Öninterjú után interjú

2012. december 19-én a Szabad Újság karácsonyi számában jelent meg Pástor Péter interjúja, amit velem készített:

„fogadd el önmagad, így mások is elfogadnak!”

Százdon élt Sztakó Zsolt, a mozgásában és kommunikációjában korlátozott irodalmár, a „székirodalom”

képviselője. Csupán 19 éves volt, amikor egy

hangjáték pályázaton nyert A kétezres években sorra

jelentek meg prózai, novellás s verses kötetei. Jelenleg

is szüleivel él a „ketrecbe zárt szellem”.

Mesélj valamit a betegségedről. Hogyan kezdődött?

Az a helyzet, hogy a betegségemre máig sincs diagnózis. Érszűkülettől, szklerózis multiplexig már mindenféle diagnózisom volt. A betegségem rohamokkal kezdődött, fokozatosan bénultam le, mintegy fél év alatt. Az utolsó roham után a szüleim megelégelték az itteni orvosok tehetetlenségét, és átvittek Magyarországra, anyu unokatestvéréhez. Bekerültem a váci kórházba, ahol két hétig voltam kómában, de voltam az Amerikai

úti idegklinikán, és a Heim Pál gyermekkórházban is.

Az orvosok reménytelen esetnek minősítettek Téged. Ezt hogyan élték meg szüleid?

Magyarországról úgy adtak haza, hogy max. 2 évem van hátra, hisz etetni is csak szondán keresztül tudtak. A szüleim hittek bennem. Egy falubeli rehabilitációs nővér évekig járt hozzánk, és megmutatta anyunak, hogy milyen gyakorlatokat kell velem végeznie. A rehabilitációval fokozatosan eljutottunk odáig, hogy már

egyedül is tudtam ülni. Mikor két év múlva visszavittek fölülvizsgálatra a professzorhoz, aki anno reménytelen esetnek minősített, ő csodát emlegetett.

Miként viselkedett a környezeted? Miképpen viszonyult hozzád?

A környezetem szerencsére sose igyekezett elültetni bennem a betegségtudatot, inkább buzdítottak, hogy amit tudok, csináljam meg. Természetesen konfliktusokkal is járt, de a végkicsengés mindenképp pozitív. Ahogy látták a sikereimet, azt hiszem, már büszkék is voltak rám.

Betegségedből kifolyólag gondolom jó pár negatív élmény is ért. Van olyan, amit megosztaná velünk?

Természetesen, mint minden sorstársamnak, sőt mozgássérültnek se kell lenni valakinek, hogy negatív élményekben „legyen része”. Én alapvetően optimista vagyok, így nem is hagynak bennem nyomot.

A mozgáskorlátozottság mellett kommunikációs nehézségeid is vannak. Miként fejlesztetted ki, Te a „ketrecbe zárt szellem” a kommunikációdat, az internet előtt?

Én azelőtt is sokat leveleztem, de hát a posta lassan jár, a kapcsolattartásnak ez a formája nehézkes. Aztán a kétezres évek a levelezőlisták, a közösségi oldalak a világot nyitotta ki. Az internet akkora tudásbázissal

jelentkezik, hogy azzal egyetlen otthoni könyvtár se veheti fel a versenyt. Nekem meg még kényelmesebb is.

Az internet előtt papírra vetetted a gondolataidat? Írógépet használtál? 

Természetesen először nálam is ceruza, papír „játszott”, aztán apu hozott egy írógépet, és azután már azt püföltem. A számítógép ebben a tekintetben is változást hozott, hiszen végre nem kellett kuncsorogni, hogy másolják le azt, amit írtam.

Hogyan látod a mai világot, elfogadják a fogyatékosokat?

A fogyatékosok elfogadottsága ma nagyobb, más kisebbségekhez viszonyítva. Azonban, elfogadni valamit, vagy figyelembe venni az igényeit, két dolog, és ezt a minőségi ugrást még nem tette meg ez a társadalom. Az a helyzet, hogy mostanában nem is járok ki a faluba. Pár éve annyira megnőtt a forgalom a faluban, hogy veszélyessé vált a közlekedés. Régebben gyakrabban jártam kint, és az emberek, azt hiszem, elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Ez azonban kétirányú utca: mert ha te nem fogadod el magad, akkor a többiektől se várhatod, hogy elfogadjanak.

Nehéz megfogalmazni gondolataidat a neten keresztül? Nem hiányzik a „rendes” párbeszéd, a gyors reflektálás?

Ha jól számolom, harmincöt éve, hogy írásban kommunikálok a tágabb környezetemmel, mert a beszédemet „szokni kell”, hogy megértsék. Mostanában azt veszem észre, hogy élőszóban nehezebben is fogalmazok, mint írásban.

Korábbi levelezésünkben említetted Stephen Hawking nevét, ő számodra egy példakép? Egy inspirációs erő?

Hawking nevével a nyolcvanas években találkoztam. Ő még nálam is súlyosabb állapotban van, ennek ellenére egyetemen ad elő, könyveket ír. Tiszteletemet egy cikkben is kifejeztem a Carissimi című, fogyatékosoknak szóló lapban.

Esetleg van valami, amit megosztaná az olvasóknak?

Van egy elméletem: nem biztos, hogy azaz elesettebb, akinél ez azonnal szembetűnő, mert béna végtagokkal is élhet teljes életet, és ép végtagokkal is csak keresheti a helyét. Az állapotunk magyarázat, de nem mentség. Magyarán, magyarázat arra, hogy bizonyos dolgokat miért nem tudunk megcsinálni, de nem mentség arra, hogy amit tudunk, ne csináljunk meg! g

Pástor Péter 

Öninterjú

Megengeded, hogy tegezzelek?
Tekintve, hogy Te, Én vagyok, kissé körülményes volna a magázódás.
Akkor talán kezdjük az interjút…
Kezdjük. Habár kicsit skizofrén helyzet lesz…
Mi is a könyved címe?
A freskó legendája. Ennyit azonban tudhatnál, ha egyszer már arra vállalkoztál, hogy interjút készíts.
Tudtam is, hiszen, mint azt olyan éles elmével megjegyezted, Én Te vagyok… vagy fordítva. Mesélj arról, hogy mi volt a célod a könyvvel.
A könyv a százdi templom freskóinak, jobban mondva, faliképeinek a középkori történetét dolgozom fel, szépirodalmi eszközökkel. Magyarán, fikció, ezért aztán senki se várjon a könyvtől művészettörténeti hitelességet. Cserébe viszont szabadjára engedtem a fantáziámat, és reményeim szerint, egy igazán izgalmas szellemi kalandra hívom az olvasót. A célom pedig az volt, hogy így is „reklámot” csináljak a faliképeknek.
Azt mondtad, hogy ez egy fikció. Ezek szerint, az első betűtől az utolsóig a fantáziád műve ez a regény?
Azt azért nem. Nem a manapság olyan népszerű alternatív történelmet írtam, hanem a főbb történelmi eseményekhez azért igyekeztem igazodni. Ez a kor, a 14-15 század amúgy is roppant izgalmas mind Magyarország, mind pedig Európa történelmében.
Mintha nem láttalak volna az elmúlt években könyvtárakban, irattárakban, könyvek, régi iratok fölött görnyedni…
Mert nincs is rá szükség. Az internet ma már olyan hatalmas tudásbázissal rendelkezik, hogy azzal csak a legnagyobb könyvtárak veszik fel a versenyt. De hát, azok is rajta vannak az interneten.
A könyvet regénynek nevezed, mégis négy különálló történetből áll. Hogy is van ez?
A történetek több mint egy évszázadot ívelnek át a középkor történelméből, és egy valami köt őket össze, ez pedig villa Zaazd, a mai Százd templomának Európa hírű freskója, és kolostorának népe, amelynek létezése azért több mint legenda, szerintem. Azt akarom bebizonyítani, hogy nemcsak a történelem fő áramában történtek izgalmas események. Ez a nép történelme, nem a királyoké, főuraké.
Mi lesz, ha a regény sikeres lesz? Elképzelhető, hogy lesz folytatása?
Az én tarsolyomban vannak még történetek, úgyhogy, nem elképzelhetetlen…
Köszönöm, Neked, Magamnak az interjút!

Játék

A minap érdekes cikket olvastam a miniregény változatairól:
Mini és maxiregények

Nem hagyott nyugodni a dolog, hát én is megpróbáltam. Gondoltam, remek időtöltés lesz, és nem is csalódtam. Játszottunk is egy jót az egyik fórumon.
Íme, az 55 szavas próbálkozás:
A férfi a nőre emelte a kést, talán erre mondják, mint kés a vajon, hasított fejébe a gondolat, ahogy a borotvaéles kés akadály nélkül vágta át a szöveteket, míg csak el nem jutott a szív burkáig, hogy azt átszakítva, a vér akadály nélkül fröccsenjen szét, még a falat is beborítva...
...
És a 6 szavas változat:
Vagyok, aki vagyok, folyton változó titok.
...
A kommentekben tőletek is várok miniregényeket, elvégre: játszani jó:)

A freskó legendája

Az Ab-Art  kiadó gondozásában megjelent az „A freskó legendája” című regényem. Pár kérdés, amire választ kap az olvasó a történetekből.

1. Hogyan született villa Zaazd templomának a freskója, és milyen történetek fűződnek hozzá?
2. Milyen szerepet játszott villa Zaazd kolostora a Zach Felicián merényletben, és a Nagy Lajos király halálát követő utódlási harcokban?
3. Mi köze a „világ legrejtélyesebb könyvének” villa Zaazd kolostorához, és mennyi vér tapadt hozzá?
4. Hogyan kapcsolódik a Bolygó Zsidó története villa Zaazd kolostorához?

Szép új világ

Megérdemled, hogy tisztességgel
elföldeljenek,
a tékozló fiú megtért,
Örvendezzetek!
A világ immár önmaga paródiája,
rossz giccs,
9/11.
Mered, vagy nem mered?
A zombik fejfájással ébrednek,
akaratlan akarat,
irányítod sorsodat
úgy hiszed,
de csak madzagon rángatnak.
Ömlik Rád a reklám,
trendi vagy?
Drog nélkül is kábítanak,
aztán mire magadhoz térsz,
agyonnyomnak a hiteltelen hitelek,
a valóság ez,
ébredj te marha!
A választási jelszavak
a vágóhídra terelnek.

Gondolkodni...
Hát azt is lehet? Ja, hogy a fejed?
Az az izé a nyakadon, ami úgy néz ki,
mint egy luftballon?
Az agyad van ott, te barom!

Történelmi abszurd

Karinthy Frigyes: Kivégzés

Halál Bolíviában

Rózsa Flores Eduardót és két társát 2009 április 16-án egy Santa Cruz-i hotelszobában bolíviai kommandósok agyonlőtték

Hajnali négy volt, mikor a mobil elkezdte a Love Story fő motívumát játszani. Még a telefonon lévő órát se kellett megnéznie, mert a szomszéd utcában épp most ment el a tejeskocsi, ami mindennap ilyenkor viszi a boltba a tejet. A kutyák persze elkezdtek vadul ugatni. Megnyomta a gombot, és hallgatta az ismerőse hangját, aki az egyik hírügynökségnél dolgozik. Szinte dadogott, ahogy beszélni kezdett. Elmondta, hogy pár perce kapta a hírt, hogy Eduardót a társaival együtt megölték a bolíviai kommandósok. Maga se tudta volna megmondani, hogy honnan volt az a hidegvér, amivel a hírt fogadta, hogy még az ismerőse is meglepődött. Ő nem tudhatta azt, hogy szeptemberben hogyan váltak el. Eduardó felkészítette őt, hogyha egyszer a halálhírét hallja, azon se lepődjön meg. Az utolsó interjúban is, amit elutazása előtt adott, bevallotta, hogy forradalmat csinálni megy Bolíviába. Mint a példaképe, Che. Nem kell tehát csodálkozni, hogy a végzetük is ugyanaz.

…

A kommandósok röviddel éjfél után szállták meg a szállodát. A Parancsnok tulajdonképpen csodálkozott is, hogy minden ilyen simán ment. Az információk alapján kemény ellenállásra számított, amiben benne volt az is, hogy néhány emberét elveszíti. Épp ezért a legjobb embereit választotta erre az akcióra, amit hónapokig tervezett, a legnagyobb körültekintéssel, nehogy csapdába essenek. A szobák elé fegyvereseket állított, hogy ne támadják őket hátba. Aztán négy emberével megközelítette az idegenek apartmanját. Az informátor szerint négy szobát foglaltak le, úgyhogy azt se lehetett tudni, melyikben vannak.

Úgy mozogtak, mint az őserdőben az áldozatát becserkésző jaguár, lábuk alig érintette a talajt. A kiképzésen az első dolog, amit az újoncokkal megtanítanak, hogy hogyan kell a nehéz kommandós felszereléssel is úgy mozogni, mint a balett táncosok a színpadon. Következésképp, most úgy siklottak, akár az árnyak.

Az ajtóhoz érve vékony kamerát vezettek be az ajtó alatti résen. Bár az informátor, akivel az egész repülőút alatt tartották a kapcsolatot, azt mondta, hogy az idegenek az este alaposan felöntöttek a garatra, és most a részegek álmát alusszák, ő azért nem szeretett volna semmilyen meglepetést, hogy az egyikük esetleg fennmaradt őrködni. A kamera képe azonban megnyugtatta, hogy mindenki alszik. Sőt, egyikük még horkolt is, ami külön kedvező volt, hiszen a hang elnyomja az esetleges zajokat, ami másodperceket jelenthet, amíg a bentiek reagálnak. Ekkor a helyettese jelzett, hogy nem mindenki alszik ugyanabban a szobában. Utánaszámolt, és csakugyan, ketten hiányoztak. Halkan káromkodott. Beleborzongott a gondolatba, hogy azok ketten mit csinálhatnának, ha netán ébren őrködnek. Nem lesz egy egyszerű akció. Kiadta az utasítást az embereinek, hogy tartsák lövésre készen a fegyvereiket, és az első pillanattól kezdve lőjenek.

…

Nem volt kedve kimenni az utcára, hogy az ismerősök kérdéseire válaszolgasson, akik lépten-nyomon megállítanák. Cserébe viszont egész nap szólt a mobilja, mert a világ elől azért nem bújhatott el. Az egyik beszélgetést még be se fejezte, mikor a kijelző már jelezte, hogy két újabb hívása van. Az újságírókat leginkább az érdekelte, hogy ki volt Eduardó. Tényleg, ki? Ezt a kérdést ő is sokszor feltette, mióta ismerte ezt az embert, aki negyvenkilenc évesen is kisgyerekként tudott lelkesedni. Volt az arckifejezésében valami gyerekes huncutság, amivel lefegyverezte az embereket. Ugyanakkor hiányzott belőle másoknak a „józansága”.

Vagy nem e volt őrültség még csak a gondolata is annak, hogy egyedül megvédhet egy kis horvátországi falut egy jól felszerelt hadsereggel szemben? Ha józan eszünkre hallgatunk, persze, azt mondjuk, hogy reménytelen vállalkozás, de aztán tovább gondolkozunk, és azt mondjuk, ha a lehetetlent nem kísértjük meg, akkor már a lehetségest se fogjuk megpróbálni. És ezért vannak az Eduardóhoz hasonló emberek, hogy szüntelenül feszegessék a lehetséges határait. Mert ő idealista volt, és az idealistáknak kevés az a világ, amiben élnek, és mindig a jobbat keresik. Ezért aztán az idealisták radikálisak is, akik nem elégszenek meg az apró lépések politikájával, hanem helyből egy nagyot akarnak ugrani. Ezért lett volna Eduardó is kommunista, ha abban a korban születik, amikor az emberek a kommunizmustól várták a megoldást a világ minden bajára. Aztán persze ő lett volna az első, akit az elvtársai félreállítanak, amikor kiderül, hogy a kommunizmus egyáltalán nem a megoldás, hanem inkább újabb problémák generálója. Az apja oltotta bele a legszélsőségesebb kommunizmust, aminek Dél-Amerikában a hetvenes években még bőven volt táptalaja. Ekkor vált Che egy életre a példaképévé, mint más millióknak, még akkor is, ha Che Guevara nem az az ember volt, akit látni szerettek volna benne. Aztán hazajöttek, és ő csalódott a kommunizmusban, mert nem azt kapta, amit remélt, és átsodródott a szélsőjobb oldalra. Bolíviába is azért ment, mert nem akarta, hogy szülőhazája is abba a csapdába essen, mint Magyarország. Saját múltjának a túsza legyen.