyre szorult.
A sorsdöntő márciusi napokban Sidor – akit Dr. Emil Hácha7 köztársasági elnök 1939 március 11-én kinevezett az autonóm kormány fejévé – politikai pályafutásának legnagyobb kihívásával nézett szembe. Megingathatatlan, szilárd morális álláspontja Közép Európa akkori leghatalmasabb emberével szemben elismerést és csodálatot váltott ki, de a másik oldalról kritikus megjegyzéseket és értetlenséget is. Sidor maga mindig nagyon büszke volt erre a konfrontációra, és erkölcsi győzelemnek könyvelte el. A reálpolitika összefüggéseiben azonban ez a győzelem vereség volt, immár a második: igazságtalan, és a következményeiben fájdalmas vereség.
Sidor, mint ember és politikus sok nagyszerű tulajdonsággal rendelkezett, de nem tudta mosolyogva fogadni a vereséget, főleg, hogy meggyőződése volt, a vereség igazságtalan. És mert a vereség következménye az volt, hogy otthoni politikai pályája véget ért, nem tudott megbékélni vele, a tüske végig ott maradt a lelkében. Úgy érezte, hogy semmivel se szolgált rá, hogy politikai ellenfelei kirekesszék őt az otthoni politikából, és a vatikáni missziót száműzetésnek élte meg. Erre a helyzetre emberien reagált: régi harcostársait vádolta az autonómia mozgalomból, akiket a politikai változás hullámai a csúcsra juttattak, és akik most a szlovák politikát irányították,
Leginkább az fájt neki, hogy úgy érezte, barátai, közeli munkatársai árulták el, mint Alexander Mach8 vagy Karol Murgaš9. És, ahogy 1939 előtt hajlamos volt mindent elnézni nekik, egyszerre olyan kritikus szemmel kezdett figyelni mindent, amit mondtak, írtak vagy tettek. A másik oldalon viszont szövetségesekre lelt olyanokban, mint Rudolf Ćajovský10 vagy Martin Sokol11, akiket 1939 előtt gyakran bírált, sőt elítélt. Legközelebb hozzá négy kipróbált barátja állt, akik eddig jóban, rosszban kitartottak mellette: Pavol Ćarnogurský12, Vojtech Straka, Ján Hollý és Vladimír Moravčík.
1939 nyarán Róma lett az új tevékenységi terület, hat évre, ahol azonban az első években úgy érezte magát, mint: „A gyökereitől megfosztott fa, amely idegen földbe került”. Idegen környezetet barátságtalannak találta. Karol Sidor az újságírói munkával elfoglaltsághoz volt szokva, és hogy a társadalom minden rétegét képviselő emberekkel legyen napi kapcsolatban, és most úgy érezte, hogy „elvágták a köldökzsinórt”, és leghőbb vágya az volt, hogy visszatérjen az otthoni politikába. Úgy érezte magát, mint a partra vetett hal, vagy a madár, amelyet arany kalickába zártak – „Kegyesen felajánlottak egy aranykalickát a Vatikánban” jegyzi fel 1940. június 9-én. Másutt ezt írja: „Elvágva attól, ahol és amiben felnőttem, a Slovák-tól, napi szinten kommunikálni az olvasókkal – nem találok egykönnyen új elfoglaltságot, és ha találok is, nem nekem valót… Senki nem hiszi, hogy huzamosabban diplomáciai szolgálatban kéne maradnom. Én sem.” 1940 július 19
A római diplomáciai körben leginkább a barátok széles köre, a társaság hiányzott neki, akikkel vitatkoztak, eszmét cseréltek, vagy egyszerűen csak társasági életet éltek. Őrá is érvényes volt a kegyetlen igazság „nem látnak, nem hiányzol”. A széles baráti kört, a kollégákat nem tudta pótolni az a szűk csoport, akiket Rómában ismert, és akiket az ujjain össze tudott számolni. Az idegen környezetben nehezen kötött új ismeretségeket, barátságról nem is beszélve.
Rómában száműzöttnek érezte magát, és megingathatatlanul hitt benne, hogy előbb, utóbb visszatér az otthoni politikába. 1939 december 18-án ezt írta: „Ma itt élek, és emlékezem arra, ami volt… Abban a tudatban, hogy még visszatérek, mert százezreknek adok reményt, és ez a legközelebbi jövőben nyilvánvalóvá válik.”. A barátok és munkatársak körében, akik nem hagyták el a nehéz időkben sem, szintén élt a remény: „hogy eljön még a mi időnk”  1940 március 4. Nemcsak azok a nehézségek, amikkel a szlovák kormány az önállóság első évében küszködött, de az 1940 májusi kormányválság is valószínűsítette ezt a jóslatot, hogy minden neki dolgozik, és sietteti a visszatérését. Május 20-án ezt írta: „A szlovákiai helyzet nekem kedvező. Bármi rossz történik, az emberek felemlegetik, ez nem történt volna meg, ha itt lenne Sidor.”
Minden lehetőséget kihasznált, hogy visszamenjen Szlovákiába, az első évben öt alkalommal járt otthon, 1939 augusztusában, októberében és decemberében, valamint 1940 márciusában és júniusában. A hazafelé út mindig örömteli volt, de a visszatérés Rómába fájdalmas. Minden visszatérés fájdalmas búcsúval járt a szülőhazától, a barátoktól, és főként a családtól, amit Pozsonyban hagyott, és csak 1940 őszén mentek ki utána Rómába. Az egyik visszatérése alkalmával írta a naplóba: „Istenem, Istenem, ez ilyen sokáig tart? Vagy vége lesz az én száműzetésemnek?” 1940 március 28.

Pörirat

Egy röpirat margójára

Ady Endrét manapság a legnagyobb nemzeti költőnkként szokás emlegetni, afféle váteszként, aki sok mindenre ráérzett a magyarság elkövetkező sorsából, és ha hallgattak volna rá a kortársak, másként is alakulhatott volna a nemzet sorsa. Csak hát, a politikusok már akkor se hallgattak „léha” költők szavára, helyette „komoly” tanácsadókat tartottak, akik tanácsaikkal katasztrófába vitték a hazát.
De legalább az utókor, vigasztalhatnánk magunkat, az utókor fel és elismerte Ady zsenijét. Csakhogy, ez se annyira egyszerű, mert ebben a szegény, jobbsorsra érdemes hazában semmi se egyszerű, így Adyért is meg kellett vívni az utóvédharcot a pályatársaknak. Én itt csak egy röpirattal, Benedek Elek röpiratával A püspök meg a püspökfi, avagy a Magyar fa sorsa /1927, Brassó/ kívánok foglalkozni, amelyben Makkai Sándor könyvét:  A Magyar fa sorsa vette pártfogásába Szász Károly durva támadásával szemben.
És most adjuk át a szót Szabó Zsolt kítünő cikkének: „Makkai Sándor Ady-könyve, a Magyar fa sorsa nagy port vert fel a korabeli irodalmi sajtóban. A konzervatív irodalom képviselői élesen támadták Makkait, amiért kimutatta esszéjében, hogy Ady nemcsak nagy költő, de a magyar irodalom legvallásosabb költőinek egyike. Annak pedig különös súlya volt, hogy a nemzet- és fajárulónak, istentelennek bélyegzett költő pártfogója református püspök. Az Ady-ellenesek táborából különösen éles hangot ütött meg Szász Károly, aki röpiratában nemcsak Ady költészetét utasította el, hanem személyeskedő hangon Makkait is elmarasztalta, sőt felszólította, hogy vonja vissza püspökhöz méltatlan állításait.
Benedek Elek a szerkesztő Móricz Miklós (Móricz Zsigmond ez idő szerint Brassóban élő és dolgozó öccse) felkérésére a Brassói Lapok hasábjain kelt védelmére a Magyar fa sorsának és írójának. Ám a lapban a cikknek csupán első része jelent meg, amelyben Makkai könyvét ismertette, bő idézetekkel alátámasztva véleményének jogosságát és logikus voltát. A bejelentett folytatás azonban elmaradt, a lap főszerkesztője, Szele Béla mentegetőző levélben próbálta megindokolni, hogy a lap olvasóiban ellenérzést keltett mind a könyv, mind a cikk, lévén az olvasók kilencven százaléka Ady-ellenes. Benedek Elek válaszlevelében meg is írta, hogy ez azt jelenti, hogy a Brassói Lapok olvasóinak kilencven százaléka egyszerűen nem ismeri Ady költészetét. S hogy véleménye mégis nyilvánosságra kerüljön, az első rész honoráriuma fejében Móricz Miklós segítségével kétszáz példányban kinyomatta A püspök meg a püspökfi, avagy a Magyar fa sorsa című röpiratát, és elküldte szerkesztőségekbe, íróbarátainak, újságíróknak…„
A szerző azzal kezdi röpiratát, hogy felsorolja a vádakat: gőgös nemzetköziség és hazafiatlanság; satnya érzékiség és erkölcstelenség; nagyképű homályosság és érthetetlenség; beteg tagadása minden pozitív szellem-erkölcsi értéknek; a romlás és a halál dicsőítése; az ideiglenes bűnbánat komolytalansága; a vallásosság affektálása – egyszóval, mintha ma ülnénk végig egy parlamenti vitanapot.
Idézi még az ősi megfogalmazást is: „nem tiszteli az isteneket és a törvényt s megrontja az ifjúságot."
Csakhogy azután tételesen cáfolja a vádakat. Az istentelenség vádját például ezzel a szívbemarkolóan szép verssel:

Oszlik lelkemnek barna gyásza,
Nagy, fehér fényben jön az Isten,
Hogy ellenségim leigázza.

Az arcát még titkolja, rejti.
De Nap-szemét nagy szánalommal
Most már sokszor rajtam felejti.

És hogyha néha-néha győzök,
Kivonta kardját, megelőzött.
Hallom, ahogy, lelkemben lépked
S az Ő bús „Ádám, hol vagy?"-ára
Felelnek hangos szívverések.

Szivemben őt már megtaláltam,
Megtaláltam és megöleltem,
S egyek leszünk mi a halálban.

Ennyi, s hogy mi a tanulság? Az égvilágon semmi. Talán az mégis, hogy a politikánál és a politikusoknál pocsékabb kritikus nincs, mert a politikában kötelező viselet a szemellenző, mint az igavonó lovaknál, ami leszűkíti a látómezőt, hogy a ló csak a kitaposott utat lássa.
A röpirat

Elfogultság nélkül

„1847 augusztusában két tutaj úszott a Vág folyón. Utasaik evangélikus lelkészek, tanitók,
ügyvédek voltak. Uticéljuk a folyó középső szakaszánál fekvő Vágújhely volt.
Itt néhány katolikus pap várta őket egy komoly eszmecsere reményében, amelynek
tárgya a szlovákság volt, meghozza egyszerre az alkoholizmustól, a szegénységtől,
az alapvető kulturális intézményrendszerek hiányától szenvedő szlovák nép és
a modern, imaginarius szlovák nemzet. A könyv, amelyet az Olvasó a kezében tart,
közvetlenül vagy közvetetten erről a tutajon ülő, illetve a parton várakozó néhány tucatnyi,
a Vág völgyéhez is sok szállal kötődő szlovák értelmiségiről fog szólni,
arról a közösségről, amely megalkotta az elképzelt, ám néhány évtized elmúltával
valósággá váló Szlovákiát.”
Ezzel a bevezetővel kezdődik Demmel József kitűnő tanulmánykötete a „Szlovákia elfért egy tutajon”, amely a pozsonyi Kalligramnál jelent meg, amely a szlovákiai kiadók közül a leginkább felvállalta, hogy bátran nyúl együttélésünk kényes kérdéseihez. Kínálatukban bőséggel találunk ilyen tematikájú könyveket.
Visszatérve Demmel József munkájához, igazi történészi alapossággal járt utána azoknak az indulatoknak, amelyek idáig juttatták a szlovák, magyar viszonyt. Mert igenis vallom, hogy az utóbbi kilenc évtizedben az indulatok uralkodtak, mindkét oldalon, olyannyira, hogy lila köd szállt az agyakra, ami miatt még a saját érdekeiket se voltak képesek meglátni, és nagyhatalmak játékszerévé váltak. Olyan ez, mint mikor a családon belül elfajul egy vita, aminek a végén mindenféle vélt vagy valós sérelmeket vagdosnak egymás fejéhez, hogy aztán évtizedekig ne is beszéljenek egymással.
Ezekre az elszabadult indulatokra a legjobb példa Komjáthy Jenő verse: az „Akasszátok föl a pánszlávokat!”, amely a Petőfi vers parafrázisa. Komjáthy Balassagyarmaton tanítóskodott az 1880-as években, amikor szerelmi botrányba keveredett, és ennek a következtében került Szenicére, egy szlovák nyelvű faluba száműzetésbe. A jobb sorsra érdemes, lecsúszott dzsentri, nem találta helyét a színtiszta szlovák faluban, amely nem biztosított neki megfelelő szellemi nívót nyújtani, és ezért szlovák környezete ellen fordul, elkeseredésében. Mikor ezeket a sorokat leírom, csak most döbbenek rá, hogy hiszen semmi új nincsen a Nap alatt, mert a hatalom kicsinyes játékai ugyanolyanok minden korban, csak a tanítót helyettesítsük be pappal.
Merthogy a papság, mind a katolikus, mind pedig az evangélikus, végig vezető szerepet játszott a szlovák nemzeti ébredésben. Igaz, a katolikus papoknak még az előítéletekkel is meg kellett küzdeni, ugyanis a katolikus egyházat a hatalom kiszolgálójának tartották. De azért nincs nehéz dolga annak, aki papokat akar felsorolni, mindkét felekezetből, akik részt vettek a szlovák nemzeti mozgalomban.
És már el is jutottunk a csernovai tragédiához, amely propaganda szempontjából talán a legnagyobb csapás volt az akkori Magyarország nemzetiségi politikájára. Ezután ugyanis, még a legkiegyensúlyozottabb lapok is a csendőri brutalitásról szóltak, ami Magyarországon elnyomja a kisebbségeket.
Röviden, arról van szó, hogy új templomot építettek Csernovában, Andrej Hlinka, a falu híres szülötte kezdeményezésére. A község lakói ragaszkodtak hozzá, hogy ő legyen a templom plébánosa, Párvy püspök azonban másként rendelkezett, mert Hlinkát papi teendőitől kánonilag eltiltották, s éppen Csehországban volt, ahol előadást tartott az akkori magyar államhatalom ellen és a szláv összefogás érdekében. A faluban ezért tüntetés robbant ki, mely során a csendőrség négyszer a tömegbe lőtt.
Demmel, a tanulmányában nem akar ítélkezni, mindössze a jegyzőkönyvek alapján próbálja meg azt az eseménysort rekonstruálni, ami elvezetett a 15 halottat követelő sortűzig.
…
Demmel József azoknak a történészeknek a sorába tartozik, akik mindenféle előítélet nélkül vizsgálják a történelmet, anélkül, hogy ítéletet akarnának mondani, és én ezért tudom őszinte szívvel ajánlani ezt a köte

Elfogultság nélkül

„1847 augusztusában két tutaj úszott a Vág folyón. Utasaik evangélikus lelkészek, tanitók,
ügyvédek voltak. Uticéljuk a folyó középső szakaszánál fekvő Vágújhely volt.
Itt néhány katolikus pap várta őket egy komoly eszmecsere reményében, amelynek
tárgya a szlovákság volt, meghozza egyszerre az alkoholizmustól, a szegénységtől,
az alapvető kulturális intézményrendszerek hiányától szenvedő szlovák nép és
a modern, imaginarius szlovák nemzet. A könyv, amelyet az Olvasó a kezében tart,
közvetlenül vagy közvetetten erről a tutajon ülő, illetve a parton várakozó néhány tucatnyi,
a Vág völgyéhez is sok szállal kötődő szlovák értelmiségiről fog szólni,
arról a közösségről, amely megalkotta az elképzelt, ám néhány évtized elmúltával
valósággá váló Szlovákiát.”
Ezzel a bevezetővel kezdődik Demmel József kitűnő tanulmánykötete a „Szlovákia elfért egy tutajon”, amely a pozsonyi Kalligramnál jelent meg, amely a szlovákiai kiadók közül a leginkább felvállalta, hogy bátran nyúl együttélésünk kényes kérdéseihez. Kínálatukban bőséggel találunk ilyen tematikájú könyveket.
Visszatérve Demmel József munkájához, igazi történészi alapossággal járt utána azoknak az indulatoknak, amelyek idáig juttatták a szlovák, magyar viszonyt. Mert igenis vallom, hogy az utóbbi kilenc évtizedben az indulatok uralkodtak, mindkét oldalon, olyannyira, hogy lila köd szállt az agyakra, ami miatt még a saját érdekeiket se voltak képesek meglátni, és nagyhatalmak játékszerévé váltak. Olyan ez, mint mikor a családon belül elfajul egy vita, aminek a végén mindenféle vélt vagy valós sérelmeket vagdosnak egymás fejéhez, hogy aztán évtizedekig ne is beszéljenek egymással.
Ezekre az elszabadult indulatokra a legjobb példa Komjáthy Jenő verse: az „Akasszátok föl a pánszlávokat!”, amely a Petőfi vers parafrázisa. Komjáthy Balassagyarmaton tanítóskodott az 1880-as években, amikor szerelmi botrányba keveredett, és ennek a következtében került Szenicére, egy szlovák nyelvű faluba száműzetésbe. A jobb sorsra érdemes, lecsúszott dzsentri, nem találta helyét a színtiszta szlovák faluban, amely nem biztosított neki megfelelő szellemi nívót nyújtani, és ezért szlovák környezete ellen fordul, elkeseredésében. Mikor ezeket a sorokat leírom, csak most döbbenek rá, hogy hiszen semmi új nincsen a Nap alatt, mert a hatalom kicsinyes játékai ugyanolyanok minden korban, csak a tanítót helyettesítsük be pappal.
Merthogy a papság, mind a katolikus, mind pedig az evangélikus, végig vezető szerepet játszott a szlovák nemzeti ébredésben. Igaz, a katolikus papoknak még az előítéletekkel is meg kellett küzdeni, ugyanis a katolikus egyházat a hatalom kiszolgálójának tartották. De azért nincs nehéz dolga annak, aki papokat akar felsorolni, mindkét felekezetből, akik részt vettek a szlovák nemzeti mozgalomban.
És már el is jutottunk a csernovai tragédiához, amely propaganda szempontjából talán a legnagyobb csapás volt az akkori Magyarország nemzetiségi politikájára. Ezután ugyanis, még a legkiegyensúlyozottabb lapok is a csendőri brutalitásról szóltak, ami Magyarországon elnyomja a kisebbségeket.
Röviden, arról van szó, hogy új templomot építettek Csernovában, Andrej Hlinka, a falu híres szülötte kezdeményezésére. A község lakói ragaszkodtak hozzá, hogy ő legyen a templom plébánosa, Párvy püspök azonban másként rendelkezett, mert Hlinkát papi teendőitől kánonilag eltiltották, s éppen Csehországban volt, ahol előadást tartott az akkori magyar államhatalom ellen és a szláv összefogás érdekében. A faluban ezért tüntetés robbant ki, mely során a csendőrség négyszer a tömegbe lőtt.
Demmel, a tanulmányában nem akar ítélkezni, mindössze a jegyzőkönyvek alapján próbálja meg azt az eseménysort rekonstruálni, ami elvezetett a 15 halottat követelő sortűzig.
…
Demmel József azoknak a történészeknek a sorába tartozik, akik mindenféle előítélet nélkül vizsgálják a történelmet, anélkül, hogy ítéletet akarnának mondani, és én ezért tudom őszinte szívvel ajánlani ezt a kötetet!

Egy blogról

Amikor először felmerült bennem az ötlet, még elvetettem, annyira abszurdnak tűnt. Aztán persze elgondolkodtam, miért is ne? Elvégre a 21 században élünk, amikor annyi minden átalakul, többek közt az olvasási szokások is. Hogy mást ne mondjak, ha valamit tudni akarunk, azt a wikipédián keressük ki, és nem a polcról emeljük le a lexikont, az újságok pedig haldokolnak, mert az emberek a hírportálokon tájékozódnak. Tudomásul kell venni, hogy az internet mára olyan információ tömeget halmozott fel, amivel csak a világ legnagyobb könyvtárai, múzeumai vehetik fel a versenyt. Nem véletlen, hogy például a régészetnek is egy új ága született meg, amely az interneten közzétett műholdképek alapján tesz felfedezéseket.
De azt is tudomásul kell venni, hogy az internet egy olyan szemétdomb, ahol a „guberáló” igazi kincsekre lelhet! Mert, minden második hirdetés szex vagy játékoldalt reklámoz, de aki hajlandó egy kicsit búvárkodni, az elnyeri jutalmát.
Például úgy, hogy rátalál a Wang folyó versei blogra. Mint a névből is kiderül, nem egy tucatblogról van szó, ami a napi politikával foglalkozik, netán recepteket olvashatunk, vagy éppen a celebeket cikizi. Inkább mindez együtt – azért celebekről szóló posztot még nem olvastam.
Vagy inkább folytassam úgy, hogy mindez együtt, és még sokkal több. Hogy csak a közelmúlt érdekesebb bejegyzéseit elevenítsem fel: született poszt Wilhelm Miklas, osztrák szövetségi elnök 1937-es budapesti látogatásáról, A gázai hős ötödik sírjáról, a lembergi zsidóságról, és magyar katonákról Dániában stb. Mint talán a felsorolásból is kiderül, a blog előszeretettel dolgoz fel történelmi témákat, mégpedig olyanokat, amelyek nem tartoznak a történelem fő áramába.
És hogy mégse légből kapott információkat találhatunk itt, ami sajnos túl gyakori az interneten, hanem alapos kutatás után születnek a posztok, arra garancia studiolum, a blog gazdája, aki civilben könyvtáros, könyvkiadó, műfordító. A Wang folyó verseinek mára kialakult egy törzsközönsége, akik nemcsak olvassák, de hozzászólásaikkal alakítják is a blogot.
Példa rá, hogy sok poszt éppen studiolum munkájának a „melléktermékeként” születik meg a közelmúlt egyik bejegyzése, ami a Policacata címet viseli. A poszt röviden arról szól, hogy a szerző most fordítja Umberto Eco legújabb könyvét A rútság történetét, és itt bukkant rá címben szereplő szóra, ami ismeretlen volt a számára, de még a szótárban se találta, és ezért a műfordítók végső menedékéhez, a google-hoz fordult. A poént nem lövöm le, akit érdekel, olvassa el a posztot, vagy pedig keressen rá a google-on, mindenesetre studiolum ennek az ismeretlen szónak a kapcsán egész kis irodalomtörténeti gyöngyszemet nyújt át az olvasónak.
a bevezetőben az internetet szemétdombhoz hasonlítottam, ahol a dolog természeténél fogva kilencven százalék szemét van – és akkor még optimista vagyok –, de a maradék tíz százalék megéri, hogy felderítsük. Többek közt az olyan blogok miatt is, mint a Wang folyó versei…

Életút

Példa mindnyájunknak

Tavaly nyáron könyvismertetőt írtam a fenti címmel az egyik szlovákiai magyar hetilapba Molnár Imre akkor frissen megjelent könyvéről: Esterházy János élete és mártíromsága, amely a MERY RATIO kiadónál jelent meg. Alig telt el egy év, és az akkor írtak ismét aktuálissá váltak, ugyanis Esterházy János személye feszültséget okoz a szlovák-magyar kapcsolatokban, egy jóindulattal nemigen vádolható nyilatkozat nyomán – egyébként az itt élő népek kevés dologról tudnak annyi indulattal vitázni, mint a közösen megélt történelemről, pedig, ha a jövőről vitatkoznánk ennyi hévvel, akkor talán előrébb tartanánk.

Ezért hát úgy döntöttem, hogy az akkori cikkemet, kicsit átdolgozva, itt is közzéteszem:

Esterházy János azon kevés politikus egyike volt, akik nemcsak díszként használták a „keresztény” jelzőt, hanem egész életével igyekezett az életszentséget megvalósítani. Sőt, néha talán még úgy is tűnhet az olvasónak, hogy tudatosa készült a mártíromságra, mert amikor konfliktusba került benne a politikusi magatartás és a keresztényi erkölcs, akkor habozás nélkül mindig az erkölcsöt választotta.

A könyv három nagyobb részre van felosztva, ahogy Esterházy pályafutásának is három szakasza volt.  Politikusi pályája a trianoni megrázkódtatás utáni Csehszlovákiában kezdődött, ahol a kisebbségbe szakadt magyarság ügyét kezdte képviselni, és lett az Országos Keresztényszociális Párt elnöke. Bizony, a két világháború közti Csehszlovákiában se volt a kisebbségek helyzete olyan ideális, mint azt a történelmi propaganda igyekszik velünk elhitetni. Hisz még azokat az újságokat is elkobozták, amelyek Esterházy beszédeit közölték, vagy csak cenzúrázva engedték azokat közölni. Pedig Esterházy János nem támadott, nem vádolt, hanem csak azokat a jogokat kérte a magyaroknak is, amelyek minden kisebbséget megilletnek.

Edvard Benes kisebbségekkel szembeni politikáját úgy jellemezhetnénk, hogy szemtől szemben ígérj meg mindent, aztán pedig, amilyen gyorsan csak lehet, feledkezz meg az ígéreteidről. Esterházy János vállvetve küzdött a szlovák nacionalistákkal, akik az autonómiáért harcoltak, mivel úgy vélte, hogy „ennél rosszabb már úgysem lehet”. Sajnos, a történelem bebizonyította, hogy ez volt a legnagyobb tévedése.   

Esterházy János politikusi nagyságát mutatja az is, hogy az első bécsi döntés után nem fogadta el a neki felkínált budapesti felsőházi tagságot, hanem maradt a Szlovák Állam parlamenti képviselője, hogy képviselje a maradék magyarságot. Az egyedüli volt vezető politikus társai közül, aki a Szlovák Államban maradt. Jaross Andorral, akivel a Csehszlovák Köztársaságban még együtt védték a kisebbségi sorsban élő magyarság érdekeit, rövidesen megszakadt a kapcsolata, mivel Jaross Magyarországon egyre inkább a szélsőjobb felé sodródott. Esterházy ugyanis egyaránt elítélte a nemzetiszocialista eszméket és a bolsevizmust is. Épp ezért nem hallgatott azokra a szirénhangokra sem, amelyek azt tanácsolták neki, hogy forduljon Hitler közbenjárásáért a maradék magyarság érdekében, a legnagyobb szorongattatás idején.

A harmadik rész Esterházy mártíromságát tárgyalja, és véleményem szerint, ez a legszebb, mert ez volt az ő igazi tanúságtétele. Ahogy még a legnagyobb megpróbáltatásokat is szelíd nyugalommal viselte. Sőt, igyekezett az elesettebb társaiban tartani a lelket. Pedig ekkor már ő is halálos beteg volt. A kommunista hatalom ugyan 1949-ben megkegyelmezett neki, de a kötél általi halált mindössze hosszú haldoklássá változtatta, mivel a Szovjetúnióban összeszedett tüdőbetegségét nem kezelték. Hogy mennyire nem volt fasiszta, azt az az epizód is fényesen bizonyíja, hogy amikor a Csehszlovák Állam megtagadta egy „háborús bűnös” kezelését, akkor a pozsonyi zsidók gyűjtötték össze a pénzt az injekciókra.

Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki a múlt század első feléből egy hiteles politikusi pályára kíváncsi!

Történelem alulnézetből

A mindennapi történelem krónikása

Egy közösség történelemszemléletét, történettudatát meghatározzák azok a helytörténészek, akiknek nem ez a tanult szakmájuk, épp ezért nem a „szélesebb összefüggéseket” keresik, a „kontextusokat”, a történelemben nem a nagyhatalmak sakkjátszmáját látják, hanem a megélt valóságot. Ők nem kutatják a történelmet, hanem a saját bőrükön tapasztaltakat írják meg.
Ilyen helytörténész volt Tipary László /1927 – 2008/, aki az Ipolysághoz közeli Kistompán élt, és könyveiben falujának, valamint a környék huszadik századi történetét dolgozta fel, annak is az első felét.
Utolsó éveiben leveleztünk, és első könyvemet is az ő ösztökélésére adtam ki. Laci bácsi legnagyobb hatású könyve talán a Szülőföldem szép határa /Lilium Aurum 2004/ volt, amelyben emlékeit meséli el a háború utáni kitelepítésekről, valamint felesége családjának a történetét, akik Csehországba voltak kitelepítve. Igen, mindössze pár hónappal azt követően, hogy a zsidókat vitték koncentrációs táborokba, a marhavagonok újabb feladatot kaptak – ezúttal magyarokat vittek az ismeretlenbe, hogy ott teremtsenek maguknak új otthont.
A Csehországban élő németek persze még a magyaroknál is rosszabbul jártak…
Jogfosztottak lettünk. És a csehszlovák vezetők a Szovjetunió hathatós támogatásával megkezdték a „nemzetállam” kialakítását. A németeket gyors intézkedésekkel kitelepítették! Voltak esetek, hogy az ebéd főtt a tűzhelyen a német családoknál, a tányérok az asztalokon terítve voltak – és jött a karhatalom, az asztaloktól szedte fel a családokat, s máris vitték a határra, ahol átdobták őket.
A kitelepítések a falumat is erősen érintették, főleg evangélikus családokat telepítettek ki Magyarországra, és az öregek elbeszéléseiben ma is gyakran idéződnek fel az akkori történések. Számomra a legmegdöbbentőbb történet az, amikor egy magatehetetlen öregasszonyt a katonák ágyastól raktak fel a teherautóra!
A könyv gazdagon illusztrált fényképekkel, köztük hirdetmények és falragaszok fotóival, amiket a szerző gyűjtött össze /minő irónia, hogy abban a korban, amikor még az utcán megszólalni se volt tanácsos magyarul, akkor ezek a plakátok akkurátusan, kétnyelvűek voltak/. A prózát gyakran szakítják meg a szerző ifjúkori versei, amelyek segítik az olvasót, hogy rátaláljon a kor hangulatára, és megismerjék egy akkor élt fiatalember lelkivilágát, gondolatatait.

Sorsüldözött magyar, kitől
A végzet elrabolta honod,
Jó vagy rossz lészen
Sorsod idegenben,
Új hazát lelsz-e, vagy mostohaföldet,
Szülőföldedet soha ne feledd el!

Az akkori szlovák közhangulatot illusztrálandó egy történetet oszt meg velünk…
Husák Ipolyságon, a Fő téren beszédet tartott, a vállalatok alkalmazottjai ki voltak vezényelve meghallgatni őt. S ő, a „kommunista”, az Ipoly felé mutatva (amely a várost szeli ketté) ezt kiabálta, öklét rázva: A magyarok itt lesznek átdobálva az Ipolyon 50 kilós csomaggal!
Tipary László másik maradandó könyve a Szeretnék május éjszakákon… /Lilium Aurum 2006/, amely egy falujabeli katona orosz hadifogságban átélt viszontagságait beszéli el. Mint minden háborúnak, ennek is az egyszerű katonák voltak a legnagyobb vesztesei, akiket „kitereltek” a frontra, aztán megfeledkeztek róluk. Így kezdődött el az ő kálváriájuk.
A cím se véletlen, mert ott a távoli lágerben a foglyok számára ez a dal jelentette a hazát, amikor a betegség tizedelte őket…
Kiütött a t í f u s z !
Tömegével kapták meg a legyengült emberek! Egy-egy éjszaka 15-20, néha több társunk is meghalt.
Hajnalban jártak a hullagyűjtők. Amint egymás hegyén-hátán feküdtünk, mindenkit megmozgattak, meglöktek, hogy ad-e életjelt magáról. Aki már nem mozdult, azt máris kihúzták a lábánál fogva, és vitték elásni, még pirkadat előtt, hogy ne lássák sokan! Senki nem kérdezte, ki a halott, mi a neve, a nemzetisége. Csak a létszám érdekelte őket – a tegnap bejegyzett létszámból levonták a ma éjjel eltemetettek számát, és megvolt a hozzávetőleges „emberanyag”!
Cikkünk végén bátran ajánlhatjuk Tipary László könyveit mindazoknak, akik nemcsak a történelem mainstream-jének cselszövéseire kíváncsi, hanem érdekli a kisembere történelme is. Van az is legalább annyira izgalmas!

Két könyve

Olvasónapló II.

A legnagyobb palóc és az ő görbe tükre

Mikszáth Kálmán írásait még tavaly kezdtem el olvasni. És most írhatnám, hogy halálának a centenáriuma kapcsán, de az igazság az, hogy akkor ez meg se fordult a fejemben.

Az ok szimplán és egyszerűen az volt, hogy annyi történészi véleményt hallottam a kiegyezés utáni évtizedekről /az úgynevezett „boldog békeidőkről” vagy az „aranykorról”, amely címkét persze csak az utódok ragasztották rá, ugyanis a kor emberének fogalma se volt róla, hogy ő az „aranykorban” él, sőt…/, hogy szükségét éreztem, hogy végre egy autentikus forrás segítségével pillantsak be a korba. Erre a célra pedig Mikszáthot ítéltem a legmegfelelőbbnek, aki ugye újságíró is volt, és én úgy gondoltam, hogy közben még jól is fogok szórakozni. Nos, ebben a várakozásomban se csalódtam, de erről majd később.

Ezért aztán a virtuális könyvespolcról leemeltem Mikszáth Kálmán összegyűjtött cikkeinek a második kötetét, amely Karcolatok és cikkek címen jelent meg, és az 1881-85 közti cikkeket tartalmazza, több mint 1600 oldalon. Ha elgondolom, hogy ezt a tömérdek cikket öt év alatt „termelte”, és ha jól számolom, ezen idő alatt még tizenkét önálló kötete is megjelent, akkor nyugodtan megállapíthatom, hogy az író egyik meghatározása: grafomán ember, az átlagnál jobb fogalmazási készséggel.

…

A Karcolatok és cikkeket olvasva döbben rá az ember, hogy százharminc év alatt mennyire keveset változott a társadalom. Akkor is ugyanazok az indulatok fűtötték az embereket, mint ma, és a válaszok is jobbára ugyanazok voltak. Hogy mást ne mondjak, az antiszemitizmus az akkori társadalomban is ugyanúgy jelen volt, mint a maiban.

Az antiszemitizmus egyik alapmotívuma pedig a „Tiszaeszlári vérvád” néven került be a történelembe,  és kavar máig indulatokat, ahol csak szóba kerül. Az eset röviden az volt, hogy Tiszaeszláron, a helyi zsidókat megvádolták, hogy rituálisan meggyilkolták a keresztény Solymosi Esztert.

Nos, a perről Mikszáth Kálmán tudósította a Pesti Hírlapot, és a kötet száz oldalon keresztül közli az akkori tudósításait, ami akár dokumentumregényként is olvasható. Mikszáth végig érezteti, hogy a vádakat mekkora képtelenségnek tartja, és az egész pert komédiaként kezeli, és úgy is tudósít róla. Bemutatja a szereplőket, és a pernek helyszínt adó Nyíregyházát. Közben persze nem tud szabadulni anekdotázó szenvedélyétől, ami a legjobban jellemzi az újságíró Mikszáth Kálmánt.

Mikszáth országgyűlési tudósításokat is írt, sőt, jobban belegondolva, ezek a cikkek teszik ki a kötet nagyobbik részét. És bizony irigykedhetnek a mai képviselők, hogy százharminc évvel ezelőtti kollégáikról ilyen írói nagyság tudósított, és csinált belőlük szerethető figurákat, akik a valóságban talán nem is voltak azok. Mert, ha a mai politikai viszonyokba belefásult olvasó netán azt gondolná, hogy hiába, akkor még más volt a politika, hát azt ki kell ábrándítanom. Akkor se volt más a politika, sőt…

Mikszáth is nyíltan ír korrupcióról, megvesztegetésről, ráadásul akkor ezeken senki se háborodott fel, hanem természetesnek vette. Az is tanulságos, amit a választásokról írt. Természetesen, itt is anekdotákba csomagolva a súlyos mondanivalót. A nyílt szavazásos rendszer a korrupció melegágya volt, amit a jelöltek nem is hagytak „kiaknázatlanul”, és úgy adták vették a mandátumokat, mint ma a tőzsdén a brókerek a részvényeket.

A Karcolatok és cikkek harmadik nagy értéke, amit Mikszáth korának művészetéről ír. Színházi és könyvkritikák, karcolatok a nagy és kevésbé nagy művészekről.

Kicsit zavaró ugyan, ahogy Munkácsy Mihályt egyszerűen „a mi Miskánknak” nevezi, node lehet, hogy ez csak az én 21 századi szememnek furcsa, abban a korban viszont elfogadott volt ez familiáris megszólítás.

Jókai neve az egyik leggyakrabban előforduló név a kötetben, ő ugyanis képviselő is volt, és így az országgyűlési tudósításokban is gyakran felbukkan. Emellett persze írói munkássága állandó témája volt. Még egy tanulmánynak beillő cikkben is méltatta Jókait, jó szokásához híven sűrűn anekdotázva.

Tudvalevő, hogy Jókai az újságok számára, folytatásokban írta regényeit, amelyeket rajzokkal illusztráltak. Történt egyszer, hogy egy regényének az egyik fejezetéhez olyan rajz készült, amin egy olyan szereplő is rajta volt, akinek abban a fejezetben nem volt helye. Jókai nem esett kétségbe, hanem beleírt a kéziratban egy mondatot, amivel helyreigazított mindent. Nos, ezért nevezte invenciózus írónak Jókait.

Befejezésül azt tanácsolom az olvasónak, hogy aki Mikszáthnak egy új oldalát akarja felfedezni, az bátran kezdje el olvasni a Cikkek és karcolatokat!

Cikkek és karcolatok

Olvasónapló

Barangolás a Birodalomban

Adva van egy zsidó fiatalember, bizonyos Uri, akinek a nagyapja még rabszolga volt, de ő már szabad római polgár. Családjával a zsidónegyedben él, amelyet latinul Transtiberiumnak hívnak, de a zsidók egyszerűen csak úgy neveznek: Túlnan.

A zsidók ugyanis ki vannak tiltva a Városból, ahova csak engedéllyel léphetnek be, és így Urinak is minden reggel át kell kelnie a Tiberisen, hogy napközben kedvére bámészkodhasson a Városban, ahol mindig történik valami. A zsidók ugyanis, bár rabszolgaként hurcolták őket a Városba, de időközben elszaporodtak, mint azt az Istenük, Jahve megígérte Ábrahámnak:

És megsokasítom a te magodat mint az ég csillagait 1Móz 26,4

Mert a zsidókat soha, sehol, semelyik korban nem szerették, mert olyan szapora népség, hogyha időnként nem üldözték volna őket, nem rendeztek volna pogromokat, ma többen lennének, mint a Kínaiak. Ez is egyfajta demográfiai megoldás.

…

Ezzel a felütéssel kezdődik Spíró György Fogság című regénye. És úgy folytatódik, hogy az apja bejuttatja Urit egy delegációba, amelyik az önkéntes adót viszi Jeruzsálembe, a Templomnak, amivel a diaszpórában élő zsidók támogatják otthon maradt hitsorsosaikat.

Mint mikor a kereskedő kiteríti elénk gazdagon illusztrált, színes kelméjét, amit egyetlen pillantással képtelenek vagyunk áttekinteni. A regénynek azonban van rá 770 oldala, hogy bevezessen minket a részletekben. És mi úgy járunk, mint a zsémbes öregasszonyok, akiknek semmi se jó. Mert most meg úgy érezzük, hogy elveszünk a részletekben.

Mint Dosztojevszkij regényeiben, ahol elég a háromnevű szereplőket észben tartani. Sokan, eleve ezért mondanak le róla, hogy Orosz klasszikusokat olvassanak. Ez az az eset, amikor a kevesebb több volna…

De térjünk vissza eredeti tárgyunkhoz, Urihoz, aki alig teszi ki Rómából a lábát, máris az intrikák kellős közepébe csöppen. Alexandriában még egy pogromot is túlél, ami tisztára üzleti alapon zajlik. Arról van szó, hogy a görög kereskedők féltékenyen figyelték zsidó konkurenseik üzleti sikereit, és lefizetik a római helytartót, hogy nézzen félre, amíg ők egy kis pogromot rendeznek.

Ürügyet pedig mindig könnyű találni, elég csak annyit mondani, hogy „ők különböznek tőlünk…”, és azok, akiktől különböznek, máris lelkesen öldösik azokat, akik különböznek.

Erről jut eszembe, hogy micsoda paradoxon pax romanát emlegetni egy olyan Birodalommal kapcsolatban, amelyik alapvetően a hódításokra épült. Ennyi erővel akár pax mongolicát is emlegethetnénk.

És itt a legfőbb ideje, hogy a poszt szerzője elnézést kérjen Uritól, mert ennek a szösszenetnek elvileg ő volna a főszereplője, a szerző mégis vajmi kevés hajlandóságot mutat, hogy vele foglalkozzék. Inkább elkalandozik mindenfelé, csak a tárgyával nem foglalkozik. Mentségére csupán az szolgálhat, hogy aki Urira kíváncsi, az majd elolvassa a regényt, abban úgyis minden információt megtalál Uriról. Ennek a posztnak a szerzője mindössze arra vállalkozott, hogy a regény olvasása közben benne felmerülő gondolatokat ossza meg kedves olvasóival, reménykedve benne, hogy így felkelti az érdeklődésüket a könyv iránt.

Mert kell e annál nagyobb kaland, mint Urival együtt bebarangolni a Szentföldet, és egy éjszakát eltölteni Jézussal a börtönben, akit onnan visznek el megfeszíteni?

Merthogy ez is benne van a regényben, és még sokkal több is, de azt már tényleg nem árulom el, hogy mi még.

Fogság