Hattyúdal

 „Hívjanak egyszerűen csak D. T.-nek.“
Ezzel a mondattal kezdődik Norman Mailer utolsó regénye, a Várkastély a vadonban. Irodalomtudorok könyvtárakat írtak már tele első mondatokkal, mármint azzal, hogy hogyan kell megszerkeszteni egy jó első mondatot. Könyvekkel foglalkozó blogok pedig listákat közölnek a legjobb első mondatoktól – elnézést, ha most kapásból nem tudom megmondani, hogy ez a mondat rajta volt e a listán.
Mert szerintem ez egy zseniális első mondat, amit iskolákban kellene tanítani – és talán tanítanak is – kritikusoknak kéne elemezni. Rögtön felkelti az olvasó érdeklődését, hogy kit is rejthet ez a monogram, ugyanakkor titokzatos is, mert sejteni engedi, hogy ez csak egy pszeudo-név.
A folytatás is kellően beteges ahhoz, hogy fenntartsa az olvasó érdeklődését. Arról van szó, hogy Heinrich Himmler a náci Németország második számú vezetője szeretne a végére járni annak a pletykának, hogy a Führer felmenői közt zsidó is található. Ez az a rész, ahol Himmler a nácizmusra oly jellemző, beteges ideológiával áll elő, kiselőadást tartva az incesztus, vérfertőzés dicséretéről. Mert, ha a másik opció az, hogy a Vezér ősei közt egy zsidó is van, akkor egyenesen kívánatosnak kell tekintenünk a vérfertőzést, csakhogy a drága árja és a szemita vér ne keveredjen. Ezért aztán az öreg Alois nemcsak Adolfnak volt az apja, hanem az anyjának is, és ez a Harmadik Birodalomra nézve igazán megnyugtató eshetőség.
A könyv bővelkedik a perverz szexualitás leírásában, és nem kizárt, hogy némely jelenetnek a kis Adolf is tanúja volt, ami egy életre kihatással lehetett Hitler nőkhöz való viszonyára.
De még mindig nem tudjuk, kicsoda is ez a titokzatos D. T., habár ő felszólítja az olvasót, hogy a kezdőbetűk angol összeolvasásával, hívja őt egyszerűen Dietrichnek. Amúgy,”hivatására” nézve ördög. Ha létezik őrzőangyal, akkor léteznie kell őrzőördögnek is, aki születésétől kísérte a kis Adolf pályafutását. Sőt, már a fogantatásnál is ott volt, és részletes leírást ad arról az éjszakáról.
Szóval, tulajdonképpen egy memoárt olvasunk, a manapság oly divatos oral history-t egy ördög szemszögéből, akinek az volt a megbízatása, hogy szerezze meg a kis Adolf lelkét, amit ő olyan tökéletesen teljesített, hogy Sztálin mellett megteremtette a 20. század másik szörnyetegét.
És most filozofálhatnék azon, hogy alakulhatott volna másként az elmúlt század történelme, mikor két ilyen sátáni figura döntött népek sorsáról, vagy törvényszerű, hogy így alakult? És vajon két ilyen embertelen ideológia nélkül is, mint amilyen a kommunizmus és a nácizmus, hatalomra jutottak volna? Vagy épp ellenkezőleg, az ideológiák teremtették meg a maguk embereit, akik még a legelemibb erkölcsöt is hajlandók voltak sutba vágni, ha az eszméről volt szó?
Node, ne ijedjen meg a kedves olvasó, ez nem egy doktori disszertáció, hanem csak egy olvasónapló, így aztán ezek a kérdések megválaszolatlanok maradnak.
A könyvből mindenesetre kiderül, hogy a német nép jövendő Vezére már kiskorában is vezéri hajlamokat árul el, amikor pajtásaival háborúsdit játszanak, azon egyszerű oknál fogva, mivel hamar rájön, hogy a Vezérek a legritkább esetben esnek el a csatatéren, a közkatonákkal ellentétben.
1896-ot írunk, amikor Dietrich – maradjunk ennél a névnél – magára hagyja ígéretes tanítványát, hogy pár hónapra átruccanjon Oroszországba, ahol ekkoriban készülődnek II. Miklós, minden oroszok cárjának a koronázására. És hát az ördögök a világért ki nem hagynának egy ilyen mulatságot, hogy minél nagyobb felfordulást rendezzenek. Már csak azért is, mert az uralkodókat Isten nevében kenik fel. Hogy milyen sikerrel jártak, az már a történelem lapjaira tartozik.
Befejezésül talán annyit írnék, hogy azoknak ajánlom Norman Mailer regényét, akik az olvasástól nemcsak szórakozást várnak, hanem izgalmas kérdések felvetését is.

Karaffa-mesék

Mit tegyen szegény amatőr író, ha ég benne a közlési vágy, de a kiadók szóba se állnak vele? Mert nincs jól „csengő” neve, ami az olvasók bukszájából kicsalogatná a bankókat. Abból a bukszából, ami manapság egyre vészesebben „soványodik”.
Két lehetőség áll előtte, amelyek közül az egyik majdhogy nem csak elvileg létezik. Mert ugye „elvileg” pályázhat is, hogy az állam támogassa könyvének a kiadását. Ehhez azonban legalább akkora szerencse kell, mint ahhoz, hogy valaki megnyerje a lottóötöst. Jobban belegondolva, lottóötösre azért mégiscsak nagyobb az ember esélye, mert hát lottósorsolás minden héten van ugye.
És most térjünk rá a második lehetőségre, aminek kicsit nagyobb a valószínűsége. Már tudniillik annak, hogy az amatőr író nekifeszül, és önerőből jelenteti meg a könyvét. Ez történt a mi esetünkben is.
Az én Nagyorosziban élő bőrdíszműves és kecsketenyésztő barátom Karaffa Gyula, amatőr költő és író, írt egy mesekönyvet, amit magánkiadásban jelentetett meg, miután két pár bocskort is elkoptatott, annyit járt a kiadókhoz kéziratát ajánlgatni.
Az „Épphogy csak beszólok…” 2007, meséi szólásokat dolgoznak fel, ízes nyelven, kicsit szabad szájúan. Íme, egy kis ízelítő a könyvből:

„Hozzárúgott...

Hát vót eccer egy pap s annak egy nőstény szamara. Gebén élt a pap, a szamár es ott vót, de annak az élete nem vót életnek nevezhető. Éjjel nappal csak dógozott, húzta a szamárszekeret, hajtotta a kutat, taposta a gabonát, hordta a zsákokat, oszt még sem vót becsületje, rághatta az útszéli kórókat, ihatta a pocséták vizét. A gazdája es hiába vót pap, úgy verte az, ha rájött a bolondóra, mintha az üdvössége függött vóna a veréstül. No, egyszer hivatalos vót a pap a harmadik faluba keresztelőre. Ingyen ebéd, ingyen bor, még tán egy fehércseléd fara es adódik a keze alá, gondolta, sejthetik, milyen örömmel szedelőzködött a papunk. Felőtözött, mint pipás Pista Jézus nevenapján, oszt béfogta a szamarát a szamárszekérbe, oszt reáült, oszt elkezdtek poroszkálni. Elővette az arany zsebóráját, megnézte, vót még idő a keresztelőig rendesen, hát nyugodtan megtömte a pipáját, hátradült, oszt rázatta magát csendesen. Visszanézett a szamár, látta azt az elégedett pofát, a pap ábrázatát, no azt mongya magába a szamár, azanyádúristenit, majd én elintézem a te ábrázatodat! Azzal fogta, megmakacsolta magát, oszt nem vót hajlandó egy tapodtat sem tovább lépni. No, a papunk sem vót rest, elővette az ostorát, oszt kezdte simogatni a szamarat. De mán amit egy szamár elgondol, az általában úgy es van, hát azértse ment. No, a pap mán nem tudott mást kitalálni, hát felállt a bakon, hogy majd jól fenékbe rúgja, meglendítette a félcipős lábát, oszt amikor éppen a szamárba rúgott vóna, épp akkor elhugyozta magát a szamár, oszt olyan csurom víz lett a pap, meg olyan büdös, hogy annyi vót végképp a keresztelőnek. Visszafordította a szekeret, oszt hazavágtatott véle a szamár. Mostmán tudott vágtatni es. No, híre ment a pap meg a szamár esetinek, mert szemtanúk mindenkor mindenre vannak, oszt azóta mongyák a magyarok arra, aki bosszút akar állni, oszt önmagának okoz kellemetlenséget, hogy:”

„Hozzárúgott, mint gebei pap a szamárhoz.”

A „Csunnyamesék” 2009, pedig kifejezetten felnőtteknek szóló meséket tartalmaz:

Kinek lyuk vót a tenyerin…

Vót eccer egy falu, s annak egy korcsmája. Járogattak ide az emberek, ahogy illik vidéken, oszt iszogattak es serényen, ahogy illik a korcsmába. Oszt mikor mán iszogattak, biza előkerült a kivagyiság, meg az okosság itt es, ott es. Egyik okosabb vót, mint a másik. No, vót közöttük egy csendessebb ember, a csak hallgatta üköt a sarokbul, s jól szórakozott a katonatörténeteken, meg a nagyotmondásokon. Járt az ital mellé ez es a korcsmába, csak éppeg ezér egyetlen kanyit se kért el a korcsmáros. Nem es kérhetett, merhogy a söre az kifogyott gyakorta, de a történetek az emberek szájárul sohase! Olyan még nem vót ezen a búvalbaszott világon!
No, fogyott a pályinka, fogyott a sör, megerettek a nyelvek ma es, hát kezdődött a műsor:
-Hát hajják, én láttam eccer egy orvost, az ollyan ügyessen dógozott, hogy mikor levágta a vonat egy legénnek a lábát, az visszavarrta, s máma mán az a legén a legjobb futballista a környéken. - kezdte az egyik nagyivó.
-A mind semmi! Nálunk az egyik embernek a fejit vette le a kasza a szénásszekér tetejirül kilógva, oszt bévitték az orvosunkho, oszt az úgy reavarrta megent azt a fejet, hogy máma mán az az ember a sakkbajnok a környéken!
No, hallgatta a mi emberünk a sarokbul a nagyotmondást, gondolta, mostazeccer jól kibaszik vélük, megtréfálja az atyafiakat.
-Hát hajják, e mind semmi! Merhogy én vagyok a legjobb orvos a környéken! Hajják, az én tenyeremen egy órája még egy nagy lyuk vót, s mosmeg semmi de semmi. Meggyógyittottam magam. Lássák? - s felemelte a kezit feléjük.
-Máncsak eztet nem hisszük, hajjakend! Bolondiccson mást, ne minket hajja!
-Nem hiszik? Hát jöjjenek közelébb s nézzék meg saját szemükvel. S ha még akkor se hinnék… hát szagujják csak meg kentek, az orruknak csakcsak hinni fognak!
Odamentek hát s megbüzölték a tenyerit neki, s biza annak olyan pinaszaga vót, menten felhorgatt bennük az indulat. No, jót kacagtak a lyukas tenyerű emberen, s bár reá lettek szedve, azért kívánták igenyöst, hogy nékik es ilyen lyuk nőjön a tenyerikbe! Hát haza es szalatt valamennyi menten a feleségihe, szeretőjihe. Hogy oszt ottan mi vót, aztat én mán nem tudom, de nem es kell aztat firtatni. Vissza es gyüttek később a korcsmába mindahányan, s azóta es ott iszogatnak békével. De mán mindnek lyukas vót a tenyere!

Hát ilyen meséket ír az én Gyula barátom. Isten tartsa meg sokáig!

Bevezető tanulmány Karol Sidor Vatikáni naplójához I.

Írta: František Vnuk
Fordította: Sztakó Zsolt
1939 nyarán új szakasz kezdődött Karol Sidor3 /1901 – 1953/ politikai pályafutásában. Nem szabad akaratából, hanem inkább politikai kényszerből történt, hogy elfoglalja a Szlovák Köztársaság követi székét a Szentszéknél.
Diplomáciai karrierre Sidor soha nem vágyott, nem is készült rá. Diákéveitől kezdve, egészen 1939 márciusáig munkásságának fő területe az újságírás, és az otthoni politika volt. Ez volt az a környezet, ahol meg tudta csillogtatni az újságírói képességeit, és ez formálta az ő politikai arculatát. Itt érezte magát elemében, és remélte,  hogy itt végezhet a nemzet számára hasznos munkát.
A nemzeti mozgalomban, amelyet a két háború között Andrej Hlinka /1864 – 1938/ vezetett, Sidor joggal tekintette magát a fiatal, radikális generáció, vezető személyiségének, amelyik kompromisszumok nélkül Szlovákia autonómiáját követelte. A Szlovák Néppárt2 vezetőjéhez Andrej Hlinkához való személyes viszonyát a hűség és az odaadás jellemezte, ami időnként már a személyi kultusz határát is súrolta. A legkisebb kétségünk se lehet afelől, hogy ő volt Hlinka kedvence, amit sokszor kinyilvánított, a nagy nyilvánosság előtt is.
Éppen ezért mindenki azt várta, hogy ezt a szinte apa fiúi kapcsolatot Hlinka azzal is egyértelművé teszi, hogy őt teszi meg utódjául, amivel jelentősen segítette volna Sidor politikai jövőjét is. Hlinka azonban ebből a szempontból szokatlanul tartózkodó volt, aminek az lett a következménye, hogy a halála után vákuum keletkezett a vezetőség csúcsán. Sidor javaslatára – a megboldogult iránti tiszteletből – a Néppárt elnöki tisztsége egy évig betöltetlen maradt. Ámde ezalatt az idő alatt a vezető szerepet csendben Dr. Jozef Tiso /1887 – 1947/ és köre ragadta magához. Olyannyira, hogy mikor 1938 októberében megalakult az első autonóm szlovák kormány, annak elnöke Dr. Tiso lett, míg Sidor semmilyen funkciót nem kapott.
Az autonómia kikiáltása után Sidor igyekezett kiépíteni a saját hatalmi bázisát a Slovák1 című napilap és a Néppárt más sajtótermékeinek a segítségével. Elkezdte szervezni a Hlinka gárdát6, amelynek a főparancsnoka lett, és megalakította a falvakban, járásokban a nemzeti bizottságokat, amit Tiso köre ellenszenvvel figyelt. „Sidor árnyékormánya”-ként emlegették ezen tevékenységét, és rákényszerítették, hogy a nemzeti bizottságokat feloszlassa, a Hlinka gárda tevékenységét pedig korlátozták.
Karol Sidor kormányzati szerepet 1938 decemberében vállalt, amikor államminiszterré és miniszterelnök helyettessé nevezték ki. Ez gyakori prágai utakat valamint ott tartózkodást jelentett, ami kevesebb időt hagyott neki az otthoni, szlovákiai belpolitikában való részvételre. Az 1938 december 18-i választáson, amelyen a szlovák parlament tagjait választották meg, Tiso volt az egyes számú jelölt, és ez azt jelentette, hogy Sidor Hlinka Szlovák Néppártja elnökségében a második helyre szorult.
A sorsdöntő márciusi napokban Sidor – akit Dr. Emil Hácha7 köztársasági elnök 1939 március 11-én kinevezett az autonóm kormány fejévé – politikai pályafutásának legnagyobb kihívásával nézett szembe. Megingathatatlan, szilárd morális álláspontja Közép Európa akkori leghatalmasabb emberével szemben elismerést és csodálatot váltott ki, de a másik oldalról kritikus megjegyzéseket és értetlenséget is. Sidor maga mindig nagyon büszke volt erre a konfrontációra, és erkölcsi győzelemnek könyvelte el. A reálpolitika összefüggéseiben azonban ez a győzelem vereség volt, immár a második: igazságtalan, és a következményeiben fájdalmas vereség.
Sidor, mint ember és politikus sok nagyszerű tulajdonsággal rendelkezett, de nem tudta mosolyogva fogadni a vereséget, főleg, hogy meggyőződése volt, a vereség igazságtalan. És mert a vereség következménye az volt, hogy otthoni politikai pályája véget ért, nem tudott megbékélni vele, a tüske végig ott maradt a lelkében. Úgy érezte, hogy semmivel se szolgált rá, hogy politikai ellenfelei kirekesszék őt az otthoni politikából, és a vatikáni missziót száműzetésnek élte meg. Erre a helyzetre emberien reagált: régi harcostársait vádolta az autonómia mozgalomból, akiket a politikai változás hullámai a csúcsra juttattak, és akik most a szlovák politikát irányították,
Leginkább az fájt neki, hogy úgy érezte, barátai, közeli munkatársai árulták el, mint Alexander Mach8 vagy Karol Murgaš9. És, ahogy 1939 előtt hajlamos volt mindent elnézni nekik, egyszerre olyan kritikus szemmel kezdett figyelni mindent, amit mondtak, írtak vagy tettek. A másik oldalon viszont szövetségesekre lelt olyanokban, mint Rudolf Ćajovský10 vagy Martin Sokol11, akiket 1939 előtt gyakran bírált, sőt elítélt. Legközelebb hozzá négy kipróbált barátja állt, akik eddig jóban, rosszban kitartottak mellette: Pavol Ćarnogurský12, Vojtech Straka, Ján Hollý és Vladimír Moravčík.
1939 nyarán Róma lett az új tevékenységi terület, hat évre, ahol azonban az első években úgy érezte magát, mint: „A gyökereitől megfosztott fa, amely idegen földbe került”. Idegen környezetet barátságtalannak találta. Karol Sidor az újságírói munkával elfoglaltsághoz volt szokva, és hogy a társadalom minden rétegét képviselő emberekkel legyen napi kapcsolatban, és most úgy érezte, hogy „elvágták a köldökzsinórt”, és leghőbb vágya az volt, hogy visszatérjen az otthoni politikába. Úgy érezte magát, mint a partra vetett hal, vagy a madár, amelyet arany kalickába zártak – „Kegyesen felajánlottak egy aranykalickát a Vatikánban” jegyzi fel 1940. június 9-én. Másutt ezt írja: „Elvágva attól, ahol és amiben felnőttem, a Slovák-tól, napi szinten kommunikálni az olvasókkal – nem találok egykönnyen új elfoglaltságot, és ha találok is, nem nekem valót… Senki nem hiszi, hogy huzamosabban diplomáciai szolgálatban kéne maradnom. Én sem.” 1940 július 19
A római diplomáciai körben leginkább a barátok széles köre, a társaság hiányzott neki, akikkel vitatkoztak, eszmét cseréltek, vagy egyszerűen csak társasági életet éltek. Őrá is érvényes volt a kegyetlen igazság „nem látnak, nem hiányzol”. A széles baráti kört, a kollégákat nem tudta pótolni az a szűk csoport, akiket Rómában ismert, és akiket az ujjain össze tudott számolni. Az idegen környezetben nehezen kötött új ismeretségeket, barátságról nem is beszélve.
Rómában száműzöttnek érezte magát, és megingathatatlanul hitt benne, hogy előbb, utóbb visszatér az otthoni politikába. 1939 december 18-án ezt írta: „Ma itt élek, és emlékezem arra, ami volt… Abban a tudatban, hogy még visszatérek, mert százezreknek adok reményt, és ez a legközelebbi jövőben nyilvánvalóvá válik.”. A barátok és munkatársak körében, akik nem hagyták el a nehéz időkben sem, szintén élt a remény: „hogy eljön még a mi időnk”  1940 március 4. Nemcsak azok a nehézségek, amikkel a szlovák kormány az önállóság első évében küszködött, de az 1940 májusi kormányválság is valószínűsítette ezt a jóslatot, hogy minden neki dolgozik, és sietteti a visszatérését. Május 20-án ezt írta: „A szlovákiai helyzet nekem kedvező. Bármi rossz történik, az emberek felemlegetik, ez nem történt volna meg, ha itt lenne Sidor.”
Minden lehetőséget kihasznált, hogy visszamenjen Szlovákiába, az első évben öt alkalommal járt otthon, 1939 augusztusában, októberében és decemberében, valamint 1940 márciusában és júniusában. A hazafelé út mindig örömteli volt, de a visszatérés Rómába fájdalmas. Minden visszatérés fájdalmas búcsúval járt a szülőhazától, a barátoktól, és főként a családtól, amit Pozsonyban hagyott, és csak 1940 őszén mentek ki utána Rómába. Az egyik visszatérése alkalmával írta a naplóba: „Istenem, Istenem, ez ilyen sokáig tart? Vagy vége lesz az én száműzetésemnek?” 1940 március 28.

Pörirat

Egy röpirat margójára

Ady Endrét manapság a legnagyobb nemzeti költőnkként szokás emlegetni, afféle váteszként, aki sok mindenre ráérzett a magyarság elkövetkező sorsából, és ha hallgattak volna rá a kortársak, másként is alakulhatott volna a nemzet sorsa. Csak hát, a politikusok már akkor se hallgattak „léha” költők szavára, helyette „komoly” tanácsadókat tartottak, akik tanácsaikkal katasztrófába vitték a hazát.
De legalább az utókor, vigasztalhatnánk magunkat, az utókor fel és elismerte Ady zsenijét. Csakhogy, ez se annyira egyszerű, mert ebben a szegény, jobbsorsra érdemes hazában semmi se egyszerű, így Adyért is meg kellett vívni az utóvédharcot a pályatársaknak. Én itt csak egy röpirattal, Benedek Elek röpiratával A püspök meg a püspökfi, avagy a Magyar fa sorsa /1927, Brassó/ kívánok foglalkozni, amelyben Makkai Sándor könyvét:  A Magyar fa sorsa vette pártfogásába Szász Károly durva támadásával szemben.
És most adjuk át a szót Szabó Zsolt kítünő cikkének: „Makkai Sándor Ady-könyve, a Magyar fa sorsa nagy port vert fel a korabeli irodalmi sajtóban. A konzervatív irodalom képviselői élesen támadták Makkait, amiért kimutatta esszéjében, hogy Ady nemcsak nagy költő, de a magyar irodalom legvallásosabb költőinek egyike. Annak pedig különös súlya volt, hogy a nemzet- és fajárulónak, istentelennek bélyegzett költő pártfogója református püspök. Az Ady-ellenesek táborából különösen éles hangot ütött meg Szász Károly, aki röpiratában nemcsak Ady költészetét utasította el, hanem személyeskedő hangon Makkait is elmarasztalta, sőt felszólította, hogy vonja vissza püspökhöz méltatlan állításait.
Benedek Elek a szerkesztő Móricz Miklós (Móricz Zsigmond ez idő szerint Brassóban élő és dolgozó öccse) felkérésére a Brassói Lapok hasábjain kelt védelmére a Magyar fa sorsának és írójának. Ám a lapban a cikknek csupán első része jelent meg, amelyben Makkai könyvét ismertette, bő idézetekkel alátámasztva véleményének jogosságát és logikus voltát. A bejelentett folytatás azonban elmaradt, a lap főszerkesztője, Szele Béla mentegetőző levélben próbálta megindokolni, hogy a lap olvasóiban ellenérzést keltett mind a könyv, mind a cikk, lévén az olvasók kilencven százaléka Ady-ellenes. Benedek Elek válaszlevelében meg is írta, hogy ez azt jelenti, hogy a Brassói Lapok olvasóinak kilencven százaléka egyszerűen nem ismeri Ady költészetét. S hogy véleménye mégis nyilvánosságra kerüljön, az első rész honoráriuma fejében Móricz Miklós segítségével kétszáz példányban kinyomatta A püspök meg a püspökfi, avagy a Magyar fa sorsa című röpiratát, és elküldte szerkesztőségekbe, íróbarátainak, újságíróknak…„
A szerző azzal kezdi röpiratát, hogy felsorolja a vádakat: gőgös nemzetköziség és hazafiatlanság; satnya érzékiség és erkölcstelenség; nagyképű homályosság és érthetetlenség; beteg tagadása minden pozitív szellem-erkölcsi értéknek; a romlás és a halál dicsőítése; az ideiglenes bűnbánat komolytalansága; a vallásosság affektálása – egyszóval, mintha ma ülnénk végig egy parlamenti vitanapot.
Idézi még az ősi megfogalmazást is: „nem tiszteli az isteneket és a törvényt s megrontja az ifjúságot."
Csakhogy azután tételesen cáfolja a vádakat. Az istentelenség vádját például ezzel a szívbemarkolóan szép verssel:

Oszlik lelkemnek barna gyásza,
Nagy, fehér fényben jön az Isten,
Hogy ellenségim leigázza.

Az arcát még titkolja, rejti.
De Nap-szemét nagy szánalommal
Most már sokszor rajtam felejti.

És hogyha néha-néha győzök,
Kivonta kardját, megelőzött.
Hallom, ahogy, lelkemben lépked
S az Ő bús „Ádám, hol vagy?"-ára
Felelnek hangos szívverések.

Szivemben őt már megtaláltam,
Megtaláltam és megöleltem,
S egyek leszünk mi a halálban.

Ennyi, s hogy mi a tanulság? Az égvilágon semmi. Talán az mégis, hogy a politikánál és a politikusoknál pocsékabb kritikus nincs, mert a politikában kötelező viselet a szemellenző, mint az igavonó lovaknál, ami leszűkíti a látómezőt, hogy a ló csak a kitaposott utat lássa.
A röpirat

Elfogultság nélkül

„1847 augusztusában két tutaj úszott a Vág folyón. Utasaik evangélikus lelkészek, tanitók,
ügyvédek voltak. Uticéljuk a folyó középső szakaszánál fekvő Vágújhely volt.
Itt néhány katolikus pap várta őket egy komoly eszmecsere reményében, amelynek
tárgya a szlovákság volt, meghozza egyszerre az alkoholizmustól, a szegénységtől,
az alapvető kulturális intézményrendszerek hiányától szenvedő szlovák nép és
a modern, imaginarius szlovák nemzet. A könyv, amelyet az Olvasó a kezében tart,
közvetlenül vagy közvetetten erről a tutajon ülő, illetve a parton várakozó néhány tucatnyi,
a Vág völgyéhez is sok szállal kötődő szlovák értelmiségiről fog szólni,
arról a közösségről, amely megalkotta az elképzelt, ám néhány évtized elmúltával
valósággá váló Szlovákiát.”
Ezzel a bevezetővel kezdődik Demmel József kitűnő tanulmánykötete a „Szlovákia elfért egy tutajon”, amely a pozsonyi Kalligramnál jelent meg, amely a szlovákiai kiadók közül a leginkább felvállalta, hogy bátran nyúl együttélésünk kényes kérdéseihez. Kínálatukban bőséggel találunk ilyen tematikájú könyveket.
Visszatérve Demmel József munkájához, igazi történészi alapossággal járt utána azoknak az indulatoknak, amelyek idáig juttatták a szlovák, magyar viszonyt. Mert igenis vallom, hogy az utóbbi kilenc évtizedben az indulatok uralkodtak, mindkét oldalon, olyannyira, hogy lila köd szállt az agyakra, ami miatt még a saját érdekeiket se voltak képesek meglátni, és nagyhatalmak játékszerévé váltak. Olyan ez, mint mikor a családon belül elfajul egy vita, aminek a végén mindenféle vélt vagy valós sérelmeket vagdosnak egymás fejéhez, hogy aztán évtizedekig ne is beszéljenek egymással.
Ezekre az elszabadult indulatokra a legjobb példa Komjáthy Jenő verse: az „Akasszátok föl a pánszlávokat!”, amely a Petőfi vers parafrázisa. Komjáthy Balassagyarmaton tanítóskodott az 1880-as években, amikor szerelmi botrányba keveredett, és ennek a következtében került Szenicére, egy szlovák nyelvű faluba száműzetésbe. A jobb sorsra érdemes, lecsúszott dzsentri, nem találta helyét a színtiszta szlovák faluban, amely nem biztosított neki megfelelő szellemi nívót nyújtani, és ezért szlovák környezete ellen fordul, elkeseredésében. Mikor ezeket a sorokat leírom, csak most döbbenek rá, hogy hiszen semmi új nincsen a Nap alatt, mert a hatalom kicsinyes játékai ugyanolyanok minden korban, csak a tanítót helyettesítsük be pappal.
Merthogy a papság, mind a katolikus, mind pedig az evangélikus, végig vezető szerepet játszott a szlovák nemzeti ébredésben. Igaz, a katolikus papoknak még az előítéletekkel is meg kellett küzdeni, ugyanis a katolikus egyházat a hatalom kiszolgálójának tartották. De azért nincs nehéz dolga annak, aki papokat akar felsorolni, mindkét felekezetből, akik részt vettek a szlovák nemzeti mozgalomban.
És már el is jutottunk a csernovai tragédiához, amely propaganda szempontjából talán a legnagyobb csapás volt az akkori Magyarország nemzetiségi politikájára. Ezután ugyanis, még a legkiegyensúlyozottabb lapok is a csendőri brutalitásról szóltak, ami Magyarországon elnyomja a kisebbségeket.
Röviden, arról van szó, hogy új templomot építettek Csernovában, Andrej Hlinka, a falu híres szülötte kezdeményezésére. A község lakói ragaszkodtak hozzá, hogy ő legyen a templom plébánosa, Párvy püspök azonban másként rendelkezett, mert Hlinkát papi teendőitől kánonilag eltiltották, s éppen Csehországban volt, ahol előadást tartott az akkori magyar államhatalom ellen és a szláv összefogás érdekében. A faluban ezért tüntetés robbant ki, mely során a csendőrség négyszer a tömegbe lőtt.
Demmel, a tanulmányában nem akar ítélkezni, mindössze a jegyzőkönyvek alapján próbálja meg azt az eseménysort rekonstruálni, ami elvezetett a 15 halottat követelő sortűzig.
…
Demmel József azoknak a történészeknek a sorába tartozik, akik mindenféle előítélet nélkül vizsgálják a történelmet, anélkül, hogy ítéletet akarnának mondani, és én ezért tudom őszinte szívvel ajánlani ezt a köte

Elfogultság nélkül

„1847 augusztusában két tutaj úszott a Vág folyón. Utasaik evangélikus lelkészek, tanitók,
ügyvédek voltak. Uticéljuk a folyó középső szakaszánál fekvő Vágújhely volt.
Itt néhány katolikus pap várta őket egy komoly eszmecsere reményében, amelynek
tárgya a szlovákság volt, meghozza egyszerre az alkoholizmustól, a szegénységtől,
az alapvető kulturális intézményrendszerek hiányától szenvedő szlovák nép és
a modern, imaginarius szlovák nemzet. A könyv, amelyet az Olvasó a kezében tart,
közvetlenül vagy közvetetten erről a tutajon ülő, illetve a parton várakozó néhány tucatnyi,
a Vág völgyéhez is sok szállal kötődő szlovák értelmiségiről fog szólni,
arról a közösségről, amely megalkotta az elképzelt, ám néhány évtized elmúltával
valósággá váló Szlovákiát.”
Ezzel a bevezetővel kezdődik Demmel József kitűnő tanulmánykötete a „Szlovákia elfért egy tutajon”, amely a pozsonyi Kalligramnál jelent meg, amely a szlovákiai kiadók közül a leginkább felvállalta, hogy bátran nyúl együttélésünk kényes kérdéseihez. Kínálatukban bőséggel találunk ilyen tematikájú könyveket.
Visszatérve Demmel József munkájához, igazi történészi alapossággal járt utána azoknak az indulatoknak, amelyek idáig juttatták a szlovák, magyar viszonyt. Mert igenis vallom, hogy az utóbbi kilenc évtizedben az indulatok uralkodtak, mindkét oldalon, olyannyira, hogy lila köd szállt az agyakra, ami miatt még a saját érdekeiket se voltak képesek meglátni, és nagyhatalmak játékszerévé váltak. Olyan ez, mint mikor a családon belül elfajul egy vita, aminek a végén mindenféle vélt vagy valós sérelmeket vagdosnak egymás fejéhez, hogy aztán évtizedekig ne is beszéljenek egymással.
Ezekre az elszabadult indulatokra a legjobb példa Komjáthy Jenő verse: az „Akasszátok föl a pánszlávokat!”, amely a Petőfi vers parafrázisa. Komjáthy Balassagyarmaton tanítóskodott az 1880-as években, amikor szerelmi botrányba keveredett, és ennek a következtében került Szenicére, egy szlovák nyelvű faluba száműzetésbe. A jobb sorsra érdemes, lecsúszott dzsentri, nem találta helyét a színtiszta szlovák faluban, amely nem biztosított neki megfelelő szellemi nívót nyújtani, és ezért szlovák környezete ellen fordul, elkeseredésében. Mikor ezeket a sorokat leírom, csak most döbbenek rá, hogy hiszen semmi új nincsen a Nap alatt, mert a hatalom kicsinyes játékai ugyanolyanok minden korban, csak a tanítót helyettesítsük be pappal.
Merthogy a papság, mind a katolikus, mind pedig az evangélikus, végig vezető szerepet játszott a szlovák nemzeti ébredésben. Igaz, a katolikus papoknak még az előítéletekkel is meg kellett küzdeni, ugyanis a katolikus egyházat a hatalom kiszolgálójának tartották. De azért nincs nehéz dolga annak, aki papokat akar felsorolni, mindkét felekezetből, akik részt vettek a szlovák nemzeti mozgalomban.
És már el is jutottunk a csernovai tragédiához, amely propaganda szempontjából talán a legnagyobb csapás volt az akkori Magyarország nemzetiségi politikájára. Ezután ugyanis, még a legkiegyensúlyozottabb lapok is a csendőri brutalitásról szóltak, ami Magyarországon elnyomja a kisebbségeket.
Röviden, arról van szó, hogy új templomot építettek Csernovában, Andrej Hlinka, a falu híres szülötte kezdeményezésére. A község lakói ragaszkodtak hozzá, hogy ő legyen a templom plébánosa, Párvy püspök azonban másként rendelkezett, mert Hlinkát papi teendőitől kánonilag eltiltották, s éppen Csehországban volt, ahol előadást tartott az akkori magyar államhatalom ellen és a szláv összefogás érdekében. A faluban ezért tüntetés robbant ki, mely során a csendőrség négyszer a tömegbe lőtt.
Demmel, a tanulmányában nem akar ítélkezni, mindössze a jegyzőkönyvek alapján próbálja meg azt az eseménysort rekonstruálni, ami elvezetett a 15 halottat követelő sortűzig.
…
Demmel József azoknak a történészeknek a sorába tartozik, akik mindenféle előítélet nélkül vizsgálják a történelmet, anélkül, hogy ítéletet akarnának mondani, és én ezért tudom őszinte szívvel ajánlani ezt a kötetet!

Egy blogról

Amikor először felmerült bennem az ötlet, még elvetettem, annyira abszurdnak tűnt. Aztán persze elgondolkodtam, miért is ne? Elvégre a 21 században élünk, amikor annyi minden átalakul, többek közt az olvasási szokások is. Hogy mást ne mondjak, ha valamit tudni akarunk, azt a wikipédián keressük ki, és nem a polcról emeljük le a lexikont, az újságok pedig haldokolnak, mert az emberek a hírportálokon tájékozódnak. Tudomásul kell venni, hogy az internet mára olyan információ tömeget halmozott fel, amivel csak a világ legnagyobb könyvtárai, múzeumai vehetik fel a versenyt. Nem véletlen, hogy például a régészetnek is egy új ága született meg, amely az interneten közzétett műholdképek alapján tesz felfedezéseket.
De azt is tudomásul kell venni, hogy az internet egy olyan szemétdomb, ahol a „guberáló” igazi kincsekre lelhet! Mert, minden második hirdetés szex vagy játékoldalt reklámoz, de aki hajlandó egy kicsit búvárkodni, az elnyeri jutalmát.
Például úgy, hogy rátalál a Wang folyó versei blogra. Mint a névből is kiderül, nem egy tucatblogról van szó, ami a napi politikával foglalkozik, netán recepteket olvashatunk, vagy éppen a celebeket cikizi. Inkább mindez együtt – azért celebekről szóló posztot még nem olvastam.
Vagy inkább folytassam úgy, hogy mindez együtt, és még sokkal több. Hogy csak a közelmúlt érdekesebb bejegyzéseit elevenítsem fel: született poszt Wilhelm Miklas, osztrák szövetségi elnök 1937-es budapesti látogatásáról, A gázai hős ötödik sírjáról, a lembergi zsidóságról, és magyar katonákról Dániában stb. Mint talán a felsorolásból is kiderül, a blog előszeretettel dolgoz fel történelmi témákat, mégpedig olyanokat, amelyek nem tartoznak a történelem fő áramába.
És hogy mégse légből kapott információkat találhatunk itt, ami sajnos túl gyakori az interneten, hanem alapos kutatás után születnek a posztok, arra garancia studiolum, a blog gazdája, aki civilben könyvtáros, könyvkiadó, műfordító. A Wang folyó verseinek mára kialakult egy törzsközönsége, akik nemcsak olvassák, de hozzászólásaikkal alakítják is a blogot.
Példa rá, hogy sok poszt éppen studiolum munkájának a „melléktermékeként” születik meg a közelmúlt egyik bejegyzése, ami a Policacata címet viseli. A poszt röviden arról szól, hogy a szerző most fordítja Umberto Eco legújabb könyvét A rútság történetét, és itt bukkant rá címben szereplő szóra, ami ismeretlen volt a számára, de még a szótárban se találta, és ezért a műfordítók végső menedékéhez, a google-hoz fordult. A poént nem lövöm le, akit érdekel, olvassa el a posztot, vagy pedig keressen rá a google-on, mindenesetre studiolum ennek az ismeretlen szónak a kapcsán egész kis irodalomtörténeti gyöngyszemet nyújt át az olvasónak.
a bevezetőben az internetet szemétdombhoz hasonlítottam, ahol a dolog természeténél fogva kilencven százalék szemét van – és akkor még optimista vagyok –, de a maradék tíz százalék megéri, hogy felderítsük. Többek közt az olyan blogok miatt is, mint a Wang folyó versei…