Reménytelenség

Kedvenc fogásom a krumplipüré, abból mindig kérek repetát, és a nővérek megállapítják, hogy ebből is látszik, hogy „odaátról” vagyok, mert a tótok szeretik a krumplit. Én azonban még megsértődni se tudok, az állapotom romlik, és gyomorszondát kapok.
A szondával való etetés úgy történik, hogy egy vékony csövet vezetnek le a gyomrodba, és azon keresztül, egy fecskendőből nyomják beléd a kaját. Erre akkor van szükség, ha valaki valamiért képtelen szájon át táplálkozni. Nekem, azért volt szükségem a szondára, mert a nyelőcsövem is megbénult, és másként megfulladtam volna.
Vácon két hónapig voltam a kórházban, utána kerültem át Budapestre, az Amerikai útra, ahol tovább folynak a kivizsgálások, mert persze diagnózisom még mindig nem volt. Az orvosok csak találgattak, és találomra írtak fel gyógyszereket, amiről úgy gondolták, hogy segíthet.
Az emlékeim is csak haloványak ebből az időből – jobbára foszlányok merülnek fel bennem.
Például, amikor a hosszú hajam miatt az emberek kislánynak néznek…vagy az a másik, amikor a nővérem anyuékkal eljön a kórházba, és én a „baba” szót próbálom megformázni/sokáig csak így hívtam a nővéremet/.
Pesten, egyébként már nemcsak anyuék meg Ili néniék járnak látogatni, hanem a pestiek is, mivel a család magyarországi ága jórészt a fővárosban lakik. Én azonban ezekből a látogatásokból nem sokat érzékelek, mivel a gyógyszerek, amiket kapok, eltompítanak.
És ebből a tompaságból csak nagy néha zökkenek ki, amikor felismerek egy-egy számomra kedves arcot.
Az Amerikai útról átszállítanak a Heim Pál gyerekkórházba, ahol egész nap csak fekszem az ágyban, és figyelem a többi gyereket, mivel egy többágyas szobában fekszem.
Vácon még bírtam magamat ülve tartani, de mostanra odáig romlott az állapotom, hogy nem tesznek kocsiba, amit én felettébb neheztelek, mivel így egész nap csak unatkozom.
Így aztán érthetően megörülök a hírnek, hogy másnap megyek haza.
Nem tudom, hogy az orvosok csak azért engednek haza, mert már lemondtak rólam!

Elsőáldozás

Reggel úgy ébredek, hogy kíváncsian nézek a mai nap elé, amire már egy hete készül a család. A mai napra készülve azonban már hónapok óta Csuday tisztelendő úr járt hozzám, és tanultuk a hittant, hogy felkészítsen az elsőáldozásra.
Ez azonban inkább izgalmas, új élmény volt, mintsem megterhelő. Mert ezidő alatt rájöttem, hogy szeretek tanulni! A Biblia tele van remek történetekkel, amelyek legalább olyan izgalmasak, mint azok a könyvek, amiket olvasok, az atya pedig jól magyaráz, úgyhogy, haladtunk, mint kés a vajban.
Ha iskolába járok, valószínűleg én lennék az osztály strébere, akit mindenki utál.
Hetente kétszer járt hozzánk az atya, és minden alkalommal átvettünk egy bibliai történetet, majd olvasmányt adott fel a következő alkalomra. Közben, elmagyarázta, hogy mi is az a Szentháromság, végigvettük a tízparancsolatot, mesélt az angyalokról.
Nagymamám ragaszkodott hozzá, hogy legyek elsőáldozó, és Csuday tisztelendő úr elvállalta, hogy felkészít engem. Én pedig kedvelem az öreget, mert a társaságában valahogy mindig fesztelenül érzem magam. Mintha nem is ő lett volna az a szigorú tekintetű pap, aki pár évvel ezelőtt az ujjával fenyegetett, mikor a miséken mocorogtam vagy a barátaimmal sustorogtunk.
Persze, hamar rájövök, hogy ez a mostani arca csak az állapotomnak szól, de legalább sajnálkozást nem látok a szemében, amit mindennél jobban gyűlölök.
…
Ma, végre felvirradt a nagy nap, amikor először veszem magamhoz az ostyát!
Csuday tisztelendő úr természetesen elmagyarázta az áldozás lényegét. Hogy csak miután meggyóntunk, és a pap feloldozott minden bűnünk alól, csak azután vehetjük magunkhoz az Úr testét.
Igazság szerint, egy kicsit nagy a drukk bennem, mint mindig, ha meg kell felelnem valaminek, vagy csak úgy érzem, hogy meg kell felelnem.
Igazából, szeretnék túllenni ezen az egészen.
Rám aztán, azóta is, tényleg igaz a mondás, hogy görcsös akarásnak nyögés a vége.
Pedig ma igazán csak a szűkebb rokonság és barátok lesznek a házunknál jelen. Úgymint, anyu bátyja, Laci bácsi a feleségével, nenüssel, és a lányuk, Regus. Valamint keresztapám a családjával.
Manyi, anyu barátnője is itt lesz, a kisebbik fiával, Tivadarral, aki tulajdonképpen olyan nekem, mintha a bátyám volna.
Tőlük egy kakukkos órát kapok ajándékba, aminek először még örülök, de aztán meggyűlölöm, mert nem tudom megszokni, hogy a kakukk minden órában kiugrik az odújából, és annyit kakukkol, ahány óra van. Még éjszaka is felriadok a hangjára.
Először a szobámban van, de hamar kikerül a folyosóra, azonban ez se sokat segít. Nagy megkönnyebbülés lesz, mikor pár év múlva úgy elromlik, hogy már nem lehet megjavítani.
…
Anyu az egész szertartás alatt mellettem van és fogja a kezemet, amiben a gyertya van. Én azonban semmit sem érzékelek az egészből, mert végig az jár a fejemben, hogy a tegnapi gyónás alkalmával egy bűnt kifelejtettem, és most akkor a pokolra kerülök. Csak az vigasztal némiképp, hogy a következő hónapban újfent gyónok…

Kommunikáció

Két éve volt a bemutatkozásod a somorjai városi könyvtárban - abból az alkalomból, hogy a város lakosa lettél.
Lelkes segítőid is voltak. Mivel te finoman szólva se vagy egy partiarc, és hát ha neked kellett volna egyedül prezentálnod ezt a szeánszot, akkor ez az estébe hajló délután úgy telt volna, hogy némán néztétek volna egymást a közönséggel – ami, valljuk be, nem valami szórakoztató program, még akkor se, ha te mindeközben sármosan mosolyogsz –, ezért aztán a szervezők segéderőkről is gondoskodtak. Ott volt Erzsi, aki ezen az új helyen azóta is az egyik legnagyobb segítséged, Erika, a Carissimitől, Mari, a korábbi kiadód és Árpi, a régi, kipróbált barát, Andi pedig a verseidből olvasott fel. Mindenki választott egy írást, és arról beszélt, Árpi pedig felelevenítette az egykori, legendás Kereszt sori beszélgetéseiteket, ott Százdon, a Morda alján. Legendásnak mondod azokat a beszélgetéseket, jóllehet közönségetek, az nem volt. Csak ti ketten Árpival, és az, aki épp arra járt, és pár mondat erejéig bekapcsolódott a két fura fazon beszélgetésébe. No és Pali bá- csi, Árpi apukája, aki ha megjelent, te tudtad, hogy ideje indulnod, mert a barátodra még mezőgazdasági teendők várnak.
* * *
 Sokan nem tudták elképzelni, hogy miről is diskurálhattatok, amikor a többség a beszédedet is nehezen értette meg. Akadt olyan faludbéli is, akinek nem volt türelme végighallgatni, hogy befejezd a mondókádat, inkább rád hagyott mindent, és ment tovább. Egy idő után aztán már te is észrevetted, hogy kivel nem érdemes erőltetned a beszédet, és egy bó- lintással túlestél az üdvözlésen. Árpival azonban kezdettől fogva más volt a helyzet. Mintha egymásra lettetek volna hangolódva. Már má- soknál is megfigyelted, milyen fontos, hogy az idegenekkel megtaláld a közös hangot, és „olvassátok” egymás gondolatait. De még így is előfordul, hogy többször is nekiveselkedsz ugyanannak a szónak, ha értetlenkedést látsz az arcokon. Végső esetben keresel egy másik, hasonló értelmű szót. A legvégső esetben pedig az történik, hogy körülírod a keresett szót, és kezdődhet a barkochba. A legjobban mégis az bosszant, amikor te még folytatnád a játékot, de a másiknak fogy el a türelme, és egy zavart mosollyal továbbáll. Ilyenkor mindig az a Kabos-film jut az eszedbe, ahol a főhősnek nagyothalló anyósa van, és mikor valamit nem értett, csak legyintett, hogy hosszú. Így járta a családodban is, amikor nem értettek valamit, az a tréfás mondás, hogy ez hosszú. Hát ilyen vidám dolog veled kommunikálni.
* * *
Nézed a közönséget, aztán a barátaidat, végül pedig családod jelen lévő tagjait, és büszke vagy (mind a háromra: a közönségedre, a barátaidra, a családodra). Büszke vagy arra a hat kötetre, amit eddig sikerült elérned, és hogy egy kicsit talán példát mutathattál másoknak, akik hozzád hasonló helyzetben vannak, hogy lehet másképp is, még így is… Mint neked Stephen Hawking, az örök példakép. Az 1980-as években fedezted fel őt magadnak. Hogy valahol Angliában él egy világhírű tudós hozzád hasonló vagy talán még a tiédnél is nehezebb helyzetben. Akkoriban még nem létezett internet, Mark Zuckerberg pedig talán ez idő tájt lett szobatiszta. Neked azonban a puszta legenda is elég volt. Ha neki sikerült, akkor neked is sikerülni fog.
Azóta birkózol a Sorssal.
Mert példaképre mindenkinek szüksége van.

Érintés

Már régóta azon törte a fejét, hogy hogyan legyen öngyilkos. Tudniillik, ha valaki nyaktól lefelé béna, ez is megoldhatatlan feladat. Vele pedig pontosan ez volt a helyzet, hogy nyaktól lefelé béna volt.
Mintha a feje, és testének a többi része teljesen különálló életet éltek volna. A gondolatai tiszták voltak, mint azelőtt, mikor még egészséges volt, ugyanazokkal az érzésekkel, vágyakkal, csakhogy a testét már nem az agya irányította.
Az önálló életet élt, és a legváratlanabb pillanatokban kezdte a görcs rángatni, hogy kis híján az ágyról is levetette. A teste jóformán érzéketlen volt, a fájdalmat viszont nagyon is intenzíven át tudta élni. Ezért is döntötte el, hogy ezt a testet, ami csak fájdalom, el kell pusztítani.
Csakhogy, mikor naphosszat csak tehetetlenül fekszel az ágyban, ez is lehetetlen küldetés.
MISSION IMPOSSIBLE.
Persze, egy egészséges embernek végtelen lehetőségek állnak a rendelkezésére. Ott van rögtön a kötél, hogy egyszerűen felkötöd magad. Aztán a szúró és lőfegyverek széles skálája, amelyek mind alkalmasak rá, hogy kinyírd magad.
Persze, amikor egészséges az ember, ki az a marha, aki ki akarja magát nyírni. Kivált akkor, ha nyugodtan nevezheted magad az élet császárának is, mert mindened megvan, amiről mások csak álmodhatnak. Pénz, karrier, sportautók, bomba csajok.
Aztán, egy napon az autópályán, kétszázas tempónál elszáll veled a sportkocsi, és arra térsz magadhoz, hogy éppen a nővérkék tesznek tisztába, mert már a saját záróizmaidnak se vagy ura.
Az orvos persze boldogan fogadja a gratulációkat, mert a műtőasztalon sikerült visszahoznia téged ebbe a kurva életbe. Arra pedig magasról szarik rá, hogy téged akkor ítélt több évtizedes kárhozatra, arra, hogy elevenen rohadj el.
Te persze, vele ellentétben mindezt tudod, mert gondolkozni persze ugyanúgy tudsz, mint azelőtt. Sőt, még tisztábbak is, mint azelőtt, hogy ezután már életed minden pillanatában az átkozott gondolataid gyötörjenek.
Ezért személyes ellenségednek tekinted az egész világot. Mindenkit, aki egészséges, aki nem olyan nyomorult, mint te – mert mi jogon jár nekik ez a kiváltság?
Utálatos vagy mindenkivel, és azt is elmarod magad mellől, aki tele jószándékkal akar közeledni hozzád.
Pár hét után abból a rehabilitációs központból is kénytelenek voltak elküldeni, ahol megpróbáltak az állapotodon javítani, mert kibírhatatlan voltál. Sértegetted a személyzetet, nem voltál hajlandó velük együttműködni.
Most aztán itt vagy egy ápolási otthonban, ahol naphosszat bámulhatod a plafont.
…
Délután jött Joci, a bambaképű ápoló. A magasított hátú tolókocsit tolta maga előtt, amiben félig feküdni lehetett, és azt mondta, hogy most pedig leviszi a tornaterembe, egy foglalkozásra. Ne is tiltakozzon, mert a pszichológusnő rendelte.
Nem tiltakozott, amúgy sem akart. Mindegy volt.
…
A kocsiját a csoporttól pár méterre állították le, ahonnan szemügyre vehette, hogy mit csinálnak a többiek. A csoport tagjai között volt már olyan, aki hozzá hasonlóan tolókocsiban ült, mások bicegve jártak, valakinél pedig könyökmankó volt.
A többségnek azonban semmiféle látható fizikai sérülése nem volt. Ők mentális sérültek voltak.
A terapeuta, egy középkorú, őszes hajú nő a többiektől elkülönülve ült egy kisszéken, és figyelte, hogy mit csinálnak a csoport tagjai. Csak ritkán kapcsolódott be, pár szavas instrukciókat mondott, aztán visszaült a kisszékre és figyelte, hogy a csoport tagjai hogyan oldják meg az általa megadott témát.
Valaki, halkan, egy ismert slágert dúdolt.
Most például az volt a téma, hogy egy pár sétált a csoport körül. A lány kezében napernyő volt, amit a feje fölé tartott, a fiún pedig frakk, és a karját nyújtotta a lánynak. Ettől olyanok voltak, mintha egy vasárnap délután korzóznának.
A csoport tagjai különböző módokon reagáltak.
Akadtak, akik csak ültek, és figyelték a sétáló párt. Mások odamentek hozzájuk, hogy megérintetsék valamelyiküket. Megint mások csatlakoztak a sétáló párhoz. Az egyik lány pedig megragadta az egyik fiút, és keringőzni kezdett vele, egy csak általuk hallott zene dallamaira.
Annyit már ő is tudott, hogy ezt hívják performansznak, habár sok értelmét nem látta az egésznek. Egy barátja, aki vágta a témát, lelkesen magyarázta neki régebben, hogy ez az önkifejezésről, az érzéseink felvállalásáról szól. Az emberek ugyanis félnek kifejezni önmagukat, mert attól tartanak, hogy hülyének nézik őket.
„Önmagunk megalkotása a lényeg.”
Ő azonban csak annyit látott, hogy emberek értelmetlen dolgokat csinálnak, és el nem tudta képzelni, hogy mi köze van mindennek az önkifejezéshez.
…
Először még csak kívülállóként figyelte, hogy a többiek mit csinálnak. Aztán odament hozzá a kedves mosolyú lány, és tolni kezdte a kör közepébe, ahol a terapeuta instrukciói alapján már egy élőlánc formálódott.
Ekkor megfogta az ő kezét is, és az érintéstől, mintha hirtelen áramütés érte volna. Valami egészen új érzés volt…

Somorjai napló2

Nagyhét – a pillanat

Arra nyitotta ki a szemét, hogy az apja ül az ágy szélén, és imádkozik. Erről pedig, ki tudja miért, az jutott eszébe, hogy pár nap múlva itt a Húsvét.

A kedvenc ünnepe.

Érdekes, hogy az ember, ahogy megérik, úgy változnak a kedvenc ünnepei is.

Azelőtt a Karácsony vitt mindent, mint minden kisgyereknél, az ajándékok, a karácsonyfa és a csillogás villogás miatt, de egy idő óta már csak bosszankodott, hogy mennyire konzumosodott el ez az ünnep. Másról se szól, minthogy hagyj minél több pénzt az üzletekben, minél haszontalanabb csecsebecsékre.

A Húsvét az más. Az még nem konzumosodott el/még?/.

Egy bizonyos életkor után, lehet, azért is lesz ez a kedvenc ünnepe mindenkinek, mert a Húsvét az újjászületésről szól. És hát, az ember csak egyszer születik, de egy élet során akár többször is újjászülethet. Mint, ahogy a természet minden évben megújul.

Mint, ahogy Krisztust keresztre feszítették pénteken, de vasárnap feltámadt!

Neki is 40 éves kora körül lett a kedvenc ünnepe a Húsvét. Akkor jött el az idő, amikor megért arra,
hogy megélje az ünnep lelkiségét.

Még azt a szakrális pillanatot is fel tudja idézni, amikor a változás megtörtént.

Éppen gyógykezelésen volt, egy nagyvárossal összenőtt, kis, tátrai faluban, ahol a rehabilitációs központ volt, és ahová már jó évtizede visszajárt. Húsvét előtt pár nappal kellett bevonulnia az intézetbe, és egy kicsit el is volt anyátlanodva.

Ez volt az első alkalom, hogy az ünnepet nem otthon töltötte, a családjával, és egy picit bizony elhagyatottnak érezte magát. Ezért is ment el Nagypénteken a templomba.

Ott, a falucska pici templomában történt meg a lelki újjászületés, ahol rajta kívül még négyen, öten ültek kerekesszékben az oltár előtt szabadon hagyott helyen!

Somorjai napló1

Kaszinóba megyek, mégse viszek magammal pénzt. Azért, mert ez a kaszinó nem olyan kaszinó, hanem a „Somorjai kaszinó” polgári társulás Esterházy Jánosról szóló vitaestje.

Eddig csak a plakátokon szemezgettem a Somorjai kaszinó rendezvényeivel, mert hát elég komoly logisztikai szervezést igényel, hogy én valahova eljussak. Tegnap viszont apu ment el felderíteni a terepet, és mikor visszajött, mondta, hogy az elektromos kocsival is elmehetek, be tudok menni a mozi épületébe.

…

Azért is tartom fontosnak, hogy ott legyek az esten, mert a vita levezetője Korpás Árpi barátom, idegenvezető, publicista és fordító, akivel mindig öröm találkozni.

Az egyik résztvevő pedig az a Molnár Imre, aki szintén földim. A környékről származott el Magyarországra, hogy diplomata és történész legyen, Esterházy életének a kutatója. Olvastam a könyveit, és írtam is róluk ismertetőket.

Amikor megérkezik, váltunk pár szót. Elmondja, hogy olvassa a könyveimet, amiket neki dedikáltam, amikor meglátogatott.

Simon Attilát személyesen nem ismerem, de a pályafutását szimpátiával figyelem, mióta olvastam az 1938-as évről írt könyvét.

…

Némi feszültség, mint mindig, ha valahova megyek, most is van bennem. Bár a levegő, ahhoz képest, hogy január közepe van, kifejezetten barátságos. Kellemes csalódásomra még az átjáró is megvan csinálva a pozsonyi úton, ami olyan hepehupás volt.

Habár az egyik szervező, akivel a múlt héten beszéltem, még azon aggódott, hogy nem lesz érdeklődő, ehhez képest azonban a nép szép számban gyűlik. Úgyhogy, a kezdésre szinte már egy tűt se lehetne leejteni.

A cserépkályha is kellemesen duruzsol a helyiségben…

…

Azt csak évekkel ezelőtt Karol Sidornak, a Szlovák Állam vatikáni diplomatájának a visszaemlékezéséből /Karol Sidor: Vatikánsky denník, I. kötet/ tudtam meg, hogy Esterházy Jánosnak közvetett módon Százdhoz is köze van. Mégpedig úgy, hogy Ferdinand Ďurčanský szenátornak a faluban volt birtoka, ami az első bécsi döntés után Magyarországhoz került. Tahy László diplomatának viszont valahol Trencsén mellett voltak a birtokai.

Esterházy János tehát ebben  a birtokcserében játszotta a közvetítő szerepét.

...

Ez az érdekesség volt az én hozzájárulásom ahhoz az emlékezetesen szép estéhez.

Kakisztokrácia

Nem, kedves olvasóim, nem az a helyzet, amire mindenki kapásból gondol, és nem egy újabb nyelvi leleményről van szó, aminek a segítségével elmondhatjuk a véleményünket a jelenlegi állapotokról /habár, erre is felettébb alkalmas a szó, node, ne szaladjunk előre/.
Még csak nem is Karinthy Frigyes munkáit olvasgatva bukkantam rá erre a szóra. Még akkor se írhatom ezt, ha Karinthy zsenijét ismerve egészen hihetően hangzana a történet, és bizonyára filoszok tucatjai kezdenének el kutatni az író életművében, hogy ugyan hol is találtam én az inkriminált szót.
A történet ennél sokkal prózaibb. Ezt a szót ugyanis egy angol nyelvű hírlevélben találtam, ami arra vállalkozik, hogy naponta új angol szavakkal ismertet meg engem. És hát, egy reggel, mikor az e-mail-jeimet néztem át, ott díszelgett a többi levél között ez a szó is, a postafiókomban, kakistocracy formában.
És amiért a cikk elején azt írtam, hogy a szót fölöttébb alkalmasnak tartom arra, hogy jellemezze a jelenlegi közállapotokat, az a szó meghatározása. A szóhoz fűzött magyarázat szerint ugyanis, a kakistocracy azt az állapotot jellemzi, amikor arra alkalmatlan személyeknél van a politikai hatalom, és ők döntenek egy ország sorsáról.
Ha pikírt volnék, most akár azt is írhatnám, hogy az utóbbi huszonöt évben, mi itt, Európának ebben a huzatos zugában, a kakisztokráciából gyakorlati bemutatót kapunk. Ma már nincsenek arisztokraták, ellenben vannak kakisztokratáink, akik semmihez se értenek, cserébe viszont csöpög róluk a magabiztosság. Magabiztosan pipálják ki csodaceruzájukkal a választási ígéreteiket, és nekünk ez elég, hogy újra és újra megválasszuk őket.
Mert, ha mi bizonytalanok vagyunk, és sokszor úgy érezzük, hogy az életünk, és vele az egzisztenciánk is a levegőben lóg, akkor legalább a politikusaink, akarom mondani kakisztokratáink legyenek magabiztosak. Éreztessék velünk, hogy az ő jólétük, egzisztenciájuk biztosítva van, az ő életük, sőt, hetedíziglen minden utóduké, sínen van. Legalább nekik legyen pénzük márkás öltönyökre, sokezres táskákra, karórákra, cipőkre. És ez már elég nekünk.
Becsüljük meg kakisztokratáinkat!