A freskó legendája 9.

…

Reggel mindhiába keltegették Pál testvért, ő már megfürdött az örök ifjúság forrásában, és mindentudóan mosolygott, hogy lám, én már megszabadultam ebből a siralom völgyéből. Miklós, a legifjabb szerzetes, akinek a feladata volt a magatehetetlen szerzetes gondozása, most könnyes szemmel szaladt Flóriánhoz, hogy közölje vele a halálhírt. A perjel épp Teodiciusszal tárgyalt, mikor megpillantotta a fiatal szerzetest, akinek az a furcsa érzése volt, hogy már előre tudja, mit fog a fiú mondani, és szinte közömbösen hallgatta végig, ahogy a szerzetes beszámolt a reggel eseményeiről, majd ridegen rászólt Miklósra, hogy törölje meg az arcát, hiszen nekik, Isten szolgáinak inkább örülniük kellene, mikor egyik társuk megtér a Teremtőjéhez, Pál testvér pedig épp elég ideig szolgálta Istent, hogy előre elkészített hely várja őt a mennyben.

Teodicius közbe akart vágni, hogy legyen megértőbb Miklóssal, aki mégiscsak a húszas évei elején jár, de lenyelte, amit mondani akart, ehelyett engedélyt kért rá, hogy segédkezhessen Miklósnak a halott körüli teendőkben, aki ezt egy hálás pillantással köszönte meg neki. Teodicius célja azonban nemcsak az volt, hogy Miklóson segítsen, hanem az is, hogy Pál közelébe kerüljön, és alaposan szemügyre vehesse a holttestet. Az utóbbi napokban túl sok haláleset történt a kolostorban, és most szörnyű gyanú ébredt benne, amitől nem tudott szabadulni. Úgyhogy, utána kellett járnia. Gyanús volt neki, hogy Pál testvér egy nappal azután halt meg, hogy elkezdett arról a titokzatos kisfiúról fecsegni, aki egy éjszaka érkezett a kolostorba … de hisz ennek már jópár évtizede, aminek ma már valószínűleg semmi jelentősége, különben is ki adna egy szélütött öregember fecsegésére? – próbálta magát meggyőzni, hogy csak ő lát rémeket, és szó sincs itt gyilkosságról.

Azonban alig pillantott a hullára, már tudta, hogy egyáltalán nem látott rémeket, mivel a természetellenesen lila bőr a tapasztalatai szerint mérgezésre utalt.

…

– Bizonyára megterhelő feladat volt Pál testvér ápolása.

Teodicius úgy döntött, hogy kifaggatja a mit sem sejtő Miklóst.

– Egyáltalán nem, - tiltakozott a fiatal szerzetes – hiszen magad is tapasztalhatod, hogy alig van súlya. Szoktunk is a többiekkel viccelődni, hogy Pál testvér már életében átváltozik angyallá. Igaz is Teodicius, az angyaloknak tényleg nincs súlyuk?

Teodicius kénytelen volt bevallani, hogy erre a kérdésre nem tudja a választ. Habár zarándoklata során járt már olyan kolostorban, ahol az egyik szerzetes testvér éppen arról írt értekezést, hogy vajon hány angyal fér el egy tű hegyén, de erre a kérdésre talán még ő se tudna válaszolni.

– Szóval, azt mondod, hogy Pál testvér ápolása nem volt megterhelő feladat – terelte vissza a beszélgetést az eredeti medrébe.

– Nem, egyáltalán nem. Inkább mulatságos.

– Mulatságos?

Miklós felkuncogott, ahogy felidézte az emlékeit.

– Engem például sose hívott Miklósnak, hanem Borkának nevezett. Mint kiderült, az a Borka egy egykori novíciustársa volt, és engem vele kevert össze.

– Bizonyára, gyakran beszélt a régmúltról.

– Az igazat megvallva, csak arról beszélt. Ő már a múltban élt.

– Sose beszélt egy kisfiúról, aki egy éjszaka érkezett a kolostorba?

Miklós próbált visszaemlékezni, majd felragyogott az arca.

– De, beszélt. Flórián testvér azonban nagyon dühös lett, amikor elmondtam neki, hogy miről beszéltünk, és megfenyegetett, hogy a saját érdekemben felejtsek el mindent, amit mondott, különben nagy bajba kerülhetek.

Teodicius legszívesebben tovább faggatózott volna, de tartott tőle, hogy ez még a kissé együgyű Miklós gyanúját is felkeltené.

– Úgy tudom, Pál testvérről úgy kellett gondoskodni, mint valami csecsemőről.

– Igen. Ez azonban nekem semmiféle nehézséget nem jelentett, mivel otthon nyolc testvéremről kellett gondoskodnom. Flórián testvér is éppen ezért bízott meg engem a feladattal.

– Nyilván, etetni is kellett.

Miklós bólintott.

– Tegnap este is te etetted?

Miklós furcsán nézett rá, hogy miért pont ezt kérdezi, de azért válaszolt.

– Nem, tegnap este Flórián testvér etette meg. Azt mondta, hogy beszélnivalója van Pál testvérrel, és ő majd megeteti.

– Máskor is előfordult már, hogy Flórián testvér etette meg Pál testvért?

– Néha, mikor belemerültek egy beszélgetésbe, megesett, hogy Flórián testvér azt mondta, hagyjam ott az ételt, ő majd megeteti Pál testvért.

…

Ebédnél a refektóriumot a szerzetesek izgatott sugdolódzása töltötte meg, úgyhogy már a szerzetes hangját is csak alig lehetett hallani, aki az alkalomra rendelt kegyes szöveget olvasta fel, és a végén Flórián perjel volt kénytelen felemelni a hangját, és rendreutasítani a hangoskodó szerzeteseket.

Persze, a szerzetesek izgatottságának is megvolt az oka, mégpedig a legújabb fejlemények a polgárháborúban, hogy Zsigmond befejezte a sereg toborzását, és nyomban megindult a Délvidékre, Mária királynő kiszabadítására. Azok, akik szerettek a jól értesültek szerepében tetszelegni, már azt is tudni vélték, hogy Horváti Jánosnak, Dalmácia urának semmi kedve sincs bevárni a sereget, hanem Máriával Zsigmond elé megy, hogy átadja őt a hites urának. Persze, el kell majd számolnia, Mária anyjának, Erzsébetnek a meggyilkolásával, de senki se gondolja, hogy ez komoly gát lenne a megegyezés útjában, hiszen mindenki tudja, hogy Zsigmond nem rajongott az anyósáért, aki a legfőbb akadálya volt annak, hogy Zsigmond nem foglalhatta el a magyar trónt, a férj jogán, ugyanis Erzsébet állandóan újabbnál újabb férjjelölteket talált a lányának, de már mindenki tisztában volt vele, hogy ez csak taktikázás a részéről és valójában egyik kérőjéhez se akarja Máriát hozzáadni, hanem rajta keresztül ő akar uralkodni a kegyenceivel.

Így állt a helyzet alig öt évvel Lajos király halála után, aki három lányt hagyott hátra örökösül. Hedviget, a legidősebbet kikövetelték maguknak a lengyelek, hogy legyen a királynőjük, Margit, a másodszülött fiatalon meghalt, így aztán Máriára maradt a feladat, hogy a magyar trónra üljön, csakhogy a rendek sose fogadnának el egy nőt Magyarország trónján, aki még csatába se tudja őket vezetni, így aztán sürgősen találni kellett neki egy megfelelő férjet. Sokáig úgy is tűnt, hogy a megfelelő férj a cseh Luxemburgi Zsigmond személyében, akivel még gyerekként jegyezték el Máriát, adva van, csakhogy alig hűlt még ki Lajos teste, Erzsébet már taktikázni kezdett, és ebben hű szövetségesre lelt Garay nádor személyében, akivel szövetkeztek, hogy együtt fognak uralkodni Magyarországon. Egyszerre már Zsigmond nem felelt meg Máriának, mint férj, és a francia király fiát akarták megnyerni férjnek, csakhogy a főurak közül sokan emlékeztek Lajos király kifejezett akaratára, hogy Zsigmond legyen Mária férje, hiszen még életében eljegyeztette vele a lányát, azonban a halál megakadályozta, hogy véglegesítse a házasságot.

Mára pedig odáig jutottunk, hogy jószerivel minden főúrnak megvan a saját jelöltje a trónra, akit kész akár katonai erővel is támogatni, és mindez azzal a következménnyel jár, hogy Magyarország a bőség évtizedei után anarchiába süllyedt. A nagyon öregek még emlékeztek rá, hogy az Árpádok nemzetségének a kihalása után volt hasonló a helyzet, amikor Magyarországban kiskirályok uralkodtak, akik közül a leghatalmasabb Csák Máté volt, csakhogy ekkor a nápolyi Anjou Károly lépett fel trónkövetelőként, Mária nagyapja, és megszerezve a királyi címet, visszaadta annak a tekintélyét, sorban legyőzve a kiskirályokat, vagy pedig kiegyezett velük. Uralkodása azonban még sokáig bizonytalan maradt, amit merényletek sora jelzett, közülük a legnagyobb Zách Feliciáné volt, amiben a királyné, fiai életét védve, három ujját vesztette el, és ami után a kegyetlen megtorlás még a kegyetlenségekhez amúgy hozzászokott főurakat is megbotránkoztatta, de meg is félemlítette őket.

A freskó legendája 8.

…

Teodicius még aznap délután talált rá módot, hogy beszéljen Flórián perjellel, arról, amit Vilmos mondott neki, és a különös viselkedéséről. A perjel reakciója olyan volt, amilyet Teodicius várt tőle, dühösen nézett rá.

– Testvérem is meggyőződhetett róla, hogy Vilmos csak egy félkegyelmű, aki számtalan kalamajkát okozott már az állandó fecsegésével. A szerzetesi csuhát is csak az elődöm kegyelméből viselheti, de sose lehet felszentelt szerzetes, hisz olyan gyermeteg, hogy még magáról se tud gondoskodni.

– Akkor tehát az se igaz, amit a remetéről mondott?

Teodiciusnak úgy tűnt, hogy a perjel habozik, mielőtt válaszolt volna.

– Mindenki tudja, hogy az egyik szerzetestársunk, Constantinus testvér fogadalma szerint, remeteségben él az erdő mélyén. Nincs ebben semmi titok.

– István is tudott Constantinus remeteségéről, atyám?

Flórián meglepetten nézett rá.

– Hogy kerül ide István?

– Követtem a nyomait a hóban, és a barlangtól vezettek a kolostorig, a jelek szerint onnan menekült a kolostorig.

– Szerintem, pedig egyszerűen a farkasok kergették idáig. Itt aztán belefutott a rablók karjaiba, akik végeztek vele.

– Lehet – hagyta rá Teodicius – de atyám még nem válaszolt a kérdésemre.

– A helyiek Kőlyuknak nevezik azt a barlangot, és ilyenkor, télvíz idején farkasok ólálkodnak a környéken. Lehetséges, hogy Istvánt elkezdték üldözni a kiéhezett farkasok, és ő itt belefutott a rablók karjába, akik a kolostor körül ólálkodtak.

Teodicius úgy döntött, hogy nem árulja el a perjelnek, hogy szerinte nem farkasok üldözték Istvánt, hiszen egy ember lábnyomát megtudta különböztetni egy farkasétól. Azonkívül, az az érzés se hagyta nyugodni, ami a barlangban tört rá, hogy figyelik. Mindezt nem kötötte Flórián perjel orrára, ehelyett inkább hangosan morfondírozott.

– Számomra az is rejtély, hogy mit keresett István az erdőben.

Ezen Flórián perjel is elgondolkozott, legalábbis úgy tett, mint aki töri a fejét, majd felragyogott az ábrázata.

– Lehet, hogy Helgánál volt, aki az erdő túlsó felén lakik, vele is üzletelni szokott. Hozzá pedig a legrövidebb út épp arra vezet.

– És ki az a Helga?

Flórián perjel babonásan keresztet vetett, mielőtt válaszolt a kérdésre, mintha legalábbis magáról az ördögről kellene szólnia, vagy a sátán egyéb teremtményéről.

– Egy átkozott begina¹, aki a szóbeszéd szerint a Németalföldről szökött ide, az inkvizíció igazságos ítélete elől, de eddig még semmilyen istentelenséget nem sikerült rábizonyítani. Ő szövi azokat a kelméket, amiket István vásárolt meg tőle.

A perjel elhallgatott, olyan képet vágott, mintha azt akarná mondani, hogy ezek után ne is csodálkozzon, hogy Istvánnak ez lett a végzete, ha egyszer ilyen emberek voltak az üzletfelei.

…

Teodicius ezen az éjszakán István mellett virrasztott, aki a templomban volt felravatalozva, saját kérésére hagyták a templomban, hogy a kalmár lelki üdvéért imádkozzon, akiről megtudta, hogy a kolostorban senki se ismerte őt jobban, mint a perjel – legalábbis, neki ezt mondták. Ami merőben szokatlan. Valaki öt éven át jár egy helyre, és üzletel, gyakran hetekig tartózkodik a kolostorban/ezt is Vilmostól tudta meg, ami már önmagában is gyanúra adott okot, hogy a perjel mért nem beszélt erről, amikor rákérdezett/, de kiderül, hogy senki se ismerte igazán. Vagy csak valaki megtiltotta, hogy beszéljenek róla?

Azonban volt egy másik oka, amiért egyedül akart maradni István holttestével, egy olyan ok, aminek a szerzetesek egészen biztosan nem örültek volna, ha tudják, éspedig az, hogy Teodicius átvizsgálja a hullát, ugyanis gyanakodott, hogy amikor Istvánt megtalálták, valami elkerülte a figyelmét.

Teodicius megfigyelte, hogy egyszeriben a szerzetesek se olyan közlékenyek, ha vele beszélnek, mint azelőtt pár nappal, és gyanította, hogy ebben Flórián perjel keze volt, aki nem akarta, hogy olyan dolgokba „üsse bele az orrát”, amelyek nem rá tartoznak. Ezért aztán újabban kitérő válaszokat adtak a kérdéseire, ha egyáltalán hajlandóak voltak vele szóba állni, akkor is kínosan kerülve a tekintetét, nehogy valamit kiolvasson a szemükből.

Még Pállal, a teljesen vak és félig süket szerzetessel se tudott beszélni, akinek a pontos korát senki se tudta, de mindenki úgy gondolta, hogy már száz éves is elmúlt, mostanában már ő se volt olyan beszédes, mint azelőtt, és Teodicius gyanította, hogy ebben is Flórián keze van benne, aki valamit nagyon titkolni akart előle. Távol állt tőle, hogy őt gyanúsítsa a gyilkossággal, de azt el kellett ismerni, hogy roppant gyanúsan viselkedik.

Pál, a vénséges vén szerzetes hajnaltól napestig ott ült a székén, már csak az emlékezésnek élt, összekeverte a valóságot a régmúlt történéseivel, alakjaival, gyakran ismert rá egy, egy szerzetesben rég meghalt társára, mert az emlékezete tökéletesen működött, és úgy emlékezett évtizedekkel ezelőtti dolgokra, mintha azok csak tegnap történtek volna. Teodiciust például bizonyos Elizeus testvérként emlegette, és olyan dolgokat beszélt el neki, amiket minden bizonnyal közösen éltek át. Egyszer belekezdett egy történetbe egy titokzatos kisfiúról, aki éjszaka érkezett, és arról érdeklődött, hogy vajon Gergely perjel jól elrejtette e őt, hogy az üldözői ne találjanak rá. Ekkor lépett be Flórián, aki az utolsó mondatot még elcsípte, Teodiciusnak úgy tűnt, hogy az arca egészen szürke lett, és sietve közbevágott, felvilágosítva Pált, hogy nem Elizeusszal beszél, hanem Teodiciusszal. Pállal elég nehéz volt szót érteni, mivel teljes erőből kellett ordítani, hogy a nagyothalló szerzetes megértse, így az egész kolostorudvar hallotta, mikor beszélt vele valaki, ezért aztán lehetetlen volt valamit titokban mondani neki.

Teodicius befejezte a halott lelki üdvéért mondott imákat, és keresztet vetett, majd visszaült a padba, ahonnan jól rálátott a ravatalra, amin István feküdt, a fejénél kétoldalt két mécses égett. Hirtelen kiszállt a padból, és odament a ravatalon fekvő holttesthez, hogy megvizsgálja a rajta található sérüléseket, István nyakán tényleg ott volt a zsinór nyoma, amivel megfojtották, ám Teodicius tovább vizsgálódott, átkutatta István ruháját, mivel tudta, hogy a kalmár mindig hordott magánál egy tőrt, zekéjének az ujjában, amit direkt erre a célra képeztek ki, most azonban hiába kereste, nem volt a helyén! Arra viszont tisztán emlékezett, hogy amikor a nyomait követte a hóban, semmilyen fegyvert nem talált. Tehát, csak előtte veszthette el, esetleg elvették tőle!

A freskó legendája 7.

…

Mikor kint egy kicsit felmelegedett Teodicius megint kiment a gyilkosság helyszínére, de okulva a tapasztalatokból, ezúttal a konyhában kért egy felhevített követ, amit rongyokba bugyolált, és úgy rakott a csuhája alá, hogy ily módon tartsa magát melegen. Ezt a módszert egy hegyi kolostorban tanulta, ahol a barátok a legnagyobb télben is ily módon tartották magukat melegen.

Miután ekképp felvértezte magát a hideg ellen, visszament a helyszínre, amit a bámészkodók ugyan összetapostak, de azért tisztán kivehető volt, hogy István a támadóival dulakodott, merthogy ketten voltak, ahogy a nyomokból kiolvasta. Teodicius még katona korából tudott nyomot olvasni, amikor a legapróbb jelekből kellett megállapítani, hogy a gondjára bízott csapatot nem csapdába vezeti e. Mert bizony egy felderítő katonának gyakran kellett az ellenség tőrvetésétől félni, ő pedig gyakran vállalkozott efféle feladatokra, mert már tíz éves korától vadorzásból volt kénytelen eltartani a családját, és ott megtanulta a vadállatok nyomát követni, az erdőkerülők elől pedig bújkálni..

Így aztán most Teodicius úgy olvasott a nyomokból, mint azok a tudós barátok a kódexekből, akiket titokban annyira csodált, mivel ő nem tudott olvasni. Betűk helyett azonban nyomokat olvasott, aminek most nagyobb hasznát vette, és visszafelé követve István lábnyomait, egész dráma bontakozott ki Teodicius előtt, ahogy az üldözői becserkészték a szerencsétlen kalmárt, olyan volt, mint mikor a vadászok bekerítik a vadat, és két irányból közelítik meg. Ez volt az a pillanat, amikor Teodiciusban gyanú ébredt, hogy István gyilkosai nem is rablók voltak, hanem katonák, mert ők alkalmazták ezt a taktikát, mikor üldöztek valakit, amihez Teodicius is gyakran folyamodott, amíg katona volt. Az egyik katona űzőbe vette, és egy előre megbeszélt helyre „terelte” a szerencsétlent, míg társa egy rövidebb úton elébe vágott, így aztán egyenesen a karjaiba hajtotta az ellenséget, akit aztán megöltek, vagy elfogtak, hogy kivallassák. Azok, akik nem ismerték ezt a trükköt, és nem is vadásztak, még csak nem is gyanakodtak, hogy egyenesen belefutnak a csapdába.

A nyomokból ítélve, az üldöző katona egyáltalán nem sietett, hiszen tudta, hogy áldozata társának a karjaiba szalad, neki csak arra kell vigyázni, hogy István nehogy „kitörjön” valahogyan, és más irányba kezdjen el menekülni. Ám a mit sem sejtő István nyílegyenesen szaladt bele a végzetébe, Teodicius úgy átélte a hajszát, mintha ott, a szeme előtt játszódna le a becserkészés, legszívesebben rákiáltott volna Istvánra, hogy térjen ki, mert így a gyilkosa karjába rohan. István azonban csak egy egyszerű kalmár volt, akit két, munkanélküli zsoldos szemelt ki, a gazdagzsákmány reményében. Gyakori eset volt ez az anarchiába züllött országban, ahol gazdátlan zsoldosok garázdálkodtak.

István, nemegyszer több tucat lépéssel is lehagyta az üldözőjét, de eszébe se jutott, hogy irányt változtasson, mert úgy gondolta, hogy a kolostornál már biztonságban lesz. Amikor pedig rádöbbent, hogy csapdába esett, már késő volt, és üldözői végeztek vele.

Teodicius visszafelé követte a nyomokat, és egy barlanghoz jutott, ahol egyszerre megszaporodtak, a lábnyomok, mintha valami találkozó zajlott volna ott. Belépett a barlangba, amiről első pillantásra megállapítható volt, hogy csak félig a természet alkotása, félig azonban emberi kéz munkája, hogy lakhatóvá tegye, és a legszükségesebbekkel felszerelje. Akárkinek is volt ez a barlang az otthona, tűzszerszámok híján nem tudta szemügyre venni, mivel bent olyan volt a sötétség, mint a legsötétebb éjszakán, hogy csak a tárgyak körvonalát tudta kivenni. Hirtelen az a rossz érzése támadt, hogy nincs egyedül a barlangban, és az a másik, akinek a jelenlétét csak érzi, pont őt figyeli, de hiába meresztgette a szemét, túl nagy volt a sötétség, úgyhogy végül kimenekült a barlang elé, ahol mélyeket szívott a friss levegőből. Arra is rájött, hogy ismeretlen terepen van, és az ellenfele, akárki is az, bármelyik bokor mögött megbújhat, és rá is támadhat, úgyhogy okosabbnak vélte, ha visszamegy a kolostorba.

…

Szerény ebédjét a többi szerzetessel együtt, az ebédlőben fogyasztotta el, és azt már az első nap után tisztán látta, hogy a tíz parancsolat közül egyben egész biztos vétlenek az itt élő szerzetesek, mégpedig a torkosságban, ugyanis a szerzetesek étrendje annyira szerény volt, hogy akkor is böjtöltek, amikor épp nem volt böjti időszak. A kolostor szegénysége miatt is volt olyan szerény az étel, a helyi patakban fogott hal, kirántott hagyma, lépes méz volt az étrend, de a szerzetes szakács még ezeket a szegényes ételeket is olyan bűn rosszul készítette el, hogy a szerzetesek olyan keserves ábrázattal rágták meg a falatokat, hogy Teodiciusnak úgy kellett elfojtania a mosolyt, valahányszor rájuk nézett. Nem is állhatta meg, hogy ne említse Flórián perjelnek, talán fontolóra kellene vennie, hogy lecseréli a szakácsot, mielőtt még a gondjaira bízott szerzetesek éhen halnak, ő azonban rezzenéstelen arccal válaszolta: legalább nem esnek kísértésbe, hogy a falánkság bűnébe essenek.

Teodicius nem étkezett ugyanannál az asztalnál, mint a többi szerzetes, hanem egy külön asztalon osztozott meg Vilmossal, aki, habár a szerzetesek öltözékét viselte, és velük is élt, de mégse volt felszentelve, mert mindenki félkegyelműnek könyvelte el, aki még arra se képes, hogy a regulát megtartsa, ami pedig a szerzetesek életét vezérelte. Ezért aztán ahhoz se volt joga, hogy a szerzetesek asztalánál étkezzen, egyébként pedig a felfuvalkodott szerzetesek rendkívül lenézően beszéltek róla, mint „nem közéjük valóról”, ami bántotta Teodicius igazság érzetét.

Mikor meglátta, hogy Vilmos egyedül ül egy hatalmas asztalnál, ahol máskor a novíciusokkal együtt szokott étkezni, most azonban nem voltak a kolostorban novíciusok, Teodicius úgy döntött, hogy a szerzetesek asztalától átül hozzá, Vilmos pedig boldogan csinált neki helyet maga mellett. Ez még az első nap történt, és azóta Vilmos úgy hozzá szokott, mint a kóbor kutya ahhoz, akitől simogatást kapott.

Fogatlan szájával most is rámosolygott, amikor meglátta, és intett felé, hogy jelezze, elkészítette a helyét maga mellett. Vilmos rendkívül közlékeny volt, és rendszeresen beszámolt mindarról, ami a kolostorban történt, azalatt, amíg ő távol volt, csakhogy most hirtelen támadt ötlettel Teodicius is beszámolt neki arról, hogy hol járt, és milyen felfedezést tett, de a hatás, amit elért, meglepte, mert Vilmos a szája elé kapta a kezét, és a szemeit forgatta jelentőségteljesen.

– Psszt!

– De hát, mi van? – kérdezte a meghökkent Teodicius

– Titok! A perjel atya megtiltotta, hogy beszéljek róla.

– Kiről?

– A remetéről! Nem szabad beszélnem róla.

A beszélgetés fojtott hangon zajlott, hogy még a tőlük pár méterre ülő szerzetesek se hallják, és Teodicius ebből rájöhetett, hogy tényleg súlyos titokról van szó. Egy remete, akiről nem szabad beszélni, mert titokban él a barlangban. Nocsak, vajon miféle titkokat rejteget még a kolostor?