Szonáta a zöld házban 42

Reggel a telefon pittyegése verte fel a legédesebb álmából, amikor még a másik oldalára fordult volna. Az elmúlt hónapokban sose kellett ilyen hajnali órában ébrednie, sőt, rendesen ilyenkor került ágyba. Lefekvés és felkelés közt azonban egy egész dimenzió a különbség. Lucia őszintén sajnálta azokat a nőtársait, akik naponta kénytelenek ezt a procedúrát végigcsinálni.
Leoltotta az éjjeli lámpát, ami egész éjszaka világított. Akinek az a heppje, hogy gyilkosok után nyomoz, az ne csodálkozzon, ha csak égő lámpa mellett tud elaludni. Sőt, azon se csodálkozzon, ha ébredés után rögtön kényszeresen végigjárja a lakást, hogy ellenőrizze, nem járt e nála az éjjel hívatlan látogató. Azóta az éjszaka óta ugyanis paranoiás volt, és minden reggel megnézte az ajtót, ablakokat, hogy meggyőződjön, nincs e rajta behatolásnak a nyoma. Még gyufaszálakat is elhelyezett a nyílásokba, amit a filmekből lesett el, habár sejtette, hogy ez csak élénk fantáziájú forgatókönyvírók leleménye.
Sőt, a paranoia odáig fokozódott, hogy az ajtajára biztonsági rácsot szereltetett. Ezt azonban már maga is hisztérikus reagálásnak tartotta. Mindenesetre, most már nyugodt lelkiismerettel elmondhatta, hogy akár egy ostromot is kibírna.
…
A buszt kis híján lekéste, mert túl sokáig piszmogott, és az utolsó száz métert már futva tette meg. Mire elszundított volna a busz egyenletes ringatásától, épp megérkeztek, és neki le kellett szállnia.  
A reggel a Zöld Harmóniában mindig sorakozóval kezdődött, amikor a Főnéni szemügyre vette a nővéreket és a két darab ápolót, hogy megfelelő e az öltözékük a munkakezdéshez. A két ápolóhoz még oda is hajolt, hogy megszagolja a leheletüket, Luciára pedig rászólt, mert a nagy kapkodásban elfejtette az egyik gombot begombolni. Csak ezután osztotta ki nekik a feladatokat, Luciának újfent az ágynemű cserélés jutott.
…
Valamennyi dolgozónak járt a tízórai szünet, amit a legtöbben cigiszünetként fogtak fel, és eltűntek, hogy csillapítsák nikotin éhségüket. Lucia azonban nem dohányzott, így csakhamar azon kapta magát, hogy szinte egyedül van az egész osztályon.
A szíve nagyot dobbant, mert a haditervet ugyan már elkészítette, ami az első napra azt irányozta elő, hogy megismerje a terepet, és minél több ismeretséget kössön. Ám arra nem számított, hogy itt ő most egészen egyszerűen, és prózai módon a kisegítő személyzet, aki a kulimunkát végzi, és nem a nagy nyomozó. Nem is sikerült senkivel se megismerkedni, a karbantartón, és a segédnővéren kívül, aki mellé be volt osztva, mert a többiek egész egyszerűen rangon alulinak tartották szóba állni vele.
Most hát itt az alkalom, hogy az ismeretségi körét, és a helyismeretét bővítse, gondolta, és elindult találomra egy irányba, mert úgy gondolta, hogy arra van a betegek közös helyisége. Érdekes, futott át az agyán, hogy a bolondok házában ilyen csend van. Pedig joggal gondolhatja bárki, hogy ha valahol, hát itt hangoskodnak a betegek, ha kitör rajtuk az őrület. Lehet, hogy le vannak szedálva?
Mindeddig kihalt folyosón ment, most azonban nyílt az egyik ajtó, és egy férfi lépett ki, az ápolók ruháját viselte. Egy almát rágcsált, és kérdőn vonta fel a szemöldökét, mikor Luciát meglátta.
- Justin Dupinhez küldtek, de azt hiszem, eltévedtem, még új vagyok, - Lucia igyekezett olyan természetesen előadni a mondókáját, amennyire csak a színészi képességeitől tellett, miközben bocsánatkérően mosolygott.
Az ápoló nem szólt semmit, csak elindult előtte, Lucia pedig jobb híján követte. Az ápoló aztán megállt az egyik ajtónál, amit a kártyájával nyitott ki.
Az ajtó mögött volt a páciensek közös helyisége. Húsz ápolt, és két felügyelő nézett rájuk, amikor kinyílt az ajtó. A falak hangszigetelő szivacsokkal voltak fedve, ezért nem szűrődött ki a folyosóra semmi zaj.
A pszichológusok épp valami foglalkozást tartottak a betegeknek, mert az asztalokon különböző termények voltak, amikből ékszereket készítettek. Mások előtt papírlap volt, és a beteg az igyekezettől kinyújtott nyelvvel rajzolt valamit.
A fa mellé zongora volt állítva, és egy kopaszra nyírt alak görnyedt a klaviatúra fölé, és valamit pötyögött. Szájából, a nyál a klaviatúrára csorgott. Az egyik nővér odalépett hozzá, megtörölte az orrát, és mondott neki valamit, mire az alak ránézett, de tekintetéből az értelemnek minden jele hiányzott. Lucia megborzongott.
Az ápoló a zongoránál ülő alak felé intett.
- Ő Justin Dupin.
Lucia hitetlenül nézett rá, vajon nem viccel e, de a másik nem tűnt olyannak, mint akinek humorérzéke van. Sőt, belekezdett egy monológba.
- Látja ott van, mindig így ül ott, néha egész nap képes egy helyen ülni, mozdulatlanul, mint valami indiai jógi, guru, vagy mit tudom mi az isten van ott… szóval, néha egész nap így ül ott, néha meg klimpírozik valamit, mint most is, és ha szólunk hozzá, nem reagál, mintha süket volna, pedig nem az… tudja, állítólag nem először van itt. Én még új vagyok itt, nem tudhatom, de ezt mondják. Amióta behozták, csak a zongorához hajlandó leülni, és ha megpróbáljuk onnan elvinni, dührohamot kap. Úgyhogy, már nem is próbáljuk. A fiatal doktornő azt mondta, hogy ismeri a pasast, mer valami híres író, festő, szinész… na, szóval valami művészféle, azok meg úgyis mind dilisek, akár egy külön osztályt is nyithatnának nekik… Ez is bevett valamit, úgy hozták be, gyomormosás, meg minden, de még itt is hőbörgött, hogy asszongya, ha kiengedik úgyis az első adandó alkalommal megismétli, és akkor tutira nem fogja senki megmenteni, nahá’ akkó meg má’ nem is engedünk haza, nehogy még a végén kinyuvaszd magad, mer há’ nálunk az ember a legfőbb érték, meg humanizmus, meg hasonló blablabla, pedig szerintem az tutira az ő dóga, hogy ki akar e nyuvanni, és nehogy má’ valami nagyokos belepofázzon nekem, hogy micsinájjak az életemmel, és nagyokosan elmagyarázza, hogy asszongya, az élet szép, neki, de mittud ő énrólam…há’ nincs igazam?
A nagydarab ápoló befejezte mondókáját, és várakozón nézett rá, hogy majd Lucia megerősíti, amit mond. Lucia megrendülve nézte azt az emberi roncsot, akiben Justin Dupint kellett volna felismernie. Csak most jött rá, hogy mit próbál annyi igyekezettel eljátszani. A Tavasz-szonáta akkordjaira ismert, a dallamot azonban elhibázta. Makacsul újra kezdte, azonban a harmadik hang már félresiklott, és ez annyira szomorú volt, hogy Lucia legszívesebben ordítva rohant volna ki a szalonból.
- Maga meg mit csinál itt?
A helyiségben egy pillanat alatt megfagyott a levegő, még a betegek is felkapták a fejüket, és érezni lehetett, hogy erre a hangra ők is meg szoktak hunyászkodni. Lucia pedig úgy megrémült, mint utoljára négy évesen, amikor az óvó néni rajta kapta, hogy alvó időben Lacika kukiját fogdossa.
Ráismert a Főnéni hangjára!
- Mit keres maga itt? – sipította fülsértő fejhangon.
Lucia bűnbánóan nézett a kísérőjére, mert tudta, hogy ő se ússza meg szárazon.
- Rögtön jöjjön velem! – folytatta.
Lucia elindult kifelé, de az ajtóból még visszafordult, és egy utolsó pillantást vetett Justin Dupinre, aki ott ült magába roskadva a zongoránál.

Szonáta a zöld házban 41

Végre megkapta a mágneskártyát, ami nélkül még az „Elvarázsolt kastélyba” se léphetett be, ahogy a dolgozók maguk közt a Zöld Harmóniát nevezték. Lucia némi malíciát vélt kihallani a hangjukból, de úgy vélte, hogy ezzel ráér majd később foglalkozni. Nem rögtön az első munkanapján, mikor belépett az “Elvarázsolt kastély”-ba. Még régebben mondta neki, félig viccesen, félig komolyan az első szerkesztője, hogy az első nap, mikor új helyre érkezik, húzza meg magát, mindent felforgatni ráér később.
Lucia most úgyis tele volt feszültséggel, annyira, hogy egy kisebb város energiellátását nyugodtan rábízhatták volna, mégse cserélte volna el ezt a pillanatot. A kopó feszültsége volt ez, aki minden porcikájában érzi már a vadászatot, gazdája mégis pórázon tartja, és mikor végül elengedi szenvedélyesen veti magát a vad nyomába. Luciában is hasonló érzések kavarogtak.
A Főnéni az egyik fiatal nőre bízta, aki beajánlotta, és aki Editként mutatkozott be, hogy körbevezesse a szanatóriumban, és megmutasson neki mindent, hogy mi lesz a munkája. Edit rémülten közölte vele, hogy reméli, nem fog semmi galibát csinálni, mivel a főnővér közölte vele, hogy akkor ő is felelni fog érte, hogy miért ajánlott egy megbízhatatlan munkatársat. Lucia Edit rettegésének fokából meg tudta állapítani, hogy a Főnéni mennyire terrorizálhatja a munkatársait, és megígérte, hogy nem csinál semmi galibát. Őszintén remélte, hogy ígéretét meg is tudja tartani.
…
Megpróbált Edittel szóba elegyedni, hogy milyen a munkahelyi hangulat, hogy elégedett a munkájával, de ő csak kurta válaszokat adott, végül pedig kerek perec kijelentette, hogy ne is faggassa, mert nem tudhatja, hogy nem e a főnővér küldte rá, és a beszélgetésükről neki fog beszámolni? Lucia tehát jobbnak látta visszavonulót fújni, hacsak nem akarta, hogy rögtön az első nap spiclinek nézzék.
A szobák itt inkább hasonlítottak egy ötcsillagos szálloda apartmanjaira, mint kórházi szobákra. Mikor ezt szóba hozta, Edit csak legyintett, és azt mondta, hogy a milliomosok ezt várják el a pénzükért.
- Nem mintha a diliseknek számítana, hogy milyen szobában vannak lekötözve, de hát a hozzátartozóknak nagyon számít.
- Járnak őket látogatni?
- Hova gondolsz. Aki ide bekerül, az megszűnik a világ számára létezni. Aztán persze visszakerül a társaságban ugyanoda, ahol addig volt, és nem illik róla tudomást venni, hogy itt kezelték. Olyan ez a felső tízezernek, mint mikor az autójukat beadják a szervízbe generáljavításra. Ez is úgy működik, aztán minden megy tovább, mintha semmi se történt volna. Mesélhetnék, hogy hány olyan celebet látok a tévében, akiket egy héttel azelőtt még mi kezeltünk. De hát, pont ezért van a szerződésünknek titoktartási záradéka… Neked lesz a feladatod, hogy mindennap friss, ropogós legyen az ágynemű, és számíts rá, hogy a főnővér szigorúan ellenőrizni fog.
…  
Lucia nem is tudta, hogy egy olyan mindennapi tevékenység, mint az ágynemű húzás milyen fárasztó tevékenység, ha egy délelőtt tizenöt ágyat kell újraöltöztetni, és ki tudja, hányszor ugyanazt a mozdulatsort megismételni. Az első munkanapján egy tapasztalt segédnővér mellé volt beosztva, akitől elleshette a mozdulatokat. Dél felé azonban így is úgy érezte magát, mint egy vízhordó, aki folyamatosan szaladgált föl le egy négyemeletes társasházban két vödör vízzel. Fájdalmas volt a felismerés, hogy a városi lét ennyire puhánnyá edzette. Pedig, emlékezett rá, hogy otthon még szőlőt is kapált, és hát az se volt mindegy, kemény fizikai munka közben még húsz százalékos emelkedőt is megmászni.
Mindenesetre, rég örült annyira ebédszünetnek, mint mikor a kolléganője odaszólt neki, hogy majd délután folytatják. Aztán azt mondta neki, hogy vigye a szennyest a tárolóba. Lucia meg akarta kérdezni, hogy hol van az a tároló, ahova el kell vinni a szennyest, de a kolléganő akkor már a barátnőivel trécselt, és indultak ebédelni. Végülis, megoldott már nehezebb feladatokat is, mint megtalálni egy ruhatárolót, és abban is bízott, hogy útközben majdcsak találkozik valakivel, aki eligazítja. Így hát elindult, maga előtt tolva a kézikocsit.
Ám, mintha varázsütésre történt volna, a folyosó elnéptelenedett, és minden kihalt volt. Eddig még azt se figyelte meg, hogy a folyosó milyen hosszú, amíg elér a liftig. Úgy érezte, hogy kilométereket gyalogolt, vagy ez csak a fáradtságtól volt? Ahogy odaért, kinyílt a lift ajtaja, és ő beszállt.
…
A lift levitte az alagsorba, ahol csak egy árva neoncső pislákolt, de amikor kapcsolt, hogy a tároló valószínűleg nem itt lehet, a liftet már elhívták, és ő hiába nyomogatta a hívógombot. Vállat vont, és úgy döntött, hogy akkor itt lent is körülnéz.
Elindult a folyosón, ami pár méter után elkanyarodott, és ő dönthetett, hogy jobbra vagy balra fordulva folytatja az útját. Rövidesen elérkezett az első ajtóhoz, amin a felirat azt jelezte, hogy a kazánházba vezet. Lucia viszont nem akart a kazánházba menni, ezért elfordult balra. Körülbelül húsz méter után egy újabb ajtó mellett haladt el, amire az volt írva, hogy:
Vigyázat, magasfeszültség!
Lucia újfent kénytelen volt elfordulni, de ekkorra már annyira összezavarodott, hogy úgy érezte, mintha a Minotaurus labirintusában bolyongana, és csak remélni tudta, hogy őt nem várja valahol egy bikafejű szörny.
Most már szidta magát, amiért nekivágott ennek a felfedezőútnak, hiszen abban se volt biztos, hogy visszatalálna oda, ahonnan elindult. Elég, ha csak az egyik fordulót elvéti, és akár itt is éjszakázhat. Sőt, az is meglehet, hogy az elkövetkező napokat kénytelen lesz a patkányokkal megosztani.
Azon kapta magát, hogy az jár a fejében, hogy vajon hány napot bír ki egy ember étlen, szomjan, és mennyi idő elteltével fanyalodna rá a patkányokra? Alaposan leszidta magát a gondolataiért, de kiverni a fejéből mégse tudta.
Mert mi van, ha valaki szándékosan csalta ide le, azért, hogy ez a hely legyen a börtöne? Már az is gyanús, hogy a lift pont előtte nyílt ki, aztán, amikor lehozta, gyorsan elhívták. Mi van, ha valaki nem akarja, hogy itt szaglásszon?
Kényszerítette magát, hogy ne gondoljon erre, mert, ha csak ezen fog járni az agya, abba belebolondul.
Aztán megütötte a fülét az ismerős zongorajáték, és csakhamar ráismert a dallamra is: a Tavasz-szonáta volt. Justin Dupin játszotta, és ugyanaz a lemez volt, amit már ő is beszerzett.
Elindult a zene irányába, ami nem is volt olyan egyszerű, mivel sokszor elvétette az irányt, és a zene halkult. Ilyenkor, kénytelen volt visszamenni addig az elágazásig, ahol rossz irányba fordult, és elindulni a másik irányba. Úgyhogy, a végén már fogalma se volt, hogy merre megy, csak ment vaktában, amerre a zene vezette.
Egyszer aztán megérkezett. A zene egy műhelyként használt helyiségben szólt. A rádió a műhely közepén volt, egy széken, valaki teljes hangerőre állította, és szólt belőle a Tavasz-szonáta! Lucia belépett, és megállt a rádió előtt.
- Magának is tetszik? Mert nekem a kedvencem. De nem ám valamelyik feldolgozás, hanem az eredeti Tavasz-szonáta, amit maga Justin Dupin játszik.
Lucia felsikoltott, és megpördült a tengelye körül. A karbantartó volt az, és szerencsére egyáltalán nem volt bikafeje. Inkább egy barátságos mackóra hasonlított, és az imént átélt megrázkódtatás ellenére is, Luciának kedve lett volna felnevetni, ahogy ott állt, esetlenül. Láthatóan nagyobb zavarban volt, mint ő, és azonnal szabadkozni kezdett.
- Nem akartam megijeszteni.
- Új dolgozó vagyok itt, és eltévedtem, ahogy a szennyest hoztam le.
A karbantartó megmutatta neki a ruhatárolót, majd visszakísérte a lifthez.
…
Lucia nem gondolta, hogy egy nővérnek ilyen robot a munkája. Mire véget ért a műszakja, már nem érezte a lábát, és hazafelé, a buszban, elnyomta az álom. Úgy kellett a sofőrnek megrázni a vállát, hogy megérkeztek a végállomásra.
Lucia úgy érezte, hogy amint lehajtja fejét a párnára, már aludni is fog, de nem ez történt. Útközben kiment szeméből az álom, vagy talán csak túl sok minden történt vele a mai napon?
Még azt se sikerült kideríteni, hogy melyik szoba Justin Dupiné. Pedig, ahogy egyre többet törte rajta a fejét, úgy vált mindinkább a meggyőződésévé, hogy Justin Dupin lesz a hunyó.
Pontosabban, nem látott más lehetséges jelöltet a gyilkosságra. Nézzük csak a lehetséges jelölteket: elsőszámú gyanúsított Friderika maffiózó barátja, az Üzletember. Aki levágta magát a kettejük fényképéről. Az ok az lenne, hogy Friderika elhagyta, és hát a maffiózók nincsenek ahhoz hozzászokva, hogy csak úgy faképnél hagyja őket a babájuk. És nem is szokták csak úgy hagyni. Ami viszont ellene szól, az a tény, hogy a szakítás hónapokkal a gyilkosság előtt történt. Azonkívül egy profi nem szúrt volna huszonegyszer, hogy mégse legyen halálos egyetlen szúrás se, és az áldozata ellene valljon, ha mégis túléli. Akkor már inkább olyasvalaki, aki esztelenül szurkál, mert nem ura a cselekedeteinek.
Mint például egy féltékenységtől őrült asszony. Az El Capitano felesége, aki nyilvánosan fenyegette meg Tavasz Friderikát, hogy megöli, ha nem hagyja békén a férjét. Talán a férje is így gondolta, ezért is jelent meg Lucia lakásán, amikor megtudta, hogy valójában miért járt az Akadémián. Megpróbált kimagyarázkodni, de Lucia valójában nem is hitte, hogy neki vagy a feleségének akármi közük volna a lány halálához.
Akkor már inkább a Vöröske, aki a rektort követte, és bevallotta, hogy szerelmes volt Friderikába, de a lány levegőnek nézte. Lucia hallott már olyat, hogy a kikosarazott szerelmes egyszercsak bekattant, mert úgy érezte, hogy szerelmének a tárgya gúnyolódik vele. Lehet, hogy Vöröskével is ez történt. Elment a lány lakására, és bosszúból agyonszurkálta.
Vagy a Juci nevű lány, aki úgy kifakadt, és elmondta, hogy a lányok mind gyűlölték Friderikát, mert sportot űzött abból, hogy elcsavarja a fiúk fejét, és nem egy kapcsolatot tett már tönkre.
Gyanúsítottból tehát sok van, és neki mégis Justin Dupin volt az elsőszámú jelöltje. Nézzük csak, mit tudunk eddig? Egy nap megölte a lányt, aztán bevonult ide, az “Elvarázsolt kastélyba”, hiszen keresve se találni jobb búvóhelyet ennél.
Habár „tudásnak” nevezni mindezt nagy merészség, hiszen mindez csupán az ő elmélete. És még az sincs kizárva, hogy ezzel magát vezeti tévútra.
Aztán ott van az emberrablás, amikor a lakásában tartotta fogva valaki, aki megfenyegette, hogy bántani fogja, ha erre kap utasítást. Vajon kitől?

Szonáta a zöld házban 40

Mikor először jött ki erre a címre, ami félórányi, kényelmes autózásra volt a várostól, még csak terepszemlét tartott, hogy tervet készítsen. A közelben még egy buszmegálló is volt, mivel a környék népszerű kirándulóhelynek számított – hétvégenként ellepték a hátizsákos turisták. Ám a zöldre festett kastélyt csak az fedezte fel a park mélyén, aki kereste, annyira beleolvadt a környezetébe. Kintről nézve semmi se árulkodott róla, hogy mi folyik az épületben. Hosszú órákig, amíg Lucia ott volt, senki se jött ki vagy ment be az épületbe. Tudta, hogy mint újságíró semmi esélye rá, hogy bekerüljön. Még egyszer nem adhatja el azt a trükköt, ami az Akadémián olyan jól bevált.
Tehát egy alapos tervet kell kidolgoznia, hogy hogyan jusson be a klinikára. Arra gondolt, hogy talán alkalmazottként lenne rá a legjobb esélye, hogy Justin Dupin közelébe férkőzzön. Mert biztosra vette, hogy Dupin ott van a zöldre festett házban.
Biztosan kell a klinikára kisegítő személyzet. Takarítónő, esetleg segédnővér, vagy valami hasonló. A lényeg, hogy a betegek közelében. A többi már az ő ügyességén múlik, ami miatt nem aggódott, hisz nehezebb feladatokat is megoldott már…
Még egyszer körbe járta a zöld házat, hátha felfedezi az életnek valamilyen jelét. Hirtelen megmerevedett, mert közvetlenül a tető alatt kamerákat fedezett fel, amik a környéket pásztázták, és az egyik kamera pont őt figyelte!
…
Ha eddig úgy gondolta, hogy egyszerű dolog lesz a „Zöld harmónia” szanatóriumba bekerülni alkalmazottnak, akkor most kénytelen volt belátni, hogy tévedett, és túlbecsülte a saját képességeit. Mindenki, akivel beszélt, azt mondta, hogy csak kihalásos alapon, és protekcióval lehet oda bekerülni. Minden új dolgozónak legalább két régebbi dolgozó ajánlására van szüksége, akik kezeskednek érte. Az ellenőrzés pedig legalább olyan szigorú, mint a FBI-nál.
Úgy tűnt tehát, hogy minden ajtó bezárult. Csakhogy neki mindenáron be kell oda jutnia. És aki ismerte Luciát, azt is tudta róla, hogy szörnyen makacs…
…
Már két hete járt ki ide, és kívülről tökéletesen feltérképezte az épületet. Csak remélni tudta, hogy máshova nem helyeztek el kamerákat, azokon kívül, amiket felfedezett, mivel úgy mozgott, hogy kikerülje a kamerák látószögét. Igaz, annak a veszélye még mindig fennállt, hogy bentről észreveszi valaki, de hát ennyi kockázatot vállalni kellett.
Egyik este a buszmegállóban várakozott, mikor két másik fiatal nő érkezett, akik egy beszélgetésben voltak elmerülve. Szavaikból az derült ki, hogy mind a ketten a klinikán dolgoznak, és Lucia innen kezdve hegyezte a fülét. Arról panaszkodtak, hogy az ápolószemélyzet mennyire túl van terhelve, mivel többen megbetegedtek vagy pedig felmondtak, és még nem pótolták őket. Lucia szíve hevesebben kezdett verni.
- Elnézést kérek, de hallottam, hogy miről beszéltetek. Ugye, ti a Zöld harmóniában dolgoztok?
A két nő úgy nézett rá, mint akiknek fogalmuk se volt, hogy valaki kihallgatja a beszélgetésüket, csak most veszik észre, hogy ő is ott van, és egy kicsit neheztelnek is, hogy ilyen indiszkréciót követnek el velük szemben. Lucia folytatta.
- Én ugyanis régóta szeretnék a Zöld harmóniában dolgozni. Ismerem Kármán professzor munkásságát, és tudom, hogy a mániákus depresszió gyógyításában nincs nála nagyobb szaktekintély, és csodálatos lenne mellette dolgozni. De hát sajnos azt is tudom, hogy két régebbi dolgozó ajánlására lenne szükségem, akik kezeskednének értem.
- Hát, igen – mondta az egyik fiatal nő, és gyors pillantást váltott a barátnőjével.
- De ha komolyan gondolod, hogy nálunk akarsz dolgozni, akkor mi adhatunk neked ajánlást, - folytatta a másik.
Lucia arca felragyogott, és most nem játszotta meg magát.
…
Roppant lelkesen vetette bele magát a tanulásba, hogy néhány nap alatt legalább a pszichiátria alapjait elsajátítsa. Éjjel-nappal tanult, és méregerős kávékkal igyekezett magát topon tartani, hogy az agya minél több tudást szívjon magába a könyvekből. Utoljára a főiskolán tanult így, vizsgaidőszakban, és szerencsére a rutinból még maradt valami.
Aztán, amikor elérkezett a döntő nap, mégis úgy érezte, hogy mint egy lyukas szitán, az éjszaka kihullott minden tudás a fejéből, amit az elmúlt napokban a fejébe gyömöszölt. Felrémlett előtte az érettségije: akkor érzett hasonló ürességet. Pedig az előző hetekben lelkiismeretesen tanult. Sőt, az is volt a baj, hogy az agyát túlhajszolta, és az pont az érettségi napjára blokkolt le. Szerencsére, az a tanár volt a vizsgabiztos, akiről az egész iskola tudta, hogy a diáklányok a gyengéi. Így aztán Lucia elővette a legelbűvölőbb mosolyát, és egész idő alatt a tanárt hipnotizálta. Végül, egy kegyelem hármassal átengedték.
Másnap, persze, előjött minden, amit az előző négy hétben tanult, és gond nélkül leérettségizett volna, akár kitűnőre is. Ez mindenesetre egy életre szóló tanulság volt Luciának: mindegy mit tudsz, ha azt pont azon a napon nem tudod!    
Ezekkel az emlékekkel a fejében ment a meghallgatásra, ahol a Zöld harmónia főnővére fogja személyesen vizsgáztatni.
…  
Meghallgatásra jött, és úgy izgult, mintha nem is egy segédnővéri állás függne az interjútól, hanem legalább egy főszerkesztői szék. Tudta, hogyha ezt az állást nem kapja meg, nem sok másik esélye lesz, hogy Justin Dupin közelébe jusson. Ha ne adj isten most kudarcot vall vagy gyanút fognak, hát akkor kilométerekre elkerülheti ezt a helyet, mert úgy fogják őrizni a bolondokat, hogy a cerberosz se különbül Hádész birodalmát. Tehát ezt a lehetőséget kell megjátszania. Kár volna, ha annyi konspiráció, és hajnalba nyúló tanulás az utolsó pillanatban, valami ostoba véletlen miatt befuccsolna. Végtére is, majd egy hónapnyi munkája van benne, hogy eljutott eddig.
Az állásinterjúra a főnővérnél kellett jelentkeznie, egy folyton gyanakvó vénkisasszonynál, aki, úgy tűnt, személyes ellenségének tekinti. A kézfogása is pont olyan hideg volt, mint amennyire rideg volt ő. El tudta róla képzelni róla, hogy reggel, a tükör előtt felölti ezt az arckifejezést, amitől csak este válik meg.  Vagy ki tudja, lehet, még akkor se.
Luciát ez a vénkisasszony „Főnénire” emlékeztette Ken Kesey regényéből, amit még az utolsó gimnáziumi évében olvasott, de most megfogadta, hogy ha ma minden simán megy, akkor újra leveszi a könyvet a polcról. Még azt is el tudta képzelni, hogy a főnővér ugyanúgy zsarnokoskodik a betegeken, mint a regénybéli Főnéni.
Kiderült, hogy a Főnéninek itt a parkban van valahol a lakása. Ezt fenyegetően mondta, majd azt is hozzátette, hogy így jobban szemmel tudja tartani a rábízott személyzetet. Végül azzal fejezte be a mondókáját, hogy nála csak egyszer hibázhatnak, mert a második hibára már nem adja meg a lehetőséget.
Ilyen bevezetés után Lucia nem sok jóra számíthatott, és ha kicsit is félénkebb lett volna, mint amilyen volt, akkor már rég meghátrált volna a Főnéni szúrós tekintetétől.
Igyekezett zavarba hozni, és olyan keresztkérdéseket szegezett neki, amiket csak egy orvosnak kell tudnia. Jó hogy olyan keményen tanult, és így minden kérdésére tudott válaszolni. Ekkor meg az volt a baja, hogy olyan kérdésekre is tudott válaszolni, amelyek nem tartoznak egy segédnővér munkájához.
- Tudja, asszonyom, most készülök a felvételire, az orvosi egyetemre, ahol pszichiátriát szeretnék tanulni.
- Úgy hallottam, hogy nagy csodálója Kármán professzornak. Így helyes. Magam is egyedül a professzor úr miatt dolgozok itt.
Lucia megfigyelte, hogy a Főnéni hangja mennyire megváltozott, és valami meleg árnyalatot vett fel, mikor Kármán professzorról beszélt. Még a feje tetején, a konty is megremegett. Olyan volt, mint a kamaszlány, mikor élete első szerelméről beszél. Ugyanakkor a megvetést se leplezte a hangjában, mikor az „ittről” beszélt, mintha az egész kócerájban az imádott Kármán professzoron és rajta kívül csupa hozzá nem értő, dilettáns dolgozna, beleértve az orvosokat is. Az elkövetkező hetekben volt alkalma megfigyelni, hogy ez mennyire így van.

Szonáta a zöld házban 39

A fényképek többnyire egy-egy zajos sikerű koncert után készültek róla. Mint azt Elemér is mondta, társasági eseményekre nem járt, visszahúzódó életet élt, de koncerteket viszonylag sűrűn adott. Itthon is és külföldön is.
Ez szöget ütött Lucia fejében, és egy ötletet adott neki. Impresszárió! Hát persze. Ha ennyit koncertezik, akkor nyilvánvalóan szüksége van valakire, aki az ügyeit intézi, és neki ezzel a valakivel kell beszélnie.
Xxx
A teremben teljes volt a sötétség, csak a színpadon ülő alak volt megvilágítva, aki a zongora fölé hajolt. Hosszú ujjaival azonban még nem ütötte le a billentyűket. Csinált pár gyakorlatot velük, hogy bemelegítse őket, nehogy majd cserbenhagyják. Aztán ráhelyezte ujjait a billentyűkre, és a következő pillanatban felhangzottak az első akkordok, amelyekből egy lágy dallamív alakult ki. Olyan volt ez, mint szerelmes asszony nyöszörgése, akit kedvesének ujjai simogatnak. Az ember lelke kiszabadul a test börtönéből, és szabadon a földi megkötöttségektől, lebeg. Aztán találkozik egy másik éteri lénnyel, akit feltételek nélkül tud szeretni, akinek mindent oda tudna adni, és megosztani vele, és egy mámoros ölelkezésben immár együtt lebegnek tovább. De aztán feltűnik egy harmadik, és árnyéka rávetül az ő boldogságukra, és már nem is érzik olyan önfeledtnek a boldogságukat. Ahogy a dallamok egyre komorabbá, szikárabbá válnak, és tragédiát sejtetnek. Már nem tudnak úgy bízni a másikban, mint azelőtt, és a másik kedveskedései mögött keresik a hátsószándékot. Mi van, ha a másik szerelme már nem is igazi szerelem, csak megjátssza, de már másfelé kacsintgat? Mi van, ha az a harmadik azért jelent meg, hogy elvegye őt tőlem?
A kezdetben még lágy harmóniák egyre disszonánsabbakká válnak, míg végül a zongoraművész már vad dühvel püföli a billentyűket, és egész alakja átváltozik egy sátáni figurává. Igen, Mephisto lehetett ilyen, amikor megkísértette szegény Faustus doktort, vagy méginkább Drakula, mikor ezreket húzatott karóba. A pokol seregei pedig megindulnak, és mindent ellepnek a fekete köpenybe burkolózott vámpírok, akik emberi vérre vannak kiéhezve. A közönség a nézőtéren pánikszerűen menekülni kezd. A nők sikoltoznak, a férfiak pedig szitkozódnak, ahogy egymást taposva, lökdösődve igyekeznek a kijárat felé.
Xxx
Egy fél napja ráment, amíg az interneten kikereste azokat az ügynökségeket, amelyek komoly zenével foglalkoztak, aztán sorban felhívta mindet. Justin Dupin-nel egyik se volt kapcsolatban, és végül az utolsó ügynökségnél azt is meg tudták mondani, hogy az ő ügyeit egy ügyvédi iroda intézi.
Felhívta a megadott számot, de a nő, aki a telefont felvette, meghallva, hogy kiről akar vele beszélni, lecsapta a kagylót. Másodszor is majdnem így járt, azzal a különbséggel, hogy ezúttal végighallgatták, és csak utána kezdtek vele üvöltözni. Úgyhogy a végén neki kellett megszakítania a vonalat.
Harmadik próbálkozásra sikerült az ügyvéddel egy találkozót megbeszélni.
…
Megállt az ajtó előtt, amelyre elegáns réztábla volt szerelve, rajta a névjegy:

HEIDI GRÜNINGEN
Ügyvéd

Az ajtó mellett hiába keresett csengőt, helyette kopogtató volt. Egy középkorú nő nyitott ajtót, és ő egy magánlakásba találta magát, aminek egyik része irodának volt leválasztva. A nő az irodarészbe vezette, majd magárahagyta, hogy bejelentse az ügyvédnőnek, akivel ebben az időpontban állapodtak meg. Mikor a nő megint megjelent, némán intett, hogy várja az ügyvédnő.
Luciának az a kínos érzése volt, mintha az egész jelenetet előre megrendezték volna, és ez az érzése a későbbiekben csak fokozódott. Például akkor, amikor belépett a szolíd elegenciával berendezett irodába, és a súlyos, tölgyfa íróasztal mögül előjött az a meglepően fiatal nő, aki a jéghideg, szőke kategóriába tartozott. Kísértetiesen hasonlított a nyolcvanas évek agyondoppingolt NDK-s úszónőihez. Kézszorítása férfiasan határozott volt, és mintegy véletlenül végigsimította Lucia karját, ahogy helyel kínálta. Nem ment vissza a helyére, hanem ott maradt Lucia előtt, és nekitámaszkodott az asztalnak. Fürkészőn nézte az arcát, amitől Lucia zavarba jött. Az asztalon álló dobozkából kivett egy szivart, majd őt is megkínálta, de ő megrázta a fejét.
Vállat vont, és mielőtt rágyújtott volna, a szivart végighúzta az orra alatt, és az illatot kéjesen beszívta. Majd férfiasan leharapta a szivar végét, és kiköpte, egyenesen bele a méterekre álló papírkosárba. Elégedetten mosolyodott el. Lucia meg akart szólalni, de a másik leintette, és lehunyt szemmel pár füstkarikát eregetett. Nagyon szép füstkarikákat tudott eregetni, még versenyezni is elmehetett volna.
Xxx
- Egy szivar felélénkíti még a legfáradtabb szellemet is - szólalt meg hirtelen. - Maga még nem próbálta, kedvesem?
Félénken intett nemet.
- Persze, ennek is meg van a maga ceremóniája. Nem szabad elsietni. Tudja, a szivar olyan, mint egy szerető, idő kell hozzá. Épp ezért a kettő hosszútávon összeegyez-tethetetlen, és hát én a szivart választottam.
- Úgy tudom, hogy ön az impresszáriója Justin Dupin-nek. - próbálkozott Lucia
A másik bólintott.
- Tudja, ez csak olyan baráti alapon van. Éppen felmondott neki az előző impresszáriója, és megkért, hogy intézzem én az ügyeit, amíg nem talál valakit. Rajongok a művészetéért, és nem tudtam ellenállni a lehetőségnek, hogy együtt dolgozhatok vele, de azóta már megbántam a döntésemet.
-Miért?
-Három okom is van: megbízhatatlan, hisztis, infantilis. Próbált már egy öt éves gyerekkel együttműködni, kedvesem?
Elhallgatott, és várta Lucia további kérdéseit, de ő hallgatott, a hallottakat emésztette. Így aztán folytatta.
-Mióta vele dolgozom, alkalmam volt több művészt is megismerni, és elmondhatom, hogy többségükben ilyenek, de ő mindegyiken túlltesz a hiperérzékenységével. Már attól képes idegösszeroppanást kapni, ha veszekszem vele, mert egy fontos találkozóra nem tud pontosan eljönni, vagy egyszerűen el se jön. Ilyenkor aztán úgy dühöng, hogy az már ön és közveszélyes, és nemegyszer nekem kellett őt megfékeznem.
Lucia végigmérte Heidi Grüningent, és el kellett ismernie, hogy még férfiként se szívesen kerülne vele konfliktusba. Minden további nélkül el tudta róla képzelni, hogy húsz méterre eldob egy 5 kilós vasgolyót Az ügyvédnő elfogta a pillantását, ami láthatóan hízelgett neki, és még az izmait is megfeszítette, hogy kidudorodjanak a ruha alól.
- De ha ilyen gyengék az idegei, akkor nyilván van egy pszichiáter, aki kezeli őt.
- Igen, - bólintott az ügyvédnő - mindig Kármán professzort kellett hívnom, ha rátörtek a rohamok, és ő lecsillapította vagy beszállította a klinikájára.
- Megadná a professzor címét?
A másik egy pillanatig habozott, majd megvonta a vállát. Egy névjegy-kártyát vett ki a fiókból, és átnyújtotta. Lucia menni készült, de az utolsó pillanatban eszébe jutott még egy kérdés.
- Mikor látta utoljára a védencét?
- Úgy három hete. Azóta hiába keresem.
- És nem tartja ezt furcsának?
- Egyáltalán nem. Ha maga dolgozna vele együtt, akkor maga se találná annak, - mondta, és úgy hangzott, mintha védekezne, pedig Lucia nem is vádolta. - Egy újabb idegösszeroppanás, vagy egyszerűen csak úgy gondolta, hogy magányra van szüksége. Magasról tesz a világra, és azokra, akik aggódnak érte…
xxx
A környezet varázslatos volt, és gyógyító, hogy már pusztán ez is elég lett volna, hogy az ember idegei ellazuljanak, arcán a ráncok kisimuljanak, és pillanatok alatt elfelejtse, hogy odakinn egy őrült világ van. Egy ügyes tervező úgy válogatta össze a növényeket és építette meg a tájat, hogy az ember úgy érezze, egy puha kéz, selymes balzsammal masszírozza az idegeit. Valamikor ez a csodálatos park egy hercegnek épült, aki titkos tanácsos is volt a bécsi kamarillánál, és idejárt kipihenni magát.
Lucia azonban most nem azért jött, hogy a park szépségében gyönyörködjék. Nem is újságíróként. Tudta, hogy egy mindenlében kanál firkász itt nem kívánatos személy, akit kigyúrt fogdmegek tessékelnének ki. Hiszen itt, ahol a felső tízezer tagjai kúrálják megkínzott idegeiket a diszkréció alapkövetelmény kell, hogy legyen.

Szonáta a zöld házban 38

Azon gondolkozott, hogy mit akar ez a találkozó jelenteni? Nem tudott arról, hogy Miklósnak politikai ambíciói lennének, habár kitudja? Minden pártnak jól jöhet a népszerűsége, és tudnak olyan ajánlatot tenni, ami visszautasíthatatlan.
De hát mit akarnak? Jelöltnek állítani? A párt listáján jól festene egy népszerű rendőr neve, és biztosan hozna pár tízezer szavazatot, ami egy kiélezett versenyben még győzelmet is érhet.
Legjobb lenne egyenesen Miklóst megkérdezni, hogy mi a helyzet, mielőtt megírná a találgatásait. Úgy érezte, hogy az elmúlt napok után tartozik neki ennyivel, hogy ne támadja hátba.
Elővette a telefonját, és megnyomta a gyorshívót. Hallotta, ahogy Miklós készüléke a boxban megszólal. A Hotel Kalifornia dallamát játszotta, ami neki is a kedvence. Szinte suttogva beszélt, hogy ne bukjon le, és mikor Miklós megjegyezte, hogy alig hallja, azzal magyarázkodott ki, hogy berekedt, és szinte csak suttogni tud.
De aztán mégis lebukott, mert az utcán egy mentő húzott el, szirénázva. Miklós kijött a boxból, a telefont még mindig a füléhez tartva.
- Ha akarod, folytathatjuk így is.
Lucia lányos zavarában elpirult, mint diákkorában, mikor puskázáson kapták rajta.
…
Lucia szeme előtt színes karikák táncoltak, és úgy érezte, hogy tökéletesen képben van, ami a zenei életet illeti, miután már több órája mereven bámulta a számítógép képernyőjét. Elolvasott minden anyagot, ami az interneten fellelhető volt Justin Dupin-ről. Először csak a nevet írta be a keresőbe, de később már specifikusan is keresett. Rájött, hogy anno épp az ő jelenlegi újságja foglalkozott a legtöbbet vele, amikor tíz évvel ezelőtt az országban telepedett le. Több hivatkozást is talált, ami az újságban megjelent cikkekre utalt, és feljegyezte magának, hogy holnap át kell böngésznie a tíz évvel ezelőtti számokat. Addig is azonban az archívum segítségével visszakeresett a franciaországi évekre, és elkészítette Justin Dupin életrajzát.
Csodagyereknek indult, már hétéves korától komponált, tizenegy évesen pedig kiállt a pódiumra, és megnyerte a közönséget. Több versenyen szerepelt a díjazottak között, és tizenhét évesen elvégezte a konzervatóriumot. Hazájában a legnagyobb zenei tehetségnek kiáltották ki, és világkarriert jósoltak neki. Aztán huszonnégy évesen általános megdöbbenést váltott ki, amikor elhagyta Franciaországot, és pont ebben a kelet-európai országban telepedett le. Azt nyilatkozta, hogy elege lett abból a sztárolásból, ami otthon körülvette, és beleszeretett ebbe az országba, amelyik annyi kitünő muzsikust adott a világnak.
A családjáról feltűnően ritkán és keveset nyilatkozott, és akkor is csak az anyját említette. Se apáról se testvérről nem nyilatkozott. Talán azért, mert nincsenek?
A másik, ami feltűnt neki, hogy azokban a ritka interjúiban se nyilatkozott a magánéltéről, vagy csak múlt időben. Se egy szerelem se barátok. Jól mondta Elemér, ez egy szerzetes. Bár egy zeneszerzőről tudott, aki szerzetes is volt, dehát ő se élt szűzies életet.
Botrányaival se igen foglalkozott a média, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem voltak. Pedig még otthon sorozatos orgiáitól volt hangos a sajtó, ahol állítólag minden sarokban öntudatlanul feküdt valaki. Aztán egyszer felpofozott egy paparazzit, aki lefényképezte, amikor egy nő társaságában vacsorázott. Mindennek azonban vége lett, amikor ideköltözött. Persze, lehet azt mondani, hogy megkomolyodott, de vajon léteznek az életben ilyen egybeesések?
Mindenesetre ez a pár órás búvárkodás arra jó volt, hogy felkeltse az érdeklődését Justin Dupin iránt, és úgy döntött, hogy érdemes ezzel a titokzatos művésszel foglalkozni.
Xxx
Másnap az újság a címoldalon, harsogó betűkkel közölte, hogy a főnyomozó, aki napi rendszerességgel ott van a tévé képernyőjén, az egyik párt színeiben fog indulni a választáson. Természetesen, az előző napon mindent megbeszélt Miklóssal, hogy lehozhatja e a sztorit, és neki semmi kifogása se volt. Azt mondta, másnap délelőtt lesz a sajtótájékoztató, ahol hivatalosan is bejelentik, hogy kilép a rendőrség kötelékéből, és indul a választáson.
Lucia úgy gondolta, hogy van az olyan jó, mint egy kiadós orgazmus, ahogy elképzeli, hogy hogyan dühöng most a Vörös Démon, amiért nem ő, hanem Lucia szerezte meg ezt az információt is. Habár a minapi akcióját követően alaposan megrendült a pozíciója, még mindig ő volt a belpolitikai rovat megbízott vezetője. Amit nem is mulasztott el hangsúlyozni, amikor panaszkodni ment, hogy milyen galád módon kerülték őt meg ebben az ügyben. Mert ráadásul Lucia még arról is gondoskodott, hogy ő is csak az újságból értesüljön a szenzációról. Nyilván azóta már a volt szeretőjére borította az asztalt, amiért nem értesítette idejében, és szegényke nem is tudja, hogy a Főszerkesztő-helyettes se tudott többet. Ez volt Lucia bosszúja, amiért szövetkeztek ellene. Gondosan megvárta a lapzártát megelőző utolsó pillanatot, amikor már nem volt idő senkivel se beszélni, és a kiadásvezető a saját felelősségére változtatta meg a címoldalt.
A szerkesztőségi ülést ma általános meglepetésre a főszerkesztő vezette, egy megtört öregember, akinél fél évvel ezelőtt diagnosztizálták a rákot, és azóta szinte állandóan betegeskedett, és mindenki tudta, hogy nem sokáig húzza már, de ma jobban érezte magát, és megjelent. Most is egy hosszabb kórházi kezelés után volt, és a sugárkezelés következtében olyan csupasz lett, mint egy csecsemő. De azért abból az energikus főnökből is megőrzött valamit, akire Lucia emlékezett. Olyan volt, mint a fogatlan oroszlán, aki azonban, ha felmordul, behúzzák a farkukat azok, akiket egykor móresre tanított, és még emlékeznek erre a móresre tanításra.
Úgy tűnt, hogy mindenről tökéletesen képben van, ami a szerkesztőségben történik. Így tudott a sajtótájékoztatón történtekről is, és felelősségre vonta a helyettesét, hogy miért nem állította meg a munkatársát, amikor megtudta, hogy szabotázsra készül.
- Én ugyanis szabotázsnak tartom azt, ami történt, és nagyon csodálkozom, hogy mit keres még köztünk az, az egyén, aki ezt tette. Mindenkinek, aki nálunk dolgozik, tisztában kell lennie azzal, hogy az újsággal szembeni lojalitás fontosabb a magánéleti konfliktusoknál.
A Főszerkesztő-helyettes dühös pillantást vetett rá, mert meg volt róla győződve, hogy Lucia árulkodott, ám ő állta pillantást, és megvonta a vállát, jelezve, hogy ő se ért semmit. A Vörös Démon, aki visszafoglalta királynői helyét az ő Kandúrkája mellett, belesápadt a méregbe, és ha tekintettel ölni lehetett volna, akkor Lucia már egy kínzócölöpön rángatózott volna.  
Ám a megaláztatásuk mára még nem ért véget, mert a főszerkesztő megdicsérte Luciát: „amiért az anyagaival az elmúlt napokban szinte egyedül vitte a lapot”. A többiek figyelmét pedig felhívta, hogy nem egy bulvár lapnál dolgoznak, hanem egy komoly politikai napilapnál. Mindenki értette a célzást, hogy ez egy oldalvágás a helyettesének, aki a példányszám növelés bűvöletében olyan módszerekhez nyúlt, amelyek néhány kollégának, köztük neki se tetszettek. Lucia ezúttal nem tudta volna tagadni, és nem is akarta, hogy ő is a belső ellenzékhez tartozik. Az, akinek ezt a megjegyzést szánta, viszont tökéletesen értette, mert elsápadt, és olyan szemekkel nézett az “árulkodókra”, ami nem igért sok jót.
…
- Rossz lóra tettél kisanyám, mert a vén trottyosnak már csak napjai vannak, aztán pedig mi jövünk. És találd ki, hogy mivel fogjuk kezdeni.
Ezt a Vörös Démon mondta, mikor az értekezlet végeztével Lucia elé állt, és olyan kihívó testtartást vett fel, mintha tettlegességre készülne. Mondandója végeztével pedig mutatóujját a mellének bökte. Ám csalódnia kellett, ha azt remélte, hogy Lucia íriszében a rettegésnek bármilyen jelét fogja felfedezni. Őt az elmúlt napok már megedzették, és belátta, hogy ezt a játszmát elvesztette. Mert, ha tényleg a Kandúrka lesz az új főszerkesztő, akkor neki valóban nincs nagy jövője az újságnál. Jobb lesz tehát elébe menni az eseményeknek. Lucia eltűnt az irodájában, és megírta a felmondólevelet, amit az asztalon hagyott.
Xxx
Lucia már el is felejtette a szabadság ízét: amikor akár az egész délelőttöt is az ágyban töltheti, és nem kötik gúzsba a határidők. Ezekben a napokban sokat olvasott. Elolvasta Elemér könyveit, azonkívül beszerzett minden hozzáférhető anyagot, ami Justin Dupin-nel foglalkozott, és jegyzeteket készített. Felkeresett rajongói fórumokat, ahova rajongó csitrik írtak, hogy mennyire imádják Justin Dupint, mások pedig arról írtak, hogy mennyire gáz ez az ember. Azt remélte, hogy a bejegyzések közt talál olyat is, ami elárulja, hogy mi van vele most. Rá is bukkant egy hozzászólásra, ami sajnálattal értesített minden rajongót, hogy Justin Dupin legközelebbi koncertje „technikai okok miatt” elmarad, ám semmi közelebbit nem írt. Lucia mindenesetre öt napi olvasás és keresgélés után, lassan úgy érezte, hogy az országban kevesen ismerik Justin Dupint nála jobban.
Beszerezte néhány cd-jét, amin ő játszott, és aláfestésnek kutatásaihoz ezt hallgatta. Amennyire ő értett a zenéhez, és meg tudta itélni, volt valami egyéni íz a játékában. Mintha az ő felfogása Mozartról különbözne minden más értelmezéstől, és az ember hajlamos volt elfogadni, hogy az ő interpretációja a helyes. Szerzeményei közül kedvence a Tavasz szonáta volt. Nem a poposított változat, hanem az eredeti mű, amit ő játszott egyszál zongorán. Olyan hangokat csalogatott ki a hangszerből, hogy Lucia nemegyszer meg volt róla győződve, hogy valamilyen más hangszer is bekapcsolódott a játékba, de a borító tájékoztatója szerint Justin Dupin mindvégig egyedül játszott.
A magazinokban talált róla fényképeket is, amikben csak egy közös volt, hogy mindig ott állt a közelében egy-egy gyönyörű nő is. Hol egy forró, latin szépség, máskor pedig egy jéghideg, szőke. Ez ellentmondott azoknak a szóbeszédeknek, amelyek róla terjedtek. Vagy csak reklámfogás volt az egész? Tudott olyan popsztárokról, akik jól felfogott érdekükből titkolták a homoszexualitásukat, mert a tini lány, rajongóik kiábrándultak volna belőlük, ha megtudták volna, hogy a férfiakhoz vonzódnak. Ez lett volna a helyzet Justin Dupinnel is?
Mindenesetre, a nők láthatólag elkényeztették, és ha Lucia őszinte akart lenni magához, akkor meg is tudta őket érteni. Alaposabban is szemügyre vette a képet. Próbált úgy tenni, mintha nem hallott volna a pletykákról. Egyre több feminin vonást fedezett fel benne. Miklóssal összehasonlítva feltétlenül, aki a másnapos borostájával kifejezetten macsó típus volt. De, valljuk be, ma már a férfiak többsége olyan típus, mint Justin Dupin, és nem olyan, mint Miklós. Egyszerűen azért, mert ma már nem a macsó a trendi, hanem a feminin férfi. Ezt nevezte egy filozófus a férfiak szimbolikus kasztrálásának, ami azzal kezdődött, hogy a nők nadrágot húztak, aztán azzal folytatódott, hogy elfoglalták a férfiak munkaköreit – és ma már, szegény férfiak a kocsmába se mehetnek, hogy leigyák magukat, mert ott is, minden második vendég nő.
Justin Dupin valahogy olyan típus volt, aki a nőkből kihozza az anyai ösztönt, és kényeztetni akarják. Szőke haja rakoncátlan fürtökben hullott a vállára, hogy az embernek rögtön arra támadt kedve, hogy kezelésbe vegye azokat a rendetlenkedő tincseket. Szemei olyanok voltak, mint mikor a tenger vize vihar előtt kékből haragos-zöldre változik. Az őrület ott bújkált valahol ezeknek az igéző szemeknek a mélyén. Arcvonásai olyan gyermekien ártatlanok voltak, hogy elképzelhetetlen volt, hogy aki ilyen tisztán, ilyen naivul tekint a világba az bárkinek ártani tudjon. Az ember lelkifurdalás nélkül még megbántani se tudta. És azoknak a híreket is hajlamos volt kétkedéssel fogadni, amelyek arról szóltak, hogy még otthon, Franciaországban milyen vad életet élt.

Szonáta a zöld házban 37

Lucia felkapta a fejét.
- Hogyan?
- Tavasz-szonáta – ismételte Elemér, csodálkozva, hogy Lucia egyszerre ennyire izgatott lett.
Lucia pedig közben azon törte a fejét, hogy vajon véletlen e, hogy a szonáta címe megegyezik Tavasz Friderika nevével, netalán célzatosan ez is a hódítás része volt? És ha igen, akkor Justin Dupin minden nőnek komponált valamit, akivel ágyba akart bújni? Mert ha igen, akkor elég termékeny szerzőnek kell lennie…de hisz eddig úgy tudta, hogy Dupin a fiúkat szerette. Kész káosz. Végül, úgy döntött, hogy egyenesen Elemérnek szegezi a kérdést.
Elemér azonban csak dühösen legyintett a feltételezésre.
- Ma már minden művészről feltételezik, hogy buzi, nem a nőket szereti. A múltkor odajött hozzám egy ifjú költőpalánta, és azt mondta, hogy ő költő szeretne lenni, de ő a lányokat szereti, mit csináljon? Aztán elmagyaráztam neki, hogy minden költőóriás mellett ott volt egy múzsa, egy nő, aki a legszebb verseit ihlette… aztán elolvastam a fiú verseit, és rájöttem, hogy neki még nem sikerült megtalálni a múzsáját, legyen az hím avagy nőnemű.
Elemér legyintett.
- Szóval, Justin Dupin nem homokos?
- Éppúgy a nőket szereti, mint én
Luciának már a száján volt, hogy hiszen Elemérről is épp elég különös fáma kering a szerkesztőségben, de szerencsére, még idejében sikerült visszanyelnie.
- Voltaképpen ki is ez a Justin Dupin? Elég rejtélyes figura lehet.
- Akkor kezdjük az elején. – Elemér felállt, és járkálni kezdett körbe körbe a szobában, miközben a háta mögött összekulcsolta a kezét, ami Luciának egy gimnáziumi tanárát juttatta eszébe, aki ugyanígy próbálta beavatni diákjait a történelem rejtelmeibe. Az igazán nem az ő hibája volt, hogy a tantárgyából ő mindig bukásra állt.
- Tíz évvel ezelőtt zenei körökben általános szenzációt keltett, hogy Franciaország legtehetségesebb ifjú zongoraművész-zeneszerzője egyszercsak megjelent szép fővárosunkban, és bejelentette, hogy ő pedig épp ebben az országban akar letelepedni. Persze, senki se értette, miért hagyja el a hazáját egy ifjú, tehetséges művész, akit otthon már akkor zseninek kiáltottak ki, és miért pont ezt az országot választja új hazájának. Sokan arra gyanakodtak, hogy nő van a dologban, hiszen ismert volt nőügyeiről, hogy híres filmszinésznők, modellek őrültek meg érte, egy monacói hercegnő pedig, ha jól emlékszem, öngyilkosságot kisérelt meg miatta. Botrányaiból egy lap jól megélt volna. Orgiákon vett részt, ahol patakokban folyt a whiskey, és a takarítók másnap egész zsák tűt szedtek össze, amivel belőtték magukat. Huszonnégy éves korára teljesen kiégett, többször volt drogelvonón, és úgy tűnt, hogy művészileg is képtelen megújulni. Aztán egyik napról a másikra, hátat fordított mindennek, és hirtelen felbukkant a mi szép fővárosunkban.  Ő maga azt nyilatkozta, hogy beleszeretett az országba, és be akar kapcsolódni nagyszerű zenei kultúránkba…ki tudja, még igaz is lehet. Nála ezt sose lehet tudni.
Elgondolkozva állt meg, és Luciára tekintett, aki érezte, hogy most kellene megszólalnia, de egyetlen okos kérdés se jutott az eszébe, és ettől roppant ostobának érezte magát. Elemért azonban ez nem zavarta, hozzá volt szokva az ostoba diákokhoz.
- Eleinte még senki se hitt neki, hisz már sokszor eljátszotta ezt. Mindig, amikor befejezett egy újabb elvonókúrát, fogadkozott, hogy megváltozik. Aztán csak folytatta ugyanazt az életet, amit előtte élt. De a környezetváltozás, úgy tűnik, jót tett neki. Immár tíz éve, úgy él, mint egy szerzetes, nem hallani a botrányairól. Visszavonultan él, nem mutogatja magát a médiában. Az egy kezemen is megtudnám számolni, hogy az elmúlt tíz évben hány interjút adott, a magánélete pedig tabu. Még a díjakat, kitüntetéseket is visszautasítja, amelyekkel a mindenkori kormány elhalmozná. Ugyanis mindegy, hogy milyen színű kormány van hatalmon, mindegyiktől megkapta az elismerést, így a muzsikustársai irigykednek rá…tudod, ebben az országban hagyomány, hogy a hazait nem becsüljük. Csak, ami idegenből jön, az a jó…
- Érdekes Pál-fordulás. Te minek tulajdonítod?
Elemér tanácstalanul vonta meg a vállát.
- Ha engem kérdezel, valami nőügy lehetett a háttérben. Mindenesetre, bárki is volt az a titokzatos „Numberone” – igen, a bulvár média, amely akkor hónapokig rágódott a gumicsonton, még ezt a roppant elmés nevet is kitalálta –, roppant diszkrét lehet, hisz tíz év alatt titokban tudott maradni, ami a mai világban már csodakategória.
- És mit tudni a betegségéről? Azt mondják, néha hetekre eltűnik, hogy valahol kezeltesse magát
Elemér bosszúsan legyintett.
- Ideggyengeség. Én ezt nem nevezném betegségnek, mert ilyen alapon a művészettörténet nem más, mint egy nagy kórtörténet. A művészek azonban mind hipochonderek.
Xxx
Nagyot sóhajtott, mikor végül becsukta maga után az ajtót, és megnézte az óráját. Negyvenhat perc. Pont egy tanóra hosszúsága alatt végzett, ami nem is olyan rossz, ismerve Elemér bőeszédűségét. Igaz, a végére most is annyira belemelegedett, mikor a művészvilág ismert hipochondereiről volt szó, hogy alig lehetett leállítani. Szerkesztőségszerte arról volt ismert, hogy kedvére levő témákról képes akár több órás előadást rögtönözni, mindenféle felkészülés nélkül. Ebben talán egyetemi előadói múltja is segítette. Lucia mindenesetre a tudásáért csodálta, ha már azt nem tudta eldönteni, hogy milyen verseket ír.
Ebédidő lévén elhatározta, hogy megebédel. De nem ám úgy újságírómódra, kutyafuttában, két esemény közt egy szendvics, hanem rendesen, fehér asztal mellett. Elvégre, az elmúlt napok sikerei után ennyit talán megérdemel, hogy így is kényeztesse magát. Taxiba vágta tehát magát, és a taxisnak megadta a kedvenc étterme címét.
Alapjában véve mindig is szerette a hasát, és a gyomornedvei most is beindultak, ahogy a kulináris élvezetekre gondolt, amikben az elkövetkező órákban részesülni fog, és lelki szemei előtt megjelentek a finomnál finomabb falatok, amiket rendelni fog. Habár most úgy nézett ki, mint egy gyomorbajos gogógörl, de azért  kiskamaszként még kifejezetten dundi volt. Aztán tizenöt évesen, amikor a kiválasztott fiú azzal utasította vissza, hogy egy hájpacnival nem fog járni, az egész éjszakát végigsírta, és gyűlölte, ahogy kinéz. Aztán elkezdett eszelősen fogyókúrázni, amiért a nagyanyjával kellett kemény csatákat vívnia, aki rossz gazdasszonynak tartotta magát, ha a családjából valaki nem volt szép kerek, mint a coca az ólban. Végül, úgy úszta meg a visszahízlaló kúrát, hogy kitalálta, hogy ő nem is fogyókúrázik, hanem böjtöl, ami már egész más lapra tartozott, mert azt még a nagyanyja is elfogadta.
…
Belépett a helyiségbe, ahol még most, hétköznap délben is majdnem csúcsforgalom volt, a társadalom elitje fogyasztotta itt az ebédjét, akik meghaltak volna, ha egy restiben csülkös bablevest tesznek eléjük, mert az ő gyomruk olyan ételekhez volt szokva, amiknek a nevét Lucia még kimondani se tudta. Puszta újságírói beidegződésből végigpásztázta az asztalokat, amelyeknél üzletemberek, politikusok, újságírók ebédeltek. Nők nem is voltak az étteremben, legalábbis az asztaloknál. Mert a szégyenlősebb vendégeknek diszkrét boxok voltak kialakítva.
 Ilyenkor, választások közeledtével nem is olyan meglepő, hogy hirtelen nagyon fontos lett a polititikusok számára, hogy jóban legyenek a média képviselőivel. És ugyan mi mással lehetne megalapozni ezt a jó viszonyt, mint egy kellemes ebéddel?  Luciát is lépten-nyomon megállították, hogy gratuláljanak a sikereihez. A kormánypárti politikusok arcán látszott, hogy a mosolyuk nem őszinte, hisz a legfrissebb felmérések szerint 7 százalékot rontott a népszerűségükön Lucia leleplezése. Az ellenzékiek ezzel szemben kéjes vigyorral az arcukon szorongatták a kezét.
Azért az ő örömük se volt felhőtlen, mert nem tudhatták, hogy holnap nem ők kerülnek e terítékre, és róluk fognak szólni a híradók vezető hírei. Mindenesetre, azt már most feljegyezték a noteszükbe, hogy Lucia veszélyes ember, akivel ajánlatos csínján bánni, és lehetőleg apró szívességekkel kell lekötelezni. A titkárnőnek már most kiadják az utasítást, hogy a születésnapjára mindig kapjon virágcsokrot, valamint egy dobozzal a kedvenc bonbonjából.
Lucia megtanulta a leckét, hogy az ő szakmájában, ha az ember jól végzi a dolgát, a neve mindig bekerül valamilyen noteszbe. És ha szerencséje van akkor nem egy bérgyilkos noteszébe.
…
Kiválasztott egy asztalt, ami még szabad volt, és amíg a pincért várta az asztalra tett étlapot kezdte tanulmányozni. Hirtelen ismerős hangra figyelt fel, ami a szomszéd boxból jött. Az illendőnél egy picit jobban előrehajolt, úgyhogy a megfigyelőnek az volt a benyomása, itt van egy kotnyeles újságíró, aki most éppen azon mesterkedik, hogy belessen a szomszéd boxba. Miklós ült ott az egyik prominens ellenzéki politikus társaságában, aki legalább féltucatszor mosolygott le rá óriásplakátokról, amíg ideért.
A pincér időközben kijött, és diszkrét köhintéssel hívta fel magára a figyelmet. Látszott rajta, hogy rossz néven veszi a leselkedést ilyen exkluzív helyen, és a legszívesebben nyomban kiutasítaná őt innen, csakhát sajnálatos módon nem tőle függ a dolog, de jelenteni fogja az esetet a teremfőnöknek. Mindez a homlokára volt írva, olyan búbánatos képpel állt ott, mintha őt személyesen érte volna inzultus. Lucia dühbe gurult, és kihívó pillantással válaszolt a pincér rosszaló tekintetére.
Kihozták az ebédet, és ő jóízűen nekilátott, fél szemmel azonban folyton a szomszédos boxra figyelve. Tudta, hogy egyikőjük se, se Miklós se a prominens politikus nem fog örülni annak, hogy egy újságíró felfedezte őket. Ráadásul, pont olyan, aki köztudomásúlag mindenbe beleüti az orrát. De akkor vajon miért pont ide jöttek, hiszen a terem most is tele van újságírókkal, és ahogy ő felfedezte őket ugyanúgy felfedezhette volna őket más is? Talán pont ezért. Máshol egész biztos, hogy feltűnést keltenek, ha egyszerre jelennek meg ugyanott, hiszen a prominens arca közismert, és Miklós is elég gyakran feltűnt a képernyőn különféle bűnügyek kapcsán. Itt viszont, a sok közismert arc közt elvesztek. Ha valamit el akarsz rejteni, tedd ki mindenki orra elé. És tulajdonképpen ő is csak a véletlennek köszönheti, hogy felfedezte őket.
Egy pincér közeledett, és eltűnt a boxban, majd rövidesen a prominens politikus jelent meg. Gyors pillantást küldött az asztala felé, és kisietett a teremből.

Szonáta a zöld házban 36

Újabban az volt a nap fénypontja, mikor megjelent a szerkesztőségben, hogy bezsebelje a gratulációkat „az újabb nagy dobásért”. Azok, akik igazán nyalizni akartak, még azt is megkérdezték, hogy árulja már el, mi lesz a következő húzása, amivel tussolni fogja az egész médiát. Ő ilyenkor elővette a legszerényebb mosolyát, de azért arra is ügyelt, hogy egy kicsit titokzatos is legyen. Hadd furdalja ellenségeinek oldalát a kíváncsiság, hogy mire is készül.
Luciát még az se zavarta, hogy a jelek szerint, ami a korrupciós ügyet illeti, egy politikai játszmában volt egy figura. Ha jól emlékszik már öt éves kora óta nem hitt a mesében, hogy “agólyahozza akisbabát”, így azzal is tisztában volt, hogy azt a telefon-beszélgetést valakinek le kellett hallgatni, és a kazettát el kellett küldenie neki. Jobban belegondolva, már nem is tartotta annyira valószínűnek, hogy csak az informátorának az ügyességén múlt, hogy az a felvétel a postafiókjába került. Ilyen iskolás hibát profik nem követnek el. Márpedig itt nagyon is profik mozgatják a szálakat. Ezt Miklós is megerősítette. Úgy döntött, hogy jelenleg nem is fogja érdekelni, hogy kicsoda is az a rejtélyes valaki, aki ebben az ügyben a szálakat mozgatja.
Többek közt azonban az a típusú nő is volt, aki miután kiörülte magát, nem ül a babérjain, hanem máris a soron következő feladatra összpontosít, mint egy valódi hiperaktív újságíró. Így most is kábé fél percig ünnepelte magát, aztán eszébe jutott Tavasz Friderika. Az ügy kezdett a rögeszméjévé válni, és hogy most néhány napra háttérbe szorult az csak azért volt, mert a Bankrabló elfogása, és a korrupciós ügy lekötötte minden idejét, de azt remélte, hogy mostantól több ideje lesz a gyilkossággal foglalkozni. Ha már a rendőrség ejtette az ügyet.
Visszaemlékezett arra a hajnalra, amikor ott járt a lakásban még a rendőrség előtt, és a képre, ami fogadta. Mintha egy Hithscock filmből rendezett volna újra valaki egy jelenetet. Vajon kinek van meg a hatalma, hogy egy gyilkossági ügyben a nyomozást lezárja? Egy maffiózónak?
Xxx
Azonban volt egy látogatása, amivel napok óta tartozott magának, és remélte, hogy pár kérdést is, sikerül tisztázni,  ami foglalkoztatta. Elemérről, a kultúrális rovat vezetőjéről volt szó, most az ő tudására van szüksége. Elhatározta, felkeresi őt a kuckójában, bár tudta, hogy ezzel milyen kalandra vállalkozik. Az irodában állandó volt a penetráns bűz, mert mindig párologtatott valamit, hogy az épp aktuális járvány ellen védekezzen, vagy valamelyik baját kúrálja imigyen. Az ajtón egy tábla lógott, azzal a felirattal, hogy akik fertőző betegségben szenvednek, lehetőleg tartózkodjanak a látogatástól. Lucia, tudomása szerint, nem szenvedett semmilyen fertőző betegségben, így hát a felhívás rá nem vonatkozott.
Elemért most is úgy találta, hogy a fejét törülközővel befedve, egy fazék fölé hajolva inhalált. Lucia megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmét, mire a másik nem hagyva félbe az inhalálást egy ujját mutatta fel, jelezve, hogy szüksége van még egy percre.
Míg várakozott körülnézett a szobában, ami bátran versenyre kelhetett volna egy kisebb patikával, annyiféle tégely, gyógyfüves zacskó volt mindenfelé. Tudta róla, hogy még a fiókokban is gyógyszeres dobozok vannak, gondosan szétválogatva, hogy mi melyik betegségre jó. A kitüntetéseknek és a díjaknak már csak mellékesen jutott hely, mert úgy mellesleg jónevű költő is volt…
- Elnézésedet kérem, de tudod az allergiám megint előjött.
Lucia csak intett, hogy megérti a másikat.
- Minek köszönhetem becses látogatásodat?
Lucia kiérezte a másik szavaiból az iróniát, amivel tudomására hozta a neheztelését, amiért az elmúlt napokban hanyagolta őt. A barátságot ápolni kell, jutott Lucia eszébe.
- Előbb is jöttem volna, - kezdte a mentegetőzést – csak, tudod, olyan sűrű napjaim voltak…
Ám mielőtt igazából is belelendült volna, Elemér egy római patrícius gesztusával intette le, hogy nem kíváncsi a mentegetődzésére.
- Inkább azt mondd, hogy most miért jöttél?
- Pár információt szeretnék tőled. ..
- Milyen ügyben?
Elemér arcán látszott, hogy mekkora elégtétellel tölti el, hogy Lucia pont őhozzá fordult a kérdéseivel, ugyanis roppant hiú volt a tudására.
- Justin Dupin ügyében.
- Miért, van neki valami ügye?
Habozott, hogy mit mondjon.
- Még nem tudom.
Elemér arcán látszott, hogy nem hiszi, amit mond.
- Ha nem akarod, ne mondd el. És mire vagy kíváncsi vele kapcsolatban?
- Mindenre.
Xxx
- Ami azt illeti, nem vagy kis igényű. Én most olvastam egy négy száz oldalas monográfiát róla.
Luciát meglepte az információ, hogy élő emberekről is írnak életrajzot, és ez Elemér figyelmét se kerülte el.
- Látom, sikerült téged meglepnem.
- Igen, mert eddig úgy tudtam, hogy csak a halála után írnak valakiről életrajzot.
- …monográfiát, de a lényeg ugyanaz. És igazad van, a legtöbbször tényleg megvárják, hogy valaki meghaljon. Csakhogy ő kivétel. Akkora hűhó van körülötte művészkörökben, mint Mozart körül lehetett a maga idejében. Ha Mozart ma élne, akkor a botránylapok egész jól megélnének belőle.
- Szóval, a fickó körül izzott a levegő – foglalta össze Lucia.
- Igen, de erről majd később.
Elemér láthatóan elégedett volt, hogy sikerült Lucia figyelmét felkelteni. Hiába, az előadói reflexek most is működnek, gondolta Lucia, hogy felkeltsük a hallgatóság érdeklődését a témánk iránt.
- Az előbb nem véletlenül hasonlítottam őt Mozarthoz, de a komolyzenészek közül egyedül az ő népszerűsége vetekedik a popsztárok népszerűségével. Szabályos rajongótábora van, főleg fiatal lányokból, akik ott vannak a koncertjein. Az elmúlt nyáron meghívták egy zenei fesztiválra, ahol 15 ezer fiatalnak játszott Mozartot! Ezzel, azt hiszem, még a Guinness Rekordok könyvébe is bekerült.
Elemér elhallgatott, és a cd-lejátszóhoz ment, amibe egy lemezt rakott be. Felcsendült egy fülbemászó dallam, amitől Lucia hidegrázást kapott, annyit játszották a különböző rádiók. Volt olyan nap, amikor hétszer is kénytelen volt végighallgatni. Pedig eleinte még tetszett is neki, csakhogy, amikor ötszázadszorra hallotta, jelentősen veszített a varázsából. Már a szórakozóhelyeken is ez szólt, és ő gondolkodás nélkül hagyta ott azt a helyet, ahol meghallotta ezt a zenét. A zenéhez annyit még ő is értett, hogy megállapította, ez az igényesebb számok közül való, ami már a hangszerelésből is kiderült. Egy zongora játszotta a dallamot.
Elemér arcán látszott az extázis, mint mikor azt hiszi, hogy senki nem látja, és Beethovent vezényel. Végül rámosolygott.
- Látom, felismerted.
- Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy nálad is ezt a zenét fogom hallani.
- Pedig ez is Justin Dupin szerzeménye, és nekem elhiheted, hogy nem az a fajta zene, amit a stúdióban félóra alatt legyártanak.
Lucia egészen összezavarodott.
- Csak nem…?
- Persze, hogy nem. Justin Dupin komolyzenész, csakhogy egy jó fülű producer megszimatolta egyik művének a fő motívumában a sikert. Áthangszerelte, és lerövidítette, hogy a nagyközönség számára is fogyasztható legyen, és már kész is volt a sláger. Hetekre kibérelte a slágerlisták első helyét. Valaki még szöveget is írt rá. Justin Dupin pedig azóta a legnagyobb sztárok közé tartozik. Az úgymond, komolyzenészek, akiknek még egy koncerttermet megtölteni is kihívás, persze lenézik, és azzal vádolják, hogy aprópénzre váltja a tehetségét. Ez azonban puszta irigység, mivel nekik nincs mit aprópénzre váltaniuk.
- És mi volt annak a műnek a címe, amiből ez a sláger készült?
- Egy zongoradarab volt, a címe Tavasz-szonáta.