A freskó legendája 20.

Hilariusban újabb gyanú ébredt, és felszólította Mártont, hogy segítsen neki megvizsgálni a képeket. Arra gondolt, hogyha egy sérülés van, lehet több is, és a freskó nemcsak ott lehet megsértve, ahol Bikád úr felfedezte, hanem máshol is. Erre úgy látszik már Márton is gondolt, mert szó nélkül vizsgálni kezdte a képet. Jó ideig azonban nem találtak újabb javítást, aztán Márton olyan hangot adott ki, mint a vadállat, akit a vadász halálra sebzett.

Még hét helyen találtak javításokat, amik közül egyik se volt nagyobb egy breviáriumnál, és ez válasz volt Hilarius elképzelésére is. Nem tudott elképzelni olyan természetes okot, aminek a következtében csupán néhány centis freskódarabok potyognak le.

…

Márton volt az, aki felfigyelt a kintről beszűrődő zajra, és felhívta rá Hilarius figyelmét. Az emberek egymásnak kiabáltak valamit, asszonyi sopánkodás és sírás majd pedig egy cifra káromkodás volt hallható. Hilarius rosszat sejtve szaladt ki a templomból, és föllélegzett, mikor a kolostorudvaron sehol se látott felcsapó lángokat. Mindazonáltal, az emberek egy irányba futottak, így aztán elindult ő is utánuk. Csakhamar elért oda, ahol a tulajdonképpeni kolostor véget ért, és kezdődött a gazdasági rész. Itt dolgoztak a kolostor jobbágyai, és itt tartották a kolostor állatait.

A kolostorhoz öt jobbágycsalád tartozott, akik itt laktak a tanyán, és az állatokat gondozták, vagy a kolostor földjeit művelték meg.

Hilarius elment az istállók mellett, és egy négyszögletes térre ért, ahol az aprójószágot tartották, és mindenfelé apró ólak voltak összetákolva, a köztük lévő utcácskákon pedig kacsák, libák masíroztak. Az utcácskák egy négyszögletű térre vezettek, ahol a kút volt, és a vályúk, amelyekből az apró jószág a szomját olthatta, és ennek a négyszögletű térségnek a közepén most két alak feküdt. Mintha csak két jobbágylegény lett volna, akik annyira elfáradtak, hogy jártányi erejük se maradt, ezért itt helyben dőltek le. De meg furcsa is volt ez a „ledőlés”, mert mintha más, más irányba indultak volna el, aztán mégis meggondolták magukat, és ott helyben lefeküdtek volna.

Hilarius csakhamar rájött, hogy mégse jobbágylegény mindkettő, mert egyikük a szerzetesek csuháját viselte, és ő rosszat sejtve, nyomban megszaporázta a lépteit. A másik alak arccal a földnek volt fordulva, csak az ülepe világított a délelőtti napsütésben, mivel a nadrágja térdig le volt engedve. Meglehetősen illetlen póz egy kolostor területén, így aztán Hilarius intett is az egyik bámészkodónak, hogy fordítsa hanyatt a halottat.

Meggondolatlanul, mert most meg az ágyéka tárult fel, látni engedve méretes szerszámát, amellyel életében annyit csúfolta a barátokat, és egyébként is, ott bosszantotta őket, ahol csak tudta. Merthogy, a megboldogult életében nem volt jó keresztény, sőt, kifejezetten erkölcstelen életet élt, talán ezzel is bolondította magába a fiatal lányokat. Azt el kell ismerni, hogy Korpa kifejezetten jóképű suhanc volt, aki értett a lányok nyelvén. Csakhogy, mit keresett itt? Főleg pedig, min vitatkoztak össze Rajnalddal, hogy a könyvtáros segédje szíven szúrta? Merthogy a fiatal szerzetest lángoló hajáról már messziről fel lehetett ismerni.

Korpában még lehetett annyi erő, hogy ellökje magától Rajnaldot, aki beverte fejét az itatóba, elájult, feje a víz alá merült, megfulladt, ő pedig még megfordult, mintha valahova menni készült volna, de aztán összeesett.

Szokatlanul sok fiatal lány volt ott, és látta ezt a gyalázatos jelenetet, és izgatottan tárgyalták, Korpa kitárulkozása mintha nekik is szólt volna, még halálában is meg akarna botránkoztatni. Hogy mi játszódott le kettejük között, ahhoz nem kellett senkinek megerőltetni a fantáziáját. Hilarius önkéntelenül is körbepillantott, hogy keressen valamit, amivel letakarhatná a testeket, de csak Péter tekintetével akadt össze a tekintete, aki vádlón nézett rá, és mikor úgy gondolta, elérkezett a megfelelő pillanat, kinyújtotta karját, és rámutatott.

– Ez a megboldogult idejében nem történhetett volna meg. Alig néhány napja vagy te a perjel, és máris gyalázatos szodomita praktikák háza lett ez a hely.

A freskó legendája 19.

Tovább lapozott, hátha talál valamit, amiből többet is megtudhat a szerzetesről, akit így kiközösítettek, mitöbb, a teremtésből is kizárták ­– ám csak egy bejegyzést talált az utolsó oldalon, ahonnan a nevet szintén kikaparták, úgy, mint a szerzetesek listájából. A tudósítás arról szólt, hogy ez a bizonyos szerzetes meghalt, azonban bűnei miatt nem temethették őt megszentelt földbe, ezért testének legyen örök időkre otthona az alvilág, úgy, mint örök kárhozatra ítélt lelkének.

Hilarius háta mögött halkan köhintettek, mire ő felkapta a fejét, és Rajnalddal nézett farkasszemet. Fogalma sem volt, hogy mióta állt már fölötte, és hogy mit látott, Rajnald úgy járt, mint egy árnyék. Hirtelen zavarba jött, és gyorsan becsukta az annalest.

–  Bocsáss meg atyám, nem akartalak megijeszteni, de te kérted, hogy figyelmeztesselek, ha eljön a Sexta ideje.

Hilarius sóhajtott, majd becsukta az annalest.

– Megyek, ezt a könyvet pedig rakd el. Szeretném valamelyik nap alaposabban is áttanulmányozni.

…

Az udvaron, amint a templom felé igyekezett, Bikád úrral találkozott, aki láthatóan örült neki, mikor meglátta. Hilarius azonban magában felfohászkodott, Bikád úr ugyanis azért volt még mindig a kolostorban, mert, mint mondta, nyugtalanítja, hogy a csodatévő freskó meg van sértve, és ebben az állapotában talán már nem is tud csodát tenni. Hiába bizonygatta neki Hilarius, hogy nem tudni mióta van a freskó megsértve, csodálatos gyógyulások pedig a közelmúltban is történtek.

– A szentlélek kegyelme ugyanis nem attól függ, hogy az a kép, amelyhez imádkozik kelmed, hibátlan e vagy tökéletesen van e megfestve, hanem csakis magától a kérelmezőtől, hogy méltó e az isteni kegyelemre, vagy sem. Olyan ez, mint mikor a király úr őfelsége elé járulnak a kérelmezők, és ő nem azt nézi, hogy ki a jobbágy, ki az úr, hanem csakis azt, hogy jogos e a kérelme, amit előad.

Ez volt az, amit nem kellett volna mondani, mert Bikád úr megvakarta a fejét, és tanácstalanul tekergette a nyakát, mint aki hiszi is meg nem is, amit hall.

– Már meg ne sértődjön atyám, de udvari ember lévén, én azért jobban ismerem az ottani szokásokat, és tudom, hogy igenis számít, ha valaki úr, valaki pedig szolga. Mert az úr száz katonát is kiállíthat a háborúban, de a paraszt legfeljebb csak magát ajánlhatja fel katonának. Ezért az úrnak elég annyi igazság is, mint körmöm alatt a föld, míg a parasztnak legyen olyan hatalmas igazsága, mint egy szálfa, hogy böködi az ember szemét.

Ezért aztán Bikád úr hajthatatlan maradt, azt mondta, ő egy hivatalos ember válaszát akarja hallani, és már intézkedett is ez ügyben, udvari papja el fog menni Esztergomba, és ott személyesen az érsek elé terjeszti a kérdést, aki megadhatja a hivatalos választ, vagy legalábbis eligazítja, hogy kitől kaphatja meg. Addig is azonban itt a kolostorban fog várakozni, ezért lefoglalja a vendégházat.

                                                                                   …

Azonban nem csak ezt közölte vele Bikád úr, hanem beszélt neki a tegnap éjszakai álmáról, amit a templomban látott, hogy ördögök másztak elő a föld alól. Még most is rémült volt, mint egy kisfiú, és szinte sírt, mikor azt mondta, hogy nem akar azért a pokolra kerülni, mert a szentségek magához vétele nélkül hal meg. Hilariusnak megesett rajta a szíve, és ott helyben meggyóntatta és megáldoztatta, hogy Bikád úrnak helyreálljon a lelki békéje.

…

– Úgy hallottam, testvérem, hogy széles környéken nincs, aki nálad többet tudna a templomban található freskókról.

Márton, a füvész testvér úgy nézett Hilariusra, mintha az csupán tévedésből intézné hozzá szavait. Már tizedik hónapja tartózkodott a kolostorban, de Mártontól két szónál többet még nem hallott. Ez mindenesetre elárulta, hogy nem a fogadalma kötelezi őt a némaságra, hanem egyszerűen nincs mondanivalója a társainak. Egyébként is külön utakon járt, szinte egész nap nem lehetett látni a kolostorban, mert egész nap az erdőt, mezőt járta, és ezekről a titokzatos utakról csak este tért vissza. Senki se tett fel neki kérdéseket, hogy merre járt, mit csinált, elfogadták a különcségét. Ő pedig, mint valami rejtőzködő vadállat, igyekezett láthatatlanná válni, és szinte beleolvadt a környezetébe. Ezért csodálkozott most, hogy a perjel, aki véletlenül pillantotta meg őt, most nemcsak megállította, de szólt is hozzá, őt ugyanis a legritkább esetben szokták észrevenni, pláne megszólítani. Ennek pedig jó oka volt, ugyanis azt hallotta Mártonról, hogy nála jobban senki se ismeri a freskókat. Ebben ugyan kételkedett, mert Mártonban csak egy bumfordi parasztfiút látott, de egy próbálkozást azért megért. Hilarius már letett róla, hogy választ kap a kérdésére, mikor Márton megszólalt.

– Ki mondta ezt perjel atyámnak?

– Mindenki, akitől érdeklődtem.

Márton olyan mozdulatot tett, mint aki egy rakoncátlan tincset hajt el a homlokából, bár ő is kopaszra volt nyírva, mint a kolostorban mindenki.

– Tény, hogy mindent elolvastam a freskóról, amit felleltem, attól kezdve, hogy a talján Tomasso mester megalkotta őket. És a freskók csodatévő erejét is én tudom a leghitelesebben bizonyítani.

– Te miféle betegségből gyógyultál ki, testvérem?

– Félreértesz, perjel atyám, nekem az életemet változtatta meg. Tudod, perjel atyám, én egy egyszerű jobbágyfiú voltam, aki ma valószínűleg a testvéreivel együtt a földet túrja, ha a freskó nem nyűgözi le gyermeki lelkemet, és töltök egyre több időt a templomban, míg végül a szentlélek azt üzeni, hogy lépjek a novíciusok közé.

– A Gondviselés útjai kiszámíthatatlanok – hagyta helyben Hilarius –, és Isten sokféle módon szólít meg minket. Lényeg, hogy legyen nyitott a szívünk, és éles a fülünk, hogy meghalljuk… De nem is erről akartam veled beszélni, hanem a freskóról.

Márton próbált olyan alázatosan válaszolni, amennyire csak telt tőle.

– Szívesen segítek neked mindenben, perjel atyám, de attól tartok, ez édeskevés.

Hilarius, aki nem szerette a túlzott szerénységet, élesen válaszolt.

– Óvakodj a túlzott alázatosságtól, fiam, mert az ugyanúgy az ördög sugallata, mint az elbizakodottság, ami dölyföt szül. Isten szereti, ha mi magunk is tisztában vagyunk a képességeinkkel, nemcsak ő. Megkérdem tehát, ismered e a freskót alaposan?

Márton behunyta a szemét, és egy pillanatig így maradt, mielőtt válaszolt volna.

– Úgy érzem, a mester minden ecsetvonása beleégett a szemembe, hiszen megszámlálhatatlanul sok órát töltöttem el előtte, imádkozva, vagy csak úgy, hogy próbáltam rájönni a kép titkára. Bevallom, már én is próbálkoztam lemásolni, de mindig rá kellett jönnöm, hogy az enyémből pont az az isteni szikra hiányzik, ami a freskóban megvan.

– Akkor gyere velem!

Mártont ugyancsak meglepte a perjel felszólítása, de mikor Hilarius elindult, ő vállat vont, és követni kezdte. Hilarius belépett a templomba, majd pedig Mártont középre állította, ahonnan jól rálátott a képre.

– Nem veszel észre semmi különöset?

Márton bizonytalanul rázta meg a fejét, fogalma se volt, hogy mit akar tőle a perjel. Hilarius észrevette a fiú bizonytalanságát, és biztosította róla, hogy nincs benne semmiféle rossz szándék, mindössze arra kíváncsi, vajon ő meglátja e azt, amit ő se vett rögtön észre? Ezután elmesélte neki Bikád úr múlt éjszakai felfedezését.

Márton reakciója olyan volt, amilyenre Hilarius nem számított, egyszerűen sírva fakadt. Mintha egy közeli hozzátartozójának a haláláról szerzett volna tudomást. Aztán, erőt vett magán, a falhoz lépett, és simogatni kezdte a képet, ott, ahol a sérülés volt, mintha így akarná eltüntetni azt, közben pedig suttogott valamit, amit azonban Hilarius nem értett, mert az általa beszélt nyelvek közül egyikre se hasonlított.

A freskó legendája 18.

Hilarius a napot azzal kezdte, hogy átnézze a kolostor régi annaleseit, amelyekben a legapróbb esemény is fel volt jegyezve, ami a kolostor életével volt kapcsolatban. Ugyanis nyugtalanította őt az éjszakai felfedezése, hogy még a zsolozsmákon is, amikor pedig teljes szívből az istent kellett volna dicsérni, és te deumot énekelni, szüntelenül elkalandoztak a gondolatai. Vadabbnál vadabb lehetőségek fordultak meg a fejében, amikről utólag ő is kénytelen volt beismerni, hogy képtelenségek. Végül úgy döntött, legjobb lesz, ha végére jár a dolognak. Annál is inkább, mert időközben eszébe jutott egy egészen kézenfekvő lehetőség is. Mi van, ha egyszerűen csak egy javításról van szó? A freskó valamiképpen megsérült, és ezt javították ki? Akkor pedig semmilyen rejtélyről nincs szó. Abban reménykedett, hogy így is lesz, és lezárhatja az ügyet, van neki így is elég dolga, hogy csitítsa a kedélyeket a kolostorban, és összebékítse az ellenfeleket. Ezt tekintette most a fő feladatának, hogy visszaállítsa az utolsó évben megbomlott összhangot a szerzetesek között.

Épp ezért senkinek se említette az éjszakai felfedezést, Bikád úr kirohanását, és eszelős viselkedését pedig úgy magyarázta, mint akit összezavart a szentség, amit a szerzetesek készséggel elhittek. Annál is inkább, mert jobb magyarázatuk nekik se volt. Mikor pedig a fiatal Rajnald, aki Gyulának segédkezett a könyvtár rendben tartásában, és vörös haja szinte lángolt, rákérdezett, hogy miért kellenek neki a régi annalesek, emlékeztette őt, hogy eredetileg miért is van itt, és a vizsgálatot még nem zárta le. Az annalesekben biztos vannak feljegyzések a régi eretnekpörökről, amiket az elődje tartott, és neki felül kell vizsgálnia, vajon minden jogszerűen zajlott e le? Mert, ha nem, akkor ki kell mondani, hogy önkényeskedés történt, és az ítéleteket meg kell semmisíteni. Rajnaldot ez a válasz kielégítette, és hozzálátott, hogy előkerítse a régi annalest, ahova a kezdetektől volt minden feljegyezve, ami nem is volt olyan egyszerű, Gyulának ugyanis elég sajátos fogalmai voltak a rendről, úgyhogy Rajnald nem is boldogult, és Gyulát kellett megkérdezni, aki csak hosszas gondolkozás után tudott visszaemlékezni, hogy hol is látta utoljára a könyvet.

Végül mégis majdhogynem véletlenül került elő az annales, ugyanis Rajnald a Gyula mondotta helyen se találta, és végső kétségbeesésében már a kolostor lomtárát kutatta át, ahova azok a fölösleges holmik kerültek, amiket a szerzetesek már nem használtak, de egyszer még szükségük lehet rá. Itt talált rá az annalesre, olyan siralmas állapotban, amely árulkodott arról, hogy milyen mostoha sorsa volt a könyvnek az elmúlt évkben. Az egerek megrágták, mindenféle állati ürülék szennyezte, szakadozottak voltak a lapaji, utoljára pedig egy pók szőtt hálót köréje. Rajnald a fejét csóválta, miközben a könyvet tisztogatta.

– Hihetetlen, hogy pont Gyula testvér idejében történik mindez, aki úgy szereti a könyveit, mintha a meg nem született gyermekei lennének, és nincs olyan könyv a kolostorban, amit ő ne olvasott volna. Ezért is olyan nagy tudású… igaz, sok kódexet tart szigorúan elzárva, még én se olvashattam mindet, mert azt mondja, hogy sok olyan eretnekség van bennük, ami könnyen megtévesztheti azokat, akik kellő felkészültség nélkül olvassák. Gyula testvér kérlelhetetlen ellensége mindenféle eretnekségnek.

Hilarius nem figyelt Rajnald fecsegésére, az ő fejében egész más gondolatok jártak, mégpedig, hogy ez az eset is bizonyítja, az elmúlt időszakban mennyire gyenge kézzel irányították ezt a helyet, épp ideje, hogy egy erélyes vezető kerüljön

a kolostor élére.

…

Az annales bejegyzései az 1400-as szentévben kezdődtek, amelyet az egyház minden harmincharmadik évben tart meg, emlékezetéül annak, hogy a mi Urunk is harminchárom évig járt a földön. A pápa őszentsége teljes körű búcsút rendelt el minden hívőnek, aki a szentévben Rómába zarándokolt, és egyébként is, a szentévben gyakoribbak a csodák, mint a közönséges években.

A kolostorban is abban az évben kezdődtek a csodálatos gyógyulások. Egy szegény özvegyasszony, aki a faluban lakott, és egyetlen fia fekete himlőben feküdt otthon, naponta eljárt a templomba, hogy a szentek képe előtt imádkozzon, és a szentek közbenjárásáért könyörögjön. A szentek pedig meghallgatták a könyörgéseit, mert a tizedik napon a fiú meggyógyult, pedig már mindenki lemondott róla.

Ezután az eset után egyre többen járultak a szentekhez a faluból és a környékről, hogy betegeik gyógyulását kérjék tőlük, majd mikor néhány csodálatos gyógyulásnak híre ment, egyre többen jöttek távolabbról is.

Bár a könyvet megrágták az egerek, úgyhogy néhol egész mondatok váltak olvashatatlanná, és néha meg kellett állnia, hogy a lapokról lekaparja a rárakódott szennyeződést, de Hilarius mindig is a kitartásáról volt híres, hogy még a legnagyobb nehézség se riasztotta vissza, ha kapott egy feladatot, így aztán most se hátrált meg.

A következő pár oldalon kimutatást készítettek, hogy mit jelentett a kolostor számára gazdaságilag a zarándokok érkezése, és a számadásból kiviláglott, hogy ezekben az években széles környéken nem volt gazdagabb kolostor Villa Zaazd kolostoránál.

…

Néhány oldal olvashatatlanul szét volt rágva, majd egy üres oldal következett, és egy másik gyerekes krikszkrakokkal. Hilarius először azt gondolta, hogy ezek az ákombákomok csak egy ügyetlen kezű barát rajzai, de ahogy tovább akart lápozni, még egy utolsó pillantást vetett az ábrára, és egy H betűt ismert fel. Sőt, alaposabban tanulmányozva az ábrát, rádöbbent, hogy az ábécének szinte valamennyi betűje jelen van, igaz, alaposan eltorzított formában. Mintha egy gyakorlatlan kéz próbált volna meg betűket rajzolni, amiket még összekötni se tudott, így aztán egyszerűen egymás mellé írta őket.

Először arra gondolt, hogy csupán egy novícius gyakorolta az írás mesterségét, és találomra rajzolta egymás mellé a betűket, de jobban odafigyelve, mintha rendszert fedezett volna fel a betűk csoportosításában, és arra is rájött, hogy azok bizony szavak. Jobban mondva nevek, mégpedig a kolostorban élő szerzetesek listáját készítette el valaki, talán éppen gyakorlásképpen.

A listán tizenhét név szerepelt, és a nevek a latin formájukban voltak leírva:

S t e f a n i c u s p e t r u s H o r a t i u s w i l h e l m u s L a z a r u s G r e g o r i u s P a u l u s  L e v i t a c u s L a d i s l a u s            c a r l u s A l p i u s l e v i d i u s b a c h u s h e l i u s c a t u s p o l o n i u s m a r c u s…

A névsor véget ért, de Hilarius felfigyelt valamire, mégpedig arra, hogy egy név helye ki volt hagyva, és a pergamenen világosan kivehető volt a kaparás nyoma, mintha valaki eltüntette volna a nevet. Máskor is találkozott már ilyesmivel, amikor régi könyveket tanulmányozott, csakhogy akkor azért kaparták le egy külön erre a célra használt dörzskővel a rendszerint pogány időkből származó szöveget, hogy helyet csináljanak az új, kegyes szövegnek. Ebben az esetben azonban semmi ilyesmiről nem volt szó, mert ezt egyértelműen büntetésnek szánták.

Ez igen komoly büntetésnek számított egy keresztény közösségben, sőt, a legsúlyosabbnak, hogy kitörölték a nevét az élők könyvéből. A büntetés arra az ősi hagyományra utal, hogy Istennél van az Élet Könyve, amiben minden teremtmény fel van jegyezve, és akinek a nevét onnan kitörlik, azt kvázi a teremtésből is kitörlik. Ez a büntetés általában csak az eretnekeket sújtotta, és Hilarius kíváncsi lett volna rá, hogy a titokzatos szerzetes miféle bűnnel érdemelt ki egy ilyen súlyos büntetést?