Mikszáth Kálmán társadalom kritikája

A FÉNYŰZÉS

E féreg rágódik talán a legerősebben társadalmunk fáján. Ennek tulajdonítható annyi kétes egzisztencia, annyi nyomor, ennek a politikai erkölcsök meglazulása, a korrupció és számos baj.

Gazdálkodó, s illetve földmívelő nemzet vagyunk és nem iparűző. Nyers terményeinket olcsón adjuk s a mívelt külföld által kiállított fényűzési cikkeket drágán vesszük. Megbillen az egyensúly, mégpedig a mi kárunkra.

Addig még semmi bajunk sem volt, míg az egyik véglettől féltettek, hogy t. i. megfúlunk a saját zsírunkban, most benne vagyunk a másik végletben, utolsó csöpp zsírunkat is kiszívja a fényűzés, ez az átkozott betegség, mely olyan gyorsan terjed és öl, mint az aranka-fű.

E nagy fényűzési mániát pedig nem a magyar ember természetében (bár némileg keleti fajtájúak lévén, ennek is van része benne) kell keresni, hanem a körülményekben és a politikai fejlődésben, mely nem vitetett keresztül hazánkban fokozatosan, arányosan, hanem mintegy erőszakkal. Egy-egy ugrással siettük utolérni a civilizációban és a politikai előhaladásban a többi európai nemzeteket, kik lassan, nagy fáradtsággal, nyomról-nyomra óvatosan haladtak előre.

Gladstone egyszer Andrássyval beszélgetvén Magyarország felől, csodálkozását fejezte ki afölött, hogy e nemzet miként volt képes társadalmi rázkódások nélkül esni keresztül olyan nagy dolgokon, mint a jobbágyok fölszabadítása, a 48-i szabadságharc stb.

De hiába csodálkozott Gladstone, mert ha látszólagos társadalmi rázkódás nélkül is vitettek keresztül egy karikacsapásra a legnagyobb dolgok, bizony csak látszólagosan maradt a társadalom nyugalmában, alapjában megrendült az, s mint a test, melyben láz lappang benn, sorvasztó forróságot és gőzt lehelt, mint nagyobb bajok kútforrását.

Nálunk, mint mindenki igen jól tudja, a köznemesség volt a nemzet, innen került ki a szellemi és vagyoni erő, az államfönntartó elem, »Szent István koronájának gyöngyei«, amint magukat nevezték a köznemesek. A hatalom, jog, vagyoni túlsúly az ő kezeikben volt. A nevekhez tradíciók szövődtek s a tradíciók kötelességeket szabtak a nevek viselőire.

Midőn tehát maga a nemesség egy emberies nagy eszmétől mozgatva fölszabadítá a jobbágyságot, megfosztá magát tekintélyének és hatalmának legfőbb attribútumától s vagyona nagy részétől.

De ő csak a vagyont akarta föláldozni, a tekintélyt, hatalmat nem. Ehhez ragaszkodott szívósan, utolsó leheletéig. Mert ezredéves hagyomány, nevelés és az ezer meg ezer tényező kötötte ahhoz ellenállhatlan erővel. Önnönmagáról kellett volna lemondania enélkül. Ezt pedig nem akarta. Erre nem lehetett ereje. Az meseszerű lenne még föltevésnek is, mert az emberi természet utóvégre is csak emberi természet, s isteni cselekedetre nem képes.

Midőn tehát látta a nemesség, hogy a jobbágyság fölszabadulása nemcsak vagyonát, de tekintélyét is csökkenté, mindazon tiszteletet, mely eddig az egyénhez tapadt, annak egyéni kiváltságai folytán, külső eszközökkel kívánta fönntartani a néppel szemben.

Kastélyaiban és udvarházaiban, hol eddig egyszerűen élt minden költekezés nélkül, egy csomó léhűtővel környezve more patrio mulatozott patriarchális, igénytelen módon, úgy, hogy azzal fenyegették, hogy a saját zsírjába fog megfúlni, most egyszerre fénnyel, pompával vette magát körül. Ez volt az egyedüli fönnmaradt eszköz kimutatni, hogy ő az úr még most is. S ki is mutatta a legközelebbi harminc év alatt úgy, hogy a nemes úgy költekezett, mint a főúr, s bocskoros nemes úgy, mint a kastélyos nemes, s így tovább-tovább, mindenki jobban egy fokkal, mint ahogy a takaró érte.

A nemességtől elragadt e nyavalya a vagyonosabb polgárságra s onnan lefelé egész az alsó rétegekben - úgyhogy ma általános ez a baj, s kimondhatatlanok a veszteségek és pusztítások, amiket okozott, erkölcsileg, anyagilag téve tönkre a nemzetet.

S aminő a nép, olyan lett az államháztartás is, mely az országot is az államtönk felé sodorja napról-napra sebesebben. A jó isten tudja, mi lesz mind ennek a vége!

A középnemesség elpusztult s már csak romjai vannak. Addig szorongatta mesterségesen kezeibe a hatalmat, míg koldusbot lett a hatalom jogarából.

S mindez hagyján, ha ehelyett más, a nemességet kipótoló hatalmas szellemi erővel rendelkező középosztály támadott volna.

De nem! a nemesség elszegényedvén, proletár haddá lett.

S mert más osztály nem váltotta föl, e proletárhad kezeiben van most a hatalom és az ország.

Innen a korrupció! Innen az erkölcsök hanyatlása, innen a tekintélyek megsemmisülése, de ki győzné fölsorolni a sebek hosszú lajstromát.

Jól megmondta Kerkápoly egyszer, hogy csak azon állam lehet vagyonos és takarékos, ahol az egyes polgárok is azok.

A takarékosság az államok jólétének első posztulátuma.

Ezt tanulja meg legislegelőbb a nemzet, ha boldogulni akar.

Elfogultság nélkül

„1847 augusztusában két tutaj úszott a Vág folyón. Utasaik evangélikus lelkészek, tanitók,
ügyvédek voltak. Uticéljuk a folyó középső szakaszánál fekvő Vágújhely volt.
Itt néhány katolikus pap várta őket egy komoly eszmecsere reményében, amelynek
tárgya a szlovákság volt, meghozza egyszerre az alkoholizmustól, a szegénységtől,
az alapvető kulturális intézményrendszerek hiányától szenvedő szlovák nép és
a modern, imaginarius szlovák nemzet. „
Ekkor hangzott el Ján Francisci Rimavskýtól /1822-1905/, Ludovít Śtúr harcostársától az az anekdotába illő mondás, hogy szlovákia elfér egy tutajon.
Ezzel a bevezetővel kezdődik Demmel József kitűnő tanulmánykötete a „Szlovákia elfért egy tutajon”, amely a pozsonyi Kalligramnál jelent meg, amely a szlovákiai kiadók közül a leginkább felvállalta, hogy bátran nyúl együttélésünk kényes kérdéseihez. Kínálatukban bőséggel találunk ilyen tematikájú könyveket.
Visszatérve Demmel József munkájához, igazi történészi alapossággal járt utána azoknak az indulatoknak, amelyek idáig juttatták a szlovák, magyar viszonyt. Mert igenis vallom, hogy az utóbbi kilenc évtizedben az indulatok uralkodtak, mindkét oldalon, olyannyira, hogy lila köd szállt az agyakra, ami miatt még a saját érdekeiket se voltak képesek meglátni, és nagyhatalmak játékszerévé váltak. Olyan ez, mint mikor a családon belül elfajul egy vita, aminek a végén mindenféle vélt vagy valós sérelmeket vagdosnak egymás fejéhez, hogy aztán évtizedekig ne is beszéljenek egymással.
Ezekre az elszabadult indulatokra a legjobb példa Komjáthy Jenő verse: az „Akasszátok föl a pánszlávokat!”
, amely a Petőfi vers parafrázisa. Komjáthy Balassagyarmaton tanítóskodott az 1880-as években, amikor szerelmi botrányba keveredett, és ennek a következtében került Szenicára, egy szlovák nyelvű faluba száműzetésbe. A jobb sorsra érdemes, lecsúszott dzsentri, nem találta helyét a színtiszta szlovák faluban, amely nem biztosított neki megfelelő szellemi nívót nyújtani, és ezért szlovák környezete ellen fordul, elkeseredésében. Mikor ezeket a sorokat leírom, csak most döbbenek rá, hogy hiszen semmi új nincsen a Nap alatt, mert a hatalom kicsinyes játékai ugyanolyanok minden korban, csak a tanítót helyettesítsük be pappal.
Merthogy a papság, mind a katolikus, mind pedig az evangélikus, végig vezető szerepet játszott a szlovák nemzeti ébredésben. Igaz, a katolikus papoknak még az előítéletekkel is meg kellett küzdeni, ugyanis a katolikus egyházat a hatalom kiszolgálójának tartották. De azért nincs nehéz dolga annak, aki papokat akar felsorolni, mindkét felekezetből, akik részt vettek a szlovák nemzeti mozgalomban.
És már el is jutottunk a csernovai tragédiához, amely propaganda szempontjából talán a legnagyobb csapás volt az akkori Magyarország nemzetiségi politikájára. Ezután ugyanis, még a legkiegyensúlyozottabb lapok is a csendőri brutalitásról szóltak, ami Magyarországon elnyomja a kisebbségeket.
Röviden, arról van szó, hogy új templomot építettek Csernovában, Andrej Hlinka, a falu híres szülötte kezdeményezésére. A templom felszentelésének a napján a megjelentek a faluban a járás világi és egyházi vezetői, élükön Párvy püspökkel, akiknek a biztonságáról egy csendőrszakasz gondoskodott. A falusiak azonban kivonultak a küldöttség elé, és követelték, hogy a templomukat Andrej Hlinka szentelje fel, akit azonban a püspök papi teendőitől kánonilag eltiltott, s éppen Csehországban volt, ahol előadást tartott az akkori magyar államhatalom ellen és a szláv összefogás érdekében. A faluban ezért tüntetés robbant ki, mely során a csendőrség négyszer a tömegbe lőtt.
Demmel, a tanulmányában nem akar ítélkezni, mindössze a jegyzőkönyvek alapján próbálja meg azt az eseménysort rekonstruálni, ami elvezetett a 15 halottat követelő sortűzig.
…
Demmel József azoknak a történészeknek a sorába tartozik, akik mindenféle előítélet nélkül vizsgálják a történelmet, anélkül, hogy ítéletet akarnának mondani, és én ezért tudom őszinte szívvel ajánlani ezt a kötetet!

Mikszáth Kálmán a palócokról

Mikszáth Kálmán 1882

A PALÓCOKRÓL

- A Pintér és Mocsáry könyvéről -
Oly sokszor szeretik ránkfogni, szegény palócokra, hogy sajátságos dialektusunk a tót fajjal való érintkezésből ered; sőt még azt is, hogy magunk is csak elmagyarosodott tótok vagyunk, miszerint nekünk vált kötelességünkké e maroknyi nép fiainak, amennyiszer csak lehet, tollat fogni a saját ismertetésünkre, mert az idegen még ha olyan nagy tudós is, mint Hunfalvy, nem tartja, úgy látszik, érdemesnek hosszabb és alaposabb tanulmányokat tenni nyelvünk, történetünk és hagyományaink ismertetésére, hanem fölületesen ítél s tévútra vezeti a tudományos világot is.
(Pintér Sándor szécsényi ügyvéd tisztelt barátom volt az első palóc, ki a fegyverforgató népből kiválva, derekasan forgatta meg a tollat is faja érdekében a »Palócokról« írt könyvében, mely nemrégiben jelent meg. Kár, hogy jelesebbjeink mint Teleky László, Madách Imre, Szontágh Pál, kik pedig a legjobban ismerték véreiket, s mindnyájan írók is voltak, sohasem fektettek arra semmi súlyt, hogy e történeti hagyományokban és elütő sajátságokban gazdag költői nép, mely a Karancs alján kétezer év óta beszél és dalol magyarul, kellőleg ismertetve és méltatva legyen.)
Pintér füzete mindössze 64 lap, s bár sok érdekes adatot hoz föl amellett, hogy a palócok tradíciói, melyek őket a hunoktól Attila korából származtatják, teljesen igazak, mégsem tekinthető az egyébnek, mint szerény kezdetnek, mert a mű sok állítása nem áll, s kiválóbb érdeke csak a néprajzi részének van, ott t.i. hol a palócok családi életéről, háztartásáról, költészetéről és népdalairól ír. Legsajátosabb a palóc famíliáknak hadakra fölosztása: nem mondják, hogy a Szentiványi- vagy Bekényi család, hanem Szentiványi-had, Bekényi-had; pl. Honnan valaó keed? A Sréter-hadbu.
A palócok mindössze ötvenegy helységet laknak, s összes létszámuk hetvenhárom ezer. Egészséges, izmos férfiak, de alacsonyak, arcuk széles, és a legnagyobb ritkaság szőke vagy vörös hajat és hosszúkás arcot látni köztük.
Asszonyaik azonban változatos szépségben jelentkeznek, tüzesek, mint a galábocsi hegy leve, nemes alkotású domború homlokuk közmondásos, s a magyar fajnál nem is látható egyebütt. Az arc alakja a cserkesz nőre emlékeztet. Karcsúk, katonás természetűek, és csak a fiú gyerekeiket szeretik. Gyöngéd vonás, hogy a leánygyermekek viszont a palóc apa kedvencei, ő öltözteti fel őket vasárnap a templomba, ő veszi meg a gyarmati gyertyaszentelői vásáron, tizenöt éves koruk betöltésével az első csinált virágcsokrot, melyet aztán annak a palóc legénynek küld el a szeretője, akit kiválasztott. Nagy sértés lenne, ha az aztán nem vetné magát a leány után, mert az jól ki van eszelve, ha a legénynek van-e már viszonya vagy sem. A fiút tizenötéves korában veszi át az apa az anyja gügyölgetései elől, s a mezei munkának fogja, mert a palóc nem foglalkozik egyébbel, mint földműveléssel. Mesterségre sincs hajlama. Soha palócból még egyéb nem lett, mint kerékgyártó és kovács, míg ellenben a sánták és nyomorékok a takácsságot tanulták ki.
A palóc leánynak akármelyen gazdag hadból is kerüljön ki, hozománya egy tulipántos láda, egy tehén, egy üsző, húsz darab birka, hímzett ködmen, posztó mentes, és a megfelelő ruhaneműek. A nagyon gazdagoknál meg azonfölül 80 váltó forint készpénz. Hogy a földbirtokból semmit se kapjon később sem, azt ki tudja csinálni rendesen a nótárius uram. A földbirtokot, bármilyen is a törvény, a legidősebb fiú örökli (mert arisztokrata nép a palóc minden ízében), a fiatalabb testvéreket pénzben tartozik kárpótolni. A törvény nemigen numerál nálunk. Csak ritkán szorulnak arra s leginkább adóssági dologban, mert a palóc egzekúció nélkül nem fizet, de s családot érdeklő kérdésekben a had feje határoz, s azt ő úgy eszeli már ki mindenféle furfangos kerülőkkel, hogy a »vármegyének« se lehessen semmi kifogása.
De ki győzné elszámlálni azt a sok ellesni érdemes apró vonást, mely olyan szeretetreméltókká teszi őket, hogy az egész ország őfölöttük humorizál, de nem úgy, ahogy a rátótiak, vagy a göcsejiek fölött, ostorozó gúnnyal, hanem szeretettől melegített édes gyöngédéggel. A palóc, aki a szivarozó úrra, mikor a városba kerül, rákiált: »Nagyuram hé, belekapott ám a tűz a pipaszárba!« Vagy a másik, aki Budapesten meglátván magát a szemközti tükör-üvegkira¬katban, fejcsóválva dörmögi: »Ha nem vónánk olyan messze onnan hazulról, biz olyan ismerős a personája, mintha kiscsoltói ember lenne őkelme.«
De legjobb kedvvel szól a Pintér könyve a palóc népköltészetről, s azt ismerteti a leghelyesebben, eredeti kiejtés szerint közölvén néhol a dalokat és balladákat, mert a palócoknak külön népdalaik, hőskölteményeik és népballadáik vannak, mégpedig némelyik igazi gyöngye a népköltészetnek.
Íme idézzünk itt Pintér és Mocsáry Pál gyűjteményéből egyet-kettőt, kivált az újabbakból:

Gyün már Garibaldi a szomszéd faluba
Kossuth is vele van, Gracza, Záhonyt  hozza...
Biróék Gyurija lovát kantározza.

Búsan, mélán csendülnek e dalok a palóc bérceken, a hazaszeretet, a népet mozgató napi kérdések, és a szerelem hullámzanak bennök majd mindég szomorgós vegyülékben.

Fehér Péter lovat lopott
Az fekete halom alatt,
Bezerédj elfogatta
Bornemissza kivallatta...
Szentiványi akasztatta....
Piros Zsófi megsiratta.

De nem minden nótájuk ilyen egyhangú, bár az ilyet tagadhatlanul a legjobban szeretik, melyen minden palóc gyerek ríva fakad:

Pongrácz Juhainak
Selyem legelője,
Arany a nyakszíja,
Ezüst a csengője.

Balladáik gyönyörűek s föltűnő hasonlatossággal bírnak a székely ó-balladákkal, bár formailag nem állják meg a sarat. A Mocsáry gyűjteményből szép az alábbi (108 lap), mely előttem különösen is becsesebb, a »Mikszáth László árulása« című:

Hogy elméne Mikszáth László
Az akasztaófára valáó
Keét pej lovat kantározzák
Kocsi elejéebe fogjak.
Amint aztán oda ére
Terek vezér elejeébe
Zibet-zabot a lovának
Aranyos kardot magának.
Gyöngyös pártát asszonyának:
Az Dráskóczy Ilonának.
Honnan gyüsz te drága uram!
Paszománnyal, ezüstökkel,
Csomoszóval, garmadával,
Veretes miv’ fegyverekkel
Meé te vótál a terekkel?
Nem vótam én ott he-ába
Terek urak udvaraba
A hegyek is elmorogják
A füvek, kövek elmongyák...
Jaj fektessél engem ágyba
Veres sujtással kihánytba
Takarj fejér lepedőbe
Áss a fekete fődbe
Mel átkos csontom kidobja
Dohos pönész maj befogja.

Formailag tökéletesebb a »Csáky Gyuri szolgabíró esete«, Fehér Anna stb., de ezeket helyszűke miatt nem ismertethetjük, ha csak nem talán jövőre egy, a palóc nép kedélyvilágát ismertető tárcacikkben: mert annyi az eredetiség ott a »kilenc várkastélyok« tövében, vagy ahogy ők maguk szeretik nevezni Palóciát a »Karancskeszi vármegyében«, mint ahány fűszál az alföldi rónán.
Egy helybeli ügyvéd, ki nemrég utazott arra, elbájolva tért vissza e gyönyörű vidékről s a kedélyes emberektől, kik »úgy éreznek, mint itt az Alföldön, azon a nyelven beszélnek, mint itt, de egészen más észjárással, s a gondolatok és kifejezések teremtő erejével.«
- Milyen az út, földi? kérdi a palóc a kiscsoltói fuvarostól.
- Csintalan nagy uram csintalan.
- Hát a termés milyen volt?
- Maradhatós nagy uram, maradhatós.
- Hát a szőlő mutatkozik-e valahogy?
- Úgy, hogy sehogy se mutatkozzon, még sohasem volt.
Így beszélnek a palócok, ez originális népfaj, mely szaporátlanságánál fogva most kiveszőben van, egy-két század múlva csak nyoma lesz, hogy volt, mert elnyelik a hegyek, illetőleg a tótok, akik közé be van ékelve, s akik folyton terjeszkednek, úgy, hogy némely palóc falu már csak a Harmos Statisztikában létezik.

Szonáta a zöld házban 49

A páni rémület akkor tört rá, mikor magához tért, és rájött, hogy egy székhez van kötözve, a szája szikszalaggal leragasztva. Ismerős volt neki a szituáció, néhány héttel ezelőtt már átélte ugyanezt, és ez még jobban megrémíti.
Az ajtót nem látja, mivel háttal ül neki, és az ablakon is el van húzva a sötétítő függöny. Nyöszörögni kezd, mire a háta mögött léptek koppantak. A szeme sarkában egy alak tűnik fel, és eléje kerül.
- Látod, kislány, én figyelmeztettelek. Most majd bántanom kell téged.
Lucia megborzongott, mivel a hang ismerős volt arról a bizonyos éjszakáról. Meglepődve fedezte fel, hogy a másik arcán őszinte sajnálkozást lát, mintha csöppet se volna az ínyére, amit most csinálnia kell. Szeretett volna valamit mondani, de csak nyöszörgés lett a vége.
- Inkább ne is erőlködjön, mert a szalagot úgyse vehetem le, amíg utasítást nem kapok rá.
Ebben a pillanatban, háta mögött nyílt az ajtó, és az ő székét erős karok emelték a magasba, és megfordították. A meglepetéstől felkiáltott, ahogy annak a műtermi mosolynak a tulajdonosát megpillantotta, aki mind a 64 fogát rávillantotta. A másik kedélyesen felnevetett. Odalépett a székéhez, és letépte a szikszalagot a szájáról. Lucia a fájdalomtól felkiáltott.
- Higgye el, kisasszony, nem szívesen okoztam fájdalmat, de engem senki se vádoljon, hogy az ellenfeleimet elhallgattatom – szabadkozott P.
…
- Bizony, én se gondoltam, akár még egy hónappal ezelőtt se, hogy ilyen kellemetlen körülmények közt leszünk kénytelenek találkozni. Higgye el, becsülöm a kitartását, de hát most az én bőrömről van szó. Pár nap múlva én leszek ennek az országnak a miniszterelnöke, és ebben csak maga akadályozhat meg.
Lucia értetlenül nézett a másikra, aki, mintha csak most kapott volna észbe, hogy magyarázattal tartozik.
- Justin Dupin a fiam.
Úgy érezte, hogy a fejében egy villanyégő gyullad ki, és megvilágítja azokat a részleteket is, amelyek eddig homályosak voltak. P zavartalanul folytatta.
- Igen, az én szerencsétlen sorsú gyermekem. De hát, tudjuk, hogy a művészek élete ritkán kívánkozik a vígjátéki színpadra, és sajnos az ő élete is ezt igazolja. Pedig, nyugodtan nevezhetjük őt szerelemgyereknek, hiszen egy nagy szerelemből született. Párizsban, a szerelem fővárosában, ahol egy szépreményű, ifjú bankár Kelet-Európából, aki egy titkos küldöttségnek a tagja, amelyik titkos tárgyalásokat folytat a Világbankkal. De hát ez már történelem, a történetünk szempontjából lényegtelen. A mi történetünkben az a fontos, hogy az ifjú bankár egy fogadáson találkozik egy társaságbeli hölggyel, akivel nyomban szerelembe is esik. A küldöttség pár hétig marad kint, amíg a tárgyalások tartanak, és ezalatt ők ketten intenzív szerelmi életet élnek. Azt az időt, amit hősünk nem a tárgyalóasztalnál tölt, az ágyban tölti, szerelmével. Csakhogy az ifjú bankárt otthon család várja, és így érthető a megdöbbenése, amikor hónapok múlva levelet kap Párizsból, amiben a hölgy értesíti, hogy a viszonyuk nem múlt el következmények nélkül. Mire a mi hősünk visszaír, hogy a családját nem hagyja el, de mindenben támogatni fogja a fiát és annak az anyját. Így telt el tíz év, és ő minden évben kapott két-három levelet, amiben a gyereke anyja beszámolt a fiáról, ő pedig rendszeresen küldte nekik az apanázst. Később azonban már ezekre a levelekre se volt szükség, mert a világlapok egyre többet írtak a fiáról, egyszerűen csak „második Mozartként” emlegetve őt. Az apa hiánya sajnos egyre jobban látszott rajta, mert egyre vadabb dolgai voltak. Tizennégy évesen tartóztatták le kábítószer birtoklásért, és innen már nem volt megállás a lejtőn. Egyszer aztán a fiú anyja azt írta neki, hogy szeretné, ha találkozna a fiával.
P. elhallgatott, és Lucia észrevette, hogy az arca fájdalmasan megvonaglik, és a szája széle remeg. Kissé talán túljátszotta a szerepét, de tízből kilencen megették volna.
- Tíz évvel ezelőtt meghalt a fiam anyja, és ő ettől teljesen kiborult. Hónapokig kezelte őt Kármán professzor itt, a klinikán, amit nem sokkal azelőtt alapítottunk. Most már tudja a hiteles történetét annak, hogy hogyan került Justin Dupin az országba.
No, igen, gondolta Lucia keserűen, csakhogy lesz e rá alkalma, hogy valaha is megírja? Mi lenne, ha elkezdene kiabálni? Nyilván, ezek a kedves emberek gyorsan elhallgattatnák.
- Nem vállalhattam fel, hogy van egy felnőtt fiam, mert ez romba döntötte volna a pályámat, de béreltem neki egy lakást, és olyan gyakran látogattam, amilyen gyakran csak tudtam. Kármán professzor mániás depressziót diagnosztizált nála, és ezért időnként hosszabb-rövidebb időre eltűnt a nyilvánosság elől, és Kármán professzor a klinikán kezelte. Persze, a köztes idő se volt sima, néha egyik pillanatról a másikra változott a hangulata. Az egyik hangulatváltozásának a nyomát az arcomon őrzöm, amikor egy fémszobrot dobott hozzám. Össze kellett varrni, milliméterekre a szememtől, úgyhogy kishíján megvakultam.
Luciának fogalma se volt róla, hogy P miért mondja el mindezt neki. Talán a feloldozására vágyik, mielőtt elteszi láb alól? Hallotta már róla, hogy milyen nagy ripacs, aki szereti a hatásos jeleneteket. Hát ez most egy eléggé hatásos jelenet.      
- Miért mondja el most ezt nekem?
P zavartalanul folytatta, nem véve tudomást a közbeszólásról.
- Egy embert állítottam rá, hogy tartsa szemmel, de mindenekelőtt engem értesítsen, ha baj van, hiszen én nem tudtam mellette lenni. Az emberem jelentései egyre kedvezőbbek lettek az utóbbi hónapokban. Úgy tűnt, hogy szerelmes lett, és az élete rendes kerékvágásba kerül. Aztán úgy egy hónapja, egyik hajnalban hívott az emberem, hogy a fiam elment a barátnője lakására, és halálra késelte. Nyilvánvaló lett számomra, hogy egy ilyen botrány a kampány közepén, megpecsételné a sorsomat, de a fiam se élné túl a bírósági hercehurcát. Ugyanis, a gyilkosság után olyan állapotba került, hogy az emberem alig tudta őt elvinni a lakásról. Én pedig utasítottam, hogy tüntessen el minden bizonyítékot, ami a fiamat összefüggésbe hozná azzal a lánnyal.
Lucia, aki eddig unottan hallgatta az elbeszélést, most felkapta a fejét, amit P látható megelégedéssel nyugtázott. Hiába, neki a vérében volt a ripacskodás. Hogy miért nem ment színésznek? Mindketten jobban jártak volna.
- És itt kezdődik a mi közös történetünk. Ugyanis Ön a rendőrséget is megelőzve ért a tetthelyre. Még az emberemet is kishíján rajta kapta, úgy kellett elrejtőznie a lakásban.
Lucia megborzongott, ha arra gondolt, hogy miközben ő a lakásban járt, a gyilkos segítője is ott volt.
…
- Bizony, drágám, kis híján két hullát talált a rendőrség a lakásban. Egy ismert újságíró meggyilkolása azonban túl nagy felbolydulást okozott volna.
Még szerencse, gondolta Lucia.
- Szegény fiamat azonnal beszállították a klinikára, ahol Kármán professzor személyesen felügyeli a kezelését. Meg kell jegyeznem, hogy a bíróság is csak kényszergyógykezelésre ítélné, hiszen többszörösen diagnosztizáltan pszichés beteg, amit a szakértők is megerősítenének.
- Ezzel a lelkiismeretét akarja megnyugtatni?
P egy pillanatra kiesett a szerepéből, és ő felfedezte nála az első őszinte megnyilvánulást, mióta belépett a szobába, ami nem hozott szavazatokat, viszont EMBERI volt. Elhomályosult a tekintete.
- Igen. Tudom, hogy nem voltam jó apja, sőt, semmilyen apja se voltam, és én is bűnös vagyok benne, hogy ez lett a végzete. Talán ez is az oka, hogy most meg akarom őt védeni, de Ön túl vehemensen vetette bele magát az ügybe, és túl kitartó volt, úgyhogy kénytelen voltam magára állítani az emberemet.
- És miért tört be hozzám?
- Meglátta, hogy megtalálta a búcsúlevelet, és félt, hogy az elvezeti a fiamhoz. Miután a lakásán nem találta, a szerkesztőségbe is betört.
- És másodszor?
- Az, az emberem magánakciója volt. Arra gondolt, hogy megfenyegeti magát, hogy hagyjon fel a nyomozással, és már én is elhittem, hogy elérte a célját, mert maga a rendőr barátjával akcióhőst kezdett játszani. Úgyhogy, nem is figyeltettem már magát. Különben is, a kampány közepén voltunk, és nekem ezer más dologra kellett figyelnem.
…
Ebben a pillanatban az ajtó kinyílt, és egy nő lépett be, akiben Lucia csak nagy nehezen ismert rá a Főnénire. Ugyanis, jobban hasonlított egy Bond lányra, mint a konszolidált, visszafogott főnővérre. Leginkább a szétengedett, vörös haja, az erősen kirúzsozott szája, és a combfixe keltett kurvás benyomást. Kezét a férfi vállára tette.
- Bemutatom Helgát, az asszisztensemet. Ő volt, aki figyelmeztetett, amikor maga feltűnt a klinika körül. Rögtön rájöttem, hogy maga a fiam után nyomoz, és utasítottam Helgát, hogy vegye fel, mert így legalább szemmel tarthattam.
Lucia alaposabban megnézte Helgát, aki szenvtelenül nézett vissza rá. Nyelvét kidugta, és erotikusan nyalogatni kezdte az ajkát.
- Mit akar csinálni velem? Eltesz láb alól?
P felnevetett.
- Sose voltam a drasztikus megoldások híve. Inkább a békés kompromisszumok szeretem.
- És jelen esetben mi lenne a kompromisszum?
- Az, hogy maga megfeledkezik az ügyről. Ne feledje, hogy a bíróság is csak elmegyógyintézetbe küldené őt, ahol most is van, és nem valószínű, hogy valaha is kikerül innét.
- És, ha nem feledkezem meg az ügyről?
- Akkor maga is a fiam mellé kerül.
- De hát én nem vagyok bolond.
- Ugyan már, lényegtelen körülmény. Biztosíthatom, nem lesz nehéz tanúkat szerezni, akik tanúsítani fogják, hogy maga az utóbbi időben furcsán viselkedett.
Lucia az ellenségeire gondolt, és kénytelen volt igazat adni P-nek. Ő pedig, mintha kitalálta volna a gondolatait, hozzátette.
- Aki pedig belekerül a gépezetbe, azt könnyen be is darálja.
- Gondolom, én lennék az egyik alany a kísérleteikhez.
Most a másikon volt a meghökkenés sora, és Lucia figyelmét nem kerülte el, hogy összenéznek a Főnénivel.
- Úgy látszik, többet tud, mint gondoltam. Valóban, pár évvel ezelőtt visszautasíthatatlan ajánlatot kaptunk az egyik titkosszolgálattól. Azt mondták, hogy a Zöld Harmónia ideális hely, mert diszkrét, ahol az elitet kezelik, és senki nem gondolná, hogy nem egészen legális kísérleteket folytatunk. Röviden, agymosás, ami után új emlékeket adunk az embereknek.  Miután végzünk, maga azt se fogja tudni, hogy hogyan hívták eredetileg.
Hogy szavait nyomatékosítsa, a Főnéni felemelte a kezét, amiben ott volt az injekció. Most Lucián volt a sor, hogy végiggondolja az esélyeit, amiből nem volt sok. Jobban mondva, egyetlen esélye volt.
- A kompromisszum olyan megállapodást jelent, amivel mindkét fél jól jár.
- Örülök, hogy megegyezhetünk. Ön most pár napra eltűnik, aztán mire újból előkerül, már a miniszterelnök szóvivője lesz.    
…
Lucia izgatott volt pár pillanattal a szóvivői bemutatkozása előtt. Pedig ma még nem is kell kérdésekre válaszolnia, csak kötetlen beszélgetés lesz az újságírókkal. Jólesett, hogy a főnöke, a miniszterelnök is eljött, hogy bátorítsa a premierje előtt, és most biztatóan rámosolyog.
Az utóbbi hetekben már csak ritkán gondol Justin Dupinre, és ez jó…
VÉGE

Szonáta a zöld házban 48

Hirtelen valami nyomasztó érzés keltette fel. Az ébresztőóra világító számlapjára pillantott, ami szerint alig múlt fél kettő.
Próbálta visszaidézni az álmát, de semmire sem emlékezett, csak arra, hogy alig kapott levegőt. Ismerte magát annyira, hogy meg se próbálkozzon visszaaludni. Általában végigaludta az éjszakákat, kivált most, hogy napi tizenkét órában ágyat húzott, de azt is tudta, hogy ha valami mégis megzavarta az álmát, képtelen volt újra elaludni, és csak forgolódott az ágyban.
Felkelt, és kiment a konyhába, hogy gyógyteát készítsen magának, amivel a napjait kezdeni szokta. Forró vizet engedett a teáskannába majd beledobálta a gyógynövény leveleit. Leült az asztalhoz, hogy megvárja, amíg kioldódik a hatóanyaguk. Az asztalon egy könyv hevert ott kinyitva, ahol a legutóbb abbahagyta az olvasást. Unottan beleolvasott, a szavak értelme el se jutott az agyáig.
Úgy tűnt, hogy időközben el is bóbiskolt, mert arra riadt, hogy egyszerre egy kéz tapadt a szájára, és ő megdermedt a rémülettől. Gondolkodni nem tudott, mivel a pánik uralta az egész lényét. Aztán ösztönösen beleharapott a kézbe. A harapás pont annyira sikerült erősnek, mint amennyire nagy volt a rémülete, és ő megérezte a kiserkenő vér sós ízét. A támadó fájdalmasan felkiáltott, és egy pillanatra engedett, ami épp elég volt, hogy szabaduljon a halálos ölelésből. Eszeveszett üldözés kezdődött.
Nem gondolkozott, hanem csak menekült, mert ott zakatoltak a fülében támadójának a léptei. Aztán egyszercsak ez a zakatolás is elnémult, és ez még szörnyűbb volt, mint az imént, mikor még halotta a cipő kopogását. Ott volt a hálóban, és egyedül csak a gardróbba bújhatott, a ruhák közé. Olyan kicsire húzta magát össze, amilyenre csak tudta, és mikor meghallotta a lépteket, kishíján felsikoltott. Egy idegtépő perc telt el így, ami kész örökkévalóságnak tűnt. Végül feltépték az ajtót, és őt elvakította a fény. Halála előtti utolsó gondolata az volt, hogy csak nehogy összevérezze a kedvenc estélyijét.
Xxx
Remélte, hogy még munkakezdés előtt elintézheti az ügyet, mert még egy nap hiányzás feltűnő lenne. Tartott tőle, hogy kolléganője szolidaritásának is van határa, és nem hinné el, bármilyen mesével állna elő. Talán jelentené a Főnéninek, aki kérdőre vonná, és ő ettől rettegett. Még emlékezett a múltkori beszélgetésükre, amikor végig éreztette, hogy egyetlen szavát se hiszi el, és csak arra vár, hogy ő ellentmondásba keveredjen, és lecsapjon rá.
Gyakran gondolkodott el azon, hogy hol tanulta a Főnéni a kérdezési technikáját, és úgy döntött, hogy biztosan Guantanamóban csiszolta ennyire tökéletesre.
Azonban lehetséges az is, hogy nem lesz semmilyen beszélgetés, hanem minden teketória nélkül kirúgják. Ezt pedig nem szerette volna, mert úgy érezte, hogy a célhoz ért, már csak egy karnyújtás, és kezében a bizonyíték.
Ehhez azonban be kell jutnia a Főnéni házába, és rá kell telepítenie a kémprogramot Kármán professzor laptopjára. És ezért lapult most itt, a fa mögött, és leste, hogy mikor hagyja el a Főnéni a házát.
…
Pont ma reggel aludt el, csak az utolsó pillanatban ébredt fel. Annyi ideje maradt, hogy kapkodva felöltözzön, és aztán sprint a buszra.
Éjfél körül valami felébresztette, és nem tudott visszaaludni. Csak forgolódott az ágyban, és vadabbnál vadabb gondolatok kergették egymást az agyában. Mint például, hogy Justin Dupin megszökött a klinikáról, és most a városban bolyong, és őt keresi, mert valamiképp megtudta, hogy őutána nyomoz Tavasz Friderika meggyilkolása miatt. Sőt, időnként már azt is vizionalizálta, hogy már itt is van a lakásába. Annyira rettegett, hogy feloltotta a lámpát, és csak így tudott elaludni.
A lámpa akkor is égett, amikor reggel felébredt.
Ilyen előzmények után került tehát ide, hogy egy fa mögül figyelte, ahogy a Főnéni elhagyja a házát. Tudta, hogy gyorsnak kell lennie, hogy már a „szemlén” ott legyen a klinikán. A program egy pendrive-on volt, és TG szerint tíz másodperc elég a telepítésére. Lucia úgy saccolta, hogy ha nem jön közbe semmi, akkor öt perc alatt végezhet is.
Arra is gondolt, hogy az alagutat fogja használni, mert úgy rövidebb az út, de aztán ezt elvetette, mert nagy a lebukás veszélye. Neadjisten, valaki felfedezi, hogy az alagsorban járt, és eszébe jut kérdezősködni, hogy mit keresett ott.
…
A Főnéni elindult a klinikára, és ő éppúgy, mint tegnap, most is addig várt, amíg el nem tűnt a szeme elől. A szíve a torkában dobogott, és ma valahogy idegesebb volt, mint tegnap. Rossz előérzetek kínozták, és átkozta magát, hogy tegnap nem kérdezte meg TG-t, nincs e rá mód, hogy ő, távolról játssza rá a programot a laptopra? Az internet világában biztosan talált volna rá megoldást.
De hát, erre nem gondolt, így aztán most neki kell bemenni a házba, és telepíteni Kármán professzor laptopjára a kémprogramot, amivel, remélte, leplezi ezt az összeesküvést.
Tudta azt is, hogy nem húzhatja sokáig az időt, bármennyire is szerette volna halogatni a pillanatot, amikor belép a házba.
Az ajtót ezúttal tolvajkulccsal nyitotta ki, és így mindössze pár másodperc alatt bejutott. Aztán Kármán professzor irodájába akart ugyanígy bejutni, de előbb még lenyomta a kilincset, ami, meglepetésére engedett. A professzor már öregember, és bizonyára szenilis, aki elfelejtette bezárni az irodát, mikor tegnap elment.
Ennek most örült, mivel egy pillanattal se akart tovább maradni a házban, mint amennyit feltétlenül muszáj.
A laptop ugyanott volt, ahol tegnap hagyta.
Odalépett, és felhajtotta a fedelét. A házban ebben a pillanatban valaki elkezdte játszani a Tavasz-szonátát, a képernyőn pedig egy videó indult el, amin ő volt, ahogy tegnap itt járt.
Igazából még megrémülni se volt ideje, olyan hirtelen sötétült el előtte minden.    

Szonáta a zöld házban 47

Végre, megérkezett a céljához, és rátenyerelt a kapucsengőre. Ennek a háznak az egyik lakásában élt TG, akiben minden reménye volt, és még reggel egyeztették, hogy este megfogja látogatni. A ház lakói roppant hálásak voltak, hogy TG a lakótársuk, mert neki köszönhetően a legmodernebb high-tech berendezés vigyázott az életükre, és a vagyonukra. Nem is történt itt már öt éve semmilyen lopás.
A házba ugyanis már bejutni se volt egyszerű. A kapucsengő automatikusan rögzítette mindenkinek az ujjlenyomatát, a küszöböt átlépve pedig testszkenner vizsgálta meg az idegent, hogy nincs e nála fegyver. Lucia gyanította, hogy a műszerek nagy része kereskedelmi forgalomban nem is kapható. Mikor megkérdezte TG-t, hogy miért ez a szuperbiztonságos beléptető rendszer, amilyen talán csak az amerikai filmekben van, ahol a világot készülnek megmenteni vagy éppen elpusztítani – mire ő nem válaszolt semmit, csak sokat sejtetően hallgatott.
Végre kinyílt az ajtó, és ő belépett a házba, mire felkapcsolódott a villany, és Lucia tudta, hogy innen kezdve, egészen addig, amíg be nem lép TG lakásába, kamerák fogják venni minden lépését. TG pedig ott ül egy monitor előtt, és figyeli. Lucia játékosan beleintegetett a kamerába, és grimaszokat vágott, mint a gyerekek a tükör előtt, mire a folyosón megszólalt egy hangszóró, és benne TG hangja.
- Én is üdvözöllek, már vártalak.
Lucia a hang forrását kereste, TG pedig zavartalanul folytatta.
- Látod, a legutóbbi látogatásod óta is fejlesztettem az én kis játékomat. Ez a pszichikai hadviselés része. Az emberek meghallanak egy hangot, amiről nem tudják, hogy honnan jön, és egyből engedelmeskedni kezdenek neki. Mivel az a hang, amelynek nem ismerjük a forrását, csakis Istené lehet, és hát ki az, aki Istennek ellent mer mondani? Az amcsik fejlesztették ki, és én személyesen győződtem meg a hatékonyságáról.
Az utolsó szavakat Lucia már nem a hangszóróból hallotta, mert belépett a szobába, ahol TG nagy átéléssel beszélt a mikrofonba.
- Inkább nem szeretném tudni, hogy hogyan győződtél meg ennek az izének a hatékonyságáról.
- Pedig, ha tudnád, hogy milyen jól lehet vele csajozni – mondta TG, és elvigyorodott.
…
Mindig, mikor belépett ebbe a szobába, úgy érezte, hogy a NASA irányítóközpontjába lép. Legalább négy monitort számolt össze, amelyek mindegyikén külön program futott, és ezen kívül is mindenfelé műszereket látott, köztük olyanokat is, amikről azt se tudta, hogy mire valók. Mindennek a közepén pedig ott ült a kerekesszékében egy szemüveges, kopaszodó férfi, a huszas évei végén, és úgy trükközött a gépeken, mint a zsonglőr a golyóival. TG ugyanis tízévesen egy autóbalesetben megsérült, és deréktól lefelé béna volt.
Első gépét a kórházban kapta, hogy ne unatkozzon, de félév múlva már ő magyarázta tanárainak a computer határtalan lehetőségeit. Utólag azt mondta, hogy elbűvölte, hogy a virtuális térben egyenrangú lehet az egészségesekkel.
Tizenkét éves volt, amikor az első csínyt elkövette. Feltörte egy bank biztonsági kódjait, és megcsapolta a számlákat. Ekkor még megúszta büntetés nélkül, mivel túl fiatal volt, de azóta egy egész ügyvédi iroda élt meg belőle.
Mielőtt folytatta volna, TG odagördült az egyik monitorhoz, ami épp befejezte a program futtatását, és megnyomta a delete gombot. Lucia ijedten kapta szája elé a kezét.
- Most kárbaveszett az egész munkád.
- Megbízóim nem szeretnék, ha bármi adat rajtamaradna a gépen. Minden ezen a lemezen van, -mondta TG, és kivett a gépből egy cd-lemezt.
- Én már ehhez kevés vagyok – mondta Lucia letörten – és nem is találgatok, miféle megbízóid lehetnek, mert félek, hogy a végén még eltalálom.
TG elvigyorodott.
- Viszont jól fizetnek. Tudod, az én munkám titoktartási kötelezettséggel jár, mint az orvos vagy az ügyvéd munkája, jóllehet ez sehol sincs leírva. Aki viszont ebben a szakmában szószátyár, az nem hosszú életű. És ezt értsd szószerint.
- Nos, az én problémám kevésbé lesz bonyolult, mindössze egy jelszót kellene feltörni.
- Ez tényleg nem hangzik túl bonyolultnak, mindössze egy jelszó generátor kell hozzá. És persze a gép, aminek a jelszavát fel kell törni.
- Akkor viszont máris visszavonom, amit az előbb mondtam, mert az a másik gép nincs itt.
- Tudok hozzá kapcsolódni?
Lucia habozott, TG pedig felsóhajtott.
- Akkor talán kezdjük az elején.
Lucia elmondta TG-nek, amit a Zöld Harmóniáról és Kármán professzorról tudnia kellett, ő pedig a billentyűzet elé ült, és valamit bűvészkedni kezdett. Olyan gyorsan dolgozott, hogy Lucia alig győzte szemmel követni.
- Mit csinálsz?
- Feltöröm a Zöld Harmónia tűzfalát. Meg kell mondanom, hogy elég tré tűzfaluk van, ahhoz képest, hogy milyen tuti hely, szerinted.
Lucia lélegzete elakadt.
- Azt akarod mondani, hogy hozzáférhetsz a Zöld Harmónia számítógépeihez?
- Nem nagy ügy. Mondtam már, hogy milyen pocsék tűzfaluk van.
- És a betegek kórlapjait is el tudod olvasni?
- Egy pillanat… mondd a nevet!
- Justin Dupin.
TG végiggörgette a képernyőn megjelenő névsort.
- A Zöld Harmóniának jelenleg 57 betege van, de közülük senkit se hívnak Justin Dupinnak. Ez azonban semmit se jelent, hiszen kezelhetik álnéven is.
Hát persze, hogy ez neki nem jutott eszébe, álnéven kezelik! Lucia bosszankodott, hogy ez nem neki jutott eszébe. Pedig mennyire kézenfekvő. Ha el akarják rejteni Justin Dupint, akkor nyilván álnéven kezelik őt. Csakhogy, most ezzel se jut közelebb a céljához, hiszen nem tudja az álnevét. Így hát marad az egyetlen nyom Kármán professzor laptopja, és reménykedni benne, hogy onnan is megtudhatja, ami érdekli. Mindezt elmondta TG-nek is, aki sűrűn bólogatott, mint aki osztja Lucia véleményét. Majd nekilátott, és bűvészkedett egy kicsit.
- Írtam neked egy kémprogramot, amit csak rá kell telepítened a professzorod gépére, és lemásol minden fájlt, amit rajta talál, aztán elküldi nekem.
Lucia nem volt túl lelkes az ötlettől, hogy a jelek szerint még egyszer el kell mennie a zöld házba, de hát más megoldás nem akadt.

Szonáta a zöld házban 46

Szóval, Lucia az ő segítségére számított, és már most biztos volt a sikerben, amikor hirtelen valami megzavarta a gondolatait. Autózúgás! Az ablakhoz lépett, és kinézett. Kármán professzor Mercedese épp akkor fordult be a házhoz vezető útra.
Lucia hirtelen lecsapta a laptop fedelét, majd meggyőződött róla, hogy nem e hagy hátra valami árulkodó jelet. Aztán kint megint bezárta az ajtót, de mire leért a lépcsőn, a zárban már zörgött a kulcs. Fogalma se volt, hogy hova bújjon, ezért elindult lefelé, a pincébe vezető lépcsőn.
Lenyomta az ajtó kilincsét, és besurrant a pincébe. Meglepte, hogy mekkora tisztaság van lent, mintha gyakran használnák, pedig ahhoz képest nem volt itt semmi. Pontosabban…egy ajtó! Lucia elindult az ajtó felé, ami ebben a pillanatban feltárult, és egy alak lépett ki rajta. Még épp idejében bukott le egy láda mögé, hogy a másik ne vegye észre, de így is alig egy karnyújtásnyira ment el mellette.
Szinte érezte a ruhája által kavart légörvényt, és az orrát megütötte a jellegzetes parfümillat. A Főnéni, és mennyire megváltozott! Egy kis smink egész jó nőt varázsolt belőle, ruhája a legújabb követte, haja szétengedve omlott a vállára.
Akkor hát mégse az az aggszűz, akinek szereti magát beállítani. A klinikán ugyancsak vaskos tréfák terjedne a rovására, amelyek főleg az ápolóktól erednek. Állítólag, annyira száraz, hogy még egy kovakő szikrájától is lángra lobbanna. És ez még a szalonképesek közül való.
Hát most Lucia akár tanúsíthatná is, hogy mégsincs annyira kiszáradva, amennyire ezek a rosszindulatú viccek terjesztik. Ráadásul még arra is rájött, hogy hogyan tudott tegnap észrevétlenül visszatérni a házba. Ezen az alagúton keresztül, ami a klinikát, és a házát köti össze.
Lucia úgy döntött, hogy bemerészkedik az alagútba. Attól nem tartott, hogy a Főnéni rajta kapja, hiszen feltehetően épp egy pásztorórára jött, és nem fognak egyhamar végezni. Tehát bátran odament az ajtóhoz, és belépett az alagútba, ami nem volt új építésű. Feltehetően, száz évnél is régebben építették, talán éppen a császári titkos tanácsos építtette. Lucia hallott pletykákat arról, hogy a nagyurak régen ilyen alagutakat használtak, hogy szerelmi légyottokat szervezzenek maguknak. El tudta képzelni, hogy a titkos tanácsos itt tartotta a szeretőjét, akit éjjelente ezen az alagúton keresztül szokott meglátogatni, míg a családja a kastélyban aludt.
Most pedig arra használják, hogy a klinika és a ház között észrevétlenül közlekedjenek. Azonkívül, a Főnéni is ezen az alagúton keresztül járt a pásztorórákra. És lehetséges, hogy Kármán professzor privát betegei is ezen keresztül járnak át a kezelésekre.
Az alagútban egy átlagos testalkatú ember kényelmesen elférhetett, de már a karját nem tudta kinyújtani. Az út enyhén emelkedett, és Lucia kicsit már pihegett, amikor célhoz ért, és a lift mellett kibukkant a pincében, ahol az első nap az a rémálomszerű kalandja volt. Ahogy felidézte, most is beleborzongott, annyira elevenen élt  benne az emlék. És kérdés, hogy képes lesz e tőle valaha megszabadulni.
…
Egyszercsak arra eszmélt, hogy túl sok időt töltött el itt. Bár a professzor öregember, akinek öt percnél több kell egy aktushoz. Feltéve, persze, ha valóban szerelmi légyottról volt szó, és nem valami másról. Lehet, hogy a kiindulópontja hibás, és nincs is viszonyuk? Lehet, hogy az egész találka csak egy egyszerű megbeszélés, ahol a Főnéni beszámol arról, ami a klinikán történik? Hisz végülis a professzor a klinika igazgatója, akinek mindenről tudnia kell, ami a klinikán történik. A szoba is arról tanúskodott, hogy a professzor a házban szokott dolgozni.
Dehát akkor kinek a parfümjét találta a fürdőszobában? Lehet, hogy a Főnéninek van egy titkos szeretője?
Xxx
Még sosem élt át ehhez hasonló katarzist szex közben, mint vele, amit még csak fokozott a vesszély tudata. Szeretkezés közben arra gondolni, hogy vajon melyik ölelés válik halálos szorítássá, valami perverz gyönyört okozott neki. Mindez pedig azért, mert a férfi, akit szeret, őrült. Igaz, hogy ő is őrült, hiszen szerethet e egy őrültet más, mint egy őrült, ha tudja róla, hogy őrült? És ezen még az se változtat, hogy tudja, bármelyik pillanatban tragikus véget érhet számára ez a kaland. Néha már azt is elképzelte, hogy fekszik meztelenül kiterítve az ágyon, a lepedőn ott az ondófoltok, és egy rendőrorvos hajol föléje, aki megállapítja, hogy halott. A nyakán éktelenkedik egy seb, amit egy sebészkés ejtett, ami ott fekszik véresen az ágy mellett. A fejet tartó szalagokat elvágták, és ezért levált a testtől.
Az orvos nem talál védekezésre utaló jeleket, és ezért megállapítja, hogy egy aberrált szerelmi játék fajult idáig. Hosszú pályafutása során már rengeteg holttestet vizsgált meg, de az ilyen esetek értelmetlenségétől még most is iszonyodik.
Az ember agya már csak úgy van felépítve, hogy szereti mindenben felfedezni a rendszert. Az ok, okozat logikáját. De ezek azok az esetek, ahol ez a rendszer csődöt mond. Itt csak okozat van, ok nélkül.
És ezek, a minden értelem nélkül való gyilkosságok a legvéresebbek. Mintha a teatralitással is leplezni akarnák az értelmetlenségüket, pusztán azzal igazolva egy őrült tettet, hogy minél látványosabban adjuk elő.
Leginkább azoknak az azték emberáldozatoknak a kegyetlenségére emlékeztettek ezek a gyilkosságok, amelyek még a kutatókat is megdöbbentették. Amikor felvágták az áldozatok mellkasát, és a még lüktető szívüket kitépték.
A tettesről csak annyit tudott, hogy elmenekült, mielőtt a rendőrök megérkeztek, de egy járőr jelentette, hogy innen nem messzire, az utcán letartóztattak egy anyaszült meztelen férfit, aki a véres kezeivel ijesztgette a járókelőket.
Álmában, ilyen vad fantáziálások után immár sajátmaga számára is nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet normális. Igen, csakis őrült lehet, mert belebonyolódott egy kapcsolatba egy olyan férfival, aki mellett még elaludni se mer, mert nem tudhatja, hogy mire ébred, és egyáltalán fel fog e ébredni. Most is egy extatikus szeretkezés után itt alszik mellette a férfi, és ő retteg elaludni, mert hátha a másik ébred fel előbb… olyan volt ez, mintha önként hajtaná fejét a tőkére, anélkül, hogy tudná, a bárd mikor sújt le.
A férfi kinyitotta a szemét, és rámosolygott, majd felé nyújtotta a karját. Ráfordult, és elkezdett rajta egyenletes ritmusban mozogni, ő pedig érezte, hogy hogyan veszíti el fokozatosan a kontrollt az érzékei felett, és már csak a mindent elborító gyönyör létezik. Aztán a másik keze a nyakára siklott, és szorítani kezdte. Először még olyan volt, minthacsak ez is a szexuális játék része volna, de aztán a szorítás fokozódott, ő pedig már levegőért kapkododott, és agyában megszólalt a parányi vészcsengő. Utolsó gondolata az volt, hogy most meg fog halni, aztán elvesztette az eszméletét.
Xxx
A kihalt utcán kísértetiesen kopogtak a léptei, és az ő szíve a torkában dobogott, mert hosszú idő után újfent az volt az érzése, hogy követik. Ámde, hiába fordult percenként hátra és fürkészte hosszú pillanatokig az utcát, senkit nem látott, akiről azt feltételezte volna, hogy őt figyeli. Aztán egyszer csak nekiment valakinek Az idegei mindenesetre annyira tropára voltak menve, hogy kishíján felsikoltott, és olyan eszelősen nézett a férfira, hogy az dadogva motyogott bocsánatot, mielőtt továbbállt.