2013. február 5., kedd

Találkozás


Már a tér szélén járt, amikor egy magányosan ülő alakra figyelt fel, aki a lábait maga alá hajlítva, törökülésben ült a földön, és látszólag tudomást se vett a külvilágról. Luciferno közelebb ment hozzá, hogy meggyőződjön, élő ember az, és nem egy szobor, ami éjszaka került ide.
Kétségtelenül élő ember volt, bár mozdulatlan volt, akár egy szobor, de pár lépésről már felismerte rajta az élet jeleit. A földön ülő alak feje köré turbán volt tekerve, a felsőteste meztelen volt, kezei pedig a térdein nyugodtak, tenyérrel felfelé, mintha így is a napfényt akarná magába fogadni. A szeme csukva volt.
Luciferno előhalászott egy érmét, amit a földre ejtett, gondolván, embere majd úgyis utánakap, mint a többi koldustól megszokta. Ám a másik mozdulatlan maradt, akárha igazi szobor volna, és az érme a kövezeten koppant. Lucferno állt ott még egy darabig, majd megvonta a vállát, és továbbment.
                                                               …
Nem tudta megállni, és pár méter után visszanézett. A koldus még mindig ugyanolyan tartásban ült a földön, előtte pedig, alig karnyújtásnyira, ott csillogott az érme. Szeme nyitva volt, és őt figyelte. Valamiért a hideg futkosott a hátán, ettől a tekintettől.
Visszament, felvette a földről az érmét, és a koldus nyitott tenyerébe tette. Megfordult, és menni készült.
-          Akarsz velem beszélni?
Nem tudni, mi lepte meg jobban, hogy a koldus végül megszólalt, vagy, hogy a másiknak ennyire nőiesen vékony hangja volt, mint valami heréltnek. A szobor most megismételte a kérdést.
-          Akarsz beszélni velem? – majd hozzátette – Alamizsnát nem fogadok el.
-          Ezek szerint, most beszélgetnem kell veled.
A másik megvonta a vállát.
-          Semmi se kötelező, de ha rám hallgatsz, kihasználod az alkalmat. Elvégre, mások meg direkt azért fizetnek, hogy beszélgessenek velem.
-          És miről beszélgessünk?
-          Amiről akarod. Az emberek megfizetik az óradíjamat, és én arról beszélek velük, amiről ők akarják.
Luciferno elgondolkozott. Ha már megkapta a lehetőséget, hogy meghatározhatja a beszélgetés témáját, akkor jól illik választania. Tulajdonképpen semmit se tudott a másikról, sőt, egy perce még azt se tudta, hogy a világon van. Elég nehéz olyasvalakivel beszédbe elegyedni, akiről azt se tudjuk, hogy kicsoda. A másik azonban várakozva nézett rá, és Lucifernóban ettől az a kényszerképzet alakult ki, hogy kénytelen valaminek megfelelni.
-          Ki vagy?
-          Ha a nevemre vagy kíváncsi, a többiek úgy neveznek, hogy bölcs Teklész.
-          Különös név. Szóval, bölcs vagy.
-          Csak annyira, amennyire Teklész. Bár sokat tanultam, és sokfelé utaztam, de attól tartok, hogy ez minden. Bölcs vagyok, mert annak tartanak.
-          Mostanában te vagy a második, akitől ezt hallom. Vannak tanítványaid? Ismersz egy bizonyos Contessát?
Luciferno figyelmét nem kerülte el, hogy a szobor összerezzent a név hallatára, de semmi más jelét nem adta annak, hogy ismerné, hanem elgondolkozott, majd megrázta a fejét.
-          Nem ismerek, de ez nem jelent semmit. Lám, Szent Pál sose ismerte Jézust, mégis mindenki a tanítványának tartja. Lehet, hogy ez a Contessa is ismerte egyik tanítványomat, és rajta keresztül jutott el hozzá a tanításom.
Luciferno fejébe nem fért valami, amire rá is kérdezett.
-          Ha tanítványaid vannak, miért koldulsz egész nap itt?
-          Úgy érted, hogy miért élek itt, a nincstelenek közt, akik megrabolhatnak, sőt, még az életemet is elvehetik, miért nem járok szép ruhákban, miért nem vagyok a város elismert polgára, és miért nem hívnak meg naponta más házhoz, hogy bölcsességemmel elkápráztassam a házigazdáimat?
Luciferno elgondolkozott, majd bólintott. Teklész ekkor folytatta.
-          Régen így éltem, de mégse voltam boldog. Aztán elgondolkoztam, hogy mi hiányzik a boldogságomhoz, és akkor rájöttem, hogy a boldogsághoz nagyon kevés is elég. Tulajdonképpen, csupán a szabadság kell hozzá, hogy az csinálhasd, amit akarsz. Ha valahol nem érzed jól magad, menj el onnan, és keresd meg a helyet, ahol majd jól fogod magad érezni. Ehhez pedig, mindenekelőtt, szabadulj meg a kötöttségeidtől, és mindenedtől, amid van. Azonban, mindenhez az kell, hogy először is szabadulj meg mindentől, amit birtokolsz, mert a tárgyak éppúgy birtokolnak téged, mint ahogy te birtoklod őket. és ez az, ami igazán nehéz, mert mindened, amid van, úgy hozzád nőtt, mintha a tested részei volnának, és ha megfosztanak tőlük, az olyan kín, mintha a kezed vagy a lábad vágnák le. Látszólag szabad vagy, de közben a tárgyak rabságában élsz. Vajon te birtoklod a tárgyakat, vagy ők birtokolnak téged? Hiszen, nem élhetsz más városban, csak amelyikben a házad van, nem alhatsz más ágyban, csak abban, ami a tied. A tárgyak ugyanakkor bűnre is csábítanak, mert mindig a szebbet, a jobbat, az újabbat akarod megszerezni, és ha nincs rá pénzed, hogy megvedd, hát elveszed a másét. Azt pedig már Jézus is megmondta, hogy, ha a kezed bűnre csábít, akkor vágd le a kezedet! Én pedig megkérdem tőled: Mitől könnyebb megválnod, a testednek egy részétől, vagy egy rideg tárgytól?
Teklész elhallgatott, és jó ideig Luciferno se szólalt meg. A filozófus szavain töprengett. Végül megszólalt.
- Szokatlan dolgokat mondasz. Mit szólnak az emberek, akik ezt hallják tőled? Hiszen a tanítványaid nyilvánvalóan a tehetős polgárok közül kerülnek ki, nem a nincstelen rétegből, és te mégis azt tanítod, hogy mondj le mindenedről, mert csak úgy lehettek szabadok és boldogok.
-  A tanítványaim minden rétegből kikerülnek. Aki tud, fizet, aki pedig nem, annak a részét a tehetős tanítványaim fizetik ki. Hiszen a tanításomnak ez is a lényege, és aki nem így cselekszik, az megbukik a vizsgán, és eleve a tanítványom se lehet. Az emberek aztán meghallgatnak, miként meghallgatják vasárnaponként a pap prédikációját is a templomban, de ettől függetlenül élik tovább az életüket ugyanúgy. Felmentést is találnak maguknak, mert azt mondják, hogy az élet más, és meg se fordul a fejükben, hogy az élet azért más, mert ők máshogy alakítják. Lám, a gazdag ifjúnak se volt ereje szétosztani vagyonát a szegények között, mikor Jézus azt tanácsolta neki.
Lucifernóban egy újabb kérdés merült fel, de Teklész közbevágott.
- Az egy óra lejárt, amennyit kifizettél. Most menj el!
- De hisz alig telt el negyedóra.
- Az óra akkor telik le, amikor én mondom.
Luciferno belátta, hogy nincs értelme Teklésszel vitába szállni, de hirtelen az eszébe jutott valami.
-          Bocsáss meg Teklész, de mondanék valamit, mielőtt elmegyek. Nem szeretném azonban, ha megsértődnél.
-          Nem fogok megsértődni.
-          Te egész idő alatt arról beszéltél nekem, hogy szabaduljunk meg a tárgyaktól, amiknek a rabságában élünk, mégis pénzt kérsz a tanításodért.
-          Igazad van. Épp ezért fogd ezt a pénzt, és oszd szét azok közt a koldusok közt, mint alamizsnát, úgyis annak szántad.

2013. január 30., szerda

Contessa




Ő azonban nem vett részt a tivornyában, és bizonyára azt is mértékletességének köszönheti, hogy a sokadalomban felfedezte Contessát. A lakoma a végéhez közeledvén a vendégek már mámorukban fetrengtek mindenfelé. Volt, akinek annyi ereje se volt, hogy megmozduljon, és ott helyben könnyített magán. Csak ő állt ott az egyik oszlopnak dőlve, és lerítt róla, hogy unatkozik. A ruhája tépett volt, jelezve, hogy valamelyik részeg vendég erőszakoskodott vele. Szőke haja szabadon omlott a vállára, és olyan volt, mint egy jelenés, ami előtt a templomokban az öregasszonyok imádkoznak. Hozzá lépett, és megszólította.
-          Mint házigazda, sértésnek is vehetném, hogy ennyire látványosan unatkozik az egyik vendégem
Contessa ráemelte a tekintetét.
-          Mit csináljak, ha a bort nem szeretem, és körülöttem már mindenki lerészegedett.
-          Akkor a vendéglátó feladata, hogy a vendégét elszórakoztassa. Jelen pillanatban ennél kellemesebb foglalatosságot el se tudok képzelni.
A másik várakozva nézett rá.
-          A villához tartozik egy álomszép park is, ahol ilyenkor reggel a legkellemesebb sétálni. Én ott szoktam magamat felfrissíteni, ha az álom luxusát éppen nem engedhetem meg magamnak, amíg a vendégeim kialusszák mámorukat, és folytatják a mulatságot.
Contessa felfújta az arcát, mint aki az ajánlatot fontolgatja, majd végül megszólalt.
-          Egyedül nincs kedvem sétálni.
-          Én viszont nem is azért tettem az ajánlatot, hogy egyedül engedjem el ennek a lakomának a legbájosabb hölgyét, hanem, hogy felajánljam, csatlakozzon hozzám, ha úgy tartja kedve.
- Hűha, te aztán mestere vagy a szófacsarásnak.
Luciferno a legkecsesebb meghajlásával válaszolt.
- Csak remélni merem, hogy azért maestro Petrarca szonettjeiből rám is ragadt valami.
- Én viszont nem vagyok Laura.
- A múzsák is tizenhárman voltak.
Contessa nem válaszolt, csak szó nélkül belékarolt, jelezve, hogy mehetnek. Luciferno maga se tudta volna megmagyarázni, hogy miért jött hirtelen zavarba, de a másik testének a közelsége olyan hatást tett rá, mint kevés nőé előtte. Pedig tudta, hogy Contessa ölelésének a gyönyörében könnyű részesedni, de az ő testén most mégis borzongás futott végig, ahogy a vékony szöveten keresztül megérezte a tökéletes domborulatokat.
Remélte, hogy a másik nem vette észre a hatást, amit gyakorolt rá, mert tudta, hogy a nők előszeretettel használják ezt ki. Megbabonázzák a mit sem sejtő férfit, aztán azt csinálnak vele, amit akarnak.
                                                                 …
A lány épp egy szőlőszemet tett a szájába, amikor megszólította.
-          Mit szól vendégem a lakoma témájához?
Luciferno megpróbált fesztelenül beszélgetni, mintha a másik semmiféle hatással nem volna rá. Mindössze egy vendég, akit házigazdai kötelessége szóval tartani. Contessa belement a játékba.
-          Talán igazuk van a filozófusoknak, és létezik szferikus szerelem. Kár, hogy én eddig csak azzal a mocskos földi szerelemmel ismerkedtem meg, és a férfiak eddig csak a testemmel akartak szerelmeskedni, ahelyett, hogy a lelkembe szerettek volna bele.
Csípős válasz volt, amit Luciferno nem várt volna a lánytól, és ezt ő is tudta, mert folytatta.
-          Fogadok, te is csak a buta szőkét láttad bennem, akit könnyű lesz megdugni. Nem ítéllek el, hiszen a férfiak mind ezt látják bennem, és mert ezt látják, hát ez is vagyok.
Luciferno elszégyellte magát, hisz Contessa az ő gondolatait is leírta. Azonkívül, haragudott is magára, mert ilyen könnyű a gondolataiban olvasni, ki vannak írva a homlokára. Contessa folytatta a megkezdett monológot.
-          A látszat, barátom, nagyúr, mert mi hajlamosak vagyunk azok lenni, akinek mások látnak minket. Ha bölcsnek látnak minket, akkor bölcsek leszünk, ha ostobának látnak minket, akkor ostobák leszünk, ha csúnyának látnak minket, akkor csúnyák leszünk, ha szépnek látnak minket, akkor szépek leszünk, és ha cédának, akkor cédák leszünk… Nem tudod, hogy honnan tettem szert ezekre a bölcsességekre? Az ügyfeleim között sok a filozófus. Én kedves vagyok hozzájuk, ők pedig cserében tanítanak engem.
Contessa befejezte a monológot, rámosolygott Lucifernóra, és kinyújtotta feléje a kezét, és magához húzta. Luciferno a lány keblére hajtotta a fejét.

2013. január 17., csütörtök

Reakciók 2



Egy barátom megtisztelt vele, és leírta véleményét a könyvről:

A freskó legendája


A „székirodalom” százdi helytartójának legújabb műve, A freskó legendája, egy igen izgalmas könyv. Véleményem szerint nagyon jól ötvözte a napjainkban oly divatos történelmi fikciókon alapuló regény műfaját a helytörténeti –honismereti- műfajjal.
Számomra a mű külön erénye a rövidsége, egy nap alatt simán el lehet olvasni. Nincs benne erőszakosan elnyújtott történet folyamat, fölösleges leírások, mellékszálak, ezeket én brownos „terjedelemnövelő” kliséknek tartom, melynek egyetlen hozadéka a hatszáz oldal megtöltése betűkkel. Zsolt művében mindez hiányzik, ÁM  benne foglaltatik az a brownos fordulatok, melyek izgalmassá, olvashatóvá teszik a művet! A gyilkosságok, a rejtélyek, konspirációk mind-mind megtalálhatóak, s a könyv végén mindenre fény is derül.
Külön szeretnék kitérni a negyedik, igen rövid történetre. Véleményem szerint a matuzsálemi kereskedő szimbolikusan Zsolt, mert ahogy jellemzi magát a matuzsálem, arról nekem a „ketrecbezárt szellem” jut eszembe. Emlékeztetőül: „mert ebben a testben, amely egy negyven éves életerős férfié, egy rozoga lélek van, amely sóvárog a halál kegyelme után és a testét már csak börtönnek érzi” (202. o.)
Zsolt regénye a browni történelmi regény eszenciája, mely ötvözve van egy nagy adag lokálpatriotizmussal, így adva ki egy kerek egészet!

Pástor Péter

2013. január 8., kedd

Reakciók

Pár héttel ezelőtt itt harangoztam be az "A freskó legendája" című regényemet, azóta eljutottak hozzám az első olvasói reakciók:


Megragadom az alkalmat, miszerint személyesen ismerem a pont most befejezett könyv szerzőjét, s megosztom pár gondolatomat. Nagyon izgalmas könyv, nem túl hosszú egy nap alatt simán el lehet olvasni, sajna a munkám miatt háromnapos lett... Jó kis konspiráció elméletes a harmadik fejezet. S ami a lényeg rövid terjedelmű, nem kell cca. 400-500 oldalt elolvasni ahhoz, hogy összeálljon a teljes kép bennem.

Kedves Zsolt, nagy élvezettel olvastam A freskó legendáját, hisz az képes volt visszaröpíteni egy régmúlt korba. Ami mégsem annyira régmúlt, hiszen az ember (s erre példa az Ön regénye is) mit sem változott. A rózsa neve, a Da Vinci kód - lám, ezek mind előképek lehettek a mégis annyira egyedi hangvételben megírt művéhez, amely a négy, látszólag külön élő rész ellenére képes egységes egészet alkotni, de akár önmagában is megállni a lábán.

2012. december 27., csütörtök

Öninterjú után interjú


2012. december 19-én a Szabad Újság karácsonyi számában jelent meg Pástor Péter interjúja, amit velem készített:



„fogadd el önmagad, így mások is elfogadnak!”

Százdon élt Sztakó Zsolt, a mozgásában és kommunikációjában korlátozott irodalmár, a „székirodalom”
képviselője. Csupán 19 éves volt, amikor egy
hangjáték pályázaton nyert A kétezres években sorra
jelentek meg prózai, novellás s verses kötetei. Jelenleg
is szüleivel él a „ketrecbe zárt szellem”.


Mesélj valamit a betegségedről. Hogyan kezdődött?

Az a helyzet, hogy a betegségemre máig sincs diagnózis. Érszűkülettől, szklerózis multiplexig már mindenféle diagnózisom volt. A betegségem rohamokkal kezdődött, fokozatosan bénultam le, mintegy fél év alatt. Az utolsó roham után a szüleim megelégelték az itteni orvosok tehetetlenségét, és átvittek Magyarországra, anyu unokatestvéréhez. Bekerültem a váci kórházba, ahol két hétig voltam kómában, de voltam az Amerikai
úti idegklinikán, és a Heim Pál gyermekkórházban is.
Az orvosok reménytelen esetnek minősítettek Téged. Ezt hogyan élték meg szüleid?

Magyarországról úgy adtak haza, hogy max. 2 évem van hátra, hisz etetni is csak szondán keresztül tudtak. A szüleim hittek bennem. Egy falubeli rehabilitációs nővér évekig járt hozzánk, és megmutatta anyunak, hogy milyen gyakorlatokat kell velem végeznie. A rehabilitációval fokozatosan eljutottunk odáig, hogy már
egyedül is tudtam ülni. Mikor két év múlva visszavittek fölülvizsgálatra a professzorhoz, aki anno reménytelen esetnek minősített, ő csodát emlegetett.
Miként viselkedett a környezeted? Miképpen viszonyult hozzád?

A környezetem szerencsére sose igyekezett elültetni bennem a betegségtudatot, inkább buzdítottak, hogy amit tudok, csináljam meg. Természetesen konfliktusokkal is járt, de a végkicsengés mindenképp pozitív. Ahogy látták a sikereimet, azt hiszem, már büszkék is voltak rám.
Betegségedből kifolyólag gondolom jó pár negatív élmény is ért. Van olyan, amit megosztaná velünk?

Természetesen, mint minden sorstársamnak, sőt mozgássérültnek se kell lenni valakinek, hogy negatív élményekben „legyen része”. Én alapvetően optimista vagyok, így nem is hagynak bennem nyomot.
A mozgáskorlátozottság mellett kommunikációs nehézségeid is vannak. Miként fejlesztetted ki, Te a „ketrecbe zárt szellem” a kommunikációdat, az internet előtt?

Én azelőtt is sokat leveleztem, de hát a posta lassan jár, a kapcsolattartásnak ez a formája nehézkes. Aztán a kétezres évek a levelezőlisták, a közösségi oldalak a világot nyitotta ki. Az internet akkora tudásbázissal
jelentkezik, hogy azzal egyetlen otthoni könyvtár se veheti fel a versenyt. Nekem meg még kényelmesebb is.
Az internet előtt papírra vetetted a gondolataidat? Írógépet használtál? 

Természetesen először nálam is ceruza, papír „játszott”, aztán apu hozott egy írógépet, és azután már azt püföltem. A számítógép ebben a tekintetben is változást hozott, hiszen végre nem kellett kuncsorogni, hogy másolják le azt, amit írtam.
Hogyan látod a mai világot, elfogadják a fogyatékosokat?

A fogyatékosok elfogadottsága ma nagyobb, más kisebbségekhez viszonyítva. Azonban, elfogadni valamit, vagy figyelembe venni az igényeit, két dolog, és ezt a minőségi ugrást még nem tette meg ez a társadalom. Az a helyzet, hogy mostanában nem is járok ki a faluba. Pár éve annyira megnőtt a forgalom a faluban, hogy veszélyessé vált a közlekedés. Régebben gyakrabban jártam kint, és az emberek, azt hiszem, elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Ez azonban kétirányú utca: mert ha te nem fogadod el magad, akkor a többiektől se várhatod, hogy elfogadjanak.
Nehéz megfogalmazni gondolataidat a neten keresztül? Nem hiányzik a „rendes” párbeszéd, a gyors reflektálás?

Ha jól számolom, harmincöt éve, hogy írásban kommunikálok a tágabb környezetemmel, mert a beszédemet „szokni kell”, hogy megértsék. Mostanában azt veszem észre, hogy élőszóban nehezebben is fogalmazok, mint írásban.
Korábbi levelezésünkben említetted Stephen Hawking nevét, ő számodra egy példakép? Egy inspirációs erő?

Hawking nevével a nyolcvanas években találkoztam. Ő még nálam is súlyosabb állapotban van, ennek ellenére egyetemen ad elő, könyveket ír. Tiszteletemet egy cikkben is kifejeztem a Carissimi című, fogyatékosoknak szóló lapban.
Esetleg van valami, amit megosztaná az olvasóknak?

Van egy elméletem: nem biztos, hogy azaz elesettebb, akinél ez azonnal szembetűnő, mert béna végtagokkal is élhet teljes életet, és ép végtagokkal is csak keresheti a helyét. Az állapotunk magyarázat, de nem mentség. Magyarán, magyarázat arra, hogy bizonyos dolgokat miért nem tudunk megcsinálni, de nem mentség arra, hogy amit tudunk, ne csináljunk meg! g
Pástor Péter 

2012. december 8., szombat

Öninterjú


Megengeded, hogy tegezzelek?
Tekintve, hogy Te, Én vagyok, kissé körülményes volna a magázódás.
Akkor talán kezdjük az interjút…
Kezdjük. Habár kicsit skizofrén helyzet lesz…
Mi is a könyved címe?
A freskó legendája. Ennyit azonban tudhatnál, ha egyszer már arra vállalkoztál, hogy interjút készíts.
Tudtam is, hiszen, mint azt olyan éles elmével megjegyezted, Én Te vagyok… vagy fordítva. Mesélj arról, hogy mi volt a célod a könyvvel.
A könyv a százdi templom freskóinak, jobban mondva, faliképeinek a középkori történetét dolgozom fel, szépirodalmi eszközökkel. Magyarán, fikció, ezért aztán senki se várjon a könyvtől művészettörténeti hitelességet. Cserébe viszont szabadjára engedtem a fantáziámat, és reményeim szerint, egy igazán izgalmas szellemi kalandra hívom az olvasót. A célom pedig az volt, hogy így is „reklámot” csináljak a faliképeknek.
Azt mondtad, hogy ez egy fikció. Ezek szerint, az első betűtől az utolsóig a fantáziád műve ez a regény?
Azt azért nem. Nem a manapság olyan népszerű alternatív történelmet írtam, hanem a főbb történelmi eseményekhez azért igyekeztem igazodni. Ez a kor, a 14-15 század amúgy is roppant izgalmas mind Magyarország, mind pedig Európa történelmében.
Mintha nem láttalak volna az elmúlt években könyvtárakban, irattárakban, könyvek, régi iratok fölött görnyedni…
Mert nincs is rá szükség. Az internet ma már olyan hatalmas tudásbázissal rendelkezik, hogy azzal csak a legnagyobb könyvtárak veszik fel a versenyt. De hát, azok is rajta vannak az interneten.
A könyvet regénynek nevezed, mégis négy különálló történetből áll. Hogy is van ez?
A történetek több mint egy évszázadot ívelnek át a középkor történelméből, és egy valami köt őket össze, ez pedig villa Zaazd, a mai Százd templomának Európa hírű freskója, és kolostorának népe, amelynek létezése azért több mint legenda, szerintem. Azt akarom bebizonyítani, hogy nemcsak a történelem fő áramában történtek izgalmas események. Ez a nép történelme, nem a királyoké, főuraké.
Mi lesz, ha a regény sikeres lesz? Elképzelhető, hogy lesz folytatása?
Az én tarsolyomban vannak még történetek, úgyhogy, nem elképzelhetetlen…
Köszönöm, Neked, Magamnak az interjút!

2012. december 6., csütörtök

Játék

A minap érdekes cikket olvastam a miniregény változatairól:
Mini és maxiregények

Nem hagyott nyugodni a dolog, hát én is megpróbáltam. Gondoltam, remek időtöltés lesz, és nem is csalódtam. Játszottunk is egy jót az egyik fórumon.
Íme, az 55 szavas próbálkozás:
A férfi a nőre emelte a kést, talán erre mondják, mint kés a vajon, hasított fejébe a gondolat, ahogy a borotvaéles kés akadály nélkül vágta át a szöveteket, míg csak el nem jutott a szív burkáig, hogy azt átszakítva, a vér akadály nélkül fröccsenjen szét, még a falat is beborítva...
...
És a 6 szavas változat:
Vagyok, aki vagyok, folyton változó titok.
...
A kommentekben tőletek is várok miniregényeket, elvégre: játszani jó:)