A freskó leegendája 14.

Mindenki kész ténynek vette, hogy az új perjel Péter lesz, annál is inkább, mert az idősebb szerzetesek, akiknek szavuk volt, mind őt támogatták, és ellenjelölt se volt, valamint az előző perjel is őt jelölte ki utódjának. Ez azért volt fontos, mert az öreg perjel, az utolsó évek minden őrültsége ellenére is, amit az utolsó években elkövetett, népszerű volt, hiszen ő csinált Villa Zaazd templomából búcsújáró helyet, azzal, hogy kijelentette, a templomban található freskók gyógyító hatásúak, és ezt csodálatos gyógyulásokkal igazolta. Azóta a környékről és messzebbről is betegek keresték fel a templomot, hogy a freskók előtt imádkozzanak, gyógyulást remélve, ami nemcsak a kolostornak hozott bevételt, de a falu népe is élvezte az előnyeit.

Ezért aztán a választást jelképesnek gondolták, és volt, aki el se ment rá. Csakhogy a szavazás elején felállt Mihály, egy fiatal szerzetes, és mindenki elképedésére bejelentette, hogy neki is volna egy jelöltje, mégpedig Hilarius. Általános felhördülés volt a válasz, és onnan, ahol Péter ült a szövetségeseivel, izgatott sustorgás volt hallható, végül Gyula az öreg szerzetes, aki a

könyvtáros tisztét is ellátta, emelkedett szólásra. Vaksi szemeit bozontos szemöldökök árnyékolták, a feje viszont tarkopasz volt.

– Nem jelölheted Hilariust testvérem, hisz ő nem is a kolostorunkban él, befejezi a vizsgálatot, amiért jött, aztán elmegy innen.

Minden tekintet Hilariusra  szegeződött, és őrá egyből rázuhant a felelősség súlya, hogy cserbenhagyja e a fiatal szerzeteseket, akiknek benne van minden reménységük. A megelőző hónapokban ki nem mondottan ő lett a vezetőjük, és a szószólójuk, akihez bátran fordulhattak, ha lázadtak a túlságosan nagy szigor ellen. Mihály akciója azonban őt is váratlanul érte, előzőleg neki se mondott semmit, mert akkor lebeszéli. Úgy emelkedett szólásra, mint aki legszívesebben a föld alá süllyedne.

– Mihály testvérem bizalma megtisztelő, ugyanakkor meg is lepett. Gyula helyesen mondta, azért jöttem közétek, hogy vizsgálatot folytassak egy fölöttébb kényes ügyben. A vizsgálat végére ez a tragédia tett pontot, és én továbbállhatnék. Kilenc hónapja vagyok köztetek, és ezalatt az idő alatt beleszerettem ebbe a tájba, megismertem és megszerettem az itt élő népet, úgyhogy eldöntöttem, szeretnék itt maradni. Eddig nem szóltam nektek, de a múlt héten elküldtem a kérelmet az érsek úrnak, hogy engedje meg, hogy itt maradjak a kolostorotokban.

A kérdés eldőlt, volt, aki megelégedéssel, mások pedig csalódással fogadták a hírt. Hilarius önkéntelenül is Mihályra pillantott, akit eddig nem avatott be a tervébe, és azon töprengett, hogy honnan tudhatta, hogy ő elfogadja a jelöltséget?

…

A feszület előtt térdepelt, és megvilágosodásért könyörgött, hogy az Úr egy jellel mutassa meg neki, hogy mi lenne a helyes út, amit követnie kell. Tisztában volt vele, hogy azon a délutánon, amikor a választás megtörtént, súlyos keresztet vett a vállára, és nem biztos, hogy isteni útmutatás nélkül bírja majd cipelni. Péter, közvetlenül a választás után, amit öt négy arányban elvesztett, közölte vele, hogy egy összeesküvésnek lett az áldozata, majd pedig azt mondta, hogy nem őt tartja a megfelelő embernek erre a pozícióra, és mindent megtesz azért, hogy ezt a többieknek is bebizonyítsa, majd meg se várva a választ, továbbsietett. Hilarius tehát a könyörgésébe azt is bevette, hogy az Úr adjon megbékélést Péter lelkének.

A háta mögött szerzetessaruk csoszogása törte meg a csendet, Hilarius keresztet vetett, fejét meghajtotta a feszület előtt, felállt, és szembefordult az érkezővel. Mihály volt az, aki alig múlt húsz éves, mégis olyan rutinnal vezényelte le Péter megbuktatását, mintha sok évtizedes tapasztalata lenne a politika intrikáiban, pedig csak egyszerű jobbágyfiúnak született. Legalább annyira harcias volt, mint névadója a mennyei seregek vezére, és Hilarius fényes jövőt jósolt neki. Alázatosan meghajtotta a fejét feljebbvalója előtt, és végig a kőpadlót nézte. - Látogatód érkezett, atyám.

–  Nekem? – kérdezte Hilarius meglepetten

–  Egy zarándok.

Nem tudta mire vélni, hogy egy zarándok külön bejelentse magát, hiszen a kolostorba naponta érkeznek zarándokok, hogy a freskó előtt imádkozzanak, de a perjel nem találkozik mindegyikkel személyesen, Mihály azonban erre is magyarázattal szolgált.

–  Bikád úr a királyi udvarból jött, a megboldogult Albert királynak volt főlovászmestere.

Most már értette, ugyanis a fontos urakkal különleges tisztelettel bántak, mert tőlük remélhettek a kolostor számára adományokat. Ezt a rendszert is György perjel vezette be, aki üzletembernek is megállta volna a helyét.

…

Hilarius tehát követte Mihályt az udvaron keresztül, aki a vendégházhoz vezette, ahol rögtön látszott, hogy nagyúr érkezett, mert három felmálházott ló állt előtte, amelyekről a szolgák most pakolták le a csomagokat.

El se tudta képzelni, hogy ki lehet ez a nagyúr, aki ilyen kísérettel érkezett, és elsietett a szolgák mellett, átlépve a vendégház küszöbét. Elképedésére bent egy óriást talált, aki csöppet se tűnt alázatos lelkületűnek, és betegnek se, pedig ide azért jöttek a zarándokok, hogy gyógyulást nyerjenek, ha már az orvostudomány nem talál írt a bajaikra. Mintha egyenesen Énok könyvéből lépett volna ki, ahol az égiek földi asszonyokat vettek feleségül. Az ő utódaik lehettek ilyen óriások, mint a jövevény.

A freskó legendája 13.

A freskó titka

1441, Villa Zaazd

Hilarius tisztában volt vele, hogy a pozíciója milyen ingatag, hiszen épphogy csak megválasztották perjelnek, és Péter az ellenfele inkább bírta az öreg szerzetesek bizalmát, akiknek döntő szavuk volt a kolostoron belül, és tekintélyük a hívek előtt. Az ő megválasztása tulajdonképpen felért egy forradalommal. A fiatalok lázadtak így az ellen az értelmetlen szigor ellen, ami az elhunyt perjel idejében a kolostort belengte. A legkisebb fegyelmezetlenségért is súlyos penitenciát szabott ki. Ám nemcsak a szerzetesekre vonatkozott ez a szigor, hanem a faluban élő jobbágyokra is. Eszeveszett fanatizmussal hangoztatta azt, hogy tűzzel-vassal kell ezt a népet megtisztítani a régi hittől, hogy ne gyülekezzen a forrásoknál, és ne gyakorolja ocsmány babonaságait. Fehér lovat áldoznak a pogány démonoknak, sámánok és táltosok a papjaik, és mindenféle istentelenségeket művelnek, éjszakánként a nádasban szól a dob, és a kolostor körül mindenhol az ő ősi írásukkal rótt kövek hevernek, a keresztényekre mondott átkokkal. Egyszóval, azt igyekezett a szerzetesekkel elhitetni, hogy ők egy ostromlott várban élnek, ahonnan, ha kilépnek, a falakon túl az ellenség, a régi hit veszi őket körül.

Az utolsó pár évben egyszerre az öreg perjel rögeszméjévé vált, hogy egyedül ő képes a kereszténységet megtisztítani a sámánhittől, és a kolostorban egészen eszement szabályokat vezetett be, valamint a faluból is sok jobbágyot elüldözött, pusztán azért, mert gyanússá váltak, hogy a sámánhitet követik. Mikor Hilarius a kolostorba érkezett, már az a veszély fenyegetett, hogy a jobbágyok nyíltan fellázadnak a perjel zsarnoksága ellen, és neki minden ügyességére szüksége volt, hogy a háborgó indulatokat lecsitítsa. Az érsek küldötte volt, mert már Esztergomba is eljutott a jobbágyok panasza, de még inkább az uraiké, akiket nem érdekelt, hogy jobbágyaik milyen hiten vannak, de az már igen, hogy a perjel földönfutóvá teszi őket, és így adót se tudnak fizetni. Villa Zaazd területét ekkoriban szétszórt majorságok alkották, elszórva a Búr völgyében, amiknek a központja a kolostor volt.

Egy idő után, az érsek úr megelégelte a hozzá érkező panaszokat, és megbízta egyik jogtudósát, őt, aki a bolognai egyetemen az eretnekség különféle válfajait tanulmányozta, hogy vizsgálja ki az ügyet.  Mert az eretnekség bizony jelen van az egyházban, és már pusztán annak számbavétele egy fél napot igényelne, hogy az összes szektát felsorolja. És bizony,  gyakran az a túlbuzgóság is, amivel egynémely megtévedt tagja a vélt eretnekséget üldözi, hasonló károkat tud okozni az Egyháznak, mint a valódi eretnekség.

Mikor tehát Hilarius a kolostorba érkezett, rögtön hozzáfogott a tanúk kihallgatásához, de eretnekségnek nem bukkant a nyomára, és őszintén, szólva, arról is meggyőződött, hogy az öreg perjel már nincs birtokában a szellemi képességeinek. Habár legközelebbi munkatársai, mint Péter a helyettese, igyekeztek ezt titkolni, de ő rögtön rájött, hogy elmeháborodott, ahogy pár szót váltott vele. Összefüggéstelenül beszélt, a kérdéseit, mintha nem is hallotta volna, egyre csak azt hajtogatta, hogy az eretnekség már a kolostor falai közé is befészkelte magát, és csak a tűz ereje által tisztulhatunk meg tőle.

A végzete is a tűz volt. Senki se tudta, hogy került a konyhára, a szakács épp az ebédet készítette, amikor a kolostor jobbágyai arra figyeltek fel, hogy a perjel égő csuhában rohant ki az udvarra, azt rikoltozva „A tűz minden bűnünktől megtisztít!”. Szerencsére az összesereglő szolgáknak sikerült eloltaniuk a lángoló perjelt, mielőtt még felgyújtotta volna a kolostort, de ő olyan súlyos égési sérüléseket szerzett, hogy kétnapi szenvedés után visszaadta lelkét a teremtőjének.

Hilariusban az eset után szörnyű gyanú ébredt, amire az a beszélgetés adta az okot, amikor is György perjel folyton a mindent megtisztító tűzről hadovált. Vajon őrültségében nem a kolostort akarta felgyújtani, úgy, hogy ő maga is elégjen? Beszélt a legénnyel, aki azon a délelőtt a konyhán segédkezett, és ő látta, ahogy a láng belekap a perjel csuhájába, de még mielőtt utána kiálthatott volna, hogy figyelmeztesse, ég a ruhája, a perjel már rohant ki a konyhából, mint valami égő fáklya.

Emlékezett rá, hogy utolsó beszélgetésük alkalmával György eszelősen egyre csak azt hajtogatta, hogy az eretnekség már a kolostorban is felütötte a fejét.

A hivatalos magyarázat az volt, hogy végzetes baleset történt, mert a perjel elővigyázatlanul a tűz körül forgolódott, és a láng belekapott a csuhájába. Rohanni pedig azért kezdett, hogy eloltsa a tüzet, ehelyett azonban még inkább felszította azt, végül az udvaron sikerült rázúdítani egy dézsa vizet, mielőtt még elérte volna az épületeket, amelyek a konyhától nagyobb távolságra voltak, éppen azon megfontolásból, hogyha a konyhán tűz ütne ki, ne terjedjenek olyan könnyen a lángok.

Az égett emberi hús szaga belengte a környéket, és sokaknak már ez is elég volt ahhoz, hogy kiadják magukból gyomruk egész tartalmát. Az anyák elrángatták onnan a kicsi gyerekeket, hogy ne lássák a szerencsétlent, és ne legyenek rémálmaik. A legszívesebben ő is elfutott volna, csak hát a hivatala maradásra bírta, hiszen még folyt a vizsgálat az eretnekség ügyében, és neki mindent jegyzőkönyvbe kell foglalni, ami ez idő alatt a kolostorban történik. A látvány azonban őt is elborzasztotta, mert az összeégett embernek csak a szemei világítottak elevenen, különben fekete volt, mint a korom.

Az irányítást Orentész testvér, a kirurgus ragadta magához, és a többiek engedelmeskedtek neki. Először is a szerencsétlent bevitette az ispotályba, ahol ez idő szerint nem volt más beteg, aki a perjel nyugalmát zavarhatta volna. Hilarius szinte óránként érdeklődött a kirurgusnál, válthatna e pár szót a perjellel, de ő mindig azt üzente vissza, hogy a beteg nincs észnél. Így telt el két nap, míg végül az Úr megelégelte a szenvedését, és magához szólította György perjelt, isten szolgáját. A temetésre szokatlanul gyorsan került sor, amit Péter azzal magyarázott, hogy az új perjel megválasztásának a temetés után kell megtörténni, és ezekben a zavaros időkben a kolostor nem engedheti meg, hogy huzamosabb ideig perjel nélkül maradjon.

A freskó legendája 12.

…

Hirtelen megmerevedett ültében a rönkön, a gerince bizseregni kezdett, amit utoljára évekkel ezelőtt, katona korában érzett, mikor kifejlődött egyfajta hetedik érzéke, ami a veszélyre figyelmeztette, és most megint jelentkezett ez az érzés.

Teodicius észrevétlenül közelebb húzta magához a botot, egyetlen fegyverét, amivel szembeszállhat estleges támadójával, és támasztéknak használva, felugrott, és szembefordult a támadójával, legnagyobb meglepetésére Flórián állt ott, pár méterre. Zavarban volt, mintha azon kapták volna rajta, hogy torkoskodik, ami ebben a kolostorban halálos bűnnek számíthatott.

– Bocsáss meg, testvérem, hogy megijesztettelek, csak beszélni akartam veled, de nem akartalak megijeszteni – mondta Flórián bűnbánó arccal.

Teodicius nem volt benne biztos, hogy ha nem működik a rejtett érzéke, nem jutott volna ő is István sorsára, és azon töprengett, hogy Flórián vajon mióta követi őt.

– Tegnap nem éppen testvéri viszonyban váltunk el, - kezdte a perjel – éjszaka könyörögtem, hogy az Úr világosítson meg. Reggel kerestelek, hogy a bocsánatodat kérjem, de a kapus testvér azt mondta, hogy már hajnalban elmentél.

– És hogyan találtál rám?

– Az egyik jobbágyfiú mondta, hogy ezen az úton látott, én pedig rögtön tudtam, hogy csakis Helgához mehettél. Nyilván végére akarsz járni az ügynek, és hát ő volt az utolsó, aki Istvánt életben látta.

Flórián nem tudhatta, hogy Helga mit mondott el neki, és Teodiciusnak az volt az érzése, hogy ki akarja puhatolni, mennyit tud.

– Valóban, az imént váltam el tőle, és azt hiszem, most már világosabban látom az eseményeket.

– Mit látsz világosabban?

– Hogy ez az ügy már nem a földi igazságszolgáltatás hatáskörébe tartozik, hanem az isteni igazságszolgáltatáséba.

Flórián megkönnyebbülten sóhajtott, mint aki hasonló válaszban reménykedett.

– Azt hiszem, igazad van – mondta, és Teodicius szemébe nézett. – Testvérem, gyónni szeretnék!

Teodicius meghökkenve lépett hátra.

– Nekem?

– Isten szolgáinak is szükségük rá, hogy valaki feloldozza őket a bűneik alól, hiszen ők is csak teremtmények, akiktől ugyanúgy nem áll távol a bűn, mint senki emberfiától… Ötven évvel ezelőtt ebben a kolostorban még húsz szerzetes élt, nem is beszélve a novíciusokról, akiket Pál oktatott. /Bizony, szigorú tanár volt, és én máig őrzöm a körmösök emlékét, amiket kiosztott./ Egy éjszaka aztán titokzatos látogató érkezett a kolostorba, a szerzetesek közül senki nem tudott róla, csak Gergely az akkori perjel, és Pál. Egy katona érkezett, aki egy kisfiút kísért, aki a király haragja elől menekült, és Gergelynek kellett őt elrejteni. Pár hónappal azelőtt Zách Felicián, a felbőszült atya rátört az éppen étkező királyi családra, és a gyermekeit védelmező királynénak négy ujját vágta el. Zách Felicián haragjának pedig az volt az oka, hogy Erzsébet /milyen különös, hogy Lajos király feleségének és anyjának ugyanaz volt a neve/ öccse Kázmér, ez az élvhajhász lengyel hercegecske, elcsábította és megbecstelenítette Klára lányát, aki a királyné udvarhölgye volt. A halálos csapásokat a királyfiak nevelői Kenesics Gyula fia Miklós és Drugeth Miklós fogták föl a saját testükkel, míg a királyné étekfogója Sándor fia Pataki János levágta a támadót. A megtorlás, ami ezután következett, még a kegyetlenségükről amúgy hírhedt főurakat is felháborította. Zách Feliciánt felnégyelték, és testrészeit szétküldték az országba, és elrettentésül a várfokokra tűzték ki. Károly király emberei ugyanis meg voltak róla győződve, hogy a merénylet egy összeesküvésnek a része, mivel Zách Felicián mielőtt a király embere lett Csák Mátét szolgálta, a király leghatalmasabb ellenfelét. Klára lánya se kerülhette el a sorsát, őt borzalmasan megcsonkították, majd országszerte a piactereken hurcolták körbe, miközben azt kellett kiabálnia „így jár, aki hűtlen lesz a királyához”. Az udvari ítélőszék pedig úgy határozott, hogy a Zách nemzetséget harmadíziglen ki kell irtani. Az ártatlan gyerekekre azonban még a legelvetemültebb pribék se bátorkodott kezet emelni, mert félt Isten haragjától, aki az ilyen ártatlanokat védelmezi, ezért aztán kitalálták, hogy a keresztesek gondjára bízzák az ártatlanokat, akik Rodoszon majd rabszolgának adják el őket.

– Egyszóval, Constantinus Zách ivadék.

– Igen. Az anyját Sebét, Zách Felicián másik lányát Becsei Imre lévai várkapitány, a király iránti hűsége jeléül, elfogatta és lefejeztette, az apját pedig börtönbe vetette, de őt az egyik hűséges katonának sikerült kimenekíteni a várból, és ide hozta el, a kolostorba.

– Jó, de miért pont ide?

Flórián nem válaszolt azonnal, hanem elnézett Teodicius feje mellett, úgyhogy neki meg kellett fordulnia, hogy lássa, mit néz, de nem volt ott semmi, Flórián a semmit bámulta.

– Gergely a Zách nemzetség egyik oldalágából származott, és abból az adományból, amit a kisfiú elrejtéséért kapott, abból építtette a templomot, amiben a freskó van, amit István annyira csodált. A kápolnát ugyanis, ami a helyén volt, a kolostor már kinőtte. Gergely tudta, hogy mekkora kockázatot vállalt, mikor a kisfiút befogadta, mivel szabályos vadászat folyt a Zách nemzetség tagjaira és a szolgáikra, ezért aztán úgy döntött, hogy a közeli barlangban rejti el őt, és minden éjjel visz neki valaki élelmet.

– Constantinus tehát abban a barlangban nőtt fel.

– Gergely gyakran tűnt el napokra, és ilyenkor csak a beavatottak tudták, hogy a Zách fiúnál van. Ő a halálos ágyán mondta el a titkot az utódjának, az pedig szintén a halálos ágyán az ő utódának mondta el, míg végül rám került a sor.

– Pál azonban tudta, ezért el kellett őt hallgattatni, mielőtt kifecsegné.

– Évtizedekig nem sok jelentősége volt, hogy kit rejtegetünk, hiszen az Anjou dinasztia uralmát semmi se fenyegette.  Mióta azonban kitört a polgárháború a királynő, és a főurak között, egyszerre megint életveszélyessé vált ezt a titkot őrizni, kivált mióta elkezdett a pletyka szállingózni, hogy valahol él egy Zách utód, elrejtve a világ elől. Azóta a lázadók mindent megtettek, hogy felkutassák, mivel a Zách merénylet, és az azt követő kegyetlen bosszú Károly király uralkodásának legsötétebb lapjai voltak, és még sok főúr emlékezetében élénken élnek azok a napok, egy Zách ivadék pedig a nép szemében eleven vádirat volna.

– István pedig rábukkant Constantinusra, ezért meg kellett halnia.

– István kém volt, Zsigmondot szolgálta. Már régóta tudom, és figyeltettem.

– Ki ölte meg?

– Azok, akiket Constantinus őrzésével bíztam meg.

– És hol van most Constantinus?

– Haldoklik, megmérgezték. – Flórián tiltakozni kezdett, mikor kiolvasta Teodicius tekintetéből a ki nem mondott vádat. – Nem én tettem, Jézus szent sebeire esküszöm!

– De azért megkönnyebbültél.

– Nem hazudhatok, testvérem.

Flórián nem sütötte le a szemét, igyekezett annyira őszinte tekintettel nézni, amennyire csak tudott, Teodicius nem tudott mit mondani, vállára dobta cókmókját, és elindult, vissza se nézett. Várta őt a következő kolostor.