A freskó legendája

Az Ab-Art  kiadó gondozásában megjelent az „A freskó legendája” című regényem. Pár kérdés, amire választ kap az olvasó a történetekből.

1. Hogyan született villa Zaazd templomának a freskója, és milyen történetek fűződnek hozzá?
2. Milyen szerepet játszott villa Zaazd kolostora a Zach Felicián merényletben, és a Nagy Lajos király halálát követő utódlási harcokban?
3. Mi köze a „világ legrejtélyesebb könyvének” villa Zaazd kolostorához, és mennyi vér tapadt hozzá?
4. Hogyan kapcsolódik a Bolygó Zsidó története villa Zaazd kolostorához?

Szép új világ

Megérdemled, hogy tisztességgel
elföldeljenek,
a tékozló fiú megtért,
Örvendezzetek!
A világ immár önmaga paródiája,
rossz giccs,
9/11.
Mered, vagy nem mered?
A zombik fejfájással ébrednek,
akaratlan akarat,
irányítod sorsodat
úgy hiszed,
de csak madzagon rángatnak.
Ömlik Rád a reklám,
trendi vagy?
Drog nélkül is kábítanak,
aztán mire magadhoz térsz,
agyonnyomnak a hiteltelen hitelek,
a valóság ez,
ébredj te marha!
A választási jelszavak
a vágóhídra terelnek.

Gondolkodni...
Hát azt is lehet? Ja, hogy a fejed?
Az az izé a nyakadon, ami úgy néz ki,
mint egy luftballon?
Az agyad van ott, te barom!

Történelmi abszurd

Karinthy Frigyes: Kivégzés

Halál Bolíviában

Rózsa Flores Eduardót és két társát 2009 április 16-án egy Santa Cruz-i hotelszobában bolíviai kommandósok agyonlőtték

Hajnali négy volt, mikor a mobil elkezdte a Love Story fő motívumát játszani. Még a telefonon lévő órát se kellett megnéznie, mert a szomszéd utcában épp most ment el a tejeskocsi, ami mindennap ilyenkor viszi a boltba a tejet. A kutyák persze elkezdtek vadul ugatni. Megnyomta a gombot, és hallgatta az ismerőse hangját, aki az egyik hírügynökségnél dolgozik. Szinte dadogott, ahogy beszélni kezdett. Elmondta, hogy pár perce kapta a hírt, hogy Eduardót a társaival együtt megölték a bolíviai kommandósok. Maga se tudta volna megmondani, hogy honnan volt az a hidegvér, amivel a hírt fogadta, hogy még az ismerőse is meglepődött. Ő nem tudhatta azt, hogy szeptemberben hogyan váltak el. Eduardó felkészítette őt, hogyha egyszer a halálhírét hallja, azon se lepődjön meg. Az utolsó interjúban is, amit elutazása előtt adott, bevallotta, hogy forradalmat csinálni megy Bolíviába. Mint a példaképe, Che. Nem kell tehát csodálkozni, hogy a végzetük is ugyanaz.

…

A kommandósok röviddel éjfél után szállták meg a szállodát. A Parancsnok tulajdonképpen csodálkozott is, hogy minden ilyen simán ment. Az információk alapján kemény ellenállásra számított, amiben benne volt az is, hogy néhány emberét elveszíti. Épp ezért a legjobb embereit választotta erre az akcióra, amit hónapokig tervezett, a legnagyobb körültekintéssel, nehogy csapdába essenek. A szobák elé fegyvereseket állított, hogy ne támadják őket hátba. Aztán négy emberével megközelítette az idegenek apartmanját. Az informátor szerint négy szobát foglaltak le, úgyhogy azt se lehetett tudni, melyikben vannak.

Úgy mozogtak, mint az őserdőben az áldozatát becserkésző jaguár, lábuk alig érintette a talajt. A kiképzésen az első dolog, amit az újoncokkal megtanítanak, hogy hogyan kell a nehéz kommandós felszereléssel is úgy mozogni, mint a balett táncosok a színpadon. Következésképp, most úgy siklottak, akár az árnyak.

Az ajtóhoz érve vékony kamerát vezettek be az ajtó alatti résen. Bár az informátor, akivel az egész repülőút alatt tartották a kapcsolatot, azt mondta, hogy az idegenek az este alaposan felöntöttek a garatra, és most a részegek álmát alusszák, ő azért nem szeretett volna semmilyen meglepetést, hogy az egyikük esetleg fennmaradt őrködni. A kamera képe azonban megnyugtatta, hogy mindenki alszik. Sőt, egyikük még horkolt is, ami külön kedvező volt, hiszen a hang elnyomja az esetleges zajokat, ami másodperceket jelenthet, amíg a bentiek reagálnak. Ekkor a helyettese jelzett, hogy nem mindenki alszik ugyanabban a szobában. Utánaszámolt, és csakugyan, ketten hiányoztak. Halkan káromkodott. Beleborzongott a gondolatba, hogy azok ketten mit csinálhatnának, ha netán ébren őrködnek. Nem lesz egy egyszerű akció. Kiadta az utasítást az embereinek, hogy tartsák lövésre készen a fegyvereiket, és az első pillanattól kezdve lőjenek.

…

Nem volt kedve kimenni az utcára, hogy az ismerősök kérdéseire válaszolgasson, akik lépten-nyomon megállítanák. Cserébe viszont egész nap szólt a mobilja, mert a világ elől azért nem bújhatott el. Az egyik beszélgetést még be se fejezte, mikor a kijelző már jelezte, hogy két újabb hívása van. Az újságírókat leginkább az érdekelte, hogy ki volt Eduardó. Tényleg, ki? Ezt a kérdést ő is sokszor feltette, mióta ismerte ezt az embert, aki negyvenkilenc évesen is kisgyerekként tudott lelkesedni. Volt az arckifejezésében valami gyerekes huncutság, amivel lefegyverezte az embereket. Ugyanakkor hiányzott belőle másoknak a „józansága”.

Vagy nem e volt őrültség még csak a gondolata is annak, hogy egyedül megvédhet egy kis horvátországi falut egy jól felszerelt hadsereggel szemben? Ha józan eszünkre hallgatunk, persze, azt mondjuk, hogy reménytelen vállalkozás, de aztán tovább gondolkozunk, és azt mondjuk, ha a lehetetlent nem kísértjük meg, akkor már a lehetségest se fogjuk megpróbálni. És ezért vannak az Eduardóhoz hasonló emberek, hogy szüntelenül feszegessék a lehetséges határait. Mert ő idealista volt, és az idealistáknak kevés az a világ, amiben élnek, és mindig a jobbat keresik. Ezért aztán az idealisták radikálisak is, akik nem elégszenek meg az apró lépések politikájával, hanem helyből egy nagyot akarnak ugrani. Ezért lett volna Eduardó is kommunista, ha abban a korban születik, amikor az emberek a kommunizmustól várták a megoldást a világ minden bajára. Aztán persze ő lett volna az első, akit az elvtársai félreállítanak, amikor kiderül, hogy a kommunizmus egyáltalán nem a megoldás, hanem inkább újabb problémák generálója. Az apja oltotta bele a legszélsőségesebb kommunizmust, aminek Dél-Amerikában a hetvenes években még bőven volt táptalaja. Ekkor vált Che egy életre a példaképévé, mint más millióknak, még akkor is, ha Che Guevara nem az az ember volt, akit látni szerettek volna benne. Aztán hazajöttek, és ő csalódott a kommunizmusban, mert nem azt kapta, amit remélt, és átsodródott a szélsőjobb oldalra. Bolíviába is azért ment, mert nem akarta, hogy szülőhazája is abba a csapdába essen, mint Magyarország. Saját múltjának a túsza legyen.

A barátom története

Egy osztályba jártunk, a „Méretes” meg én. Azért hívtuk így, mert az osztályban nem volt nála magasabb fiú. Igazság szerint a gimiben sem, habár csak elsős volt, és ha jól kihúzta magát, még a kosárlabdapalánkot is fölérte (akkoriban rendkívül népszerű volt a kosárlabda a fiúk közt, hisz előző évben nyertük meg az Európa-bajnokságot, ráadásul a döntőben a szovjeteket győztük le).

Ha ragaszkodunk az igazsághoz, tulajdonképpen nem is lett volna szabad barátkoznunk, hisz az én apám párttitkár volt, az ő családja pedig oda tartozott, amit akkortájt úgy hívtunk, hogy klerikális reakció. Az egyik nagybátyja pap volt, aki Mindszenty mellett szolgált, és ő is rendkívül vallásos fiú volt, amiért rendszeresen került gúnyolódások kereszttüzébe. Őt azonban ez láthatóan nem zavarta, hogy az osztályfőnök rendszeresen megállt a padjánál, és jó hangosan, hogy az egész osztály hallja, így szólt hozzá: „Mi van Hornyák, már megint szoknyában ministráltunk?”, mire az osztálynak arról a részéről, ahol a fiúk ültek, azonnal felhangzott a nyerítés.
Először én is a nevetők közt voltam, aztán otthon elmeséltem, hogy az osztályunkba jár egy katolikus fiú, osztályfőnök elvtárs hogyan szégyenítette meg. Apám nem szólt semmit, csak behívott a dolgozószobájába, és elbeszélgetett velem, ami után égő fülekkel, megszégyenülten oldalogtam onnan ki.
„Tudod, fiam, mi is zsidók vagyunk, de én ezt nem hangoztatom, mert könnyen elveszthetném az állásomat. Ezért aztán én tisztelek mindenkit, akinek van bátorsága megvallani a hitét, és szeretném, ha te is tisztelnéd őket.”
Ekkor gondolkoztam el először  azon, hogy ez a rendszer mégse lehet annyira nagyszerű, amennyire mondják, ha arra kényszeríti az embereket, hogy tagadják a hitüket, és ekkor kezdtem „Méretessel” barátkozni, aki kezdetben semmit sem értett, hogy mit akarok tőle, és azt hiszem, gyanakodott is.
De aztán sikerült a bizalmába férkőznöm, és a legjobb barátok lettünk. Pontosabban, neki én voltam az egyetlen barátja, mert a többiek páriaként kezelték, mint Indiában az érinthetetleneket, a legalacsonyabb kasztba tartozókat.
Nem is tudtam, hogy egy házban lakunk, az ő lakásuk egy emelettel a miénk alatt volt, és miután barátok lettünk, gyakran jártam hozzájuk. Azelőtt azt hittem, amit a tanáraink is igyekeztek belénk sulykolni, hogy minden reakciós lakása valami irtózatos bűnbarlang, és csak most ébredtem rá, hogy ez mekkora hülyeség. Az ő lakásuk tökéletesen olyan volt, mint a mienk, azzal a különbséggel, hogy ahol nálunk Lenin, Sztálin és Rákosi portréi függtek a falon, ott náluk a feszület volt.
* * *
A Forradalom a mi számunkra úgy kezdődött, hogy fociztunk a grundon. Volt az utca elején egy üres telek, amin valamikor bérház állt, amit a háború végén találat ért, itt szoktunk vérre menő csatákat vívni. Most is itt fociztunk, mikor arra lettünk figyelmesek, hogy a főutcán emberek vonulnak végig. Különös egy menet volt ez, mert az embereknél se transzparensek nem voltak, se jelszavakat nem skandáltak, csak komor elszántsággal az arcukon mentek.
Mi, ott a grundon összenéztünk, és mikor az utolsó ember is elhaladt előttünk, a tömeg nyomába eredtünk, amihez a mellékutcákból folyton újabb csoportok csatlakoztak, úgyhogy a tömeg egyre dagadt. 
Már messze jártunk a grundtól, amikor észrevettem, hogy „Méretes” nincs mellettem. Szegény fiú, már most megtanulta, hogy vannak dolgok, amiből neki jobb kimaradni, csakhogy olyan is van, amiből egyszerűen nem szabad kimaradni.
Az emberek végig megőrizték némaságukat, se egy kiáltás, se füttyszó nem harsant, és épp ez tette olyan félelmetessé a tömeget, a hallgatásuk. Olyan félelmetes volt most a tömeg, hogy senki nem merte az útját állni. Talán, ha most valaki elkiáltja magát, és elkezd valami idióta jelszót skandálni, akkor a rendőröknek is könnyebb lett volna beavatkozni, mert akkor már rendzavarás van, ami ellen fel kell lépni, de így, hogy a tömeg csak némán vonult, nem volt mit tenni.
Aztán kiértünk egy térre, a tömeg ekkor már körülbelül ezerfős lehetett, és mi ott osontunk utóvédként a nyomában. Ekkor egy fiatal srác, pár évvel lehetett öregebb nálunk, felugrott egy ott álló szobor talapzatára, ami valami hősies pózba merevedve ábrázolt egy kucsmás orosz katonát, és elkezdte szavalni a Nemzeti dalt. 
Egyik karjával átölelte a szobrot, hogy le ne essen, és annál a résznél, hogy „Esküszünk! Esküszünk! Rabok tovább nem leszünk!”, úgy üvöltött, hogy a nyakán kidagadtak az erek. Miután ő befejezte, a tömegből valaki elkezdte a Szózatot énekelni, amihez fokozatosan csatlakoztak a többiek is.
Mi még nem tudtunk semmit, hogy miről szól ez az egész, de valahogy megérintett minket a pillanat varázsa, és megilletődve álltunk ott. 
Aztán valaki a hátsó sorokból meglátott minket, és hazazavart, hogy gyerekek vagyunk, semmi keresnivalónk ott, könnyen bajba kerülhetünk, és otthon elvernek, ha a szüleink megtudják, hogy hol voltunk.
* * *
Másnap hajnalban fegyverropogásra ébredtem, a szüleim akkor már talpon voltak, és anyám idegesen járta a szobákat, az ablakokat függönyözte le. Mikor megkérdeztem, hogy ezt miért csinálja, azt válaszolta, hogy az utcán lőnek. Odamentem az ablakhoz, és kikukucskáltam a résen, de az utcán nem láttam senkit, ami már önmagában is feltűnő volt, hiszen ilyenkor már munkába mentek az emberek, most viszont az utca üres volt, mint vasárnap vagy ünnepnapon. Aztán egy újabb lövés dördült el, és anyám elrángatott az ablaktól. Sose felejtem el azt a rettegést, amit ekkor a szemében láttam.
Apámat a rádió előtt találtam, ahogy sápadtan csavargatta a kereső gombját. Megkérdeztem tőle, hogy mi ez? Rám nézett, és azt mondta „Forradalom”. Aztán megtiltotta, hogy az utcára kitegyem a lábam.
Alig vártam, hogy a reggeli utolsó falatját is lenyeljem, és már mentem is le „Méreteshez”. Meglepetésemre, az ő szüleit ugyanolyan idegesnek találtam, mint az enyémeket. Az anyja, mikor meglátott, maga elé állított, alaposan szemügyre vett, mintha azt vizsgálná, hogy meg van-e mindenem, majd magához ölelt.
Megkérdeztem „Méretest”, hogy ők miért olyan idegesek, hisz ez a forradalom nekik csak jót hozhat. Az apja úgy nézett rám, mint az előbb az én apám „Jegyezd meg, fiam, hogy ahol lőnek, az sose hozhat jót”.
* * *
Alig vártam, hogy „Méretessel” egyedül maradjak, és rávegyem, hogy mi magunk járjunk utána a dolgoknak, amiből a felnőttek ki akarnak hagyni minket. Meglepetésemre nem kellett őt sokáig győzködnöm, bár neki is megtiltották, hogy az utcára kimenjen, de ő is úgy gondolta, mint én, hogy a felnőtté válás küszöbén jogunk van az eseményekben részt venni, mert a mi jövőnkről van szó.
Így aztán azt mondtuk a szüleinek, hogy a barátainkkal van találkozónk, akik szintén a házban laknak, és elindultunk, mintha hozzájuk mennénk, de amikor már nem láttak, kilógtunk a néptelen utcára.
Nem mondom, az elején torkunkban dobogott a szívünk, hisz mi is tudtuk, hogy veszélyes ösvényre léptünk, és elég egy eltévedt puskagolyó, hogy megsebesüljünk, vagy akár meg is haljunk. Mindketten hallottunk már ilyen történeteket a szüleinktől. Nekem például az anyai nagyapám így halt meg Budapest ostromakor, mikor az óvóhelyről kimerészkedett, hogy élelmet szerezzen a családnak.
Nem tudtuk, hogy merre induljunk, ezért hát vaktában mentünk valamerre, és reméltük, hogy a lövések majd eligazítanak.
Meglepetésünkre, az utca nem volt olyan kihalt, mint mi gondoltuk, és úgy látszik, mások is hozzánk hasonlóan gondolkodtak, mert csupa korunkbéli fiatal volt az utcán, vagy még fiatalabbak.
A grundon végre, ahol tegnap fociztunk, megtaláltuk a lövöldözőket. Az ott található sittből hevenyészett barikád mögül lőtték a szemközti épület ablakait. Pontosabban, onnan lőttek rájuk, ők pedig visszalőttek. Hárman voltak, és egyikük se lehetett több húszévesnél. Inkább csak vaktában lövöldöztek, mint célzott lövéseket adtak le, ezt mi, akik a gimnáziumból rendszeresen jártunk lőgyakorlatra, azonnal megállapítottuk.
A grund szélén akkor már egy csoport utcakölyök bámészkodott, egy középkorú férfi pedig előttük állt, és veszekedett velük, hogy menjenek haza, mert ez itt veszélyes, eltalálhatják őket a golyók.
„Követeljük, hogy adjanak nekünk puskákat, mi is lőni akarjuk a ruszkikat.”
„Ezek itt nem ruszkik, hanem ávósok, ti pedig még gyerekek vagytok, akiknek a kezébe nem való a puska.”
Ekkor az egyik fiút a vállán eltalálták, mire fájdalmasan felkiáltott, és kiesett a kezéből a puska. Kisvártatva valahonnan előkerült egy fiatal lány, akin vöröskeresztes karszalag volt, és kezelésbe vette a sebesültet, aki egyfolytában jajgatott. A fiú társai abbahagyták a lövöldözést, és segítettek kicipelni a sebesültet a tűzvonalból, hogy a lány elláthassa a sérülését.
A jelenetet látva a fiúk elsápadtak, és páran, akik az előbb legjobban hangoskodtak, behúzták a nyakukat. A fiú ekkor a házra mutatott: „Fiúk, ki vállalkozik rá, hogy kilövi azt az ablakot?”
A fiúk, akik az előbb olyan nagy hangon követeltek fegyvereket, egyszerre úgy néztek ki, mint a félős kisgyerekek, akik még anyjuk szoknyájába kapaszkodnak. Meglepődtem, mikor pont „Méretes” emelte fel a kezét, aztán némi habozás után én is csatlakoztam hozzá. A férfi némán a fedezék felé intett, majd a többi fiú felé fordult.
„Ti pedig tűnjetek el, még bajotok lehet.”
„Méretes” a földön heverő puskát vette magához, nekem pedig a másik fegyveres adta át a puskáját. Lehasaltam a fedezék mögé, és jobb szememet behunytam, a balt pedig olyan szűkre húztam, amennyire csak tudtam, ahogy azt a lövészeten tanultam. Eleinte semmit se láttam, és a célkereszttel végigpásztáztam az ablakokat, amíg ráakadtam az alakra, aki ott állt az egyik ablakban, és talán épp engem vett célba. Kicsit megremegtem a gondolatra, hogy elég, ha ő egy pillanattal előbb húzza meg a ravaszt, hogy én sebesüljek vagy haljak meg. Aztán, meghúztam a ravaszt. Mellettem a másik lövés ugyanabban a pillanatban dördült el. Aztán, az alak eltűnt az ablakból, és többet abból az irányból nem is lőttek.
Nem mondom, jólesett a többiek elismerő pillantása, de ekkor „Méretesre” néztem, aki olyan sápadt volt, mintha őt lőtték volna meg.
„Lehet, hogy megöltem.”
Belegondoltam. Igen, lehet, hogy az én golyóm ölte meg, de ha nem én lövöm le őt, akkor ő lő le minket.  Ez a harc törvénye. Kegyetlen törvény.
Ha nem szégyelltem volna magam, legszívesebben eldobtam volna a puskámat, hogy meg se álljak hazáig, és jól kisírjam magam anyám vállán, de hát akkor még úgy gondoltam, hogy az igazi férfiak sose sírnak.
„Méretes” azonban nem így gondolkodott, mert az ő szeméből peregtek a könnyek, és a vállát rázta a néma zokogás.
                                           * * * 
Még aznap délután átestünk a tűzkeresztségen. Épp őrjáraton voltunk az egyik mellékutcában, mikor hirtelen földübörgött alattunk az utca, aztán sokáig más se történt, csak ezt a félelmetes dübörgést hallottuk, majd befordult az utcába egy szovjet tank.
Nyakunkba szedtük a lábunkat, és eltűntünk egy kiszögellés mögött. Onnan lestünk ki a tankra, ami megállíthatatlanul közeledett, és a dübörgés egyre félelmetesebb lett.
Azt tudtuk, hogy ezt a tankot nem szabad tovább engednünk, mert ha eljut a törzshelyünkig menthetetlenül szétlövi azt.
Öten voltunk, a parancsnokunk egy egyetemista volt, aki megtanított bennünket Molotov-koktélt készíteni. Egy benzines palackba dugtunk egy rongyot, amit meg kellett gyújtani, mielőtt a palackot eldobtuk. Egyszerű, de hatékony fegyver, ha a tankot jó helyen találta el. Igen ám, de ehhez a tank közelébe kellett férkőzni, és ezt a feladatot is „Méretes” vállalta el. A következő pillanatban már el is tűnt a házban, ami mögött elrejtőztünk, és rövidesen az egyik erkélyen jelent meg.
Megvárta, amíg a tank majdnem az erkély alá ér, és akkor dobta rá a palackot, majd a lakásba húzódott az erkélyről. A Molotov-koktél felgyújtotta a tankot, és a tankot lezáró csapóajtók felcsapódtak, és égő ruhájú katonák ugráltak ki. Az egyik katona annyira meg volt zavarodva, hogy géppisztolyából folyamatosan tüzelt. Azt az erkélyt lőtte, ahonnan a Molotov-koktélt rájuk dobták. Minket annyira megrendített a látvány, hogy elfelejtettünk visszalőni.
Nemsokára előkerült „Méretes”, és mi ujjongva lapogattuk meg a vállát, hogy micsoda hőstettet vitt véghez. Aztán az egyik társunk észrevette a golyónyomokat a kabátján, vagy öt golyónyomot számoltunk meg.
Az történt, hogy reggel, mikor eljöttünk otthonról, a nagy izgalomban egyikünk se hozta magával a kabátját, csakhogy az időjárás ilyenkor már meglehetősen hűvös volt, ezért aztán mindketten kölcsönkabátban voltunk. Az ő kabátja akkora volt, mint egy sátorlap, és úgy állt rajta, mint egy hordó, de most épp ez volt a szerencséje, mert bár a kabátot kilyuggatták, a golyók, de a teste sértetlen maradt.
Vissza a lakásunkra csak a harmadik napon kerültünk, ötvenkét órás állandó harc és járőrözés után már alig álltunk a lábunkon, a főhadiszálláson pedig nem lehetett pihenni, állandó volt a jövés-menés, a sebesültek pedig folyton jajgattak, amíg el nem szállították őket a kórházba.
Féltem, hogy otthon mi vár, de úgy látszik, a szüleimben nagyobb volt az aggódás és az öröm, hogy viszontlátnak, minthogy szemrehányást tegyenek nekem. Csak az anyám vizsgált végig, hogy meg van-e mindenem, nem esett-e bajom, aztán ágyba dugott.
Miután tizenkét órát aludtam, és bejelentettem, hogy akkor én most visszamegyek a fiúkhoz, apám meg se próbált visszatartani, csak annyit mondott, hogy vigyázzak magamra.
...
Aztán eljött november 4. Épp járőrözni voltunk, mikor meghallottuk a már ismerős dübörgést, csakhogy most sokkal félelmetesebb volt, mert ezúttal nem egy tank dübörgött az utcában, hanem tíz, és esélyünk se volt velük felvenni a harcot.
Mást nem tehettünk, kénytelenek voltunk visszavonulni, és rohantunk a főhadiszállásra, hogy legalább nekik megvigyük a támadás hírét, ám ott már ott voltak a fiúk, akik máshol járőröztek, és ők is ugyanazt mondták, hogy jönnek a tankok. Ekkor azonban már felesleges is volt mondani, hogy mi a helyzet, hiszen minden irányból ágyúzás hallatszott, a szünetekben pedig kelepeltek a géppuskák.
Totális támadás!
Mindenki a parancsnokot nézte, aki még a legválságosabb helyzetekben is megőrizte a nyugalmát, és higgadt utasításaival tekintélyt vívott ki.
Most azonban ő is behunyta a szemét, mint akinek meg kell emésztenie az imént hallottakat, majd mikor újból kinyitotta, már rendezettek voltak, ugyanolyan nyugalmat árasztott, mint azelőtt.
„Akkor ennyi volt, fiúk, menjetek haza, a további ellenállás már öngyilkosság volna.”
Döbbent csend követte szavait, aztán, mint a vulkán, felszínre törtek az indulatok. Mindenki a vérmérséklete szerint viselkedett, volt, aki kiabált, és gyávának nevezte a parancsnokot, mert a harcnak még nincs vége, az csak most kezdődik, és volt, aki csak csendesen zokogott. Én végig a parancsnok arcát néztem, és arról mindent leolvashattam, hogy minden elveszett, és nincs remény.
Így aztán „Méretessel” együtt hazamentünk. 
Otthon a szüleink aggódtak miattunk, mert a rádióban akkor már elhangzott Nagy Imre beszéde, és ők is úgy látták, mint a parancsnok, hogy tizenéves gyerekek nem szállhatnak  szembe a világ legerősebb hadseregével.
Az igazat megvallva mi akkor annyira kimerültek voltunk, hogy fel se fogtuk az események súlyát, és csak miután két napot átaludtunk, azután gondolkoztunk el azon, mi is történt, és akkor mindketten tényleg elkeseredtünk, mert tudtuk, hogy egy álomnak vége. Egy álomnak, amit nemcsak mi álmodtunk, hanem rajtunk kívül még sokmilliónyian.
Így évtizedek távolából visszatekintve arra az őszre, nekünk az a két hét jelentette a felnőtté válást. Mert az a két hét igenis kikövetelte, hogy felnőttként gondolkodjunk, és tudatosítsuk, bármikor meghalhatunk, és bajtársaink is meghalhatnak, tehát felelősséggel tartozunk egymásért.
Emlékszem, volt köztünk egy fiú, talán tizenhárom éves lehetett. Mindenki csak „Nemecseknek” hívta, mert olyan volt, ahogy mindnyájan elképzeltük, hogy a Pál utcai fiúkból „Nemecsek” csakis ilyen lehet. Nos, ezen a „Nemecseken” az első pillanattól fogva látszott, hogy fogalma sincs mit keres köztünk, és miről is szól ez az egész. Valami gyerekes romanticizmus volt, ami őt idehozta, talán valami olvasmányélmény, és magát is egy ilyen irodalmi hősnek képzelte. Valójában el se tudta képzelni, hogy bármi baja történhet. Ő az ötödik napon halt meg, valami értelmetlen hősködés miatt.
                                                 * * *
Szóval, mindennek vége volt, és bár az eszünkkel megértettük, hogy nem harcolhatunk a túlerővel, a szívünk azonban dacolt az eszünkkel. Ezért aztán elhatároztuk, hogy csak azért se hagyjuk magunkat megtörni, és ennek jeléül mindig magunknál hordjuk a lázadás apró szimbólumait. „Méretesnél” ez a szimbólum az a golyólyuggatta kabát volt, ami akkor az életét mentette meg, és most a vesztét is ez okozta.
Már egy hét is eltelt azóta, hogy a szovjet hadsereg lerohanta a forradalmat, mikor „Méretes” a barátaival az utcán ment, és egy kapualjból hirtelen két orosz katona lépett elő. A ruszkik figyelmét rögtön felkeltette „Méretes” kabátja, és mikor az egyik fiúnál pisztolyt is találtak, felzsuppolták őket egy autóra, és elvitték.
Egy fiatal lány is tanúja volt a jelenetnek, aki a házban lakott, és ő hozta meg a hírt a családoknak. A többi családban is kitört a pánik, hiszen a házból többen is részt vettünk a forradalomban, és a fiúkból kínzással kiszedhetik társaik nevét, bár valószínűbb, hogy nyomban agyonlövik őket, hisz statárium volt.
Nekem az apám, hazatérésem után nyomban megszervezte a menekülési útvonalat, a házban lakott egy férfi, aki a TEFU-nál dolgozott, és ő vállalta, hogy eljuttat az osztrák határhoz. A házmesterrel pedig megbeszélte, hogy ha ávósok jönnének a házba forradalmárok után szimatolni, rögtön riasztani fog.
Apám tudta, hogy minket az átlagnál is szigorúbban fognak megítélni, hogyha elfognak, mert mi a rendszer kivételezettjei közé tartoztunk, és mégis részt vettünk a forradalomban. Hát ezért döntött végül is úgy, hogy az egész család kiszökik nyugatra.
                                            * * *
Kint évtizedekig abban a hitben éltem, hogy „Méretest” kivégezték, és csak miután a forradalom harmincéves évfordulójára hazajöttem, és végigjártam azokat a régi helyszíneket, akkor tudtam meg, hogy a barátom él, és megtudtam az ő történetének a végét is.
Miután az oroszok elvitték, mégse végezték ki őket, hanem a Ludovikára vitték, és átadták egy ávós különítménynek a csoportot, tizenkét fiút, akiket aznap gyűjtöttek be, egyikük se volt több huszonegy évesnél. Előbb azonban egy kegyetlen játékot játszottak velük végig.
Az autó megállt egy elhagyott sportpályánál, és mindenkit leparancsoltak róla, és felsorakoztatták őket a fal mellett, mintha kivégeznék őket. Úgyhogy ők már készültek a halálra, elbúcsúztak egymástól, volt, aki csendesen imádkozott, mialatt felsorakoztak a falnál. A katonák kibiztosították a fegyvereket, és lőttek. Azonban nem rájuk céloztak, hanem a fejük fölé, aztán a jól sikerült tréfán röhögve viszszaterelték őket a kocsira. Az egyik orosz, aki tudott valamit magyarul, még meg is biztatta őket, hogy jobban jártak volna, ha lelövik valamennyiüket, mert most átadják őket az ávósoknak.
És tényleg, az ávósok olyanok voltak, mint a pórázról elszabadult, megvadult vérebek, akik mindenkibe belemarnak, aki a közelükbe kerül, és védtelen. Látszott rajtuk, hogy az elmúlt majd egy hónap összes frusztrációját rajtuk akarják megbosszulni. 
Azzal kezdték, hogy közölték velük, óránként fognak kivégezni valakit, míg végül egy rohadt forradalmár se marad. És csakugyan, egy óra múlva jött két ávós, és az ajtóhoz legközelebb lévő fiút elvitték.
Kihurcolták az udvarra, és a szemközti tűzfalhoz állították, hogy bent mindent jó láthassanak. Ezután az egyik ávós a halántékához nyomta a pisztolyát, és meghúzta a ravaszt, majd vigyorogva feléjük fordult, és közölte velük, hogy valamennyien így fogják végezni.
Másodszorra már „Méretes” került sorra, csakhogy őt nem vitték ki az udvarra, hanem egy ablaktalan helyiségbe, ahol csak egy húszas égő világított. Először is egy akkora pofont kapott, amitől a sarokba esett, aztán nekiestek, és ott ütötték, ahol csak érték, miközben azt kiabálták, hogy hány ávóst öltél meg, te szemét? Bikacsökkel ütötték a veséjét, úgyhogy utána még hetekig véreset pisilt.
Eddig még semmit se kérdeztek, az csak most jött, és ha nem voltak megelégedve a válasszal, jött az újabb pofon, úgyhogy a végén cipó nagyságúra dagadt az arca. Az se segített, ha elájult, mert fellocsolták, és kezdődött minden elölről.
Késő éjszaka volt, mire félholtan belökték őt a cellájukba, és mindnyájan azt hitték, hogy másnap ugyanez fog folytatódni, de meglepetésükre másnap átadták őket egy orosz tisztnek, aki két katonával jött értük, és egy teherautóra terelték fel őket.
Az autó platóját gondosan elponyvázták, és minden kísérletükre, hogy a réseken kikandikáljanak, az őrök rájuk szóltak, úgyhogy nem tudhatták, hova viszik őket. Körülbelül egy órát mehettek, amikor megálltak.
Sokuk hallott már történeteket ezerkilencszáznegyvennégyből, amikor az akkori hatalom kiszolgálói és a németek birkamód tereltek embereket marhavagonokba, és indítottak el ismeretlen uticél felé, úgyhogy nekik ismerős lehetett ez a mostani történet is.
Valakinek az az ötlete támadt, hogy szedjék fel a vagonok padlóját, és a résen üzeneteket dobáljanak ki, hátha lesz, aki megtalálja, és értesíti a családjaikat. A vagonban az egyik fiúnál volt egy füzet, amiből pillanatok alatt kitépték az összes lapot, és felírták rá a nevüket, valamint a címüket.
A réseken át azt is megállapították, hogy a vonat kelet felé viszi őket, és a legközelebbi állomás, ahol megálltak, már Ungvár volt, ahol ismét teherautókra pakolták őket, és az ungvári fegyház udvarán szálltak ki. Ekkor már sokan voltak, a fegyház udvarára egymás után érkeztek az autók, rajtuk a forradalmárokkal. „Méretes” ötvenkét teherautót számolt meg. Voltak, akik azt mondták, hogy még ez sem a végállomás, hanem továbbviszik őket Szibériába.
Végül is két hétig maradtak Ungváron, aztán az oroszok kiválogatták azokat, akik még nem töltötték be a tizennyolcadik évüket, és visszaküldték őket Magyarországra.
Így került haza „Méretes” is. Egy este, tíz óra után csöngetett be a két orosz tiszt „Méretesék” lakására, és átadták a szüleinek a fiukat, azután pedig nyomatékosan felhívták a figyelmüket, hogy senkinek nem beszélhetnek arról, ami az elmúlt két hétben történt...
Hát ennyi az én barátom története.

Életút

Példa mindnyájunknak

Tavaly nyáron könyvismertetőt írtam a fenti címmel az egyik szlovákiai magyar hetilapba Molnár Imre akkor frissen megjelent könyvéről: Esterházy János élete és mártíromsága, amely a MERY RATIO kiadónál jelent meg. Alig telt el egy év, és az akkor írtak ismét aktuálissá váltak, ugyanis Esterházy János személye feszültséget okoz a szlovák-magyar kapcsolatokban, egy jóindulattal nemigen vádolható nyilatkozat nyomán – egyébként az itt élő népek kevés dologról tudnak annyi indulattal vitázni, mint a közösen megélt történelemről, pedig, ha a jövőről vitatkoznánk ennyi hévvel, akkor talán előrébb tartanánk.

Ezért hát úgy döntöttem, hogy az akkori cikkemet, kicsit átdolgozva, itt is közzéteszem:

Esterházy János azon kevés politikus egyike volt, akik nemcsak díszként használták a „keresztény” jelzőt, hanem egész életével igyekezett az életszentséget megvalósítani. Sőt, néha talán még úgy is tűnhet az olvasónak, hogy tudatosa készült a mártíromságra, mert amikor konfliktusba került benne a politikusi magatartás és a keresztényi erkölcs, akkor habozás nélkül mindig az erkölcsöt választotta.

A könyv három nagyobb részre van felosztva, ahogy Esterházy pályafutásának is három szakasza volt.  Politikusi pályája a trianoni megrázkódtatás utáni Csehszlovákiában kezdődött, ahol a kisebbségbe szakadt magyarság ügyét kezdte képviselni, és lett az Országos Keresztényszociális Párt elnöke. Bizony, a két világháború közti Csehszlovákiában se volt a kisebbségek helyzete olyan ideális, mint azt a történelmi propaganda igyekszik velünk elhitetni. Hisz még azokat az újságokat is elkobozták, amelyek Esterházy beszédeit közölték, vagy csak cenzúrázva engedték azokat közölni. Pedig Esterházy János nem támadott, nem vádolt, hanem csak azokat a jogokat kérte a magyaroknak is, amelyek minden kisebbséget megilletnek.

Edvard Benes kisebbségekkel szembeni politikáját úgy jellemezhetnénk, hogy szemtől szemben ígérj meg mindent, aztán pedig, amilyen gyorsan csak lehet, feledkezz meg az ígéreteidről. Esterházy János vállvetve küzdött a szlovák nacionalistákkal, akik az autonómiáért harcoltak, mivel úgy vélte, hogy „ennél rosszabb már úgysem lehet”. Sajnos, a történelem bebizonyította, hogy ez volt a legnagyobb tévedése.   

Esterházy János politikusi nagyságát mutatja az is, hogy az első bécsi döntés után nem fogadta el a neki felkínált budapesti felsőházi tagságot, hanem maradt a Szlovák Állam parlamenti képviselője, hogy képviselje a maradék magyarságot. Az egyedüli volt vezető politikus társai közül, aki a Szlovák Államban maradt. Jaross Andorral, akivel a Csehszlovák Köztársaságban még együtt védték a kisebbségi sorsban élő magyarság érdekeit, rövidesen megszakadt a kapcsolata, mivel Jaross Magyarországon egyre inkább a szélsőjobb felé sodródott. Esterházy ugyanis egyaránt elítélte a nemzetiszocialista eszméket és a bolsevizmust is. Épp ezért nem hallgatott azokra a szirénhangokra sem, amelyek azt tanácsolták neki, hogy forduljon Hitler közbenjárásáért a maradék magyarság érdekében, a legnagyobb szorongattatás idején.

A harmadik rész Esterházy mártíromságát tárgyalja, és véleményem szerint, ez a legszebb, mert ez volt az ő igazi tanúságtétele. Ahogy még a legnagyobb megpróbáltatásokat is szelíd nyugalommal viselte. Sőt, igyekezett az elesettebb társaiban tartani a lelket. Pedig ekkor már ő is halálos beteg volt. A kommunista hatalom ugyan 1949-ben megkegyelmezett neki, de a kötél általi halált mindössze hosszú haldoklássá változtatta, mivel a Szovjetúnióban összeszedett tüdőbetegségét nem kezelték. Hogy mennyire nem volt fasiszta, azt az az epizód is fényesen bizonyíja, hogy amikor a Csehszlovák Állam megtagadta egy „háborús bűnös” kezelését, akkor a pozsonyi zsidók gyűjtötték össze a pénzt az injekciókra.

Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki a múlt század első feléből egy hiteles politikusi pályára kíváncsi!

Történelem alulnézetből

A mindennapi történelem krónikása

Egy közösség történelemszemléletét, történettudatát meghatározzák azok a helytörténészek, akiknek nem ez a tanult szakmájuk, épp ezért nem a „szélesebb összefüggéseket” keresik, a „kontextusokat”, a történelemben nem a nagyhatalmak sakkjátszmáját látják, hanem a megélt valóságot. Ők nem kutatják a történelmet, hanem a saját bőrükön tapasztaltakat írják meg.
Ilyen helytörténész volt Tipary László /1927 – 2008/, aki az Ipolysághoz közeli Kistompán élt, és könyveiben falujának, valamint a környék huszadik századi történetét dolgozta fel, annak is az első felét.
Utolsó éveiben leveleztünk, és első könyvemet is az ő ösztökélésére adtam ki. Laci bácsi legnagyobb hatású könyve talán a Szülőföldem szép határa /Lilium Aurum 2004/ volt, amelyben emlékeit meséli el a háború utáni kitelepítésekről, valamint felesége családjának a történetét, akik Csehországba voltak kitelepítve. Igen, mindössze pár hónappal azt követően, hogy a zsidókat vitték koncentrációs táborokba, a marhavagonok újabb feladatot kaptak – ezúttal magyarokat vittek az ismeretlenbe, hogy ott teremtsenek maguknak új otthont.
A Csehországban élő németek persze még a magyaroknál is rosszabbul jártak…
Jogfosztottak lettünk. És a csehszlovák vezetők a Szovjetunió hathatós támogatásával megkezdték a „nemzetállam” kialakítását. A németeket gyors intézkedésekkel kitelepítették! Voltak esetek, hogy az ebéd főtt a tűzhelyen a német családoknál, a tányérok az asztalokon terítve voltak – és jött a karhatalom, az asztaloktól szedte fel a családokat, s máris vitték a határra, ahol átdobták őket.
A kitelepítések a falumat is erősen érintették, főleg evangélikus családokat telepítettek ki Magyarországra, és az öregek elbeszéléseiben ma is gyakran idéződnek fel az akkori történések. Számomra a legmegdöbbentőbb történet az, amikor egy magatehetetlen öregasszonyt a katonák ágyastól raktak fel a teherautóra!
A könyv gazdagon illusztrált fényképekkel, köztük hirdetmények és falragaszok fotóival, amiket a szerző gyűjtött össze /minő irónia, hogy abban a korban, amikor még az utcán megszólalni se volt tanácsos magyarul, akkor ezek a plakátok akkurátusan, kétnyelvűek voltak/. A prózát gyakran szakítják meg a szerző ifjúkori versei, amelyek segítik az olvasót, hogy rátaláljon a kor hangulatára, és megismerjék egy akkor élt fiatalember lelkivilágát, gondolatatait.

Sorsüldözött magyar, kitől
A végzet elrabolta honod,
Jó vagy rossz lészen
Sorsod idegenben,
Új hazát lelsz-e, vagy mostohaföldet,
Szülőföldedet soha ne feledd el!

Az akkori szlovák közhangulatot illusztrálandó egy történetet oszt meg velünk…
Husák Ipolyságon, a Fő téren beszédet tartott, a vállalatok alkalmazottjai ki voltak vezényelve meghallgatni őt. S ő, a „kommunista”, az Ipoly felé mutatva (amely a várost szeli ketté) ezt kiabálta, öklét rázva: A magyarok itt lesznek átdobálva az Ipolyon 50 kilós csomaggal!
Tipary László másik maradandó könyve a Szeretnék május éjszakákon… /Lilium Aurum 2006/, amely egy falujabeli katona orosz hadifogságban átélt viszontagságait beszéli el. Mint minden háborúnak, ennek is az egyszerű katonák voltak a legnagyobb vesztesei, akiket „kitereltek” a frontra, aztán megfeledkeztek róluk. Így kezdődött el az ő kálváriájuk.
A cím se véletlen, mert ott a távoli lágerben a foglyok számára ez a dal jelentette a hazát, amikor a betegség tizedelte őket…
Kiütött a t í f u s z !
Tömegével kapták meg a legyengült emberek! Egy-egy éjszaka 15-20, néha több társunk is meghalt.
Hajnalban jártak a hullagyűjtők. Amint egymás hegyén-hátán feküdtünk, mindenkit megmozgattak, meglöktek, hogy ad-e életjelt magáról. Aki már nem mozdult, azt máris kihúzták a lábánál fogva, és vitték elásni, még pirkadat előtt, hogy ne lássák sokan! Senki nem kérdezte, ki a halott, mi a neve, a nemzetisége. Csak a létszám érdekelte őket – a tegnap bejegyzett létszámból levonták a ma éjjel eltemetettek számát, és megvolt a hozzávetőleges „emberanyag”!
Cikkünk végén bátran ajánlhatjuk Tipary László könyveit mindazoknak, akik nemcsak a történelem mainstream-jének cselszövéseire kíváncsi, hanem érdekli a kisembere történelme is. Van az is legalább annyira izgalmas!

Két könyve