A freskó legendája 17.

…

Úgy tűnt neki, mintha a padló megmozdult volna egy ponton, előbb csak néhány centit mozdult el a kőkocka, majd egy kéz nyúlt ki, és egészen odább csúsztatta. Ekkor, legnagyobb megdöbbenésére ördög fiak másztak elő a föld alól. Szeretett volna felállni, de beleszorult a padba, amiben ült, és hiába erőlködött, csak kimerítette magát. Az ördögök pedig, akik között nőstény ördögök is voltak, eközben köréje gyűltek csúfolni kezdték, és megfogva egymás kezét, táncolni kezdtek, miközben csúfolódó énekeket énekeltek. A dalocskák arról szóltak, hogy a pokolban már fortyog az üst, ami az ő lelkére vár. Ott fog majd főni, közetlenül az ura mellett, mert a földön nincsenek üdvözült lelkek, és aki ebből a halál völgyéből megszabadul az a pokolra jut.

Halálra volt rémülve, hiszen megvolt róla győződve, hogy ezek a rusnya férgek most őt is magukkal viszik a föld alá, és akkor ő is a pokolra kerül, mert meg sincs gyónva, és bűnbánón gondolt arra, hogy mikor is volt az utolsó alkalom, mikor bűneire feloldozást kapott. Gyorsan elhadart egy Úrangyalát, érdekes módon, most minden szóra tisztán emlékezett, ám az ördög fiak csak tovább viháncoltak, mintha azon mulatnának, hogy imával próbálja meg őket elüldözni. Ekkor valahol megszólalt egy kakas, amelyik az éjszaka végét adta hírül, és az ördögök halálra rémülve, hanyatt homlok rohantak a lyukhoz, hogy visszabújjanak a föld alá, az utolsó még a kőkockát is visszahúzta.

Ekkor Bikád uram is felriadt, és megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy nincs a padba szorulva, minthogy bele se fért. Az egyik falba vágott fülkében ült, ahol a szerzetesek foglaltak helyet az ájtatosságok alatt.

A Nap első sugarai ebben a pillanatban törték át az éjszaka sötétjét, és pont az egyik szent glóriájára estek, amely ettől, mintha megelevenedett volna, de nem ez volt az, ami Bikád úr figyelmét magára vonta, olyannyira, hogy még a szemeit is megdörzsölte, mintha az álom maradékát akarná belőle kiűzni. Aztán hitetlenkedve közelebb is lépett, de még mindig nem akart hinni a szemének, ezért a kezével is végigsimította.

…

Hilarius a szerzetesek csoportját vezette a nap első zsolozsmájára, amely tudvalevően minden szerzetes legfőbb feladata volt, officium divinum avagy isteni kötelesség. Éppen ezért Hilarius egyetlen alkalmat se mulasztott volna el, nyomós ok nélkül, igaz, a fiatalabb szerzetesek most is álomittasan, ásítozva támolyogtak utána, és élt benne a gyanú, hogy egész idő alatt szundikálni fognak. Elnéző volt velük, amit Péter rosszallva vett tudomásul, mert ő már nem emlékezett arra az időre, amikor még ő volt fiatal szerzetes, gondolta Hilarius. Vele ellentétben neki még élénkek voltak az emlékei, hogy novícius korában pont ezt tartotta a szerzetes élet leginkább embert próbálóbb oldalának, az éjszaka többszöri kelést, és fogadkozott, hogy képes volna akár egy egész hetet is végigaludni, ha hagynák, persze, sose hagyták.

Ehhez hasonló gondolatokkal próbálta magát ébren tartani, mert bizony be kellett vallania, hogyha nem lenne résen, az ő szemei is lecsukódnának, és az mégis hogy venné ki magát, hogy épp a perjel állva aludjon el? De meg nem is kellett már sokáig erőlködni, hogy ébren maradjon, mert az elkövetkezendő pillanatok történései nemcsak őt, de minden szerzetest felráztak, és éberré tettek. Mert az éjszaka sötétjéből egy hegy rohant feléjük, mintha a közeli Börzsöny indult volna meg, és közben még mennydörgött is. A szerzetesek úgy rebbentek szét, mint a csibék az udvaron, ha lecsap közéjük a héja, úgyhogy Hilarius egymaga nézett szembe a heggyel, akiben felismerte Bikád úr vonásait. De micsoda zilált vonások voltak ezek! Alig ismerte meg, mintha magával az ördöggel találkozott volna szemtől szembe. Azon is elgondolkodott, hogy ő az este bezárta Bikád urat a templomba, aminek jól megerősített ajtaja volt, hogy még a fejszecsapásokat is kibírja, és akkor hogyan jutott Bikád úr mégis ki?

Azonban nem jutott sok ideje a töprengésre, mert Bikád úr grabancon ragadta, és úgy sziszegte az arcába.

–  Nincsen csoda, nincsen csoda, én Istenem, nincsen csoda!

Majd látva értetlenkedő kifejezését, felkapta, mint rongybabát, és vitte magával, be a templomba. Hilarius megpróbált nem pánikba esni, és logikusan gondolkodni. Hallott már olyat, hogy valaki megháborodott, mert nem megtisztulva könyörgött az égiekhez, és amikor a bűn találkozik a szentséggel, akkor a lélek megzavarodik, és a halandókon kitör az őrület. Ilyen esetet ír le a Biblia is, mikor az Úr Jézus kiűzte a tisztátalan lelkeket, mire azok beleköltöztek egy disznócsordába, és beleölték magukat a Genezáret tóba.

Most tehát Bikád úrral is ez történt, gondolta Hilarius, és egy kicsit lelkifurdalást is érzett, hogy nem figyelmeztette őt erre a veszélyre. Azért remélte, hogy az ő esete nem fog hasonlóan végződni, mint ama tisztátalan lelkeké. Nem érezte még érettnek magát ahhoz, hogy elnyerje a mártírium glóriáját.

Berohantak a templomba, és Bikád úr letette őt a fallal szemközt, és remegő kezével a freskó egy pontjára mutatott, miközben eszelősen egyre csak hajtogatta.

– Nincsen csoda, nincsen csoda!

Hilarius a tekintetével követte, ahova az ujj mutatott, de hiába erőltette a szemét, nem látott semmit, de ahogy egyre csak erőltette a szemét, és az magába fogadott minden apró részletet, halvány árnyalatot, és már nem egészként látta a képet, hanem külön egy fülcimpát, a köntös szegélyét, az égre meredő szemeket… és akkor, igen akkor, meglátta, amit Bikád úr szeme is felfedezett. Valóban, alig észrevehető szépséghiba volt, és aki nem kereste kifejezetten azt a hibát a képen, az észre se vette, mert a szépséghibát ügyesen kijavították, csakhogy mégse sikerült ugyanazt az árnyalatot kikeverni, amit a maestro használt, és így a hiba mégis bántó volt annak, aki egyszer felfedezte. Szent Ferenc glóriáján volt a javítás, egy akkora darabon, mint egy újszülött tenyere. Végigsimított a falon, miként Bikád úr az imént, mintha bizony a puszta érintése is gyógyító volna, ami begyógyítja ezeket a barbár sebeket, de a hamisító kiváló munkát végzett, a fal felülete tökéletesen egyenletes volt.

– el vagyok átkozva, mert most nem fog megtörténni a csoda, - jajdult fel Bikád úr, és a haját tépte kétségbeesésében. – Pedig nekem minden bizodalmam a csodában van, mert az én bajomon emberi tudomány úgyse segíthet.

Hilarius szánakozva nézett erre az emberre, aki olyan, mint egy hegy, és lám mégis úgy meg van riadva, akár a kisgyerek, ha eltévedt a sötét erdőben. Azon gondolkozott, hogy valami vigasztalót kéne neki mondani.

– Higgye meg kegyelmed, képes ez a kép ilyen állapotában is csodát tenni, hiszen isten tudja, mióta van ez a hibája, aztán csodák mégiscsak vannak.

Bikád úr, mint a kisgyerekek, rögtön megvigasztalódott ezektől a szavaktól, és annyira hálás volt, hogy a legszívesebben a keblére ölelte volna Hilariust, ha a perjel szigorú arca meg nem gátolja őt ebben. Hilarius a szeme sarkából látta, hogy a kolostor népe a templom előtt gyülekezik, a szerzetesek kíváncsian tekingetnek befele, hogy Bikád úr agyon e ütötte a perjelüket? Ugyanis,  akkor megvan szentségtelenítve a templom, és újra kell szentelni.

Mekkora volt azonban a meglepetésük, amikor a várt borzalmas kép helyett két barátságosan beszélgető embert láttak, és Hilariusnak ugyancsak a nehezére esett eldönteni azt, hogy kinek az arcán látott megkönnyebbülést, kinek pedig csalódást?

A freskó legendája 16.

Bikád úr magára maradt, ahogy a saruk csoszogása elhalt, és az ajtót kívülről rázárták. Az oltár előtt volt elterülve, a földön feküdt, kereszt alakban, hogy ujjai kis híján érintették kétoldalt a falakat. Vagy egy fél óráig feküdt mozdulatlanul, homlokát a hűs kőpadlónak nyomta, és ajka hangtalanul mozgott, ahogy bocsánatért könyörgött. Igen, bocsánatért, mert hisz tudta, hogy az Úr a bűnei miatt sújtja ezzel a rejtélyes betegséggel, amire a földi orvosok nem találnak gyógymódot. Az a cigányasszony Nándorfehérvárban megmondta, hogy azért fáj a feje, mert a születésével megölte az anyját, aki belehalt az erőlködésbe, hogy őt a világra hozza.

Azt mondják, hogy még a bába se látott akkora csecsemőt, mint ő volt, pedig fogatlan vénasszony létére már a sír szélén tántorgott. Nem győzte hányni magára a keresztet, mert meggyőződése volt, hogy csakis a pokol küldötte lehet, aki már a születésekor is öl. Aztán az apja bejött, és kikergetett mindenkit, babonás vén szipirtyónak nevezte a bábát. Ő boldog volt, hogy végre megszületett az, aki nevének az örököse lesz, és nem érdekelte, hogy egy idomtalan, alig embert tart a karjában. Hogy közben a felesége meghalt? Hát istenem, ez az asszonyok sorsa.

Rövidesen azonban az apja újra megnősült, és a mostoha, aki hallotta a pletykákat, hogy ő a pokol küldötte, nem volt könyörületes a csecsemőhöz. Nem szívelte, és addig ravaszkodott, amíg elérte, hogy adják őt oda az egyik cselédnek, hogy nevelje fel. Azt mondta, szül majd ő különb fiakat neki, nem ilyen szörnyszülöttet, de addig nem kerül áldott állapotba, amíg ez a pokolfajzat egy fedél alatt él velük. Így került ő ki az istállóba, ahol a cselédekkel élt együtt, és ha megéhezett, hát a kecske tőgyéből szopott, amíg a jámbor állat meg nem unta.

Később, mikor már járni tudott, felfedezte a katonákat, akik az udvaron gyakorolták a tudományukat. Elbűvölte őt a kardok pengése, az összecsapó acél szikrázása, hogy milyen furmányosan ökleli fel egyik vitéz a másikat. A katonák tanácstalanok voltak, mert hát mégiscsak az úr fia, és nem kergették el, mikor ott lábatlankodott körülöttük. Egy kiszolgált vitéz, Vajk vette a gondjaiba, aki már öreg volt harcolni, és tőle vette az első leckéket is. Ő volt, aki felfigyelt bámulatos erejére, mert már három éves korában fél kézzel emelte fel azt a buzogányt, amit felnőtt férfiak is csak két kézzel bírtak megtartani.

Végül megszületett a várva várt örökös, sőt mindjárt kettővel ajándékozta meg új felesége az apját. Ettől kezdve világos volt, hogy ő nem maradhat otthon. Végül az apjának támadt az a gondolata, hogy elküldi őt a király udvarába, hogy tanulja a lovag életet. Bár még alig múlt öt éves, de bárki nyugodtan nézhette akár tízéves fiúcskának is.

…

A szerzetesek azért hagyták magára szentélyben, hogy a hajnali zsolozsmáig hátralévő pár órát elmélkedéssel töltse. Mint a perjel mondotta, egy szent töprenkedés minden jó kereszténynek az üdvösségét elősegíti. Aztán, ha hajnalban visszajön, feloldozza a bűnei alól – aztán már bizton várhatja a gyógyulást. Mert hiszen tudvalevő, hogy mindenféle betegséggel a bűneink miatti büntetésül sújt minket az Úr.

Bikád úr feltápászkodott a földről, miután elmondta az összes imát, ami az eszébe jutott, mert hát egy két év óta az emlékezete se volt a régi, könyvből pedig nem imádkozhatott, lévén, hogy se írni, se olvasni nem tudott. Ezért aztán úgy segített a baján, hogy udvari papot tartott maga mellett, aki együtt imádkozott vele. Most azonban ő is lebetegedett, és otthon kellett hagyni, a szerzeteseket pedig valahogy restellte megkérni, hogy maradjon egyikük vele egész éjszakára. Pedig az a Hilarius rögvest a szívéhez nőtt, mert nem olyan bumfordi szerzetes, mint azok, akikkel eddig dolga volt, akik a harmadik falunál tovább életükben nem jártak, hanem ő tanult, világlátott ember volt. Talán még a király udvarában is járt, töprengett Bikád úr.

Igen ám, csak melyikében? Merthogy Magyarországnak most két királya is volt. Az egyik, a törvényes, a megboldogult király utószülött fia, akivel akkor volt áldott állapotban a királyasszony, mikor a király a halálos ágyán feküdt. Az orvosok sokáig el se merték a királynénak mondani, hogy mi történt a királlyal, mert aggódtak, hogy mi lesz a méhében fejlődő magzattal, aki immár Magyarország törvényes uralkodója volt, és attól a pillanattól kezdve, hogy világra jött, a korona is megilleti.

Végül ő vállalta magára a feladatot, hogy megmondja a királynénak a férje halálhírét. Azonban úgy alakult, hogy nem is volt szükség szavakra, mert a királyasszony csak ránézett könnyáztatta arcára, és mindent tudott, olyannyira, hogy egymás vállán sírták el bánatukat. A könnyek pedig tudvalevőleg ugyanazt a szerepet töltik be az asszonyoknál, mint a bor a férfiaknál, elveszi a bánat élét.

Pár nap múlva azonban hívatja az özvegy királyné, és ő lóhalálában rohant, mert azt hitte, hogy a magzatnak esett valami baja, de a királynénak csak a tanácsára volt szüksége. Az imént volt nála a szívtelen főurak küldöttsége, még ki se hűlt a király hullája, a hitvesi nyoszolya, de már új férjet kommendálnak neki, mondván, egy csecsemő azért mégse kormányozhatja a hazát, egy asszony gyönge vállának pedig megterhelő a kormányzás. Hiába kérlelte őket, hogy legalább hadd gyászolja el illendően az urát, azt válaszolták, hogy amit megtehet egy közrendű ember, azt nem teheti meg egy királyi sarj, mert a haza üdve mindennél előbbre való, és megfenyegették, hogyha kell, ellenében is királlyá teszik Ulászlót, hiszen csak az kell hozzá, hogy megkoronázzák István koronájával. De nemcsak ettől fél ő, mondta könnyezve az özvegy, mert Ulászló fiatal, életerős férfi, aki még akármeddig is elélhet, és esze ágában se lesz átengedni a koronát az ő fiának, ha betölti azt a kort, amikor már alkalmas lesz az uralkodásra. Neadj Isten, még merényletet is elkövet ellene, mint ahogy az annalesekben erre is van példa, hogy a királyok így szabaduljanak meg a riválisaiktól, ezzel pedig magva szakadna Zsigmond királynak, az ő szeretett atyjának.

Szegény özvegy vigasztalhatatlanul zokogott, őt pedig a lelke gyökeréig felháborította a főuraknak ez a méltánytalan eljárása, és az elkövetkező éjszakákat végighánykolódta, hogy egy tervet fundáljon ki, amivel majd az özvegy elé állhat. Akárhogy is forgatta azonban a fejében a dolgot, mindig csak arra jutott, hogy az özvegy csak akkor lenne igazán szerencsés, ha az ő kezében volna a szent korona. Hiszen Magyarország királyait ősi szokás szerint ezzel a koronával koronázzák meg, és az, akinek a fejét nem érinti a szent korona, nem is lehet elismert királya Magyarországnak. Könnyű azonban mindezt elgondolni, de hogyan megvalósítani? A koronát Visegrádon őrzik, erős katonai fedezettel, erővel elvinni lehetetlen. Még ha sikerülne is olyan sereget toborozni a megboldogult király híveiből, aminek az élére állhatna egy vezér, meg kellene ostromolni a várat, ami eltarthat akár hónapokig is, és ezalatt a nyakukba zúdulna a felmentő sereg.

Mindezt elmondta az özvegynek, és nem értette, hogy egyszerre miért derül fel az ábrázata, több napi búskomorság után, mindenesetre ennyit legalább elért. Később azonban az özvegy azt is elárulta, hogy miért lett egyszerre annyira bizakodó. Mi, asszonyok a férjeink igájában megtanultuk, hogy az erő nem mindig célravezető, olykor bölcsebb asszonyi furfanggal élni. Úgy hiszem, ez most is hasznosabb lesz.

E szavakkal magához intett egy ugyancsak szemrevaló vászoncselédet, udvarhölgyét Kottanner Ilonát, aki végrehajtotta a korona elrablását, és a hasába rejtve kicsempészte a visegrádi várból, miután várandósnak tettette magát. Ő volt, aki egy fogadóban várakozott rá, hogy aztán a Duna jegén együtt szökjenek egészen Komáromig, ahol az özvegy várta őket, és alig kéthetesen királlyá koronázták a csecsemőt V. László néven.

Csakhogy a főurak, akik a szent korona elrablását hadüzenetnek értelmezték, találtak megoldást, és szent István halotti koronájával koronázták meg Ulászlót, ezután pedig Luxemburgi Erzsébet ellen fordultak, akinek az országból is menekülnie kellett. Hanem Bikád úr nem tartott az özveggyel, ígéretet tett neki, hogy tovább fogja képviselni az ő és fia érdekeit Magyarországon.

A freskó legendája 15.

…

Bikád úr hozzá lehetett szokva, hogy ilyen hatást vált ki az emberekből a látványa, mert hahotázni kezdett, és jókedvében felkapta Hilariust, hogy megropogtassa a csontjait. – Elnézést atyám, hogy ilyen felfordulást okoztam, de muszáj ekkora kísérettel utaznom, mert nem tudhatom, mikor dönt le a lábamról az átkozott nyavalya. Akkor aztán úgy kell engem gondozni, mint a ma született kisdedet. Hát ezért van nekem ilyen népes kíséretem. De ha nem sértem meg atyám, meghívnám szerény asztalomhoz ebédelni, ott majd mindent szépen, sorjában elbeszélek.

Hilarius pillantása a hatalmas asztalra esett, amin a teríték mindennek volt nevezhető, csak szerénynek nem. Arra gondolt, hogy elszokott már az ő gyomra az ilyen sokfogásos lakomáktól, de hát nem volna illendő visszautasítani egy ilyen hatalmas úr szívélyes meghívását, és sóhajtva gondolt rá, hogy az éjszaka megint álmatlanul fog hánykolódni.

…

Bikád úr rettenetes, nagyerejű embernek tűnt, és ezt ő is megerősítette.

–  Már kicsi legény koromban puszta ököllel letaglóztam a bikát. De nem is érdekelt engem más, mint a viadal, és arról álmodoztam, hogy miféle hőstetteket fogok véghezvinni, ha egyszer majd megnövök, és csatába kerülök. Igaz, ugyan, hogy sose voltam igazán pöttöm, dehát, azokhoz a vitézekhez képest, akik atyámuram udvarában szolgáltak, igenis kicsi voltam. Még a kard is nagyobb volt tőlem, amikor én már a bajvívást gyakoroltam atyámuram öreg vitézeivel. Aztán siheder legénykoromban elkerültem Zsigmond őfelsége udvarába, hogy tanuljam a lovagi életet. Unalmas óráimban ott is azzal szórakoztam, hogy a legvadabb bikákkal vívtam meg. Volt, amelyiknek a gerincét törtem el, másokat egyszerűen megfojtottam. Egyszer aztán a király őfelsége is tanúja volt, amint én a bikákkal viaskodok, és azt kívánta, hogy előtte is mutassam be a tudományomat. Izzadtam én biza, mert a viadalokban meg se nagyon vizesedett a hátam, de hát a király előtt szerepelni, az azért mégiscsak más. Remegett is kezem, lábam. Aztán az első ökölcsapással mégiscsak sikerült úgy eltalálnom a bika fejét, hogy az szétnyílt, mint valami érett dinnye, hogy látszott az agyveleje.

– No te legény, úgymond őfelsége, látjuk már, hogy erős vagy, de vajon ennyire ügyes is vagy? Van a mi istállónkban egy szokatlanul vad ló, amit eddig még senki se lovagolt meg, mert akik próbálkoztak, azokat levetette, és a nyakukat szegték, most pedig már a legjobb lovasok se próbálkoznak. Hát már hozzák is a táltost, de uram, atyám, inkább beillett volna sárkánynak, mint földi lónak. Úgy hányta vetette magát, hogy négy markos lovászfiúnak kellett tartani a pányvát. Én azonban csak felpattantam a hátára, jól összeszorítottam a lábaimat, hogy elment a kedve a ficánkolástól, és egyszerre olyan szelíd lett, mint a kezes bárány.

Hilarius úgy gondolta, hogy annak, amit Bikád úr mond, a fele se igaz, és sokszor esik a nagyotmondás bűnébe, de hát nem az a dolga egy udvarias vendéglátónak, hogy végighallgassa vendége legképtelenebb történeteit is? Kivált, ha ilyen nagyúr a vendége.

Bikád úr észrevette, hogy Hilarius csak csipeget az elé rakott finomabbnál finomabb falatokból, ezért a kezébe nyomott egy ürücombot.

– Ezt kóstolja meg atyám, ez a borjú reggel még az anyja tőgyét szopta.

…

Az asztal körül két komondor ólálkodott, akik bőven jóllaktak az asztalról lehulló maradékon, egy-egy jobb koncon, azonmód össze is verekedtek, hogy aztán a győztes elvonuljon zsákmányával a sarokba, a vesztes pedig tovább lesse az asztalról aláhulló maradékot.

– Még nem beszéltem atyámnak az én nyavalyámról, ami megkeseríti az életemet – kezdte Bikád úr, és elkomorult a hangja. – Pedig gondolná az ember, hogy a főfájás tipikusan a fehérnép nyavalyája, amit a férfiember föl se vesz, csakhogy az enyém olyan cudar, hogy mikor az elővesz engem, napokig használhatatlan vagyok, csak fekszem az elsötétített szobában, és jajgatok. Csak az segít a kínjaimon, ha hideg borogatást raknak a fejemre. Pár nap múlva, ahogy jön, úgy el is múlik a főfájás. A legnagyobb hírű kirurgusok fordultak már meg a házamban, de mind gazember volt, aki csak jól megszedni akarta magát, de segíteni egyik se segített a bajomon. Ezért jöttem ide, végső kétségbeesésemben, mert úgy hallottam, hogy ezen a szent helyen volt már, aki isten kegyelméből, kigyógyult a betegségéből.

Hilarius buzgón bólogatott.

– Kegyelmed nem is jöhetett volna jobb helyre, ha a szentek közbenjárására van szüksége, mert tudja meg, hogy a freskók tizenhat szentet ábrázolnak, akik a mennyei hierarchiában igen előkelő helyet foglalnak el, és közvetlen bebocsáttatnak a mi Urunk trónusa elé. Márpedig kegyelmed, mint udvari ember, tudhatja, hogy ez milyen nagy kegy.

Bikád úr busa fejével bőszen bólogatott, hogy ő aztán tudja, hogy ez mekkora nagy kegy.

– Jómagam, a megboldogult Albert királynak voltam a kedves embere, akinek egyedül volt meg az a kiváltsága, hogy a nap bármely órájában bemehettem hozzá, még éjszaka közepén is felverhettem álmából. Ezért aztán fontos állásom volt nekem az udvarban, még a kancellár is engem keresett meg, ha sürgős beszéde volt őfelségével. De vigyáztam is én a nyugalmára, hogy ama Kerberos se vigyázhatott volna jobban. Aztán mégis úgy esett, hogy arra a végzetes útjára nem kísérhettem el, mert akkor is ez az átkozott nyavalya terített le. Mikor jobban lettem, utána akartam indulni, csakhogy nagyon gyenge voltam. Aztán már csak a hír érkezett, hogy a tífusz elvitte – Bikád úr szeméből nagy könnycsepp perdült ki, és elindult lefelé, csaták nyomait viselő orcáján, de ő nem törölte le. Van az úgy, hogy az ember legszebb ékszere egy könnycsepp.

– Szóval, ha igaz szívvel fog könyörögni a szentekhez, ők közbenjárnak az Úrnál, és ő elveszi kegyelmedről ezt a súlyos keresztet – fejezte be mondókáját Hilarius.

…

Az ebédnek vége volt, és Bikád úr jóllakottan böfögött. Az asztalt letakarította a szolgáló, majd egy kancsót helyezett középre. Hilarius kíváncsian megleste a tartalmát, mivel azóta, hogy a kolostorban tartózkodott, megszokta, hogy még a legszerényebb ebédet is finom borral öblítse le, ami a kolostorhoz tartozó lankákon termett. Ezt a szokást az egyebekben oly rigorózus elődje vezette be. A kancsóban azonban csak víz volt. Hilarius arra gondolt, hogy Bikád úr nem hozott magával ebből a nemes nedűből, és hogy neki, mint jó házigazdának a dolga, hogy vendégét borral kínálja.

–  Ha meg nem sértem kegyelmedet, erre mifelénk még a legszegényebb jobbágy asztalára is naponta jut bor, amivel a kolostor pincéje hála istennek, bőséggel el van látva. Rögvest elugrasztom az egyik legényt, és mire elmondunk egy asztali áldást, amivel köszönetet mondunk ezért a bőséges lakomáért, már az asztalon is lesz a boroskancsó.

–  Engem a kirurgusom eltiltott a borivástól – ingatta a fejét panaszosan Bikád úr, és olyan gyilkos szemeket meresztgetett a fal mellett ülő alakra, hogy a szerencsétlen még jobban összehúzta magát.

–  Ha egyszer a bor vértolulást okoz nagyságos uramnál… - kezdte volna a védekezését a kirurgus, ám Bikád úr felemelte a kezét, és elbődült. – Elég legyen!