Szonáta a zöld házban 38

Azon gondolkozott, hogy mit akar ez a találkozó jelenteni? Nem tudott arról, hogy Miklósnak politikai ambíciói lennének, habár kitudja? Minden pártnak jól jöhet a népszerűsége, és tudnak olyan ajánlatot tenni, ami visszautasíthatatlan.
De hát mit akarnak? Jelöltnek állítani? A párt listáján jól festene egy népszerű rendőr neve, és biztosan hozna pár tízezer szavazatot, ami egy kiélezett versenyben még győzelmet is érhet.
Legjobb lenne egyenesen Miklóst megkérdezni, hogy mi a helyzet, mielőtt megírná a találgatásait. Úgy érezte, hogy az elmúlt napok után tartozik neki ennyivel, hogy ne támadja hátba.
Elővette a telefonját, és megnyomta a gyorshívót. Hallotta, ahogy Miklós készüléke a boxban megszólal. A Hotel Kalifornia dallamát játszotta, ami neki is a kedvence. Szinte suttogva beszélt, hogy ne bukjon le, és mikor Miklós megjegyezte, hogy alig hallja, azzal magyarázkodott ki, hogy berekedt, és szinte csak suttogni tud.
De aztán mégis lebukott, mert az utcán egy mentő húzott el, szirénázva. Miklós kijött a boxból, a telefont még mindig a füléhez tartva.
- Ha akarod, folytathatjuk így is.
Lucia lányos zavarában elpirult, mint diákkorában, mikor puskázáson kapták rajta.
…
Lucia szeme előtt színes karikák táncoltak, és úgy érezte, hogy tökéletesen képben van, ami a zenei életet illeti, miután már több órája mereven bámulta a számítógép képernyőjét. Elolvasott minden anyagot, ami az interneten fellelhető volt Justin Dupin-ről. Először csak a nevet írta be a keresőbe, de később már specifikusan is keresett. Rájött, hogy anno épp az ő jelenlegi újságja foglalkozott a legtöbbet vele, amikor tíz évvel ezelőtt az országban telepedett le. Több hivatkozást is talált, ami az újságban megjelent cikkekre utalt, és feljegyezte magának, hogy holnap át kell böngésznie a tíz évvel ezelőtti számokat. Addig is azonban az archívum segítségével visszakeresett a franciaországi évekre, és elkészítette Justin Dupin életrajzát.
Csodagyereknek indult, már hétéves korától komponált, tizenegy évesen pedig kiállt a pódiumra, és megnyerte a közönséget. Több versenyen szerepelt a díjazottak között, és tizenhét évesen elvégezte a konzervatóriumot. Hazájában a legnagyobb zenei tehetségnek kiáltották ki, és világkarriert jósoltak neki. Aztán huszonnégy évesen általános megdöbbenést váltott ki, amikor elhagyta Franciaországot, és pont ebben a kelet-európai országban telepedett le. Azt nyilatkozta, hogy elege lett abból a sztárolásból, ami otthon körülvette, és beleszeretett ebbe az országba, amelyik annyi kitünő muzsikust adott a világnak.
A családjáról feltűnően ritkán és keveset nyilatkozott, és akkor is csak az anyját említette. Se apáról se testvérről nem nyilatkozott. Talán azért, mert nincsenek?
A másik, ami feltűnt neki, hogy azokban a ritka interjúiban se nyilatkozott a magánéltéről, vagy csak múlt időben. Se egy szerelem se barátok. Jól mondta Elemér, ez egy szerzetes. Bár egy zeneszerzőről tudott, aki szerzetes is volt, dehát ő se élt szűzies életet.
Botrányaival se igen foglalkozott a média, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem voltak. Pedig még otthon sorozatos orgiáitól volt hangos a sajtó, ahol állítólag minden sarokban öntudatlanul feküdt valaki. Aztán egyszer felpofozott egy paparazzit, aki lefényképezte, amikor egy nő társaságában vacsorázott. Mindennek azonban vége lett, amikor ideköltözött. Persze, lehet azt mondani, hogy megkomolyodott, de vajon léteznek az életben ilyen egybeesések?
Mindenesetre ez a pár órás búvárkodás arra jó volt, hogy felkeltse az érdeklődését Justin Dupin iránt, és úgy döntött, hogy érdemes ezzel a titokzatos művésszel foglalkozni.
Xxx
Másnap az újság a címoldalon, harsogó betűkkel közölte, hogy a főnyomozó, aki napi rendszerességgel ott van a tévé képernyőjén, az egyik párt színeiben fog indulni a választáson. Természetesen, az előző napon mindent megbeszélt Miklóssal, hogy lehozhatja e a sztorit, és neki semmi kifogása se volt. Azt mondta, másnap délelőtt lesz a sajtótájékoztató, ahol hivatalosan is bejelentik, hogy kilép a rendőrség kötelékéből, és indul a választáson.
Lucia úgy gondolta, hogy van az olyan jó, mint egy kiadós orgazmus, ahogy elképzeli, hogy hogyan dühöng most a Vörös Démon, amiért nem ő, hanem Lucia szerezte meg ezt az információt is. Habár a minapi akcióját követően alaposan megrendült a pozíciója, még mindig ő volt a belpolitikai rovat megbízott vezetője. Amit nem is mulasztott el hangsúlyozni, amikor panaszkodni ment, hogy milyen galád módon kerülték őt meg ebben az ügyben. Mert ráadásul Lucia még arról is gondoskodott, hogy ő is csak az újságból értesüljön a szenzációról. Nyilván azóta már a volt szeretőjére borította az asztalt, amiért nem értesítette idejében, és szegényke nem is tudja, hogy a Főszerkesztő-helyettes se tudott többet. Ez volt Lucia bosszúja, amiért szövetkeztek ellene. Gondosan megvárta a lapzártát megelőző utolsó pillanatot, amikor már nem volt idő senkivel se beszélni, és a kiadásvezető a saját felelősségére változtatta meg a címoldalt.
A szerkesztőségi ülést ma általános meglepetésre a főszerkesztő vezette, egy megtört öregember, akinél fél évvel ezelőtt diagnosztizálták a rákot, és azóta szinte állandóan betegeskedett, és mindenki tudta, hogy nem sokáig húzza már, de ma jobban érezte magát, és megjelent. Most is egy hosszabb kórházi kezelés után volt, és a sugárkezelés következtében olyan csupasz lett, mint egy csecsemő. De azért abból az energikus főnökből is megőrzött valamit, akire Lucia emlékezett. Olyan volt, mint a fogatlan oroszlán, aki azonban, ha felmordul, behúzzák a farkukat azok, akiket egykor móresre tanított, és még emlékeznek erre a móresre tanításra.
Úgy tűnt, hogy mindenről tökéletesen képben van, ami a szerkesztőségben történik. Így tudott a sajtótájékoztatón történtekről is, és felelősségre vonta a helyettesét, hogy miért nem állította meg a munkatársát, amikor megtudta, hogy szabotázsra készül.
- Én ugyanis szabotázsnak tartom azt, ami történt, és nagyon csodálkozom, hogy mit keres még köztünk az, az egyén, aki ezt tette. Mindenkinek, aki nálunk dolgozik, tisztában kell lennie azzal, hogy az újsággal szembeni lojalitás fontosabb a magánéleti konfliktusoknál.
A Főszerkesztő-helyettes dühös pillantást vetett rá, mert meg volt róla győződve, hogy Lucia árulkodott, ám ő állta pillantást, és megvonta a vállát, jelezve, hogy ő se ért semmit. A Vörös Démon, aki visszafoglalta királynői helyét az ő Kandúrkája mellett, belesápadt a méregbe, és ha tekintettel ölni lehetett volna, akkor Lucia már egy kínzócölöpön rángatózott volna.  
Ám a megaláztatásuk mára még nem ért véget, mert a főszerkesztő megdicsérte Luciát: „amiért az anyagaival az elmúlt napokban szinte egyedül vitte a lapot”. A többiek figyelmét pedig felhívta, hogy nem egy bulvár lapnál dolgoznak, hanem egy komoly politikai napilapnál. Mindenki értette a célzást, hogy ez egy oldalvágás a helyettesének, aki a példányszám növelés bűvöletében olyan módszerekhez nyúlt, amelyek néhány kollégának, köztük neki se tetszettek. Lucia ezúttal nem tudta volna tagadni, és nem is akarta, hogy ő is a belső ellenzékhez tartozik. Az, akinek ezt a megjegyzést szánta, viszont tökéletesen értette, mert elsápadt, és olyan szemekkel nézett az “árulkodókra”, ami nem igért sok jót.
…
- Rossz lóra tettél kisanyám, mert a vén trottyosnak már csak napjai vannak, aztán pedig mi jövünk. És találd ki, hogy mivel fogjuk kezdeni.
Ezt a Vörös Démon mondta, mikor az értekezlet végeztével Lucia elé állt, és olyan kihívó testtartást vett fel, mintha tettlegességre készülne. Mondandója végeztével pedig mutatóujját a mellének bökte. Ám csalódnia kellett, ha azt remélte, hogy Lucia íriszében a rettegésnek bármilyen jelét fogja felfedezni. Őt az elmúlt napok már megedzették, és belátta, hogy ezt a játszmát elvesztette. Mert, ha tényleg a Kandúrka lesz az új főszerkesztő, akkor neki valóban nincs nagy jövője az újságnál. Jobb lesz tehát elébe menni az eseményeknek. Lucia eltűnt az irodájában, és megírta a felmondólevelet, amit az asztalon hagyott.
Xxx
Lucia már el is felejtette a szabadság ízét: amikor akár az egész délelőttöt is az ágyban töltheti, és nem kötik gúzsba a határidők. Ezekben a napokban sokat olvasott. Elolvasta Elemér könyveit, azonkívül beszerzett minden hozzáférhető anyagot, ami Justin Dupin-nel foglalkozott, és jegyzeteket készített. Felkeresett rajongói fórumokat, ahova rajongó csitrik írtak, hogy mennyire imádják Justin Dupint, mások pedig arról írtak, hogy mennyire gáz ez az ember. Azt remélte, hogy a bejegyzések közt talál olyat is, ami elárulja, hogy mi van vele most. Rá is bukkant egy hozzászólásra, ami sajnálattal értesített minden rajongót, hogy Justin Dupin legközelebbi koncertje „technikai okok miatt” elmarad, ám semmi közelebbit nem írt. Lucia mindenesetre öt napi olvasás és keresgélés után, lassan úgy érezte, hogy az országban kevesen ismerik Justin Dupint nála jobban.
Beszerezte néhány cd-jét, amin ő játszott, és aláfestésnek kutatásaihoz ezt hallgatta. Amennyire ő értett a zenéhez, és meg tudta itélni, volt valami egyéni íz a játékában. Mintha az ő felfogása Mozartról különbözne minden más értelmezéstől, és az ember hajlamos volt elfogadni, hogy az ő interpretációja a helyes. Szerzeményei közül kedvence a Tavasz szonáta volt. Nem a poposított változat, hanem az eredeti mű, amit ő játszott egyszál zongorán. Olyan hangokat csalogatott ki a hangszerből, hogy Lucia nemegyszer meg volt róla győződve, hogy valamilyen más hangszer is bekapcsolódott a játékba, de a borító tájékoztatója szerint Justin Dupin mindvégig egyedül játszott.
A magazinokban talált róla fényképeket is, amikben csak egy közös volt, hogy mindig ott állt a közelében egy-egy gyönyörű nő is. Hol egy forró, latin szépség, máskor pedig egy jéghideg, szőke. Ez ellentmondott azoknak a szóbeszédeknek, amelyek róla terjedtek. Vagy csak reklámfogás volt az egész? Tudott olyan popsztárokról, akik jól felfogott érdekükből titkolták a homoszexualitásukat, mert a tini lány, rajongóik kiábrándultak volna belőlük, ha megtudták volna, hogy a férfiakhoz vonzódnak. Ez lett volna a helyzet Justin Dupinnel is?
Mindenesetre, a nők láthatólag elkényeztették, és ha Lucia őszinte akart lenni magához, akkor meg is tudta őket érteni. Alaposabban is szemügyre vette a képet. Próbált úgy tenni, mintha nem hallott volna a pletykákról. Egyre több feminin vonást fedezett fel benne. Miklóssal összehasonlítva feltétlenül, aki a másnapos borostájával kifejezetten macsó típus volt. De, valljuk be, ma már a férfiak többsége olyan típus, mint Justin Dupin, és nem olyan, mint Miklós. Egyszerűen azért, mert ma már nem a macsó a trendi, hanem a feminin férfi. Ezt nevezte egy filozófus a férfiak szimbolikus kasztrálásának, ami azzal kezdődött, hogy a nők nadrágot húztak, aztán azzal folytatódott, hogy elfoglalták a férfiak munkaköreit – és ma már, szegény férfiak a kocsmába se mehetnek, hogy leigyák magukat, mert ott is, minden második vendég nő.
Justin Dupin valahogy olyan típus volt, aki a nőkből kihozza az anyai ösztönt, és kényeztetni akarják. Szőke haja rakoncátlan fürtökben hullott a vállára, hogy az embernek rögtön arra támadt kedve, hogy kezelésbe vegye azokat a rendetlenkedő tincseket. Szemei olyanok voltak, mint mikor a tenger vize vihar előtt kékből haragos-zöldre változik. Az őrület ott bújkált valahol ezeknek az igéző szemeknek a mélyén. Arcvonásai olyan gyermekien ártatlanok voltak, hogy elképzelhetetlen volt, hogy aki ilyen tisztán, ilyen naivul tekint a világba az bárkinek ártani tudjon. Az ember lelkifurdalás nélkül még megbántani se tudta. És azoknak a híreket is hajlamos volt kétkedéssel fogadni, amelyek arról szóltak, hogy még otthon, Franciaországban milyen vad életet élt.

Szonáta a zöld házban 37

Lucia felkapta a fejét.
- Hogyan?
- Tavasz-szonáta – ismételte Elemér, csodálkozva, hogy Lucia egyszerre ennyire izgatott lett.
Lucia pedig közben azon törte a fejét, hogy vajon véletlen e, hogy a szonáta címe megegyezik Tavasz Friderika nevével, netalán célzatosan ez is a hódítás része volt? És ha igen, akkor Justin Dupin minden nőnek komponált valamit, akivel ágyba akart bújni? Mert ha igen, akkor elég termékeny szerzőnek kell lennie…de hisz eddig úgy tudta, hogy Dupin a fiúkat szerette. Kész káosz. Végül, úgy döntött, hogy egyenesen Elemérnek szegezi a kérdést.
Elemér azonban csak dühösen legyintett a feltételezésre.
- Ma már minden művészről feltételezik, hogy buzi, nem a nőket szereti. A múltkor odajött hozzám egy ifjú költőpalánta, és azt mondta, hogy ő költő szeretne lenni, de ő a lányokat szereti, mit csináljon? Aztán elmagyaráztam neki, hogy minden költőóriás mellett ott volt egy múzsa, egy nő, aki a legszebb verseit ihlette… aztán elolvastam a fiú verseit, és rájöttem, hogy neki még nem sikerült megtalálni a múzsáját, legyen az hím avagy nőnemű.
Elemér legyintett.
- Szóval, Justin Dupin nem homokos?
- Éppúgy a nőket szereti, mint én
Luciának már a száján volt, hogy hiszen Elemérről is épp elég különös fáma kering a szerkesztőségben, de szerencsére, még idejében sikerült visszanyelnie.
- Voltaképpen ki is ez a Justin Dupin? Elég rejtélyes figura lehet.
- Akkor kezdjük az elején. – Elemér felállt, és járkálni kezdett körbe körbe a szobában, miközben a háta mögött összekulcsolta a kezét, ami Luciának egy gimnáziumi tanárát juttatta eszébe, aki ugyanígy próbálta beavatni diákjait a történelem rejtelmeibe. Az igazán nem az ő hibája volt, hogy a tantárgyából ő mindig bukásra állt.
- Tíz évvel ezelőtt zenei körökben általános szenzációt keltett, hogy Franciaország legtehetségesebb ifjú zongoraművész-zeneszerzője egyszercsak megjelent szép fővárosunkban, és bejelentette, hogy ő pedig épp ebben az országban akar letelepedni. Persze, senki se értette, miért hagyja el a hazáját egy ifjú, tehetséges művész, akit otthon már akkor zseninek kiáltottak ki, és miért pont ezt az országot választja új hazájának. Sokan arra gyanakodtak, hogy nő van a dologban, hiszen ismert volt nőügyeiről, hogy híres filmszinésznők, modellek őrültek meg érte, egy monacói hercegnő pedig, ha jól emlékszem, öngyilkosságot kisérelt meg miatta. Botrányaiból egy lap jól megélt volna. Orgiákon vett részt, ahol patakokban folyt a whiskey, és a takarítók másnap egész zsák tűt szedtek össze, amivel belőtték magukat. Huszonnégy éves korára teljesen kiégett, többször volt drogelvonón, és úgy tűnt, hogy művészileg is képtelen megújulni. Aztán egyik napról a másikra, hátat fordított mindennek, és hirtelen felbukkant a mi szép fővárosunkban.  Ő maga azt nyilatkozta, hogy beleszeretett az országba, és be akar kapcsolódni nagyszerű zenei kultúránkba…ki tudja, még igaz is lehet. Nála ezt sose lehet tudni.
Elgondolkozva állt meg, és Luciára tekintett, aki érezte, hogy most kellene megszólalnia, de egyetlen okos kérdés se jutott az eszébe, és ettől roppant ostobának érezte magát. Elemért azonban ez nem zavarta, hozzá volt szokva az ostoba diákokhoz.
- Eleinte még senki se hitt neki, hisz már sokszor eljátszotta ezt. Mindig, amikor befejezett egy újabb elvonókúrát, fogadkozott, hogy megváltozik. Aztán csak folytatta ugyanazt az életet, amit előtte élt. De a környezetváltozás, úgy tűnik, jót tett neki. Immár tíz éve, úgy él, mint egy szerzetes, nem hallani a botrányairól. Visszavonultan él, nem mutogatja magát a médiában. Az egy kezemen is megtudnám számolni, hogy az elmúlt tíz évben hány interjút adott, a magánélete pedig tabu. Még a díjakat, kitüntetéseket is visszautasítja, amelyekkel a mindenkori kormány elhalmozná. Ugyanis mindegy, hogy milyen színű kormány van hatalmon, mindegyiktől megkapta az elismerést, így a muzsikustársai irigykednek rá…tudod, ebben az országban hagyomány, hogy a hazait nem becsüljük. Csak, ami idegenből jön, az a jó…
- Érdekes Pál-fordulás. Te minek tulajdonítod?
Elemér tanácstalanul vonta meg a vállát.
- Ha engem kérdezel, valami nőügy lehetett a háttérben. Mindenesetre, bárki is volt az a titokzatos „Numberone” – igen, a bulvár média, amely akkor hónapokig rágódott a gumicsonton, még ezt a roppant elmés nevet is kitalálta –, roppant diszkrét lehet, hisz tíz év alatt titokban tudott maradni, ami a mai világban már csodakategória.
- És mit tudni a betegségéről? Azt mondják, néha hetekre eltűnik, hogy valahol kezeltesse magát
Elemér bosszúsan legyintett.
- Ideggyengeség. Én ezt nem nevezném betegségnek, mert ilyen alapon a művészettörténet nem más, mint egy nagy kórtörténet. A művészek azonban mind hipochonderek.
Xxx
Nagyot sóhajtott, mikor végül becsukta maga után az ajtót, és megnézte az óráját. Negyvenhat perc. Pont egy tanóra hosszúsága alatt végzett, ami nem is olyan rossz, ismerve Elemér bőeszédűségét. Igaz, a végére most is annyira belemelegedett, mikor a művészvilág ismert hipochondereiről volt szó, hogy alig lehetett leállítani. Szerkesztőségszerte arról volt ismert, hogy kedvére levő témákról képes akár több órás előadást rögtönözni, mindenféle felkészülés nélkül. Ebben talán egyetemi előadói múltja is segítette. Lucia mindenesetre a tudásáért csodálta, ha már azt nem tudta eldönteni, hogy milyen verseket ír.
Ebédidő lévén elhatározta, hogy megebédel. De nem ám úgy újságírómódra, kutyafuttában, két esemény közt egy szendvics, hanem rendesen, fehér asztal mellett. Elvégre, az elmúlt napok sikerei után ennyit talán megérdemel, hogy így is kényeztesse magát. Taxiba vágta tehát magát, és a taxisnak megadta a kedvenc étterme címét.
Alapjában véve mindig is szerette a hasát, és a gyomornedvei most is beindultak, ahogy a kulináris élvezetekre gondolt, amikben az elkövetkező órákban részesülni fog, és lelki szemei előtt megjelentek a finomnál finomabb falatok, amiket rendelni fog. Habár most úgy nézett ki, mint egy gyomorbajos gogógörl, de azért  kiskamaszként még kifejezetten dundi volt. Aztán tizenöt évesen, amikor a kiválasztott fiú azzal utasította vissza, hogy egy hájpacnival nem fog járni, az egész éjszakát végigsírta, és gyűlölte, ahogy kinéz. Aztán elkezdett eszelősen fogyókúrázni, amiért a nagyanyjával kellett kemény csatákat vívnia, aki rossz gazdasszonynak tartotta magát, ha a családjából valaki nem volt szép kerek, mint a coca az ólban. Végül, úgy úszta meg a visszahízlaló kúrát, hogy kitalálta, hogy ő nem is fogyókúrázik, hanem böjtöl, ami már egész más lapra tartozott, mert azt még a nagyanyja is elfogadta.
…
Belépett a helyiségbe, ahol még most, hétköznap délben is majdnem csúcsforgalom volt, a társadalom elitje fogyasztotta itt az ebédjét, akik meghaltak volna, ha egy restiben csülkös bablevest tesznek eléjük, mert az ő gyomruk olyan ételekhez volt szokva, amiknek a nevét Lucia még kimondani se tudta. Puszta újságírói beidegződésből végigpásztázta az asztalokat, amelyeknél üzletemberek, politikusok, újságírók ebédeltek. Nők nem is voltak az étteremben, legalábbis az asztaloknál. Mert a szégyenlősebb vendégeknek diszkrét boxok voltak kialakítva.
 Ilyenkor, választások közeledtével nem is olyan meglepő, hogy hirtelen nagyon fontos lett a polititikusok számára, hogy jóban legyenek a média képviselőivel. És ugyan mi mással lehetne megalapozni ezt a jó viszonyt, mint egy kellemes ebéddel?  Luciát is lépten-nyomon megállították, hogy gratuláljanak a sikereihez. A kormánypárti politikusok arcán látszott, hogy a mosolyuk nem őszinte, hisz a legfrissebb felmérések szerint 7 százalékot rontott a népszerűségükön Lucia leleplezése. Az ellenzékiek ezzel szemben kéjes vigyorral az arcukon szorongatták a kezét.
Azért az ő örömük se volt felhőtlen, mert nem tudhatták, hogy holnap nem ők kerülnek e terítékre, és róluk fognak szólni a híradók vezető hírei. Mindenesetre, azt már most feljegyezték a noteszükbe, hogy Lucia veszélyes ember, akivel ajánlatos csínján bánni, és lehetőleg apró szívességekkel kell lekötelezni. A titkárnőnek már most kiadják az utasítást, hogy a születésnapjára mindig kapjon virágcsokrot, valamint egy dobozzal a kedvenc bonbonjából.
Lucia megtanulta a leckét, hogy az ő szakmájában, ha az ember jól végzi a dolgát, a neve mindig bekerül valamilyen noteszbe. És ha szerencséje van akkor nem egy bérgyilkos noteszébe.
…
Kiválasztott egy asztalt, ami még szabad volt, és amíg a pincért várta az asztalra tett étlapot kezdte tanulmányozni. Hirtelen ismerős hangra figyelt fel, ami a szomszéd boxból jött. Az illendőnél egy picit jobban előrehajolt, úgyhogy a megfigyelőnek az volt a benyomása, itt van egy kotnyeles újságíró, aki most éppen azon mesterkedik, hogy belessen a szomszéd boxba. Miklós ült ott az egyik prominens ellenzéki politikus társaságában, aki legalább féltucatszor mosolygott le rá óriásplakátokról, amíg ideért.
A pincér időközben kijött, és diszkrét köhintéssel hívta fel magára a figyelmet. Látszott rajta, hogy rossz néven veszi a leselkedést ilyen exkluzív helyen, és a legszívesebben nyomban kiutasítaná őt innen, csakhát sajnálatos módon nem tőle függ a dolog, de jelenteni fogja az esetet a teremfőnöknek. Mindez a homlokára volt írva, olyan búbánatos képpel állt ott, mintha őt személyesen érte volna inzultus. Lucia dühbe gurult, és kihívó pillantással válaszolt a pincér rosszaló tekintetére.
Kihozták az ebédet, és ő jóízűen nekilátott, fél szemmel azonban folyton a szomszédos boxra figyelve. Tudta, hogy egyikőjük se, se Miklós se a prominens politikus nem fog örülni annak, hogy egy újságíró felfedezte őket. Ráadásul, pont olyan, aki köztudomásúlag mindenbe beleüti az orrát. De akkor vajon miért pont ide jöttek, hiszen a terem most is tele van újságírókkal, és ahogy ő felfedezte őket ugyanúgy felfedezhette volna őket más is? Talán pont ezért. Máshol egész biztos, hogy feltűnést keltenek, ha egyszerre jelennek meg ugyanott, hiszen a prominens arca közismert, és Miklós is elég gyakran feltűnt a képernyőn különféle bűnügyek kapcsán. Itt viszont, a sok közismert arc közt elvesztek. Ha valamit el akarsz rejteni, tedd ki mindenki orra elé. És tulajdonképpen ő is csak a véletlennek köszönheti, hogy felfedezte őket.
Egy pincér közeledett, és eltűnt a boxban, majd rövidesen a prominens politikus jelent meg. Gyors pillantást küldött az asztala felé, és kisietett a teremből.

Szonáta a zöld házban 36

Újabban az volt a nap fénypontja, mikor megjelent a szerkesztőségben, hogy bezsebelje a gratulációkat „az újabb nagy dobásért”. Azok, akik igazán nyalizni akartak, még azt is megkérdezték, hogy árulja már el, mi lesz a következő húzása, amivel tussolni fogja az egész médiát. Ő ilyenkor elővette a legszerényebb mosolyát, de azért arra is ügyelt, hogy egy kicsit titokzatos is legyen. Hadd furdalja ellenségeinek oldalát a kíváncsiság, hogy mire is készül.
Luciát még az se zavarta, hogy a jelek szerint, ami a korrupciós ügyet illeti, egy politikai játszmában volt egy figura. Ha jól emlékszik már öt éves kora óta nem hitt a mesében, hogy “agólyahozza akisbabát”, így azzal is tisztában volt, hogy azt a telefon-beszélgetést valakinek le kellett hallgatni, és a kazettát el kellett küldenie neki. Jobban belegondolva, már nem is tartotta annyira valószínűnek, hogy csak az informátorának az ügyességén múlt, hogy az a felvétel a postafiókjába került. Ilyen iskolás hibát profik nem követnek el. Márpedig itt nagyon is profik mozgatják a szálakat. Ezt Miklós is megerősítette. Úgy döntött, hogy jelenleg nem is fogja érdekelni, hogy kicsoda is az a rejtélyes valaki, aki ebben az ügyben a szálakat mozgatja.
Többek közt azonban az a típusú nő is volt, aki miután kiörülte magát, nem ül a babérjain, hanem máris a soron következő feladatra összpontosít, mint egy valódi hiperaktív újságíró. Így most is kábé fél percig ünnepelte magát, aztán eszébe jutott Tavasz Friderika. Az ügy kezdett a rögeszméjévé válni, és hogy most néhány napra háttérbe szorult az csak azért volt, mert a Bankrabló elfogása, és a korrupciós ügy lekötötte minden idejét, de azt remélte, hogy mostantól több ideje lesz a gyilkossággal foglalkozni. Ha már a rendőrség ejtette az ügyet.
Visszaemlékezett arra a hajnalra, amikor ott járt a lakásban még a rendőrség előtt, és a képre, ami fogadta. Mintha egy Hithscock filmből rendezett volna újra valaki egy jelenetet. Vajon kinek van meg a hatalma, hogy egy gyilkossági ügyben a nyomozást lezárja? Egy maffiózónak?
Xxx
Azonban volt egy látogatása, amivel napok óta tartozott magának, és remélte, hogy pár kérdést is, sikerül tisztázni,  ami foglalkoztatta. Elemérről, a kultúrális rovat vezetőjéről volt szó, most az ő tudására van szüksége. Elhatározta, felkeresi őt a kuckójában, bár tudta, hogy ezzel milyen kalandra vállalkozik. Az irodában állandó volt a penetráns bűz, mert mindig párologtatott valamit, hogy az épp aktuális járvány ellen védekezzen, vagy valamelyik baját kúrálja imigyen. Az ajtón egy tábla lógott, azzal a felirattal, hogy akik fertőző betegségben szenvednek, lehetőleg tartózkodjanak a látogatástól. Lucia, tudomása szerint, nem szenvedett semmilyen fertőző betegségben, így hát a felhívás rá nem vonatkozott.
Elemért most is úgy találta, hogy a fejét törülközővel befedve, egy fazék fölé hajolva inhalált. Lucia megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmét, mire a másik nem hagyva félbe az inhalálást egy ujját mutatta fel, jelezve, hogy szüksége van még egy percre.
Míg várakozott körülnézett a szobában, ami bátran versenyre kelhetett volna egy kisebb patikával, annyiféle tégely, gyógyfüves zacskó volt mindenfelé. Tudta róla, hogy még a fiókokban is gyógyszeres dobozok vannak, gondosan szétválogatva, hogy mi melyik betegségre jó. A kitüntetéseknek és a díjaknak már csak mellékesen jutott hely, mert úgy mellesleg jónevű költő is volt…
- Elnézésedet kérem, de tudod az allergiám megint előjött.
Lucia csak intett, hogy megérti a másikat.
- Minek köszönhetem becses látogatásodat?
Lucia kiérezte a másik szavaiból az iróniát, amivel tudomására hozta a neheztelését, amiért az elmúlt napokban hanyagolta őt. A barátságot ápolni kell, jutott Lucia eszébe.
- Előbb is jöttem volna, - kezdte a mentegetőzést – csak, tudod, olyan sűrű napjaim voltak…
Ám mielőtt igazából is belelendült volna, Elemér egy római patrícius gesztusával intette le, hogy nem kíváncsi a mentegetődzésére.
- Inkább azt mondd, hogy most miért jöttél?
- Pár információt szeretnék tőled. ..
- Milyen ügyben?
Elemér arcán látszott, hogy mekkora elégtétellel tölti el, hogy Lucia pont őhozzá fordult a kérdéseivel, ugyanis roppant hiú volt a tudására.
- Justin Dupin ügyében.
- Miért, van neki valami ügye?
Habozott, hogy mit mondjon.
- Még nem tudom.
Elemér arcán látszott, hogy nem hiszi, amit mond.
- Ha nem akarod, ne mondd el. És mire vagy kíváncsi vele kapcsolatban?
- Mindenre.
Xxx
- Ami azt illeti, nem vagy kis igényű. Én most olvastam egy négy száz oldalas monográfiát róla.
Luciát meglepte az információ, hogy élő emberekről is írnak életrajzot, és ez Elemér figyelmét se kerülte el.
- Látom, sikerült téged meglepnem.
- Igen, mert eddig úgy tudtam, hogy csak a halála után írnak valakiről életrajzot.
- …monográfiát, de a lényeg ugyanaz. És igazad van, a legtöbbször tényleg megvárják, hogy valaki meghaljon. Csakhogy ő kivétel. Akkora hűhó van körülötte művészkörökben, mint Mozart körül lehetett a maga idejében. Ha Mozart ma élne, akkor a botránylapok egész jól megélnének belőle.
- Szóval, a fickó körül izzott a levegő – foglalta össze Lucia.
- Igen, de erről majd később.
Elemér láthatóan elégedett volt, hogy sikerült Lucia figyelmét felkelteni. Hiába, az előadói reflexek most is működnek, gondolta Lucia, hogy felkeltsük a hallgatóság érdeklődését a témánk iránt.
- Az előbb nem véletlenül hasonlítottam őt Mozarthoz, de a komolyzenészek közül egyedül az ő népszerűsége vetekedik a popsztárok népszerűségével. Szabályos rajongótábora van, főleg fiatal lányokból, akik ott vannak a koncertjein. Az elmúlt nyáron meghívták egy zenei fesztiválra, ahol 15 ezer fiatalnak játszott Mozartot! Ezzel, azt hiszem, még a Guinness Rekordok könyvébe is bekerült.
Elemér elhallgatott, és a cd-lejátszóhoz ment, amibe egy lemezt rakott be. Felcsendült egy fülbemászó dallam, amitől Lucia hidegrázást kapott, annyit játszották a különböző rádiók. Volt olyan nap, amikor hétszer is kénytelen volt végighallgatni. Pedig eleinte még tetszett is neki, csakhogy, amikor ötszázadszorra hallotta, jelentősen veszített a varázsából. Már a szórakozóhelyeken is ez szólt, és ő gondolkodás nélkül hagyta ott azt a helyet, ahol meghallotta ezt a zenét. A zenéhez annyit még ő is értett, hogy megállapította, ez az igényesebb számok közül való, ami már a hangszerelésből is kiderült. Egy zongora játszotta a dallamot.
Elemér arcán látszott az extázis, mint mikor azt hiszi, hogy senki nem látja, és Beethovent vezényel. Végül rámosolygott.
- Látom, felismerted.
- Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy nálad is ezt a zenét fogom hallani.
- Pedig ez is Justin Dupin szerzeménye, és nekem elhiheted, hogy nem az a fajta zene, amit a stúdióban félóra alatt legyártanak.
Lucia egészen összezavarodott.
- Csak nem…?
- Persze, hogy nem. Justin Dupin komolyzenész, csakhogy egy jó fülű producer megszimatolta egyik művének a fő motívumában a sikert. Áthangszerelte, és lerövidítette, hogy a nagyközönség számára is fogyasztható legyen, és már kész is volt a sláger. Hetekre kibérelte a slágerlisták első helyét. Valaki még szöveget is írt rá. Justin Dupin pedig azóta a legnagyobb sztárok közé tartozik. Az úgymond, komolyzenészek, akiknek még egy koncerttermet megtölteni is kihívás, persze lenézik, és azzal vádolják, hogy aprópénzre váltja a tehetségét. Ez azonban puszta irigység, mivel nekik nincs mit aprópénzre váltaniuk.
- És mi volt annak a műnek a címe, amiből ez a sláger készült?
- Egy zongoradarab volt, a címe Tavasz-szonáta.

Szonáta a zöld házban 35

A rendőrség még azon az éjszakán kiadott egy közleményt, hogy: a rendőrség ma este „lakossági bejelentést követően” tetten érte … parlamenti képviselőt, a Közbeszerzési Bizottság kormánypárti elnökét, amint megvesztegetési pénzt vesz át egy, az alvilágban közismert építkezési vállalkozótól.
… parlamenti képviselő először persze dühöngött, és fenyegetőzött, és a mentelmi jogát emlegette. Mikor aztán Miklós felhívta a figyelmét, hogy tettenérés esetére nem vonatkozik a mentelmi jog. … parlamenti képviselő, most különböző, jelentős pozíciókban lévő párttársait kezdte emlegetni, akikkel ő „puszipajtás” és nagyon megütheti Miklós a bokáját.
A kalapos fickó ellenben csendben maradt, és némán tűrte, hogy a kommandósok megbilincseljék. Látszott rajta, hogy nem először van dolga a rendőrökkel, és tudja, amit minden rosszfiúnak elsőként kell megtanulnia, ilyenkor tartani a pofáját mindaddig, amíg a dörzsölt ügyvéd megérkezik. És valami csoda folytán a dörzsölt ügyvédek mindig ott vannak, még mielőtt ők beérnek a rendőrségre.
…
A kormánypárt már hajnalban nyilatkozatot adott ki, amelyben mélyen elítélik „megtévedt” párttársukat, de úgymond, ez is csak az ő elszántságukat mutatja a korrupció elleni küzdelemben, hogy kivetik maguk közül a bűnösöket.
…
Lucia felcsöngette Lillit, mielőtt felment hozzá, hogy nincs e nála ügyfél, mert akkor elhalasztaná a látogatását. Lilli azonban közölte vele, hogy tekintettel az őt ért megrázkódtatásra, erre a hétre szabadságot vett ki, hogy kilábaljon a depressziójából.
Egyébként, két nappal a halála után, az újságok már alig írtak az elhunyt politikusról, és Lucia gyanította, hogy ebben szerepe van a párttársak pressziójának is, akik nem szívesen boncolgatják dicstelen véget ért politikustársuk halálának a körülményeit. A párt által kiadott szűkszavú közleményben is mindössze annyi állt, hogy: „megrendülve értesültünk frakciónk elismert tagjának hirtelen, és fájdalmasan gyors haláláról”.
Lilli mindannak ellenére, amit a telefonba mondott, nem tűnt depressziósnak, és mikor ő ezt megemlítette neki, csak annyit mondott: „már sikerült magamat túltennem rajta…”.
Lucia őszintén zavarba jött, amikor a barátnőjét megpillantotta, ugyanis az anyaszült meztelen volt. Abba a puritán neveltetésbe, amit Lucia otthon kapott, nem fért bele a fedetlen emberi test látványa, és ezzel Lilli is tisztában volt. Legalábbis Lucia erre következtetett abból a kaján mosolyból, ami az arcán volt látható.
Egy pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy el akarja csábítani. Életében összesen egyszer csókolózott nővel, és ez Lilli volt. Ez még tizennyolc éves korában történt, amikor az osztálya záró bulit tartott, mivel a többség ősztől más városba költözött, és tudták, hogy talán ez az utolsó alkalom, hogy mind együtt vannak. Akkor csattant el az a szenvedélyes csók, amit Lilli kezdeményezett, és őt annyira meglepte, hogy gondolkozás nélkül viszonozta. Igaz, mindketten annyira részegek, hogy ő akkor még semmit se fogott fel. Csak jóval később, mikor épp valaki mással gyakorolta ezt a tevékenységet, akkor villant be neki Lilli csókja, és annak az íze. Mindent összeadva kénytelen volt beismerni, hogy Lilli jobban csókol, de ugyanakkor pánikba is esett, hogy ő most már akkor meleg.
Lillinek egyébként női „kuncsaftjai” is voltak. Ráadásul a nőknek még engedményt is adott, mert mint magyarázta „üzletileg ez így etikus”, hiszen azt ő is élvezi.
…          
Ahogy beléptek a szobába, Lucia a feje búbjáig elvörösödött, mert egy asztalkára különböző szexuális segédeszközök voltak, köztük olyak is, amiknek a használatáról halvány fogalma se volt, legalábbis egy dekadens vénlánynak nem illik tudnia, hogy azok mire valók. Lilli elkapta Lucia pillantását, és magyarázkodni kezdett.
- Egy katalógusból választottam, és pont ma kaptam meg a csomagot. Most épp azt próbálgatom, hogy melyik mire való. Fejleszteni kell a szolgáltatásaimat, ugyanis nagy a konkurencia.
Lilli mindezt olyan természetességgel adta elő, mintha csak a fodrászszalonjáról volna szó, és közben észre se vette, hogy Lucia irul-pirul. Sőt, még azt is felajánlotta Luciának, hogy ő is szálljon be a tesztelésbe „majd meglátod milyen jó muri”.  
Ez volt az a pillanat, amikor Lucia emlékeztette rá, hogy milyen sms-t küldött neki a minap, mire Lilli arcán végre megcsillant az értelem „ja, tényleg”, és átment a szomszéd szobába, ahonnan kisvártatva egy mobillal a kezében tért vissza.
- Ezt csak azután találtam meg, hogy a rendőrök elmentek. Csinálj vele, amit akarsz, nekem nem kell.
Ezzel a kezébe nyomta a képviselő mobilját. Luciának még sohase volt a kezében se élő, se holt képviselőnek a mobiltelefonja. Ugyanakkor azt is tudta, hogy ez egy hozzá hasonló mindenlébenkanál újságírónak mekkora kincs. A híváslista segítségével feltérképezheti a képviselő egész kapcsolati rendszerét. Gyorsan legörgette a listát, amiben feltűnően sok volt a nő.
Legalábbis, a becenevekből arra következtetett, hogy azok nőket takarnak. Merthogy, a képviselő, talán óvatosságból, csak beceneveket használt. Ilyeneket, mint: „Cunci” „Mucus” Mézesbödön””Vica-Cica” stb…
Lucia nem szeretett volna belegondolni, hogy mire is utal a „Mézesbödön” becenév, mert gyanította, hogy akkor megint pirulnia illene. Mindenesetre, elkönyvelte, hogy a képviselő ezek szerint nemcsak „potentát” volt, hanem „potens” is. Ezen aztán elfilózott, hogy életében az első szóviccet sikerült megalkotni. Ha valamelyik bulvárlapnak dolgozna, biztos fel is használná:

                                                            A potens potentát

Remek cím!
Hirtelen eszébe jutott valami, és megmutatta Lillinek Justin Dupin fényképét.
- Ismered?
Lilli átvette a képet, és egészen közel tartotta a szeméhez, mintha rövidlátó lenne.
- Cuki pasi, igazi Kisherceg.
- Te ismered.
- Egy privát partin dolgoztunk többedmagammal, ahol ő is ott volt. Leült a zongora mellé, és egész éjjel csak klimpírozott. Mikor pedig éppen nem játszott, akkor meg maga elé bámult. Egy kortyot se ivott, csak ült ott magába roskadva. Nekem az volt a dolgom, hogy a vendégeket szórakoztassam, és így őhozzá is odamentem. Gondoltam, csak egy kis segítségre van szüksége, hogy feloldódjon, és őrá is átragadjon az általános vidámság, de mikor már fél órája beszéltem neki, és ő csak tőmondatokban válaszolt, feladtam. Azt gondoltam, buzi…
- No és, az?
Lilli elgondolkodott, mint aki fontolóra veszi a kérdést.
- Sok férfiről gondoltam már úgy, hogy buzi, akiről aztán kiderült, hogy mégse buzi. Néha egyszerűen túl sok vagyok a pasiknak.

Szonáta a zöld házban 34

Végre ennek is vége volt, a szerkesztőségi ülés befejeződött. A Főszerkesztő-helyettes elemében volt, még a legöregebb kollégákkal is vérlázító hangon ordított, feltehetően az éjszakája nem telhetett a legkellemesebben. A Vörös Démon az a típusú nő volt, aki a férfiakon áll bosszút a saját kudarca miatt. Így aztán könnyen meglehet, hogy az éjszakát egy sarokban töltötte, amíg a Vörös Démon dühöngött a szobában.
A Főszerkesztő-helyettes most azt találta ki, hogy tűrhetetlen a lazaság a szerkesztőségben. Az emberek pletykálkodnak, és azt képzelik, hogy egy vicclapnak dolgoznak, nem pedig egy komoly politikai napilapnak. De majd ő megmutatja, hogyha a szép szó nem használ, tud ő goromba is lenni, dühöngött. Ha kell, akkor ostorral csinál rendet.
Az emberek a háta mögött kinevették, mert mindenki tudta, hogy a tegnapi tacepaók miatt dühöng. Ráadásul, az egyik őt is belekeveri a Vörös Démon tegnapi akciójába, amikor a szeretőjének nevezik, kvázi azt sugallva ezzel, hogy együtt tervelték ki az egészet. Méretes szaglószerve, ami mindig megbízhatóan jelezte a veszélyt, hogy könnyen bajba kerülhet. Hiszen ellenségei ezt könnyen magyarázhatják úgy, hogy belülről próbálta megfúrni az újságot. Ennek pedig azok, akik az ő sorsáról is dönthetnek, nem fognak örülni.
Lucia tulajdonképpen azt se tartotta lehetetlennek, hogy jókor reggel, ebben az irodában már egy drámai szakítás is lejátszódott, hiszen a Főszerkesztő-helyettes mindenekelőtt karrierista, akinek még a Vörös Démon bájai se érnek meg annyit, hogy a hajó léket kapjon, amit kishíján már benavigált a kikötőbe.
Ezt a hipotézist támasztotta alá az is, hogy sehol se látni a Vörös Démont, pedig máskor mindig ott pöffeszkedik a Főszerkesztő-helyettes mellett, és villogó tekintettel lesi, hogy ugyan kibe is köthetne bele. Tulajdonképpen neki semmi dolga nem volna itt, hisz csupán gyakornok volt a szerkesztőségben, mindaddig, amíg a főnök szeretője nem lett. Ő adott neki állandó státuszt, de a szerkesztőségi üléseken csak rovatvezetők voltak ott. Nem is csinált egész idő alatt semmi mást, mint unatkozott, egy körömreszelővel reszelte a körmét, és kihívó pillantással nézett, ami azt üzente: „Csinálhattok ti akármit, itt mégiscsak én vagyok a királynő.”.
…
Végre befejeződött ez is, mert a szerkesztőségi ülés most a szokásosnál is kínosabb lassúsággal telt.  A szerkesztők fejüket összedugva tárgyalták meg a kialakult, új helyzetet. Mert azt mindenki tudta, hogy a tegnapi történések után, valószínűleg semmi se maradhat a régiben. A cinikusabbak még fogadásokat is kötöttek, hogy vajon a Főszerkesztő-helyettes már szakított e a Vörös Démonnal, vagy pedig még csak fog. Merthogy a királynői hely mellette üresen maradt, és találgattak, hogy ki lesz a következő, akit maga mellé emel. Voltak, akik Luciára tippeltek.
A Főszerkesztő-helyettes persze kínosan ügyelt  rá, hogy semmit se vegyen észre a sugdolódzásból, és a világért se nézett volna fel az előtte levő papírból, amiből úgy olvasott fel, mint mikor a tanuló hadarja el a bemagolt leckéjét. Az értekezlet elején kiadta a dühét, így hát attól se kellett tartani, hogy esetleg gutaütést kap.
Lucia az üzeneteit nézte át, amiket tegnap és ma kapott. Volt vagy kétszáz darab, többnyire gratulációk voltak. Aztán egy üzenet Lillitől, amiben arra kéri, hogy a „közös ügyük” miatt látogassa meg. Basszus, ez meg egészen kiment a fejéből, hogy nekik van még egy lezáratlan, „közös ügyük” Lillivel! Így jár, aki kommandós akcióban vesz részt, majd elrabolják a saját lakásán, ráadásul magánnyomozásba is kezd. A végén már azt se tudja, hogy hol áll a feje.
Döntött: az elkövetkező napokban felkeresi Lillit.
…
A levelezését nézte át, ugyanis, amikor bekapcsolta a gépét, akkor jutott az eszébe, hogy hiszen már vagy egy hete nem is nézte meg a fiókját. Egyszerűen, annyira zsúfolt napok vannak mögötte, hogy ez az eszébe se jutott, vagy pedig már nem volt hozzá lelkiereje, hogy bekapcsolja a laptopot, és átnézze a levelezését. A rengeteg spam közül kiszűrje azt az egyet, ami neki szól, és esetleg még nem is valami hülye vicc, vagy szándékosan fals információ. Hátha ráharap, megírja, és ezzel hiteltelenné válik. Lucia ugyanis ebből a szempontból kifejezetten konzervatív volt, és szeretett igazat írni. Habár tudta, hogy néhány kollégája korántsem ennyire finnyás, és lelkifurdalás nélkül megírja az olyan infót is, amiről maga is sejti, hogy nem igaz.
Legfeljebb majd helyreigazítást kérnek.
Aztán pár évig pereskednek, és végül megjelenik a helyreigazítás, de addigra már senki se emlékszik az eredeti hírre. Úgyhogy, végülis senkinek se az helyreigazítást kérni.
Ez volt a filozófiájuk.
Ő azonban szerette magáról azt hinni, hogy ő más. Végtére is egy oknyomozó újságírónak a hitelesség az egyik legfontosabb munkaeszköze. Lucia tehát igyekezett csak olyan dolgokat leírni, amiben száz százalékig biztos volt, és nem bocsátkozni találgatásokba, bármennyire is kísértette az ördög.
Lucia beírta a felugró ablakba az e-mail címét és a jelszót, és már bent is volt a postafiókjában. Alig egy hét alatt 200 levele gyűlt össze, amelyeknek többsége valóban spam volt. Volt, amelyik úgy szólította meg, mint régi ismerősét, és egy warez oldalt ajánlott, ahonnan kedvére töltögethet le filmeket, zenéket és játékokat. Lucia átfutotta a tárgysort, majd kijelölte az első száz levelet, és megnyomta a Delete gombot.
Egy tárgy nélküli levél volt a következő, amihez csatolmány is tartozott, de se tárgy nem volt, se a levélben nem írtak semmit. Különös.
Lucia elgondolkodott, hogy kockáztasson e? megnyitja a csatolmányt, és lehet, hogy a gépére rátelepül egy kémprogram, esetleg törli ezt a levelet is, és megkockáztatja, hogy lemond egy fontos infóról? Végül döntött, érdemes kockáztatni.
A csatolmány egy mindössze 27 másodperces hangfájl volt, egy telefonbeszélgetésről. A párbeszéd tulajdonképpen teljesen ártalmatlanul hangzott. Egy randevút beszélt meg, amin bizonyos „dokumentumokat” kellett volna átadni. A helyet és az időpontot is közölte, ami egy bevásárlóközpont parkolója volt, este tízkor. Elcsodálkozott, hogy miért ilyen különös helyet és időpontot választottak.
Ez aztán nem hagyta nyugodni, és egymás után tízszer is lejátszotta a felvételt, amíg rájött, hogy itt egy kódolt párbeszéd zajlik. Megpróbálta behelyettesíteni a „dokumentum” szót, mivel a szövegben semmiféle utalás nem volt a „dokumentum” fajtájára, hanem csak „25 dokumentumot” emlegetett. Ezután már nem volt nehéz rájönni, hogy pénzről van szó, és egy „dokumentum” valószínűleg milliót jelent. Valakinek tehát 25 milliót kell átadni, és azért ezek a szokatlan körülmények, mert törvénytelen üzletről van szó.
Lucia egyszerre izgatott lett, mert egyből a korrupciós ügy ugrott be neki. Hogy azonban biztos legyen a dolgában, ki kell deríteni, hogy milyen IP címről jött az e-mail. Az ő számítógépes ismeretei azonban még a kezdőnél is alacsonyabb szintűek, így aztán keresni kell valakit, aki segít neki. És ekkor rögtön Miklós neve jutott az eszébe, aki az utóbbi napokban előlépett a védőangyalává.
És, mint egy igazi védőangyalnak, Miklós neve is első volt a listán. Úgyhogy neki csak meg kellett nyomni a gyorshívót, és máris jelentkezett a férfi megnyugtató orgánuma.
Szegény Miklósnak még levegőt se volt érkezése venni, Lucia szinte azonnal rázúdította a problémáját. Közben persze lelki szemeivel látta, ahogy Miklós a fejét fogja, mert egy szó nem sok, annyit se ért a szóáradatból. Belátta, hogy lassítania kell a tempón, és most már érthető szavakkal magyarázta el, hogy milyen e-mailt kapott, és mi a problémája.
- Szóval, azt szeretné tudni, hogy ki küldte magának az e-mailt, - esett le Miklósnak a tantusz.
- Bingó.
- Akkor küldje át az e-mailt, a szakértőink majd megvizsgálják, és azt is, hogy nem e beugratásról van szó, valamint, hogy nem hamisítvány e?
- A beszélgetésből az derül ki, hogy a randevút mára beszélték meg. Vajon készen lesznek időre? – aggodalmaskodott Lucia
- Nem kell félni, a fiúk gyorsak is tudnak lenni.
A vonal megszakadt, és Lucia hozzálátott, hogy a e-mailt átküldje.
…
Miklósnak igaza volt, hogy a fiúk tudnak gyorsak is lenni, mert alig telt el fél óra, és visszahívta. Közölte vele, hogy az e-mailt milyen IP címről küldték, és azt is, hogy a felvételt nem manipulálták. Sokáig hallgatott, mert lelkifurdalása volt. Szégyellte magát azokért a gondolataiért, amiket akkor gondolt, mikor még azt hitte, hogy az informátor átverte, mert nem ment el a találkozóra. Aztán megtalálták a hulláját, de most az is kiderült, hogy mielőtt még olyan csúnyán végezte, volt érkezése, hogy elküldje neki a felvételt. Miklós hangja térítette vissza a valóságba.
- Innen kezdve már rendőrségi ügy, és én is ott leszek magával a találkozón.
      Xxx
Ketten ültek az autóban, és a szemlélő számára nyilvánvaló lett volna, hogy itt egy szerelmespárról van szó, olyan látványosan nyalták falták egymást. Legfeljebb azon botránkozhatott volna meg az a bizonyos szemlélő, hogy nem tudtak addig várni, amíg hazaérnek, hanem közterületen tört rájuk. Hiszen egy bevásárlóközpont parkolója akárhogy is nézzük, csak jogilag számít magánterületnek, de facto azonban közterület, ahol gyerekek is megfordulnak. Még szerencse, hogy ilyentájt, este tíz felé már igazán csak néhány megkésett vásárló intézi a bevásárlást, akik napközben nem értek rá elintézni.
Nem elég, hogy titkos ügynököt játszottak, de Luciának még az erényét is őrizni kellett, mivel Miklós hajlamos volt beleélni magát a szerepébe, és elkalandozott a keze. Ilyenkor ráütött a kezére, és felhívta rá a figyelmét, hogy ennyire talán mégse kellene élethűen játszani a szerepüket, hiszen ők csak amatőrök. Erre aztán Miklós sértődötten visszavonult, és Lucia engesztelhette ki.
Még a szerkesztőségben, a technikusoktól kapott egy csodakütyüt, amilyen csak az igazi kémeknek van. A legutóbbi James Bond filmben látott ilyen parányi fényképezőgépet, csakhogy a 007 ügynöknek a karórájába volt beépítve, és fotózta az ellenséget, neki viszont egyszerűen a tenyerébe simult, és így készített időnként felvételeket a parkolóról. Erre volt kitűnő alibi az ölelkezés. Csak úgy kellett ügyeskedni, hogy a kamera ráfókuszáljon a kocsikra, a többit már elvégezte magától.
Ebben a pillanatban a parkolóba behajtott egy sötétkék Audi, és Luciában megszólalt a vészcsengő, hogy ez lehet az, amire ők vártak.
Közölte a gyanúját Miklóssal, aki pont háttal ült, de addig ügyeskedett a visszapillantó tükörrel, amíg rá nem látott az Audira, és megerősítette Lucia gyanúját.
Az Audi az elsötétített ablakaival annyira kirítt a környezetéből, hogy önkéntelenül is feltűnést keltett, hiszen jópár millióval drágább volt bármelyik, a parkolóban álló kocsinál, beleértve azt is, amelyikben ők ültek. Az emberek meg is nézték, és találgatták, hogy ugyan melyik tévéből ismert hírességé lehet. Ha tehát az autó tulajdonosának az volt a célja, hogy ne keltsen feltűnést, akkor pont nem jó lóra tett.
A parkolóba egyszercsak befordult egy piros pickup, amit egy kalapos férfi vezetett, és egy pillanatra megállt, mint aki helyet keres magának, pedig a parkoló majdnem üres volt. Miklós, akinek kiváló zsaruösztöne volt, rögvest beleszólt a talkie-walkie-ba, hogy a kommandósok készüljenek, mert: „A róka megérkezett a tyúkólba”.      
És csakugyan, a kalapos alak kiszállt az autóból, kezében bevásárlószatyor volt, rajta annak az áruháznak az emblémája, amelyiknek a parkolójában voltak. A bevásárlószatyor alaposan ki volt tömve, mintha csak egy bevásárlás után volna. Az Audi ajtaja kinyílt, a férfi pedig beszállt, és a továbbiakban nem lehetett látni, hogy mi történik.
A kommandósok ekkor léptek akcióba, és körülvették az Audit. Miklós ekkor már kint volt a kocsiból, és a kezében is ott volt egy hangosbeszélő, ami, nem tudni milyen úton és módon került oda. Feszült volt az arca, hisz tudta, ha a bent ülők nem jól reagálnak, akkor komoly bonyodalmak lehetnek. De azért szilárd volt a hangja, mikor a kocsiban ülőket felszólította, hogy felemelt kézzel szálljanak ki. Minden ellenállás hiábavaló, mert a kocsit körülvették.
Az elkövetkező másodpercek döntőek voltak, és Lucia is érezte, hogy az adrenalin olyan magasra szökik a szervezetében, hogy a füle is zúg. Az Audi megmozdult, mintha el akarna indulni, de aztán mégis maradt, és kisvártatva kinyílt az utas felőli ajtó. A kalapos alak szállt ki, és az egyik kommandós üvöltötte feléje az utasításokat, hogy feküdjön a földre, és a kezeit kulcsolja össze a tarkóján. A kalapos mindenben engedelmeskedett az utasításoknak.
Eltelt még pár feszült pillanat, mikor a másik ajtó is kinyílt, és kiszállt a sofőr, akinek mindeddig nem látták az arcát. Lucia döbbenten ismerte fel, hogy egy képviselő az, és gyorsan készített pár fotót, ahogy a kommandós megbilincseli!

Szonáta a zöld házban 33

Segélykérően nézett a Főszerkesztő-helyettesre, hogy utasítsa rendre a szeretőjét, vagy pedig segítse ki valami frappáns válasszal, hiszen azért van itt. Ő azonban látszólag nem vette észre a tekintetét, sőt, még a fejét is elfordította. És ez volt az a pillanat, amikor leesett neki, hogy ezek ketten összeesküdtek ellene. Összeesküdtek, hogy a nap hőséből a nap bolondját csinálják belőle. Ismerte a hírcsinálás technikáját, és tudta, ha ezeknek most sikerül elhinteni a gyanút, hogy ő Miklós szeretője, és csak ezért vehetett részt az akcióban, akkor már senkit se fog érdekelni a Bankrabló elfogása. Lelki szemeivel már látta is a holnapi bulvárlapok szalagcímeit:
„A rendőr és a babája elfogták a Bankrablót”
Legszívesebben a tíz körmével esett volna neki annak az olcsó kis cafkának, aki most olyan önelégülten vigyorgott, áldozatának a vergődését látva. De, nemcsak róla volt itt szó.
Miklós is kínos helyzetbe kerül, mert már nem arról lesz szó, hogy egy újságírót engedett részt venni az akcióban, hanem a szeretőjét, és ennek már a főnökei se örülnének. Ezért neki most mindenképpen meg kell találnia a megfelelő választ, hogy lefegyverezze a Vörös Démon próbálkozását.
A teremben a kérdés elhangzása után szinte tapintani lehetett a feszültséget, úgy tűnt neki, hogy még a fényképezőgépek kattogása is abbamaradt. Lucia előrehajolt a mikrofonhoz.
- Csak annyira, amennyire az, hogy Ön szűz.
A termen kuncogás hullámzott végig, a Vörös Démon pedig megsemmisülten ült vissza a helyére, de a fényképezőgépek már célba vették, és holnap bizony az ő képe lesz ott minden bulvárújság címlapján, mint a felsült provokátor. Luciának megvoltak a megfelelő csatornái, hogy az ő elcsöpögtetett információiból egy egészen vitriolos cikk kerekedjék. Habár most egy kicsit sajnálta is a Vörös Démont, ahogy ott ült a helyén, megszégyenülten, és mindent megtett, hogy elbújjon a kamerák elől.
…
Ahogy visszatért a szerkesztőségbe, ott már megjelentek az első tacepaók, eme roppant elmés kérdéssel:
„Ön Szűz?”
Látszott, hogy a szerkesztőségben már tökéletesen informáltak a mindössze pár perccel azelőtt, egy emelettel lejjebb lejátszódott incidensről. És bár láthatatlan kezek igyekeztek eltüntetni a tacepaókat, más láthatatlan kezek kitartóan gyártották őket.
Lucia többfajta tacepaót fedezett fel, ezek felelgettek egymásnak:
„Nem, én az Északi Boszorkány vagyok.”
Vagy:
„Ön szűz?
Nem, én a főnök szeretője vagyok.”
Lucia most aratta le az igazi győzelmi babért, hiszen a Vörös Démon nem örvendett túl nagy népszerűségnek a szerkesztőségben, kivéve azt a néhány talpnyalóját, akiket csak „Udvarhölgyekként” emlegettek. Mióta a Főszerkesztő-helyettes szeretője volt, úgy viselkedett, mint egy királynő, aki élet és halál felett dönt.
Luciát azóta gyűlölte, mióta a tudomására jutott, hogy a Főszerkesztő-helyettes először nála próbálkozott, és csak másodjára választotta őt. Az, hogy ő kvázi csak pótmegoldás, akkora csapás volt az egójára, mint a második világháborúban Drezda szőnyegbombázása a nácikra. És egy olyan öntelt liba, mint ő, nem bocsájtja meg, ha csak a második lehet.
Ugyanakkor, jól megfontolt érdeke is volt, hogy Luciát kigolyózza a szerkesztőségből. Mert mi van, ha az ő imádott Ferikéje/ez volt a Főszerkesztő-helyettes neve/ végül mégiscsak őt választja? Nem tudta, hogy ilyen veszély nem fenyegeti, mert Lucia viszolygott ettől az alaktól, aki egy nyirkos békára emlékeztette.
…
Nem jött álom a szemére, csak forgolódott az ágyban, de azok a bizonyos fogaskerekek az agyában megállás nélkül forogtak. Lehet, hogy túl sűrű volt a napja, és a felgyülemlett adrenalin nem hagyja aludni? Pedig a fáradság hiányára nem panaszkodhatott, hisz ma este ő volt a híradók sztárja, és ötben is jelenése volt, hogy mindenhol elmondja ugyanazt.
Az embereket azonban érdekelte a sztori. Már a Bankrabló elfogása is szenzáció volt, aki éveken át csinált hülyét a rendőrökből, és már ez elég volt ahhoz, hogy egész mitológia alakuljon ki körülötte. Az a legenda járta róla, hogy minden bankrablása alkalmával rendkívül udvariasan viselkedett, és a pénztáros kisasszonyoknak minden rablás után egy szál rózsát nyújtott át.
Nem sokkal éjfél után állt meg vele a taxi a társasház előtt, és ő úgy gondolta, hogy az egész napi lótástól-futástól, amint le fogja hajtani a fejét a párnára, már aludni fog. Ehhez képest, már egy órája forgolódik, és az agya úgy zakatol, mintha legalábbis egy cikket kellene megírni. Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül, mégis álomba zuhant.                                                                              
Xxx
Az álom brutális volt. Egyszercsak egy nagy téren találta magát, olyan téren, ahol vásárokat szoktak tartani, és a tér egyik felén a tanácsháza áll, a másikon pedig a templom, egymással farkasszemet nézve, a világi és az egyházi hatalom szimbóluma. Ezért volt ez a tér a vásárok helye, hiszen így jelképesen mindkét hatalom oltalma alatt álltak a vásárosok, az illendő adó lerovása fejében.
Csakhogy most nem vásárt tartottak, hanem valamiféle látványosságra készülődtek, és a téren akkora tömeg gyűlt össze, hogy az emberek úgy összezsúfolódtak, mintha kalodába lennének zárva. Az erőszakosabbak könyökükkel csináltak maguknak helyet, kíméletlenül belekönyökölve mások bordáiba, akik hangos szitkokkal ócsárolták a felmenőiket. Ő is ott volt a tömegben, csakhogy olyan pici volt, hogy nem látott mást, mint hátak áttörhetetlen falát, amely körülzárta. Úgy érezte, hogy a tömeg őt is elnyomja, a földre kerül, és agyon fogják taposni. Maga se tudta volna megmondani, hogy hogyan került ide. Egyszercsak egy felnőtt kézen fogta, és elhozta ide, és itt magára hagyta. Halálfélelem lett rajta úrrá, és igyekezett kikerülni a tömegből, de minden oldalról folyt az emberi láva, és így kénytelen volt sodródni a tömeggel. Tudta, hogy meg fog halni, de már ez se érdekelte, csak minél előbb túl lenni rajta.
Végre is egy hullám felemelte, és most már a vállak fölött előre láthatott, ahol a baljóslatú vérpad állt. Komor volt és elhagyatott, csak a katonák álltak őrt körülötte, és a hóhérlegény dolgozott rajta. A vérpad alatt rőzse volt felhalmozva, jelezve, boszorkánynak lesz ez a vesztőhelye, akit a tűz lángjai fognak elemészteni. Ám a hamunak se fognak kegyelmezni, ami testéből marad, a város határán a folyóba fogják szórni, hogy a víz vigye magával, mert minden istentelenséget ki kell seprűzni a városból, a jámbor keresztények lakhelyéről.
A vérpad mögött magasodott a városháza, és az erkélyen foglaltak helyet a tanács urak, valamennyien tisztségük méltóságába burkolózva, amivel kimondták a verdiktet, amin még a királynak sincs joga változtatni. Arcukon a helyzet ünnepélyességéhez illő komor álarccal. Ám azok is kiváltságosaknak érezhették magukat, akik a városháza ablakaiból szemlélhették a látványosságot.
És már fel is tűnt a baljós menet, amelynek az élén egy pap haladt, aki egy nagy feszületet vitt. Mögötte ment a szerencsétlen elitélt, akit két katona volt kénytelen támogatni, annyira kimerítette őt az elmúlt napok tortúrája. Szinte még gyermek volt, és láthatóan nem sokat értett abból, ami most vele történik. Időnként felnézett az erkélyre, ahol a nagyságos tanácsurak faarccal foglaltak helyet. Meg volt zavarodva mindattól, ami az elmúlt pár napban vele történt. Hogy egyik nap még a szerelméért könyörögnek, másnap pedig pribékekkel hurcoltatják el, és a hóhér kezére adják, most pedig csak komor tekintetek felelnek az ő pillantására, a szemérmesebbje meg még el is fordítja a fejét.
És ekkor megpillantotta a lány arcát, ami a Tavasz Friderikáé volt! Szeretett volna felkiáltani, hogy álljanak meg, mert a lány ártatlan, nem boszorkány, azok a bűnösök, akik a máglyára küldték őt, de hiába nyitotta száját, nem jött ki hang rajta, mert a félelem megnémította. Tehetetlenül nézte, ahogy fellép a máglyára…

Szonáta a zöld házban 32

A Főszerkesztő-helyettes valahogy úgy intézte, hogy a diadalmenet pont az ő irodája előtt fejeződött be, és szinte belökte Luciát a nyitott ajtón.
…
Miután magukra maradtak, bekapcsolta a cd-lejátszót, és a hangerőt a maximumra állította. Rosszat sejtett. Ugyanis tudta, hogy a Főszerkesztő-helyettes irodájában két esetben szokott maximumon szólni a zene. Amikor lehord valaki, vagy amikor pásztorórája van a Vörös Démonnal. Luciának gyakran voltak rémálmai, hogy egyszer olyankor nyit be ebbe az irodába, amikor a Főszerkesztő-helyettes és a Vörös Démon… Nem tudta eldönteni, hogy ki volna inkább zavarban.
„Most lehord, vagy megdönget”, gondolta Lucia.
A Főszerkesztő-helyettes nem hagyta sokáig kétségek közt, hogy melyik lehetőség a reális. Tajtékzott a dühtől.
- Köszönje a szerencséjének, hogy nem rúgom ki. Tudja, hogy hány hívást kaptam hivatalos helyekről, amelyekben tiltakoznak az eljárása miatt? Az etikai bizottság már vizsgálja az ügyét.
Lucia hazudott volna magának, ha azt mondja, hogy számított erre a támadásra, ámde rögvest kapcsolt, és ellentámadásba lendült.
- Ha így gondolkodik rólam, akkor mi volt az a cirkusz, ott kint?
A másik meghökkent, hogy Lucia ilyen karakánul kiáll az igazáért, de mérlegelte a helyzetet, és úgy találhatta, hogy Lucia tárgyalási pozíciója most nem is olyan rossz. Úgyhogy, csak legyintett.
- Az csak parasztvakítás volt, és remélem, egy pillanatig se hitte el. Az újság tulajdonosai ugyanis éppen ejakulálnak, mert a kurva lapjuk a kurva cikke miatt eladási csúcsokat döntöget. Azonban, én tartom a hátam, amikor felhívnak a minisztériumból, és perrel fenyegetnek, és az újságíró szövetségből is hívást kapok, hogy maga mennyire etikátlanul járt el.
Lucia úgy érezte, hogy a Főszerkesztő-helyettes teljesen igazságtalan vele. Mert mi az, hogy etikátlanul járt el, mikor járt volna el etikusan? Jó, jó, pár szabályt megszegett, de végülis, kinek ártott vele? És most, vonuljon zárdába?
Különben is, máskor nem ennyire háklis, ha valaki nem etikus, cserébe viszont szállítja az év sztoriját. Már nyitotta is a száját, hogy mindezt közölje vele, de aztán csak egy mély lélegzetet vett, és nem mondott semmit.          
„Egyszer még az a nagy pofád lesz a veszted”,  gondolta.
…
Lelkifurdalása volt Miklóssal szemben, ezért, amikor tehette, az volt az első dolga, hogy felhívja. Tulajdonképpen, abban se volt biztos, hogy még rendőr e? Szerencsére, Miklós hangja derűs volt, amikor megszólalt. Lucia megkönnyebbült, és gyorsan elmondta a férfinak, hogy ő milyen letolást kapott a Főszerkesztő-helyettestől. Miklós felnevetett.
- Tipikus „befélemlítés”.
- Tessék???
- Tudja, a rendőrségnél rendszeresen tartunk vezető-továbbképzési kurzusokat, és ott magyarázta el az előadó a „befélemlítési” technikát. Mikor egy főnök veszélyeztetve érzi magát egy beosztottjának a sikerétől, akkor rendszerint jön a „befélemlítés”. Eddig azt hittem, hogy mindez csupán blabla, ami azért van, hogy az előadó valamivel kitöltse az időt.
- Ezek szerint, magának még sose volt része „befélemlítésben”? – kérdezte, némi büszkeséggel a hangjában, hogy tehát a Főszerkesztő-helyettes veszélyeztetve érzi magát.
- Az én főnököm tudja rólam, hogy tőlem nincs oka tartani, mert én nem pályázok a helyére. Én ugyanis a terepen szeretek dolgozni, és nem egy irodában ülni.
- Csak azt ne mondja, hogy direkt megdicsérte a főnöke, mert az már tényleg igazságtalanság volna a sorstól.
Lucia hallotta, hogy Miklós felkuncog a telefonban.
- Némi fejmosással, és egy szóbeli fegyelmivel megúsztam. Persze, ha valaki megsérült volna, akkor valószínűleg az én fejem hullna a porba. Csak hát, egy sikeres akció sok mindent a feledés jótékony fátylába burkol.
Lucia szívesen folytatta volna még a beszélgetést, de ekkor megkocogtatták a vállát. Hátranézett, és látta, hogy a Főszerkesztő-helyettes az, és sürgetően az óráját mutogatja, jelezve, hogy ideje indulni.
…
A konferenciaterem egy szinttel a szerkesztőség alatt volt, ahol Lucia persze már sokszor megfordult. Csakhogy akkor újságíróként járt itt, most viszont neki kellett válaszolnia az újságírók kérdéseire, és ettől roppant ideges lett. Hogy a vércukor-szintjét csökkentse, a svédasztal mellett elhaladva felcsippentett egy gombakrémes szendvicset, amit két harapással el is tüntetett.
Leült a pulpitusra, és két fiatal lány rögtön kezelésbe vette. Az egyik a haját vette gondjaiba, a másik pedig sminkelni kezdte. Élvezte a törődést, hogy néhány percig semmit se kell csinálnia. Most valahogy még az is megnyugtatta, hogy a Főszerkesztő-helyettes ott ül mellette, mert tudta, ha nagyon nagy lenne a baj, ő közbelépne. És ezt még ő is megerősítette, mikor látta, hogy Lucia mennyire görcsösen szorítja a szék karfáját.
A Főszerkesztő-helyettes a lehető legmegnyugtatóbb hangján suttogott a fülébe, és most egész más oldaláról ismerhette meg. Egy pillanatig nem az a törtető csúszómászó volt, aki mindent elkövetett azért, hogy egyszer majd ő ülhessen be a Főszerkesztő székébe, hanem egy szemvillanásra megmutatta az ember arcát. Mintha ő is a homo sapiens sapiens törzsébe tartozna, és Luciának fajtársa volna.
A hangtechnikus most tette le elé az asztalra a mikrofont, amin ott volt annak a tévétársaságnak az emblémája, amelyik megvette az exkluzív jogokat. A sajtótájékoztató után Luciának még interjút is kell adni nekik, ahol „felturbózva” kell elmondania a történetet. Hogy mit értett ezen a szerkesztő, az Lucia előtt nem volt világos, mígnem a kezébe nyomtak egy szöveget, amit olyasvalaki írt, aki élénk fantáziával rendelkezett, és láthatóan kommandós filmeken nevelkedett. A szerkesztő azt mondta, hogy körülbelül erről kell beszélnie, és mikor Lucia azzal próbált meg érvelni, hogy ebből egy szó se igaz, csak legyintett.
„Aki az igazságra kíváncsi az járjon bíróságra. A mi nézőink a jó sztorikra vevők. Különben is, engem a főszerkesztő azzal engedett el, hogy ebből a sztoriból hozzam ki a maximumot. Úgyhogy, ez egy exkluzív anyag lesz.”
…
A konferenciaterem a kezdésre megtelt újságírókkal, és Luciában is tetőfokra hágott a feszültség. Most értette csak meg a színészeket, hogy mekkora stresszt élhetnek át estéről estére, mikor a színházban sok száz néző elé kell kiállniuk, és két órán át nem tudomásul venni, hogy minden mozdulatukat tekintetek tucatjai követik, és nem szabad bakizni. Igaz, hogy ők általában hozott anyagból dolgoznak, vele ellentétben, akinek kérdéseket tesznek fel, és ezekre a kérdésekre neki lehetőleg frappáns válaszokat kell adni.
A Főszerkesztő-helyettes kezdte, pár mondattal bevezette a sajtótájékoztató témáját, és bemutatta őt, Luca pedig azt kívánta, hogy a bevezető nyúljon minél hosszabbra, hogy neki legyen ideje felkészülni a kérdésekre. Aztán feltették neki az első banális kérdést, és Luciának szinte nem is kellett törni a fejét, kapásból válaszolt. Még három ilyen bárgyú kérdés hangzott el, és Luciában kezdett a görcs oldódni.
Ekkor azonban észrevette, hogy a Vörös Démon is ott ül az újságírók között, méghozzá az első sorokban. Gyanította, hogy direkt választotta pont azt a helyet, hogy Lucia biztosan észrevegye. Merev tekintettel csak őt bámulta, mintha hipnotizálni akarná, és Lucia elkezdett izzadni. Patakokban folyt róla a veríték, a válaszokba belesült, csak dadogni tudott.
Most azonban felállt a helyéről, jelezve, hogy kérdést szándékozik feltenni, és Lucia legszívesebben kiszaladt volna a teremből, mert érezte, hogy most készül bevinni a végső, megsemmisítő találatot.
A kérdés azonban elhangzott, és ő nem tehetett úgy, mint aki nem hallotta,  bármennyire is szerette volna ezt tenni.
- Igaz, hogy Gartner Miklós őrnagy a szeretője?