A freskó legendája 34.

Hilariusba az első pillanatban beledermedt a lélek, mivel a hang annyira sátáni volt, hogy csakis maga a Gonosz lehetett a tulajdonosa. Ebbéli hitében meggyőzte az az orrfacsaró bűz is, ami mellbe ütötte, míg rá nem jött, hogy nagyon is emberi ez a szag. Erre még abból az időből emlékezett, amikor fél évig ispotályban dolgozott, hogy gyakorolja az alázat és az engedelmesség erényét. A legnehezebb akkor az öreg és beteg testek kipárolgását volt megszokni, amin úgy segített, hogy egy mentával átitatott kendőt kötött az orra elé. Gyerk hangját hallotta. A következő pillanatban egy üregbe léptek be, ami felülről kapott némi fényt, úgyhogy nem volt már annyira áthatolhatatlan a sötétség.

– Magammal hoztam Hilariust, ahogy mondtad.

Hilarius kish íján felordított rémületében, ahogy kiszáradt kezek kezdték tapogatni az arcát.

– Bocsáss meg, de itt lent úgy élek, mint egy vakond, azonban megtanultam a többi érzékszervemmel „látni”.

– De hát ki vagy te? – robbant ki Hilarius

A másik felvihogott.

– Hogy ki vagyok? Egy halott, Valerian szelleme.

…

– Rogerius tanítványa nem halt meg a tűzvészben, a szerzetesek egy koldus összeégett holttestét találták meg, és arról gondolták, hogy a Valeriáné. – fogott bele a magyarázatba Gyerk, mikor Hilarius magához tért a sokkból

Valerián újfent felvihogott azon az idegesítő hangján, amitől Hilariusnak hideg futkosott a hátán.

–  Úgy ám. A tulkok nem is sejtették, hogy azt a szerencsétlent temették Rogerius mellé, abban a meggyőződésben, hogy engem földelnek el. Mert Gyula nagyon is jól tudta, hogy a ház nem olyan lakatlan, amilyennek hiszik, mivel én hajnalig szoktam ott a könyvet tanulmányozni. Így, amikor a holttestet felfedezték, joggal remélhette, hogy csakis én lehetek az.

–  De hát miért gyűlölt ennyire téged?

–  Hogy miért gyűlölt? Hát, amiért az emberek leginkább gyűlölni tudnak. Féltékenységből, fiacskám! Mert Rogerius rám bízta a könyv titkát, és nem őrá, aki szintén a tanítványa volt.

– Gyula Rogeriusnak volt a tanítványa?

Valerián felgöcögött.

– Pontosabban, mi ketten. Rogerius azonban benne nem bízott, mert sejtette, csak azért van mellette, hogy a titkait kifürkéssze. Ezért aztán, mikor érezte, hogy közeledik a vég, rám bízta a könyvet, és azt is elárulta, hogy a titkosírás megfejtésének a kulcsát a szentély falára festette, amit azonban lemeszeltek, és új freskók kerültek a helyére. Gyula valahogy megtudta ezt, és mikor megszerezte a könyvet, keresni kezdte a kulcsot.

– Szóval, azt állítod, hogy Gyula rongálta meg a freskót, és nem te?

Valerián olyan hangot hallatott, mint aki jól mulat.

– Nem is sejtette, hogy éjszakánként, mikor a freskók alatt a titkosírás kulcsát kereste, én a rejtekhelyemről figyeltem. Péter is be volt avatva, az ő feladata volt eltüntetni a nyomokat, és el kell ismernem, kitűnő munkát végzett, mert aki nem keresi, észre se veszi, hogy meg van rongálva.

– És hogyan került mégis hozzád a könyv?

– Gyula sosem volt valami kitartó, és mikor látta, hogy nem boldogul a titkosírással, első dühében tűzre akarta vetni a könyvet, csakhogy roppant babonás, és félt azoktól a sötét erőktől, amelyek a könyvet védik. Ezért aztán eredeti szándéka szerint a könyvet Rogerius mellé, a sírba helyezte. Én pedig Gyerk segítségével kiástam onnan, és mióta teljesen megvakultam, már egyedül ő tanulmányozza a könyvet.

…

– De hát ennek az égvilágon semmi értelme! – fakadt ki Hilarius – Magad állítottad az imént, hogy Gyula egész életében az eretnekséget üldözte, most pedig azt mondod, hogy titokban ő is eretnek.

–  Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ugye ezt szoktátok mondani? Fiatal korunkban Gyula is éppoly eretnek volt, mint én, csakhogy miután Rogerius rám bízta a könyvet, ő bosszút esküdött, és átállt a másik oldalra.

Hilariusban megszólalt az inkvizítor, és szigorúan Valeriánnak szegezte a kérdést.

–  Szóval, elismered, hogy eretnek vagy?

–  A ti fogalmaitok szerint eretnek vagyok. Én már nap mint nap a sír szélén tántorgok, engem  hiába fenyegetsz a máglya tüzével, mert én már egy másik, örökkön égő tűz perzselését érzem a bőrömön.

Valerian hangja elcsuklott, most hasonlított egy öregemberéhez, aki már a Teremtőjével való találkozásra készül.

– Az öregségben az a legrosszabb, hogy naponta szembenézel a bűneiddel, amiket már nem lesz időd jóvátenni, és csak a Teremtő irgalmában bízhatsz. Tudod e, hogy valójában mi az alkimisták célja? Nem az aranycsinálás, az csak egy melléktermék. Aki mégis ezt tekinti az alkímia végcéljának, az legalább olyan ostoba, mint az, aki csupán azért süt krumplit, hogy a tűznél megmelegedjen, azután pedig a megsült krumplit eldobja. Nem, az alkímia célja az aurum non vulgi1 előállítása, amiből sokak csak az arany szót hallották meg. Pedig a lényeg a non vulgi, ami nem közönségest jelent, ami ebben az esetben a prima materia, azaz maga az ember. Az alkímia célja ugyanis nem lehet más, mint visszajuttatni az embert a bűnbeesés előtti teljesség állapotába, amikor olyan hatalmas volt, hogy még az Isten is a vetélytársának gondolta, ezért kellett elbuknia.

– Istenkáromlás, amit mondasz, – fakadt ki Hilarius – és engem is magaddal rántasz az eretnekség bűnébe!

Valerian felkuncogott.

– Hidd el nekem, jó társaságba kerülsz, mert manapság mindenki eretnek, aki a fejét nemcsak zabálásra használja, vagy arra, hogy leigya magát, mint a disznó. Aki gondolkodni próbál, és még ahhoz is van bátorsága, hogy kérdéseket tegyen fel, azt kikiáltják eretneknek, és rövid úton megszabadulnak tőle. Mert az egyház számára egyetlen halálos bűn létezik, a gondolkodás.

– Nekem nem kötelességem hallgatni téged! – háborgott Hilarius – Mióta itt vagyok, nem hallok tőled mást, mint csupa eretnekséget és Istenkáromlást.

– Valamiért mégiscsak itt vagy.

– És szerinted miért vagyok itt?

Valerián megvonta a vállát, mint aki eddig nem akarta mondani, de ha már rákérdezett…

– Az igazságért. Úgy tudom, egy inkvizítornak fontos, hogy ismerje az igazságot.

– És szerinted mi az igazság?

…

– Az igazság Bacon könyvében van leírva, és ezért keresik annyira, és nem holmi ostoba recept miatt, amely az aranycsinálás titkát árulja el. Habár ez is arany, aurum non vulgi.

A freskó legendája 33.

Ebben a pillanatban a nádas újfent zajongani kezdett, mint hajnalban, mikor a lápi nép azon méltatlankodott, hogy megzavarták reggeli készülődését. Márton feszülten figyelt, majd pedig eltűnt, és mikor újra felbukkant, a sámán kérdő pillantására csak bólintott.

– Most indulnunk kell, mert Péter emberei átkutatják a nádast, és ha rádtalálnak az egyikünknek se lenne jó. Péter ugyanis tudja, hogy csakis hozzám jöhettél, és mi sem egyszerűbb, mint egy embert eltüntetni a mocsárban. Mártonra is régóta gyanakodott, hogy napokra eltűnt.

Miközben beszélt azért meglepően gyorsan mentek is, és csakhamar kiértek a nádas szélére, ahol azonban útjukat állta a víz. Gyerk a nád közül előhúzott egy rozoga ladikot, amiben Hilariusnak nem sok bizalma volt, ha arra gondolt, hogy erre a teknőre bízza az életét. Aztán hárman éppen csak elfértek a ladikban, amit Gyerk egy hosszú bottal hajtott előre. Azelőtt még sose járt ezen a részen, ahol a patak kisebb tóvá szélesedett, és bár nem volt túl mély, de akkor is kellemetlen élmény lett volna, ha a lélekvesztő elsüllyed velük.

Végül, a csónak a meredek partnak ütközött, és miután kiszálltak, Gyerk és Márton a partra húzták, és egy bokorba rejtették.

…

– Honnan tud Péter rólad, hogy a környéken bujkálsz? – Hilarius oldalát már régóta furdalta a kíváncsiság. Gyerk megvonta a vállát, mint aki lényegtelennek tartja a kérdést, de azért válaszolt.

– Onnan, hogy találkoztunk, amikor elővigyázatlanul, a kolostorban jártam. A templom alatt ugyanis egy alagút húzódik, amit csak a beavatottak ismernek. Péter is, először azt hitte, hogy szellemet lát, és ez volt a szerencsém, mert el tudtam szökni. Attól kezdve azonban szabályos hajtóvadászatot rendezett, hogy kézre kerítsen, amit úgy próbált leplezni, hogy a régi hit követőit üldözi.

Hilarius innen már ismerte a történetet.

…

Újabb órát mentek, pontosabban kapaszkodtak felfelé a meredek emelkedőn, ahol a fák is csak alig tudtak megkapaszkodni. Egy idő után aztán ereszkedni kezdtek, és most az volt Hilarius legfőbb gondja, hogy valamiképpen talpon maradjon. Végre, megérkeztek a céljukhoz, egy gondosan álcázott nyíláshoz, amit először el kellett takarítani, hogy feltáruljon a bejárat. Először Gyerk lépett be, aztán némi habozás után Hilarius követte. Márton kint maradt, hogy visszarakja az álcázást a helyére. Gyerk elmagyarázta, hogy még a helyiek közül is csak kevesen ismerik ezt a bejáratot.

– Senki se emlékszik rá, hogy mikor készült ez az alagút, de már a tatárjárás alatt ide menekültek az emberek, mikor a falut megtámadták. A támadók nem értették, hogy hova tűntek a falusiak, mígnem egyikük felfedezte a bejáratot. Be nem mertek menni, mert a védők egyesével levághatták volna őket, ezért a vezérük azt eszelte ki, hogy kifüstöli a falusiakat a lyukból, ezért egy nagy máglyát rakatott a bejáratnál. Mikor pedig a bent lévők nem bírták már tovább, és kijöttek, a kijáratnál lemészárolták őket, mint vágóhídon a barmokat. Annyian haltak meg akkor, hogy még ma is találni koponyákat. Azóta hívják ezt a helyet Mordának, azaz Gyilkos hegynek.

A sötétség miatt Hilarius nem tudta szemügyre venni a folyosót, amiben haladtak, de amikor megérintette a falat, mintha kőbe lett volna vájva. Az út emelkedett, úgyhogy kezdetben még feltört a talajvíz, de mikor már vagy száz métert megtettek, a talaj is teljesen száraz lett. Gyerk folytatta az alagút történetét.

– Azóta a barátok megépítették a templomba vezető szakaszt is, hogy a falusiak veszedelem esetén oda menekülhessenek. Valeriánt is oda temették, a mestere mellé.

– Valeriánnak hívták a szerzetest, akinek a nevét Gyula kitörölte az annalesből?

Gyerk bólintott.

– Honnan tudod?

– Akkor még a kolostorban voltam, és én segédkeztem neki a munkában. Csakhogy Péterrel ellentétben nekem háborgott a lelkem, hogy egy ember halálát okoztam. Hiába bizonygatták nekem felváltva, hogy egy eretnek halála nem bűn, sőt, azt egykor majd javamra fogja írni az Úr. Akkoriban történt, hogy Zsigmond hamis esküvel elcsalta Husz Jánost a konstanzi zsinatra, ahol megégették, és ők még ezt az esetet is felhozták példának, hogy lám, most se történt más, minthogy megégettünk egy eretneket. Mikor azonban látták, hogy hiába próbálnak meggyőzni, elhatározták, hogy megszabadulnak tőlem. Ugyanis, a szerzetesek mindaddig abban a hitben voltak, hogy Valeriánnal istenítélet végzett, de ha én eléjük állnék, és bevallanám, hogy a tüzet mi okoztuk, megváltozna a helyzet, és úgy kellene eljárniuk velünk, mint a gyilkosokkal. Gyulának kapóra jött, hogy György újdonsült perjelként akkor hirdetett hadjáratot a szerzetesek részegeskedése ellen, és megbeszélte Péterrel, hogy vádoljon be engem, hogy látott engem részegen a saját mocskomba fetrengeni. György pedig meg se hallgatott engem, úgy űzött el a kolostorból.

…

– Gyula úgy tett, mint aki Valériánnal együtt a könyvet is eltemeti, csakhogy észrevétlenül kicserélte, így bizonyítva, hogy ő se különb azoknál az évtizedekkel azelőtti zarándokoknál, akik el akarták lopni a könyvet. Még akkor se, ha ő nem akarta pénzzé tenni, mint a zarándokok, hanem csak tanulmányozni szerette volna. Gyula ugyanis mindennél jobban tisztelte a könyveket, és bűnnek tartotta az elpusztításukat. Ráadásul, ez a könyv túlélte a tűzvészt, amiben el kellett volna pusztulnia, és ez babonás félelmet keltett benne, hogy valóban ismeretlen erő védi.

Hilarius szeme valamennyire hozzászokott az éjszakai sötéthez, de így is csak bizonytalan körvonalakat tudott kivenni. Ezért inkább sejtette, hogy Gyerk ott van, amerre fordult.

– Honnan tudod, hogy nem temették el Valeriánnal azt a könyvet?

– Onnan, hogy én is kerestem azt a könyvet a sírban, de nem találtam.

…

Ebben a pillanatban a sötétség mélyéről egy kellemetlenül nyekergő hang hallatszott. Mintha két száraz taplót dörzsöltek volna össze.

– Hallom, fiam, eljöttél öreg barátodat meglátogatni, és vendéget is hoztál magaddal.

A freskó legendája 32.

Gyerk bólintott.

–  Tudom, de a történetben, amit el kell neked beszélnem, még nem jutottam el odáig. Mert a zarándokok látogatása nem múlt el nyomtalanul, és ha ők nem is vették túl komolyan azt, amit az eretnekségről mondtak, akadt a kolostorban egy ifjú szerzetes, akire igenis nagy hatással voltak a szavaik, és elhatározta, hogy minden erejével az eretnekséget fogja üldözni, amely megmérgezi a jámbor lelkeket. Lám, még az olyan nagy tudósok se menekülhettek meg tőle, mint az a Bacon volt. Mikor aztán Rogerius tanítványa hirtelen felbukkant, mindent elkövetett, hogy megtudja, hol volt az elmúlt években, és mivel foglalkozott? Így tudta meg, hogy a tanítvány azzal töltötte az eltelt éveket, hogy lemásolja Roger Bacon művét, mégpedig oly élethűen, szinte vonásról vonásra, hogy az se tudja megkülönböztetni, hogy csak egy másolat, akinek pedig az eredetit is a kezében tartotta. A könyv nála volt, de úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére, és az ifjú szerzetes nem tudott hozzáférni, hogy elpusztítsa.

Gyerk elhallgatott, és az arca elfelhősödött, mint akinek nehezére esik az a vallomás, amire készül.

– Itt kerülök bele a történetbe én, aki Péterrel együtt akkor voltunk novíciusjelöltek, és Gyula volt a nevelésünkért felelős, mert bizonyára kitaláltad, hogy róla beszéltem eddig. Ő volt az ifjú szerzetes, amikor a zarándokok a zaazdi kolostorban jártak, és őbelőle lett mindenféle eretnekségnek az ádáz ellensége. Hitét megerősítették azok az egyháztanítók is, akiknek a könyveit olvasta, és akik kivétel nélkül mind az eretnekséget ostorozták. Igaz, akkoriban még az ariánus eretnekség jelentette a legfőbb veszélyt az egyházra, de a Gonosz kezében minden eszköz alkalmas rá, hogy a kereszténységet támadja. Vagy állíthatja e bárki, hogy a katarok eretneksége kisebb veszély az igaz hitre, úgy, ahogy azt a zsinatokon az egyházatyák bölcsen meghatározták? Így érvelt, és vett rá minket, hogy legyünk a segítségére mindenféle eretnekség üldözésében. Ékesszólásával könnyű dolga volt meggyőzni minket, akik tisztelettel néztünk fel rá, hiszen a tanárunk is volt. Attól a naptól kezdve, hármunk közül valamelyikünk mindig Rogerius tanítványának a nyomában volt a nap minden órájában, és csakhamar kiderítettük, hogy a könyvet egy lakatlan házban rejtegeti. Gyula ekkor állt elő azzal a javaslattal, hogy amit évtizedekkel ezelőtt az idegenből jött zarándokok nem tudtak befejezni, azt mi vigyük véghez, vessük máglyára a könyvet. Mégpedig a ház legyen az a máglya, amin a könyv megsemmisül, ahol el van rejtve. Félnünk nem kell semmitől, hiszen Istennek tetsző dolgot cselekszünk. Arról is biztosított minket, hogy emberi életben nem tehetünk kárt, hisz mind meggyőződhettünk róla, hogy a ház lakatlan. Ezért még azon az éjszakán felgyújtottuk a háza, abban a hitben, hogy istennek tetszően cselekszünk, mert ezzel megsemmisítjük azt az ördög sugallta könyvet is. Aztán, mégis úgy esett, hogy miután eloltották a tüzet egy holttestet találtak a házban.

A sámán hangja elcsuklott, és az arcáról sugárzó fájdalomról nyilvánvaló lehetett, hogy még évtizedek távolából is mekkora szenvedést okoz neki ez az emlék.

– Akkor már Gyula vette át a hatalmat a kolostorban, György az új perjel is az ő embere volt. Ékesszólásával azt is elérte, hogy Rogerius tanítványát a szerzetesek kezeljék úgy, mint valami eretneket, hiszen akkor is Bacon eretnek munkáját tanulmányozta, amikor megégett. Ugyanis mindenki azt hitte, hogy a holttest Rogerius tanítványáé, mivel azután az éjszaka után senki se látta őt. A könyvnek pedig semmi baja nem esett, jóllehet körülötte minden elégett, ami arra volt bizonyíték, hogy sátáni erők védelmezik. Ezután, már csak azt kellett eldönteni, hogy Rogerius tanítványát hol temessék el, mert az nyilvánvaló volt, hogy eretnekként nem nyugodhat megszentelt földben. Végül úgy határoztak, hogy a mestere mellé temetik, akit a templom alatti járatban földeltek el, miután a zarándokok figyelmeztetésére kihantolták őt a temető megszentelt földjéből. Mellé temették a könyvet is.

Hilarius szeme előtt fölrémlett az annales lapjairól kidörzsölt név.

–Azt akarod mondani, hogy az ő nevét törölték ki az annalesból?

– Tudom, hogy olvastad az annalest, amit Gyula nem tudott megakadályozni, és mindjárt rájött, hogy mekkora baklövést követett el, amikor nem tudta megakadályozni, hogy a kezedbe jusson, és újra eltüntette a könyvet.

– Úgy látom, te többet tudsz arról, ami a kolostoromban történik, mint én – dörmögte maga elé, de Gyerk elértette, és válaszolt.

– Arról, ami az utóbbi hónapokban a kolostorban történt, mindenről pontos értesüléseim vannak, mégpedig Mártonnak köszönhetően. Ő volt az én szemem, és az én fülem.

Hilarius a fiatal szerzetesre pillantott, aki zavarában elvörösödött, és benne megszólalt egy belső hang, hogy most vesztette el őt. Azonban nem ért rá, hogy belső hangokra figyeljen, mert Gyerk szólalt meg, és arra, amit mondott, oda kellett figyelni.

– Rajnaldnak is azért kellett meghalni, mert túlságosan kíváncsi volt, és éppen Gyulát faggatta. Tőle már nem szabadulhatott meg olyan könnyen, mint egykor tőlem, mert már nem György volt a perjel. Engem még bevádolhatott Péter, hogy részegeskedem, és ő készséggel hitt neki, de Rajnaldról köztudott volt, hogy a bornak még a szagát se állhatja. Ellenben, az már hihetőbb volt, hogy féltékenységi drámának lett az áldozata, hisz a szerzetesek már korábban is pletykáltak a szerelmi kalandjairól. Felbérelt egy falubeli lányt, hogy gyónja neked azt, hogy ő volt Korpa szeretője, és a fiú miatta akart Rajnalddal szakítani, aki erre megölte. Aztán persze a lányt is el kellett hallgattatni, mert ismert téged, és tudta, hogy utána akarsz járni az ügynek, és attól félt, hogy a lány végül megtörik, és bevallja az igazat.

Ez volt az a pillanat, amikor Hilarius felemelve a kezét, megállította a szóáradatot, és szigorúan nézett a sámánra.

– Bizonyítani is tudod, amit mondasz, vagy csak vádaskodsz? Mert akkor ne is mond tovább.

Gyerk nem szólt semmit, csak Mártonra nézett, aki fülig vörösödött, látva, hogy mindketten őt nézik. Megköszörülte a torkát.

– Említettem atyámnak, hogy beszélni akartam a lánnyal, de mikor odaértem már két martalóc rángatta ki szerencsétlent a viskóból. Hátrakötötték a kezét, beledobták a patakba, és megvárták, amíg elsüllyed. Én nagyon megijedtem, és eljöttem ide, Gyerk sámánhoz, aki azt tanácsolta, hogy hozzam atyámat le a faluba.

Hilarius behunyta a szemét, és megjelent előtte a vízbefúlt lány képe, a horzsolás a csuklóin, amit a kötél okozhatott, ahogy a szerencsétlen teremtés szabadulni próbált. A kötél aztán a vízben kioldódhatott, ez lehet a magyarázat, hogy nem találták meg.

– Tehát azt állítod, hogy minden intrika mögött egy rozzant, öreg szerzetes áll.

– Gyula nem olyan rozzant, amilyennek mutatja magát. Rájött, hogy könnyebben manipulálhatja az embereket, ha rozoga vénembernek tetteti magát, akitől nem kell tartani, azonkívül, van egy segítsége is.

– Péter.

Gyerk némán bólintott.

A freskó legendája 31.

Gyerk elhallgatott, és Hilariusban kavarogtak a kérdések, olyan hihetetlen történet volt, amit most hallott, de hangosan csak egy kérdést mondott ki.

–  És hogyan került hozzád ez a kézirat, ha egyszer Bacon Albionban halt meg?

– Bacon halála után legkedvesebb tanítványának a birtokába került a könyv. Mivel akkoriban zavaros idők voltak az országban, trónkövetelők és trónbitorlók váltogatták egymást, és hát ő a rossz oldalra állt, menekülnie kellett a győztes bosszúja elől. Bacon könyve akkorra már meglehetősen hírhedt volt, minden erőfeszítés ellenére, hogy titokban tartsák, az inkvizíció figyelmét is felkeltette. Voltak, akik azzal dicsekedtek, hogy olvasták, és hogy Bacon a könyvben nemcsak azt írta le, amit Platón Atlantiszról írt, hanem alkimista recepteket is lejegyzett, az aranycsinálásról, és mindent, amit a Prima Materiáról tudott. Mert azt még az ellenségei is elismerték, hogy Roger Bacon volt korának legnagyobb tudósa, nála jobban senki nem ismerte a természet titkait, birtokába jutott az isteni titoknak, hogyan lehet egyik anyagot egy másikká átváltoztatni. Ezért aztán sokan szerették volna megszerezni a kéziratot, ki kapzsiságból, hogy majd a recept segítségével aranyat csináljon, ki pedig bosszúból, ami még a halottnak se tudott megbocsájtani, és a síron túl is üldözte. Ezért aztán a tanítványnak is jól meg kellett fontolnia, hogy hova is menekül, nehogy csöbörből vödörbe essen, és így került ide villa Zaazd kolostorába, ahol Rogerius testvérként élt. Ám Rogerius most se nyugodott meg teljesen, mivel a kézirat eredetileg két könyvből állt. Az egyik, amit magad is láttál, és a másik, amiben Bacon megadta a titkosírás megfejtéséhez a kulcsot, gondolván arra, hogy művét száz év múlva is el tudják majd olvasni, ne vesszen kárba ez a a mérhetetlen tudás akkor se, amikor már sem ő, se pedig a tanítványai közül nem él senki, akiknek elmagyarázta a megfejtés kulcsát. Rogerius tehát a titkosírás megfejtésének a kulcsát is őrizte, de folyton rettegett, hogy a könyv illetéktelenek kezébe kerül, és akkor bárki elolvashatja Bacon művét, vagy épp ellenkezőleg, a könyv megsemmisül egy tűzvészben, és Bacon műve az utókornak nem lesz más, mint érthetetlen betűhalmaz, amit képekkel illusztráltak. És mert arra, amit nem értünk, könnyen rámondjuk, hogy csalás, meglehet, hogy évszázadok múltán erre a könyvre is, ami egy számukra érthetetlen írással van írva, erre a könyvre is ráfogják majd, hogy közönséges szélhámosság, aminek nincs is semmi értelme. Rogerius pedig nem akarta, hogy a mesterét az utókor szélhámossággal vádolja, ezért elhatározásra jutott.

Gyerk elhallgatott, és szünetet tartott, bizonyára azért, hogy Hilarius érdeklődését csigázza, ő azonban ismerte ezt a trükköt, és csak azért sem mutatta jelét az érdeklődésnek, habár belül égett a vágytól, hogy megtudja, miféle elhatározásra jutott Rogerius. Nem sokáig kellett várnia, mert Gyerk folytatta.

– Abban az időben épült meg a kolostor temploma, és Rogerius felajánlotta az akkori perjelnek, hogy kifesti a szentélyt odaillő képekkel, és mikor megkapta az engedélyt, éjjel, nappal dolgozott. Pár hónapra rá el is készült a mű, de mekkora megbotránkozást keltett a barátokban, hogy kegyes jelenetek helyett Rogerius mindenféle oda nem illő dolgokat festett a falakra. Akadtak olyanok is, akiket annyira felháborítottak a képek, hogy azt követelték, meszeljék le azokat. Nem is sejtetették, hogy Rogerius valójában a titkosírás megfejtésének a kulcsát festette a falakra, de ezt senki se sejtette, ő akarta a halálos ágyán beavatni a tanítványait, azután pedig elégette a könyvet, és azt hitte, hogy ezzel mindent jól elvégzett. Azonban a teremtmények között a legönhittebb fajta, az ember, és ez most is bebizonyosodott. Rogeriusnak volt egy tanítványa, aki ugyanolyan szenvedélyesen kutatta az igazságot, mint ő, és akinek a szándéka szerint a halálos ágyán elárulta a titkot.

Hilariusban nem tudatosult, de lélegzet visszafojtva hallgatta az elbeszélést, és nem állhatta meg, hogy közbe ne vágjon.

–  Jó, jó, de hol volt ez idő alatt a kódex?

– Bacon művét a kolostor könyvtárában őrizték, a többi kódexszel együtt, és senkinek se tűnt fel az, hogy nem tudják elolvasni, mert azt hitték, hogy egy rég kihalt ősi nyelven íródott, amit senki nem ért. Így aztán, ha más okból nem is, kegyeletből akkor is kötelességük őrizni a könyvet, ami egy társuk hagyatéka. Egy napon azonban zarándokok érkeztek a kolostorba, akik ugyanúgy szerzetesek voltak, mint a kolostor lakói, és már csak ezért is illő tisztelettel fogadták őket, körbevezették a kolostorban, megmutatták nekik a kincseiket. Többek közt a könyvet is, amit megpillantva a zarándokok megdöbbentően reagáltak. Elkezdtek egymás között a saját nyelvükön vitatkozni, majd a vezetőjük a perjelhez fordult, és megkérdezte tőle, hogy hogyan került hozzájuk a könyv? A perjel elmondta, hogy pár éve egy szerzetes érkezett a kolostorba, aki letelepedett köztük, nála volt ez a könyv. A szerzetes nemrég halt meg, a kódex pedig idekerült a könyvtárba. A zarándokok vezetője erre azt mondta, hogy az a szerzetes hírhedt eretnek volt, aki nem nyugodhat megszentelt földben, ez a könyv pedig tele van eretnekséggel, és ezért máglyára kell vetni, hogy ott égjen el. Olyan határozottsággal mondta ezt, hogy a perjelnek eszébe se jutott kételkedni a szavaiban, és abban állapodtak meg, hogy másnap a kolostor udvarán, egy máglyán, elégetik a könyvet. Rogerius tanítványa azonban, akire mestere a könyvet bízta, kihallgatta a beszélgetést, és nemcsak azt, ami a perjellel folyt, hanem azt is, amit egymás közt a zarándokok beszéltek, mivel Rogerius megtanította őt az anyanyelvére, amin az idegenek is beszéltek. Így tudta meg, hogy azoknak korántsem áll szándékukban elpusztítani a könyvet, hanem majd alkalmas pillanatban kicserélik egy másik könyvre, Bacon művét pedig magukkal viszik, hogy pénzzé tegyék. Lázasan gondolkozni kezdett, hogy hogyan akadályozza meg a gazemberek tervét, és arra jutott, hogy meg kell őket előznie. Tehát, azon az éjszakán belopózott a könyvtárba, magához vette Bacon művét, és elszökött a kolostorból. Hosszú évekig nem lehetett hallani felőle, senki se látta, és mikor már mindenki azt hitte, hogy nincs az élők sorában, felbukkant. Akkor már azonban nem az a régi könyv volt nála, mert az a viszontagságokban annyira tönkrement, hogy egy másolatot kellett belőle készíteni, vonásról vonásra, mert hisz az értelmét ő se tudta, mestere mindössze annyit árult el neki, hogy hol található a kulcs. Azokban az években, amíg senki se hallott róla, ezt csinálta. Azonban időközben a templomban is változások történtek, Rogerius képeit lemeszelték, és egy itáliai mester freskói díszítették a falakat. Ezzel a titkosírás kulcsa is elveszett.

Most érkezett el a pillanat, hogy Hilarius felhördüljön, mint akit megsebeztek, mert megjelent előtte a meggyalázott freskó képe. Mártonra mutatott, aki eddig némán figyelt.

– Te! Te rongáltad meg a freskót, mikor a titkosírás kulcsát kerested!

Abból is látható volt a felindultsága, hogy remegett a szája széle. Márton elsápadt, hátrált egy lépést, és tagadó mozdulatot tett. Ekkor egy határozott, erős hang szólalt meg, a Gyerk sámáné,

–  Nem ő volt!

Hilarius most a sámánra nézett ugyanolyan felháborodottan, mint az előbb Mártonra.

–  Te tudod, hogy ki tette?