A hajléktalan szilvesztere

https://www.youtube.com/watch?v=PiwvFQqo3CU

Kifakadás az olyan mihasznaság ellen, mint az irodalom

https://www.youtube.com/watch?v=Z1E-yVdKET4

Zichy-Ferraris Viktor gróf ügye

Az 1870-es évek magyarországi politikai élete hangos voltak a korrupciós botrányoktól, amelyekkel Mikszáth Kálmán is rendszeresen foglalkozott, többek között Zichy-Ferraris Viktor gróf ügyével is. Mivel úgy gondolom, hogy ez az ügy jól tükrözi a kiegyezés utáni Magyarország politikai viszonyait, most bővebben is foglalkoznék vele.
 Az 1879-es év végén a Magyarország című lap arról számolhatott be olvasóinak, hogy abban az évben négy „piszkos ügyet“ szellőztetett meg. Ez a szemérmes megnevezés korrupciós ügyeket – vagy, ahogy a korban hívták panamákat – takart. Zichy-Ferraris Viktor gróf, a legnagyobb panamisták egyike, belügyminisztériumi államtitkár már azelőtt is hírhedt volt róla, hogy a befolyásával üzérkedett – így például a Hatvany Deutsch család nemesítéséért is ő járt közbe, húszezer forint ellenében.
A bomba 1879 június 29-én robbant, amikor a politikai uborkaszezonban Asbóth János a Magyarország főmunkatársa vezércikkben leplezte le Zichy gróf és az Erlanger-bankház üzelmeit.
Ami ezután következett, az jellemző a 19. századi Magyarország dzsentri világára¸ hogy a megvádolt gróf párbajjal akarta „helyreállítani a becsületét” – fittyet hányva az Asbóth által felsorakoztatott bizonyítékokra.
A kormány és Tisza Kálmán miniszterelnök is teljes mellszélességgel kiállt a „megrágalmazott’ Zichy-Ferraris gróf mellett, mivel egyik tagjának a besározódása a kormányra is árnyékot vetett, és nem kisebb nagyság, mint Jókai Mór volt megbízva a sajtóban védelmébe venni a grófot. Így aztán a képlet a következő volt: a kormánypárti sajtó védelmezte, míg az ellenzéki támadta Zichy-Ferraris Viktor grófot.

Egy jellemző részlet a Nemere, kormánypárti lapból: „…Hanem azért az ellenzéknek mindez nem  elég. Hajtja a skandalumot tovább. Viszi az ügyet a közvélemény Ítélete ellenére Európa fóruma elé.  Eltűri, hogy tekintélyes és magyar nemzetünkkel szemben rokonszenves államok sajtói gyanús, kétes kifejezésekkel utaljanak nemzeti, politikai életünknek tisztaságban való megbizhatlanságára.
— Kárörömmel s bizonyos diadallal emelik fel fejüket hogy ime, sikerült a magyar népet arcul csapni a külföld előtt, sikerült lehúzni róla arcája bőrét csupán azért, mert nem tetszik nekik Tisza Kálmán...”

A botránnyal Mikszáth Kálmán is számos cikkben foglalkozott, egészen a tragikus végkifejletig, ami a kor szokása szerint párbajba torkollott. Mikor a közvélemény nyomásának engedve a Nemzeti Kaszinó is kizárta tagjai sorából Zichy-Ferraris Viktor grófot, ő párbajra hívta ki Károlyi István grófot, és a párbajban halálos sebet kapott.
Az ügynek voltak még érdekes mellékszálai - elég hacsak a Verhovay-Majláth párbajra utalnom - amelyek mind egy regényíró tollára kívánkoznak.

Mikszáth Kálmán a sajtóról

SZEGED, 1880. AUG. 27.
Az országgyűlési vakáció kevesebb izgalmat hoz az idén a közönségnek, mint egyébkor, mint csak tavaly is. Mert az elszaporodott fővárosi sajtó, melynek egy része mindenféle mesterkélt eszközöket fölhasznált arra, hogy vagy előfizetőket szerezzen, vagy az eddigieket megtartsa, minden ilyen szünet alatt gondoskodik expediensről, mellyel kisegítse magát az unalom napjaiban.
Furcsa haladás volt az, melyet a magyar zsurnalisztikában csak rövid egy évtized alatt tapasztalnunk kellett. Ki ne emlékeznék azon időkre, midőn még a balközépi »Hon« volt az egyedüli ellenzéki lap, s írt olyan tisztességes hangon, aminőt ma már mesének is nehéz elhinni. Ekkor jelent meg egyszer a
Böszörményi László előfizetési fölhívása egy »erősebb hangon írt« ellenzéki lapra, a »Magyar Ujság«-ra.
Az egész olvasóközönség el volt ámulva, hogy vajon milyen lehet az a »még erősebb« hang. Nem is képzelték, hogy az még lehetséges lesz.
S íme, ha föltámadna ma jó Böszörményi László, fájlalva látná, hogy ő milyen szelíd volt: ma már be sem válnék »langymeleg« stílusával ellenzéki hírlapírónak.
Igen, az történt, hogy legelőször csak az irály gorombaságában folyt a licitáció skáláról skálára, a
Csernátony Lajos által elvetett mag kelt ki s növekedett folytonosan.
De egy idő múlva már ez sem volt elég. A pecérdús szitkok és mocskolások özönét megszokta a publikum, mint az erősen paprikás ételt, s mindig följebb-följebb kellett vinni, aminthogy folyton is támadnak a zsurnalisztikában egyének, kik egész passzióval kéjelegtek az undorító átkozódásokban.
Akik pedig elmaradtak amögött s nem bírták követni a »vezéreket« frázisaikban, más fegyverhez voltak kénytelenek nyúlni, hogy magukat a fölszínen tarthassák.
A gyanúsítások, lerántások fegyveréhez nyúltak, hivén hogy ezzel még lehet némi szenzációt csinálni. Bekopogtattak a magánviszonyok ajtaján, odahágtak a férfiúi becsület szentélyébe s kilyukadt ebből tavaly a gróf Zichy Viktor-féle ügy. S ehhez hasonló kinövések, melyek, valljuk meg őszintén, kölcsönösek valának, a kormánypárti sajtó ily eszközökkel igyekezett a sárba tiporni ellenzéki ellenfeleit és viszont. Utálatos egy harc volt. A higgadtabb hazafiak elborult arccal nézték azt, s midőn tűnődve olvasták a képet, melyet a sajtó eléjük állít a magyar viszonyokról és a szereplő férfiakról, sóhajtva kérdezték önmaguktól: »Hát igaz lehet az, hogy már egész Magyarország Bakony lett?«
A Zichy tragikus vége folytán lehullott a fátyol a közönség szemeiről, s mindenki e sajtókinövések áldozatát látta a szerencsétlen ember szomorú halálában, meghökkent maga a sajtó is, mert látta, hogy nagy visszatetszés lesz modorának kísérője, - de magához térni nem tudott, mert a megromlott vérnek, ha eloszlatunk is egy mérges pattanást, kell fakadnia valahol.
A megromlott vér pedig benne volt a sajtóban, ez a féktelen, kíméletlen, goromba irály ki is pattant a Verhovay-Bartók botrányban néhány nap előtt.
S íme, most lett nyilvánvalóvá, hogy e kvalifikálhatlan modor, mely annyira el van harapózva immár, hogy a vérbe ment át, csak rosszra vezethet. A Bartók-Verhovay ügy megint egy új pattanás. S még sok más fogja követni különböző alakban, ha a sajtó észre nem tér, s nem veszi föl ismét a tisztességes hangot és irályt, mely megilleti, s ha maga ki nem löki kebeléből azokat, akik a hírlapirodalmi tisztesség ellen vétenek.
Nagyon komoly, meggondolni való dolog az. Mert ha a magyar sajtó lejárja magát, pedig igen közel jár ahhoz, egyértelmű az a szabad szólás és az alkotmány lejárásával.
A sajtó, mely a nagyközönség őre, mely fölügyel az alkotmányra, mely képviseli a közvéleményt, maga ássa önmaga alatt a vermet, s míg teli szájjal szidja a korrupciót, maga is napról napra romlik, tekintélye hanyatlik, intenciója »nemtelenné lesz, szava hazug, célzata rágalom, léte hazugság.
Ki fogja elhinni, ha egyszer igaz akar lenni?
S mi lesz abból az országból, ahol senkinek sem hisznek el semmit?
Amit a török, osztrák, az ezernyi csapások és a rossz kormányzat még megkímélt, meghagyott, azt is el fogja pusztítani a nemzeti közöny, a letargia, melybe a sajtó e kinövései is rohamosan süllyesztik e minden jóra termett nemzetet, mely sohasem lehet boldog, mert saját vezetői a legnagyobb ellenségei.

Egy blogról

Amikor először felmerült bennem az ötlet, még elvetettem, annyira abszurdnak tűnt. Aztán persze elgondolkodtam, miért is ne? Elvégre a 21. században élünk, amikor annyi minden átalakul, többek közt az olvasási szokások is. Hogy mást ne mondjak, ha valamit tudni akarunk, azt a wikipédián keressük ki, és nem a polcról emeljük le a lexikont, az újságok pedig haldokolnak, mert az emberek a hírportálokon tájékozódnak. Tudomásul kell venni, hogy az internet mára olyan információtömeget halmozott fel, amivel csak a világ legnagyobb könyvtárai, múzeumai vehetik fel a versenyt. Nem véletlen, hogy például a régészetnek is egy új ága született meg, amely az interneten közzétett műholdképek alapján tesz felfedezéseket.

De azt is tudomásul kell venni, hogy az internet egy olyan szemétdomb, ahol a „guberáló” igazi kincsekre lelhet! Mert igaz ugyan, hogy minden második hirdetés szex- vagy játékoldalt reklámoz, de aki hajlandó egy kicsit búvárkodni, elnyeri jutalmát.

Például úgy, hogy rátalál A Wangfolyó versei blogra. Mint a névből is kiderül, nem egy tucatblogról van szó, ami a napi politikával foglalkozik, netán recepteket olvashatunk rajta, vagy éppen a celebeket cikizi. Inkább mindez együtt – azért celebekről szóló posztot még nem olvastam.

Vagy inkább folytassam úgy, hogy mindez együtt, és még sokkal több? Hogy csak a közelmúlt érdekesebb bejegyzéseit elevenítsem fel: született poszt Wilhelm Miklas, osztrák szövetségi elnök 1937-es budapesti látogatásáról, a gázai hős ötödik sírjáról,a lembergi zsidóságról, és magyar katonákról Dániában stb. Mint talán a felsorolásból is kiderül, a blog előszeretettel dolgoz fel történelmi témákat, mégpedig olyanokat, amelyek nem tartoznak a történelem fő áramába.

És hogy mégsem légből kapott információkat találhatunk itt, ami sajnos túl gyakori az interneten, hanem alapos kutatás után születnek a posztok, arra garancia Studiolum, a blog gazdája, aki civilben könyvtáros, könyvkiadó, műfordító. A Wang folyó verseinek mára kialakult egy törzsközönsége, akik nemcsak olvassák, de hozzászólásaikkal alakítják is a blogot.

Hogy sok poszt éppen Studiolum munkájának a „melléktermékeként” születik meg, példa rá a közelmúlt egyik bejegyzése, ami a Policacata címet viseli. A poszt röviden arról szól, hogy a szerző most fordítja Umberto Eco legújabb könyvét, A rútság történetét, és itt bukkant rá a címben szereplő szóra, ami ismeretlen volt a számára, de még a szótárban se találta, és ezért a műfordítók végső menedékéhez, a google-hoz fordult. A poént nem lövöm le, akit érdekel, olvassa el a posztot, vagy pedig keressen rá a google-on, mindenesetre Studiolum ennek az ismeretlen szónak a kapcsán egész kis irodalomtörténeti gyöngyszemet nyújt át az olvasónak.

A bevezetőben az internetet szemétdombhoz hasonlítottam, ahol a dolog természeténél fogva kilencven százalék szemét van – és akkor még optimista vagyok –, de a maradék tíz százalék megéri, hogy felderítsük. Többek közt az olyan blogok miatt is, mint A Wang folyó versei.

Mikszáth Kálmán társadalom kritikája

A FÉNYŰZÉS

E féreg rágódik talán a legerősebben társadalmunk fáján. Ennek tulajdonítható annyi kétes egzisztencia, annyi nyomor, ennek a politikai erkölcsök meglazulása, a korrupció és számos baj.

Gazdálkodó, s illetve földmívelő nemzet vagyunk és nem iparűző. Nyers terményeinket olcsón adjuk s a mívelt külföld által kiállított fényűzési cikkeket drágán vesszük. Megbillen az egyensúly, mégpedig a mi kárunkra.

Addig még semmi bajunk sem volt, míg az egyik véglettől féltettek, hogy t. i. megfúlunk a saját zsírunkban, most benne vagyunk a másik végletben, utolsó csöpp zsírunkat is kiszívja a fényűzés, ez az átkozott betegség, mely olyan gyorsan terjed és öl, mint az aranka-fű.

E nagy fényűzési mániát pedig nem a magyar ember természetében (bár némileg keleti fajtájúak lévén, ennek is van része benne) kell keresni, hanem a körülményekben és a politikai fejlődésben, mely nem vitetett keresztül hazánkban fokozatosan, arányosan, hanem mintegy erőszakkal. Egy-egy ugrással siettük utolérni a civilizációban és a politikai előhaladásban a többi európai nemzeteket, kik lassan, nagy fáradtsággal, nyomról-nyomra óvatosan haladtak előre.

Gladstone egyszer Andrássyval beszélgetvén Magyarország felől, csodálkozását fejezte ki afölött, hogy e nemzet miként volt képes társadalmi rázkódások nélkül esni keresztül olyan nagy dolgokon, mint a jobbágyok fölszabadítása, a 48-i szabadságharc stb.

De hiába csodálkozott Gladstone, mert ha látszólagos társadalmi rázkódás nélkül is vitettek keresztül egy karikacsapásra a legnagyobb dolgok, bizony csak látszólagosan maradt a társadalom nyugalmában, alapjában megrendült az, s mint a test, melyben láz lappang benn, sorvasztó forróságot és gőzt lehelt, mint nagyobb bajok kútforrását.

Nálunk, mint mindenki igen jól tudja, a köznemesség volt a nemzet, innen került ki a szellemi és vagyoni erő, az államfönntartó elem, »Szent István koronájának gyöngyei«, amint magukat nevezték a köznemesek. A hatalom, jog, vagyoni túlsúly az ő kezeikben volt. A nevekhez tradíciók szövődtek s a tradíciók kötelességeket szabtak a nevek viselőire.

Midőn tehát maga a nemesség egy emberies nagy eszmétől mozgatva fölszabadítá a jobbágyságot, megfosztá magát tekintélyének és hatalmának legfőbb attribútumától s vagyona nagy részétől.

De ő csak a vagyont akarta föláldozni, a tekintélyt, hatalmat nem. Ehhez ragaszkodott szívósan, utolsó leheletéig. Mert ezredéves hagyomány, nevelés és az ezer meg ezer tényező kötötte ahhoz ellenállhatlan erővel. Önnönmagáról kellett volna lemondania enélkül. Ezt pedig nem akarta. Erre nem lehetett ereje. Az meseszerű lenne még föltevésnek is, mert az emberi természet utóvégre is csak emberi természet, s isteni cselekedetre nem képes.

Midőn tehát látta a nemesség, hogy a jobbágyság fölszabadulása nemcsak vagyonát, de tekintélyét is csökkenté, mindazon tiszteletet, mely eddig az egyénhez tapadt, annak egyéni kiváltságai folytán, külső eszközökkel kívánta fönntartani a néppel szemben.

Kastélyaiban és udvarházaiban, hol eddig egyszerűen élt minden költekezés nélkül, egy csomó léhűtővel környezve more patrio mulatozott patriarchális, igénytelen módon, úgy, hogy azzal fenyegették, hogy a saját zsírjába fog megfúlni, most egyszerre fénnyel, pompával vette magát körül. Ez volt az egyedüli fönnmaradt eszköz kimutatni, hogy ő az úr még most is. S ki is mutatta a legközelebbi harminc év alatt úgy, hogy a nemes úgy költekezett, mint a főúr, s bocskoros nemes úgy, mint a kastélyos nemes, s így tovább-tovább, mindenki jobban egy fokkal, mint ahogy a takaró érte.

A nemességtől elragadt e nyavalya a vagyonosabb polgárságra s onnan lefelé egész az alsó rétegekben - úgyhogy ma általános ez a baj, s kimondhatatlanok a veszteségek és pusztítások, amiket okozott, erkölcsileg, anyagilag téve tönkre a nemzetet.

S aminő a nép, olyan lett az államháztartás is, mely az országot is az államtönk felé sodorja napról-napra sebesebben. A jó isten tudja, mi lesz mind ennek a vége!

A középnemesség elpusztult s már csak romjai vannak. Addig szorongatta mesterségesen kezeibe a hatalmat, míg koldusbot lett a hatalom jogarából.

S mindez hagyján, ha ehelyett más, a nemességet kipótoló hatalmas szellemi erővel rendelkező középosztály támadott volna.

De nem! a nemesség elszegényedvén, proletár haddá lett.

S mert más osztály nem váltotta föl, e proletárhad kezeiben van most a hatalom és az ország.

Innen a korrupció! Innen az erkölcsök hanyatlása, innen a tekintélyek megsemmisülése, de ki győzné fölsorolni a sebek hosszú lajstromát.

Jól megmondta Kerkápoly egyszer, hogy csak azon állam lehet vagyonos és takarékos, ahol az egyes polgárok is azok.

A takarékosság az államok jólétének első posztulátuma.

Ezt tanulja meg legislegelőbb a nemzet, ha boldogulni akar.

Elfogultság nélkül

„1847 augusztusában két tutaj úszott a Vág folyón. Utasaik evangélikus lelkészek, tanitók,
ügyvédek voltak. Uticéljuk a folyó középső szakaszánál fekvő Vágújhely volt.
Itt néhány katolikus pap várta őket egy komoly eszmecsere reményében, amelynek
tárgya a szlovákság volt, meghozza egyszerre az alkoholizmustól, a szegénységtől,
az alapvető kulturális intézményrendszerek hiányától szenvedő szlovák nép és
a modern, imaginarius szlovák nemzet. „
Ekkor hangzott el Ján Francisci Rimavskýtól /1822-1905/, Ludovít Śtúr harcostársától az az anekdotába illő mondás, hogy szlovákia elfér egy tutajon.
Ezzel a bevezetővel kezdődik Demmel József kitűnő tanulmánykötete a „Szlovákia elfért egy tutajon”, amely a pozsonyi Kalligramnál jelent meg, amely a szlovákiai kiadók közül a leginkább felvállalta, hogy bátran nyúl együttélésünk kényes kérdéseihez. Kínálatukban bőséggel találunk ilyen tematikájú könyveket.
Visszatérve Demmel József munkájához, igazi történészi alapossággal járt utána azoknak az indulatoknak, amelyek idáig juttatták a szlovák, magyar viszonyt. Mert igenis vallom, hogy az utóbbi kilenc évtizedben az indulatok uralkodtak, mindkét oldalon, olyannyira, hogy lila köd szállt az agyakra, ami miatt még a saját érdekeiket se voltak képesek meglátni, és nagyhatalmak játékszerévé váltak. Olyan ez, mint mikor a családon belül elfajul egy vita, aminek a végén mindenféle vélt vagy valós sérelmeket vagdosnak egymás fejéhez, hogy aztán évtizedekig ne is beszéljenek egymással.
Ezekre az elszabadult indulatokra a legjobb példa Komjáthy Jenő verse: az „Akasszátok föl a pánszlávokat!”
, amely a Petőfi vers parafrázisa. Komjáthy Balassagyarmaton tanítóskodott az 1880-as években, amikor szerelmi botrányba keveredett, és ennek a következtében került Szenicára, egy szlovák nyelvű faluba száműzetésbe. A jobb sorsra érdemes, lecsúszott dzsentri, nem találta helyét a színtiszta szlovák faluban, amely nem biztosított neki megfelelő szellemi nívót nyújtani, és ezért szlovák környezete ellen fordul, elkeseredésében. Mikor ezeket a sorokat leírom, csak most döbbenek rá, hogy hiszen semmi új nincsen a Nap alatt, mert a hatalom kicsinyes játékai ugyanolyanok minden korban, csak a tanítót helyettesítsük be pappal.
Merthogy a papság, mind a katolikus, mind pedig az evangélikus, végig vezető szerepet játszott a szlovák nemzeti ébredésben. Igaz, a katolikus papoknak még az előítéletekkel is meg kellett küzdeni, ugyanis a katolikus egyházat a hatalom kiszolgálójának tartották. De azért nincs nehéz dolga annak, aki papokat akar felsorolni, mindkét felekezetből, akik részt vettek a szlovák nemzeti mozgalomban.
És már el is jutottunk a csernovai tragédiához, amely propaganda szempontjából talán a legnagyobb csapás volt az akkori Magyarország nemzetiségi politikájára. Ezután ugyanis, még a legkiegyensúlyozottabb lapok is a csendőri brutalitásról szóltak, ami Magyarországon elnyomja a kisebbségeket.
Röviden, arról van szó, hogy új templomot építettek Csernovában, Andrej Hlinka, a falu híres szülötte kezdeményezésére. A templom felszentelésének a napján a megjelentek a faluban a járás világi és egyházi vezetői, élükön Párvy püspökkel, akiknek a biztonságáról egy csendőrszakasz gondoskodott. A falusiak azonban kivonultak a küldöttség elé, és követelték, hogy a templomukat Andrej Hlinka szentelje fel, akit azonban a püspök papi teendőitől kánonilag eltiltott, s éppen Csehországban volt, ahol előadást tartott az akkori magyar államhatalom ellen és a szláv összefogás érdekében. A faluban ezért tüntetés robbant ki, mely során a csendőrség négyszer a tömegbe lőtt.
Demmel, a tanulmányában nem akar ítélkezni, mindössze a jegyzőkönyvek alapján próbálja meg azt az eseménysort rekonstruálni, ami elvezetett a 15 halottat követelő sortűzig.
…
Demmel József azoknak a történészeknek a sorába tartozik, akik mindenféle előítélet nélkül vizsgálják a történelmet, anélkül, hogy ítéletet akarnának mondani, és én ezért tudom őszinte szívvel ajánlani ezt a kötetet!