Önéletrajz

Az én csodálatosan, nyomorult, kis életem.

Isten

Istenünk a pénz, ami megront minket

A hitről

A hitet sose keverd össze a hiszékenységgel, mert éppen a szilárd hited ment meg téged a hiszékenységtől! A hiszékenység gyakran a hitetlenség előszobája is, mivel ostoba babonákban bízik, és mikor csalódik bennük, akkor válik hitetlenséggé. A megalapozott hit ezzel szemben személyes tapasztaláson nyugszik, de nem empirikus és a logika szabályait se követi, éppen ezért a tudomány számára nem hozzáférhető.

Ateizmus

Vitákban az ateisták gyakran vetik a szememre, hogy a vallás mennyi szenvedésnek, háborúnak volt az okozója a történelem folyamán, egészen napjaink terrorizmusáig. Bezzeg, ha nem lenne vallás…
Nos, nézőpont kérdése az egész, mert én jobban szeretek azokra a milliókra gondolni, akik pont a vallás nevében próbálták és próbálják a szenvedéseket enyhíteni. Elég csak Teréz anyát említeni, de biztos bárki tudna egy nevet említeni olvasóim közül. Hiszen, ami a különböző vallásokban közös, az a könyörületesség parancsa.
Ami pedig azt a vádat illeti, hogy a háborúk a vallás miatt törtek ki, aki a tényeket is megvizsgálja, az rájöhet, hogy a vallás a legtöbb esetben csupán ürügy volt, és a mélyben egészen más okok húzódtak meg. vallási okokra azért volt szükség, mert ennek van a legnagyobb mozgósító ereje.

Odaadás és hozzáértés

Kovácsfalvára /Kováčovo/ először húsz évvel ezelőtt mentem rehabilitációra. Kicsit feszült voltam, mert tíz évvel azelőtt egyszer már voltam itt, és hát nem a legjobb emlékeket őriztem akkorról. Igaz, akkor a Marinában voltam, a gyerekek között. Azután kerültem el Csehországba, Janske Lazne-ba, ahol három egymást követő évben voltam, és az ott töltött hónapokat életem legszebb emlékei közt őrizgetem. A csodálatos hegyek, és a csodálatos emberek tettek engem egy életre Csehország rajongójává.
1986-ban Pőstyénben voltam, majd kétszer Galántán, a kórház rehabilitációs osztályán. Így jutottunk el 1990-ig, amikor újfent Kovácsfalvára kaptam beutalót. Az NRC /Národný Rehabilitačný Centrum/ épületét nem sokkal azelőtt adták át, és bizony a környék még rendezetlen volt. Pallók voltak lefektetve, hogy a tolókocsik kijussanak az útra, és ne süllyedjenek el a kavicságyban.
                                                                                  …
Kovácsfalva jóformán össze van épülve Zólyommal, hisz csak 4 kilométerre van tőle, úgyhogy a városi buszok kijárnak ide. Mint az elején írtam volt, először egy kis feszültséggel érkeztem. Ez azonban csak addig tartott, amíg az első nővérke rám nem mosolygott, és máris oldódott a feszültség. Egy betegnek ugyanis, aki tele van bizonytalansággal, amikor megérkezik a kórházba, annak az első, és legfontosabb gyógyszere az, amit semmilyen orvos nem ír fel, ha bátorítóan rámosolyognak. Énrám rám mosolyogtak, és azóta is igyekeznek mosolyogni. Pedig néha az a legnehezebb. Hogy a nővérkék mosolyogjanak. Mert, aki naponta a szenvedéssel kénytelen szembesülni, annak könnyen arcára fagy a mosoly, és csak szörnyülködik, hogy az emberi életnek milyen mélységei vannak. Én azt szoktam mondani, hogy töltsön el itt valaki akár csak egy hónapot is, és átértékeli az életét. Megváltozik az értékrendje, és más dolgokat kezd értékesnek tartani, mint amit addig annak tartott.
Mindezt nem is lehet másképp elviselni, csak jó értelembe vett profizmussal. Számtalanszor hallottam itt, hogy a betegeknek nem sajnálatra van szükségük, hanem segítségre. A betegeket pedig a falra ragasztott tacepaók tájékoztatják, hogy az ápolószemélyzet nem azért van, hogy a őket pátyolgassa, hanem, hogy segítsen nekik.
És csakugyan, amióta ide visszajárok, egyre erősödik bennem az érzés, hogy itt nemcsak beszélnek a csodáról, hanem teszik is. A jó ég a megmondhatója, hogy hányszor történt meg, hogy hordágyon hoztak ide valakit, aki aztán a saját lábán távozott. Vagy, az egyik nap még tolókocsiban ült, és a másikon, bár mankókkal, de járt!
                                                                            …
Annak, aki az NRC-be kerül, sokszor nemcsak fizikai, de pszichikai támogatásra is szüksége van, hiszen a lelke is romokban van. Épp ezért épült az a kis templom mindjárt a kis utcácska sarkán, ami a legtöbbször zsúfolva van. Vasárnaponként, az oltár előtt szabadon hagyott helyen 8-10 tolókocsi is áll. És nemcsak az NRC-ből, de a Marinából is érkeznek gyerekek. Az első padsorokat mindig a betegek foglalják el, és csak utánuk jönnek a falusi lakosok. A miséket pedig gyakran azok a lelkiatyák tartják, akiket szintén az NRC-ben gyógyítanak.
                                                            …
Kérem, a kedves olvasó elnézését, ha a jegyzetíró szavaiból a szokásosnál nagyobb lelkesültséget olvasott ki, de mentségemre szolgáljon, hogy a saját /legjobb/ tapasztalataimról írtam.

Történelem a másik szemével

„A csehek, lengyelek és magyarok bizonyos értelemben »telítve« vannak a történelemmel, sőt, egyes vélemények szerint történelmük »betegei«, míg a szlovákoknak sose volt »szenvedélyük« a történelem.”
Lubomír Lipták: Száz évnél hosszabb évszázad, Kalligram, 2000


Kezdjük egy kicsit primitív viccel. Egy férfi bemegy a könyvtárba Szlovákiában, és valamilyen könyvet keres a történelemről, mire a könyvtáros: menjen csak haza nyugodtan, én majd elküldöm magának sms-ben.
Ez a vicc, amellett, hogy azt a hamis nézetet próbálja sugallni, hogy a szlovák egy múlt nélküli nemzet, abban is téved, hogy az államiság lenne a történelem előfeltétele. Egyébként az se baj, ha egy nép államisága nem ezer évre nyúlik vissza, hanem csupán pár évtizedre, ugyanis a történelem nemcsak dicső, hanem kevésbé dicső fejezetekből is áll, amelyek aztán fölöttébb alkalmasak előítéletek gyártására. A magyarság történelmében ilyen a kalandozások kora néven ismert időszak, amikor Nyugat-Európában így imádkoztak: „A magyarok nyilaitól ment meg, Uram, minket!”, és ez vezetett aztán annak a nézetnek kialakulásához, hogy a magyaroké egy civilizálatlan, barbár horda, akik Ázsiából jöttek, s hogy a magyarság idegen test Európában. Ez a vélemény máig hatóan kísért, legújabban a primitív szlovák nacionalizmus ezt úgy fogalmazza meg: „Madari za Dunaj!” – Magyarok a Duna mögé! (értsd, vissza Ázsiába).
A kötet azért is izgalmas, mert évek óta ülésezik a szlovák-magyar történészbizottság, hogy közös nevezőre jusson a történelem kérdéseiben (pedig szerintem az is elég lenne, ha simán csak tiszteletben tartanánk egymás véleményét).
Ennyi bevezető után térjünk rá a könyvre, amely Szlovákia elmúlt száz évét tekinti át, és ez az évszázadnyi történelem, legalábbis annak első felében, bizony gyakran összefonódott, ha egyenesen nem ugyanaz volt! És bár azóta két külön államról van szó, de mégis az az ember érzése, hogy szinte ugyanazt a történelmet éljük azóta is. Mert Lubomír Lipták szlovák történész ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, amelyeket egy magyar kollégája is feltehetne.
Hogy csak a Szlovák Állam második világháborús részvételét vegyük szemügyre (amikor is ugyanazok voltak a szövetségesei a két országnak, habár homlokegyenest mások voltak az érdekeik – ez is egyike a közép-európai történelem abszurdjainak), az országnak még annyi mozgástere se volt, mint hazánknak, hiszen a nyugati szövetségesek német kreálmánynak tekintették, és még csak el se ismerték a Szlovák Államot.
A szerző egy hosszabb tanulmányban foglalkozik Gustav Husák pályájával. Még párhuzamot is felfedez közte, Kádár János, valamint Vladimir Gomulka lengyel pártfőtitkár között. Nevezetesen azt, hogy az ötvenes években mindhárman megtapasztalhatták belülről is az elvtársi börtönöket. Én pedig hadd egészítsem ki ezt azzal, hogy mindnyájan forradalmi helyzetben kerültek pártjaik élére.
A legizgalmasabb részek azok, amelyekben a nemzetiségi kérdést tárgyalja. Ami ebben az ügyben a két ország között ma folyik, az leginkább a süketek párbeszédéhez hasonlít, amikor is ketten mondják a magukét, anélkül, hogy figyelnének a másikra.
Én most csak szemezgettem Lubomír Lipták könyvének témái között, de a kötet ennél sokkal több kérdést vet fel, amelyeket érdemes továbbgondolni.

A mindennapi történelem krónikása

Egy közösség történelemszemléletét, történettudatát meghatározzák azok a helytörténészek, akiknek nem ez a tanult szakmájuk, épp ezért nem a „szélesebb összefüggéseket” keresik, a „kontextusokat”, a történelemben nem a nagyhatalmak sakkjátszmáját látják, hanem a megélt valóságot. Ők nem kutatják a történelmet, hanem a saját bőrükön tapasztaltakat írják meg.
Ilyen helytörténész volt Tipary László /1927 – 2008/, aki az Ipolysághoz közeli Kistompán élt, és könyveiben falujának, valamint a környék huszadik századi történetét dolgozta fel, annak is az első felét.
Utolsó éveiben leveleztünk, és első könyvemet is az ő ösztökélésére adtam ki. Laci bácsi legnagyobb hatású könyve talán a Szülőföldem szép határa /Lilium Aurum 2004/ volt, amelyben emlékeit meséli el a háború utáni kitelepítésekről, valamint felesége családjának a történetét, akik Csehországba voltak kitelepítve. Igen, mindössze pár hónappal azt követően, hogy a zsidókat vitték koncentrációs táborokba, a marhavagonok újabb feladatot kaptak – ezúttal magyarokat vittek az ismeretlenbe, hogy ott teremtsenek maguknak új otthont.
A Csehországban élő németek persze még a magyaroknál is rosszabbul jártak…
Jogfosztottak lettünk. És a csehszlovák vezetők a Szovjetunió hathatós támogatásával megkezdték a „nemzetállam” kialakítását. A németeket gyors intézkedésekkel kitelepítették! Voltak esetek, hogy az ebéd főtt a tűzhelyen a német családoknál, a tányérok az asztalokon terítve voltak – és jött a karhatalom, az asztaloktól szedte fel a családokat, s máris vitték a határra, ahol átdobták őket.
A kitelepítések a falumat is erősen érintették, főleg evangélikus családokat telepítettek ki Magyarországra, és az öregek elbeszéléseiben ma is gyakran idéződnek fel az akkori történések. Számomra a legmegdöbbentőbb történet az, amikor egy magatehetetlen öregasszonyt a katonák ágyastól raktak fel a teherautóra!
A könyv gazdagon illusztrált fényképekkel, köztük hirdetmények és falragaszok fotóival, amiket a szerző gyűjtött össze /minő irónia, hogy abban a korban, amikor még az utcán megszólalni se volt tanácsos magyarul, akkor ezek a plakátok akkurátusan, kétnyelvűek voltak/. A prózát gyakran szakítják meg a szerző ifjúkori versei, amelyek segítik az olvasót, hogy rátaláljon a kor hangulatára, és megismerjék egy akkor élt fiatalember lelkivilágát, gondolatatait.
Sorsüldözött magyar, kitől
A végzet elrabolta honod,
Jó vagy rossz lészen
Sorsod idegenben,
Új hazát lelsz-e, vagy mostohaföldet,
Szülőföldedet soha ne feledd el!
Az akkori szlovák közhangulatot illusztrálandó egy történetet oszt meg velünk…
Husák Ipolyságon, a Fő téren beszédet tartott, a vállalatok alkalmazottjai ki voltak vezényelve meghallgatni őt. S ő, a „kommunista”, az Ipoly felé mutatva (amely a várost szeli ketté) ezt kiabálta, öklét rázva: A magyarok itt lesznek átdobálva az Ipolyon 50 kilós csomaggal!
Tipary László másik maradandó könyve a Szeretnék május éjszakákon… /Lilium Aurum 2006/, amely egy falujabeli katona orosz hadifogságban átélt viszontagságait beszéli el. Mint minden háborúnak, ennek is az egyszerű katonák voltak a legnagyobb vesztesei, akiket „kitereltek” a frontra, aztán megfeledkeztek róluk. Így kezdődött el az ő kálváriájuk.
A cím se véletlen, mert ott a távoli lágerben a foglyok számára ez a dal jelentette a hazát, amikor a betegség tizedelte őket…
Kiütött a t í f u s z !
Tömegével kapták meg a legyengült emberek! Egy-egy éjszaka 15-20, néha több társunk is meghalt.
Hajnalban jártak a hullagyűjtők. Amint egymás hegyén-hátán feküdtünk, mindenkit megmozgattak, meglöktek, hogy ad-e életjelt magáról. Aki már nem mozdult, azt máris kihúzták a lábánál fogva, és vitték elásni, még pirkadat előtt, hogy ne lássák sokan! Senki nem kérdezte, ki a halott, mi a neve, a nemzetisége. Csak a létszám érdekelte őket – a tegnap bejegyzett létszámból levonták a ma éjjel eltemetettek számát, és megvolt a hozzávetőleges „emberanyag”!
Cikkünk végén bátran ajánlhatjuk Tipary László könyveit mindazoknak, akik nemcsak a történelem mainstream-jének cselszövéseire kíváncsi, hanem érdekli a kisembere történelme is. Van az is legalább annyira izgalmas!
Szülőföldem szép határa